Az utóbbi időben észrevehettétek, hogy annyira nem voltak rendszeresek a blogbejegyzéseim... sőt, három hónapja volt a legutóbbi poszt. Próbáltam összeszedni magam, de ez nem igazán sikerült. Olyan mélypontra kerültem a bokaszalag-szakadásom után, amire nem mostanában volt példa.
Nagyon "lelkis" srác vagyok, mindent nagyon intenzíven élek meg, legyen szó akár vidámságról, akár szomorúságról. Bármennyire is próbálom tartani magam, vagy inkább a vidám oldaláról nézni a dolgokat, ez sajnos nem mindig sikerül.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel majd egy ilyen szerencsétlen sérülés. Azt hittem ez sokkal hamarabb megoldódik majdhogynem magától és akkor csinálhatom tovább a kis dolgaimat. De persze ez egyáltalán nem így lett. A két hónap semmittevést is nehezen éltem meg, de amikor visszatértem az edzésekhez, akkor az maga volt a földi pokol. Hatalmas lendülettel vetettem volna bele magam a CrossFit csodálatos világába, de már a bemelegítés annyira megviselte a kis testem, hogy nem is ismertem magamra.
A visszatérés volt a legnagyobb kihívás, amivel idén szembeszálltam. Olyan volt, mintha ismét előről kellett volna mindent kezdenem. Nem mentek alap mozdulatok, tüdővel szinte semennyire nem bírtam az edzést. Folyamatosan meg kellett állnom pihenni és úgy éreztem, hogy a végtagjaim leszakadnak. Most azt gondolhatjátok, hogy eltúlzom a dolgot, de mondtam, hogy mindent intenzíven élek meg :D Egyszerűen szörnyű volt. Nem is tudtam a heti 5 edzést tartani, lecsökkentettük három alkalomra és mindig figyeltem arra, hogy nehogy megint lesérüljek, vagy túlhajtsam magam, mert azzal még jobban hátráltattam volna a fejlődést.
Micsoda vállak, kéremszépen.
Persze amennyi eszem van, ezt is a nehezebbik úton kellett megtanulnom. Fejben nagyon elszánt voltam, próbáltam a határaimat feszegetni, csak éppenséggel az volt a baj, hogy ezek a bizonyos határok az elmúlt hónapokban kicsit leszűkültek. Nem tudtam, vagy inkább nem akartam elfogadni azt, hogy nem mennek úgy az edzések, mint a balesetem előtt, ezért fejetlenül ugrottam bele a nagyobb súlyokba, a több ismétlésbe. Ennek köszönhetően aztán egyszer becsípődött jól a derekam, mert túl nagy súlyt próbáltam emelni mindenféle előkészület nélkül. Na ott éreztem azt, hogy akkor egy kicsit lassítani kell, mert láthatóan nem vagyok a helyzet magaslatán és ha lerokkanok a saját butaságom miatt, akkor valószínűleg nem is leszek. Úgyhogy megbékéltem a helyzettel és elfogadtam, hogy türelmesebbnek kell lennem. A türelem az a dolog az életemben egyébként, amivel jobban hadilábon állok, mint súlyfeleslegemmel és a lógó bőrrel :D
Tisztára, mint a Mátrixban! :D
Szépen fokozatosan hozzászoktattam a szervezetem tehát az edzésekhez. Március óta most először érzem azt, hogy megint jól mennek a gyakorlatok. A wod-okat is kifejezetten jól tudom teljesíteni, persze még mindig félve csinálok ezt-azt, nehogy a bokám lesérüljön. De a korábbi esetekből tanulva, inkább óvatosan haladok a célom felé, nem hajt a tatár, nem sietek sehova. A lényeg a fokozatosságon van, és azon, hogy minél jobban élvezzem ezt az egészet.
Szóval a nyár arról szólt, hogy fejben elrendeztem a kis gondolataimat. Tisztába kellett raknom a céljaimat, türelmet kellett gyakorolnom és alázatot. Sajnos ismét meg kellett tanulnom, hogy nem mehet minden karikacsapás módjára. Erre időnként emlékeztetnem kell magam, mert hajlamos vagyok kicsit elrugaszkodni a valóságtól. Akik követnek Instagramon vagy Facebookon, azok láthatták, hogy viszonylag rendszeresen posztolok az edzésekről. Most már nincsen hét, hogy ne lenne meg az 5 edzés. Örömmel jelentem ki, hogy teljes mértékben visszatértem és jöhetnek az újabb és újabb kihívások.
Alig fértem el a próbafülkében, de vettem új XXL pólót. Mi az a kar a jobboldali képen?! :D
Az elmúlt hónapok viszontagságai sajnos a súlyomban is megmutatkoztak, nem tartottam úgy a diétát, ahogy kellett volna, és a mozgás nélküli, fekvéssel töltött időszaknak is meglett az eredménye. Közel 15 kg jött fel rám április óta, amivel most meg kell küzdenem. Pontos számokkal, mindenféle statisztikával egy következő posztban tudok csak jelentkezni, mert nem volt lehetőségem az InBody vizsgálatra még ebben a hónapban, de igyekszem minél előbb bepótolni a mérést, mert jó lenne tudnom, hogy mégis hogyan alakul a testem.
A képeken és a tükörben azt látom, hogy egyre izmosabb vagyok. Egyre jobban látszódik a vállam, a csuklyám és a kulcscsontom. Persze tudom, hogy még nagyon távol vagyok attól, amit igazán viszont szeretnék látni majd a tükörben, de ezek az apró változások segítenek abban, hogy ne adjam fel és küzdjek tovább a céljaimért.
Amikor két póló is kijön egy korábbi pólómból, akkor tudom, hogy jó úton járok.
A nap végén úgyis az a legfontosabb, hogy kitartóan haladjak azon az úton, amit már több, mint 2 éve elkezdtem. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még ilyen kilengések, lesznek még nehéz pillanatok és pontosan ezekért éri meg csinálni ezt az egészet. Csak akkor tudjuk élvezni igazán a "sikert" és azt, amit elértünk, hogyha tudjuk, hogy mi mindent kellett megtennünk az eredményért. Nekem pedig még mindig nagyon sokat kell tennem az álmaimért, de biztos vagyok benne, hogy minden nehézség ellenére #jobbleszek