Az idei év eddigi legnagyobb meglepetéseként sikeresen teljesítettem a Pannonhajszát 7+ km-es távon. Na nem az a meglepetés, hogy teljesítettem, inkább a körülmények és a magamhoz képest elért fejlődés volt az, ami igazán meglepett. Régen volt poszt, úgyhogy ne szaladjunk ennyire előre!
A verseny utáni napokban szinte felrobbant a postafiókom Facebookon. Akkora szintű szeretetet kaptam vadidegen emberektől, amekkorára legvadabb álmaimban sem számítottam volna. Rengetegen megosztották azokat a képeket/videókat, amiken én szereplek és többszáz bíztató és gratuláló komment is érkezett. Volt szerencsém pár emberrel közvetlenebb kapcsolatba is kerülni és pár üzenetet váltani, aminek nagyon örültem. Sok erőt merítek ezekből az élményekből, bár még mindig furán kezelem a dolgot. Igérem belejövök lassan ebbe is! :D Ez a hatalmas "lelkifröccs" egyébként a lehető legjobb időben érkezett, mert kezdtem magam alatt lenni. Idén a súlyom nem változott szinte semmit. Az elmúlt 6 hónapban megrekedtem a bűvős 160kg-os határnál és sehogy sem megy lejjebb ez a szám. Persze az állóképességem sokkal jobb, a ruhák is egyre jobban állnak rajtam, de ha bárki megkérdezi, hogy mennyinél tartok, akkor azt kell mondanom, hogy 60kg-ot fogytam még "csak" eddig. Ilyenkor általában látom az embereken a csalódást, vagy a meglepődöttséget és a jónéhányadik ilyen beszélgetés után sajnos én is hajlamos vagyok egy kicsit elgondolkozni ezen, pedig nem szabadna.
Sajnos ugye a bokám teljesen lenyúztam, aminek köszönhetően legyengült az immunrendszerem és a sok vitamin ellenére még a herpesz is kijött a számon. Ezért nem igazán fotózgattam magam, és edzeni sem tudtam elmenni egy egész hétig, amíg teljesen be nem gyógyult a lábam. Kicsit sántikáltam is pár napig, ez eléggé kellemetlenül érintett. Persze az jobban zavart, hogy így a crossfit edzéseket is ki kellett hagynom. Lelkiismeretfurdalásom is volt, hogy nem mozgok semmit, és izgultam a Pannonhajsza miatt is, hiszen csak egy hónapom volt arra, hogy még készüljek rá, mindenesetre a nagyobb sebesülés elkerülése végett inkább "lábadoztam".
Talán most először éreztem azt, hogy igazán mélypontra kerültem. Hónapokig nem változott a súlyom, nem tudtam azokat az eredményeket felmutatni, amire mindenki kiváncsi lett volna. Részben ezért sem írtam a blogra, mert nem akartam csalódást okozni azoknak az embereknek, akik követik az átalakulásomat. Ez tök nagy butaság volt tőlem, hiszen ez egy olyan dolog, ami ugyanúgy meghatározó része az életmódváltásnak, mint a sikerek és a hamar elért eredmények. Ez van sajnos, tovább kell lépni ezen. Szerencsére csak a blogírással voltam ilyen tróger, az edzéseket ugyanúgy folytattam, miután megjavult a lábam.
Lassan pálcika lábam lesz.
Magamhoz képest is folyamatosan jobb lettem és ami pluszban jó érzéssel töltött el, az az, hogy másokhoz képest sem maradtam már el annyira, mint régebb. Ha visszagondolok arra, hogy az első edzésemen a földre sem tudtam leülni, vagy hogy két evezés után begörcsölt a lábam, akkor más megvilágításba kerül az alábbi tábla. A jobb oldali táblázaton láthatunk hat féle gyakorlatot (evezés, amerikai swing, front squat, push press, assault bike, felülés), mindegyiket 3 percig kellett végezni és minél több ismétlésszámot/kalóriát kellett elérni közben. Az én sorom az, amiben az SZY van az első oszlopban. Fogalmam sincs miért így írta fel Marci a nevemet, a Szeky egyértelműbb lett volna :D A lényeg, hogy alig maradtam el a többiek pontszámához képest, és a fentebb teljesítők mindegyike nagyjából fele akkora, mint én.
Az eredmények tehát egyre jobbak lettek, sokkal jobban érzem magam, de mégis az volt bennem, hogy nem vagyok elég jó. Akik nem ismernek és nem tudják, hogy min mentem keresztül eddig, azok még mindig csak egy nagydarab srácot látnak. Nem is sejtik, hogy voltam kétszer ekkora is. Egyik délután elmentem egy hajléktalan mellett, aki részeg is volt és odakiabált nekem, hogy "na mi van dagadék". Persze nem szóltam vissza neki, mit is mondhattam volna. Az önbizalmam soha nem látott mértékre csökkent, pedig abszolút nem volt rá okom. Én tudom, hogy honnan indultam és azt is tudom, hogy mennyi munkát fektettem bele abba, hogy eddig elérjek.
A tükör nem csap be sosem.
Ahogy közeledett a következő megmérettetésem napja, egyre jobban izgultam miatta. Sajnos a munkám miatt nem tudtam annyit készülni, mint amennyit szerettem volna, egy-két edzés kimaradt, de igyekeztem javítani a képességeimen. Bicikliztem többet, igyekeztem gyorsabban sétálni, ha mentem valahova és összességében próbáltam növelni a teljesítményemet még jobban.
Eltűnt a második állam. :D
A Spartan emléke még nagyon frissen élt bennem, szóval tudtam, hogy nem egy kéjutazásra kell számítanom. Sőt! A nagykanizsai verseny távja csupán 8,2 km volt, a mostani viszont alapból már 7 km-ről indult. Párszor voltam már Cseszneken és tudtam, hogy milyen szintkülönbségek vannak. Egy jó kondiban lévő embernek is elég megterhelő emelkedőkkel teletűzdelt pályára számítottam. A szervezők természetesen nem okoztak csalódást, sikerült úgy kanyarítaniuk az útvonalat, hogy kellőképpen nehéz legyen a terep.
Szombaton reggel elindultunk tehát Győrből Csesznekre, az út nagyjából egy óra volt úgyhogy jó korán kellett kelni a 9 órás rajthoz, hogy időben ott legyünk. Eredetileg úgy volt, hogy Zsolti barátom jön velem a versenyre, de egy sérülés miatt ki kellett hagynia a rendezvényt, így egy sokkal csinosabb kísérőm lett Orsi személyében, aki segített a mentális rákészülésben is és végig bíztatott, hogy ne adjam fel.
Amikor megérkeztünk a helyszínre, akkor már rengetegen voltak, mindenki izgatottan várta az első rajtot. Több ismerőssel is találkoztunk és olyanokkal is összefutottunk, akik követik a blogot hónapról hónapra, de még nem volt alkalmunk élőben találkozni. Ez sikeresen elterelte a figyelmem arról, hogy már megint mekkora fába vágtam a fejszémet. Egészen addig nagyon izgultam és olyan gondolataim voltak, hogy nem fog menni, de amikor elrajtoltunk, akkor ezek a negatív gondolatok azonnal elmúltak. Nem hagyhattam cserben saját magam, továbbá azoknak az embereknek sem okozhattam csalódást, akik bíztattak és támogattak. Így is nagy nyomás volt rajtam, de hogy ezt is még fokozzuk, egy kamerával végigkisérték az egész versenyem. Erről egy későbbi posztban majd részletesen mesélek, mindenesetre nem könnyítette meg a helyzetem, hogy szinte minden lépésemről felvétel készült.
A táj nagyon szép volt, szerencsére az időjárás is nekünk kedvezett, minden adott volt egy jó versenyhez. Az első pár feladat könnyedén ment, kúszni kellett villanypásztorok alatt, aztán szögesdrót alatt háton felfelé, aztán négykézláb úgy, hogy a térdünk nem érhetett le. Át kellett mászni egy jókora szalmabála rakáson, amitől egy picit tartottam, nehogy elszakadjon az a kötél, amivel rögzítették ezeket a bálákat. Szerencsére ezzel sem volt probléma, pikk-pakk felmásztam. Aztán betonhengereken kellett keresztülmászni. Haladtunk tovább és egy vizesárokhoz érkeztünk, amin egy bambuszrúd segítségével át kellett lendülni. Soha nem csináltam még ilyet, féltem tőle, hogy belepottyanok a vízbe, ami a verseny további részét lehet megnehezítette volna. Nagy lendületet vettem, szorítottam erősen azt a rudat, majd átjutottam a másik oldalra. Egy picit visszacsúszott a lábam, mert eléggé dagonyás volt az a rész, de épphogy a cipőm beleért a vízbe.A következő akadálynál csúzlival kellett célbalőni. Nem volt egyszerű feladat, két próbálkozás volt, elsőre úgy fölé lőttem, hogy öröm volt nézni, másodszorra viszont mindketten eltaláltuk a kis műanyag palackot. Mentünk tovább és elértünk egy ferde falhoz, ez nagyon magasnak bizonyult, úgyhogy meg sem próbáltuk, büntetésből kerülő úton kellett menni, ami plusz 1 km volt. Ezután megérkeztünk az első frissítő ponthoz. Betankoltunk az izotópos italból, aztán mentünk tovább. Ezután homokzsákot kellett cipelni, majd bálát kellett talicskázni. Ezek nem voltak nehezek egyáltalán. Jó sokat kellett menni, mire elértünk a várhoz. Fel kellett mászni, iszonyat meredek volt, azt hittem meghalok, mire felérek a hegy tetejére. Ott még volt egy kötéllétra, amin könnyedén felmásztam egy kis pihenő után. Ott kukoricát kellett morzsolni, majd következett egy újabb frissítő pont. Itt mosakodni is lehetett, tényleg frissítően hatott, mert a nap hét ágra sütött, úgyhogy jól esett kicsit megmosni az arcunkat. Ezután íjászkodni kellett a vár lábánál. Nem nagyon volt tapasztalatom ebben, szóval egy kis elméleti útmutatás után éppenhogy eltaláltam a célt, szerencsére nem kellett büntetőzni. Ezután vizes vödröt kellett cipelni. Ez alapvetően nem lett volna nehéz, de előttünk sokan kipacsálták a vödör tartalmát, úgyhogy meglehetősen csúszós lett a talaj. Szerencsére nem sikerült fenékre esni, de volt pár meredekebb pillanat. :D Aztán gólyalábon kellett megtenni egy bizonyos távot, itt sokáig próbálkoztam egyáltalán pár lépést tenni, de sajnos a rajtam található felesleg miatt vagy túl előre dőltem, vagy túl hátra. Biztos ment volna, ha egy pár órát szórakozok vele, de erre nem volt idő. Mentem hát büntetőzni. A burpee valamivel könnyebbnek tűnt most, mint Spartanon. Talán az is hozzájárult, hogy rövidnadrágban voltam és könnyebben mozogtam így, a ruha nem akadályozott semmiben.
Sajnos a sok hegymenettől a vádlim iszonyatosan elkezdett görcsölni. - Nem elfelejteni, legközelebb legyen magnézium nálam, plusz előtte is csomót meg kell inni, hogy ezt elkerülhessem! - Próbáltam lenyújtani, de hosszú távon nem lett jobb sajnos a helyzet. A következő feladat zsákban ugrálás volt, hát persze, hogy a legjobban vádlit igénybevevő feladat :D Ilyen a szerencsém, mindenesetre ezt is meg tudtam csinálni, csak párszor megálltam közben, hogy az elviselhetetlen fájdalom kicsit alábbhagyjon. Ezután mentünk tovább és egy libikókán kellett átmászni, ami jó magas volt és nagyon koncentrálni kellett, nehogy leessünk. Ezután már láttuk a parkoló autókat, tudtuk, hogy a cél nem lehet messze. Kötélmászás következett, Orsi majdnem felért a tetejére, én meg sem próbáltam, szóval büntetőzni kellett. A következő feladat ismét nagyon nehéznek bizonyult, gerendákon kellett átmászni alul, felül, meg lajhár mászásban egy kötélen átmászni és mindezt egy akadályon belül! Meg sem próbáltam ezt sem, hiszen az első gerendán leestem volna :D Túlélésre játszottam, úgyhogy csináltam kényelmesen a burpeeket inkább.
Itt már nagyon fáradt voltam, de tudtam, hogy nincs sok hátra. Úgyhogy eszembe sem jutott az, hogy feladjam. Fel kellett megint mászni egy nagyobb dombra, itt egy korábbi akadálynál kifüggesztett memória feladványra kellett válaszolni, szerencsére ez volt talán a legegyszerűbb feladat mind közül. Ezután hatalmas meglepetésemre megjelent két barátom, Zsolti és Ádi, akik még mondták is, hogy nem tudnak eljönni, mert más dolguk van. Annyira megörültem nekik, hogy el sem tudom mondani. Egy újabb energialöketet kaptam az utolsó méterekre, amiért nagyon hálás vagyok.
Mentünk tovább és elérkeztünk a legdurvább akadályhoz. Én még ilyet nem is láttam, álló gerendák voltak sorba rendezve és azokon kellett átmászni. Ezt sem próbáltam meg, csináltam a büntetőket, de biztos vagyok benne, hogy jövőre szeretném teljesíteni ezt az akadályt, hatalmas élmény lehet!
Ezután már csak két feladat volt hátra, egyensúlyozva hátrafelé kellett mászni egy gerendán úgy, hogy kézzel végig érinteni kellett azt. Eleinte szokatlan volt ez a feladat, de aztán szépen lassan végig értem. Az utolsó előtti lépésnél véletlenül letettem a lábam, kibillentem az egyensúlyomból, gyorsan körülnéztem és reménykedtem benne, hogy nem látta senki. Persze rengetegen voltak ott, mindenki látta :D Viccesen mondtam, hogy most ne nézzen oda senki, nevettek és mondták, hogy nem láttak semmit, visszaléptem a gerendára és megtettem a maradék két lépést, ekkor az ott állók megtapsoltak és gratuláltak, hogy egyáltalán odáig eljutottam. :)
Innen már csak egy utolsó feladat volt, egy rönköt kellett egy kijelölt pályán elhúzni. Jó nagy darab rönköt választottam, úgyhogy az pont jó volt még a végére, de szinte meg sem kottyant, mert már láttam a célt.
Ezután már a cél következett, 2-300 méter lehetett. De ezt már futva és nevetve tettük meg Orsival, hatalmas öröm volt befejezni a versenyt. Sikerült ismét legyőznöm saját magam.
Nem mindenkinek őszinte a mosolya :D
Véletlen megállítottam az órán az időmérést, szóval a kezdő és befejező idpontot kell nézni :D
Ez, hogy legyőztem magam, többszörösen is igaznak bizonyult. A nagykanizsai Spartan Sprinthez képest majdnem 10 perccel hamarabb beértem a célba egy olyan versenyen, ahol több volt a feladat, nagyobb volt a szintkülönbség, és több, mint 2 km-el hosszabb is volt a táv. Sikerült bebizonyítanom saját magamnak, hogy bármilyen célt tűzök ki az életben, el tudom érni, csak küzdeni kell érte. A kitartó és alázatos munka meghozza az eredményét, de hát mindannyian tudjuk, a változáshoz idő kell!
Rengeteg biztatást kaptam a verseny alatt a versenytársaktól és Orsi is végig mellettem volt és nem hagyta, hogy akár egy pillanatra is elbizonytalanodjak a saját képességeimben. Hálás vagyok, hogy elkísért ezen a "túrán" és örülök annak, hogy ő is kilépett a komfort zónájából. Nagyon sokat kaptam ettől a versenytől, és ennek köszönhetően a mélyponton is sikerült átlendülnöm. Nem volt egyszerű, hiszen fejben helyre kellett raknom ezeket a dolgokat.
A komfort zónám már valahol jó régen elhagytam, szóval igyekszem mindig újabb és újabb kihívásokat keresni. A következő megmérettetésem (várgesztesi Spartan Super, 13km+ és 25 akadály+) kevesebb, mint 20 nap múlva lesz, úgyhogy egyelőre csakis ez lebeg a szemem előtt. Lehet, hogy nem fogok minden héten versenyre készülni, de biztos vagyok benne, hogy megtalálom azokat a rövidtávú és hosszútávú célokat, amikért érdemes napról napra felkelnem és küzdenem. #jobbleszek
