Tavaly nagyjából ilyenkor ismerkedtem meg az akadályfutóverseny fogalmával. Ez volt az az időszak, amikor elhatároztam, hogy szeretném feszegetni a határaimat és teljesíteni akarok legalább egy ilyen versenyt. Persze akkor már annyira lelkes voltam, hogy rögtön jelentkeztem a nagykanizsai Sprintre és a Pannonhajszára is. Ha belegondolok, elég felelőtlen gondolkodás volt részemről úgy belevágni egy olyan versenybe, ami megfelelő testi és lelki felkészülést is igényel, hogy semmilyen előképzettségem nem volt.
Ettől függetlenül a fejembe vettem, és makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy namármost én ezeket megcsinálom, ha belehalok is. Lehet, hogy nem az enyém lett a legjobb idő, vagy a legkevesebb büntető, de mégis megcsináltam. Az első versenyem egy jó nagy kinlódás volt. Már a rajthoz sem tudtam, hogy hogyan jutok be. Bepánikoltam és nem is sejtettem, hogy még mi várhat rám azok után. Aztán persze jöttek az akadályok sorra, és rá kellett döbbennem, hogy nagyon kevés az edzettségi szintem még egy ilyen kaliberű versenyhez. A 8km-es távot nagyjából 4 óra alatt tettem meg. Az már majdnem maratoni idő, szóval rohadt lassan tudtam végigérni a pályán.
Persze ez egyáltalán nem tántorított el, sőt, még jobban meghozta a kedvem a többi versenyhez. Életem legnagyobb élménye volt, akkor éreztem igazán azt először, hogy megérte ez a sok edzés, a diéta és az, hogy egyáltalán életmódot változtattam. Akkor jöttem rá, hogy annyi minden van még az egész napos henyélésen és semmittevésen túl, és annyi dolog van még, amire nem vagyok képes, de mindenképpen szeretném elsajátítani vagy megcsinálni. Akkor kattant át igazán a fejemben ez az egész dolog. Tudtam, hogy testben még sokat kell készülnöm, de fejben akkor lettem igazi spártai.
Ezután jöttek sorra a versenyek és egyre jobban bebizonyosodott, hogy az ember bármit elérhet, amit akar. Na persze még mindig nem én vagyok a kerületi "akadályfutóbajnok", sőt, az még évek kemény munkájába fog telni. De tudom és hiszem, hogy ha kitartóan küzdök tovább, akkor ez egyszer beteljesül tényleg.
Aztán ahogy teltek a hónapok az első versenyem után, egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy szeretném ha más is megtapasztalná azt, amit én. Ha más is felfedezné azt a rengeteg lehetőséget, ami benne lakozik. Fel kell kelni a kanapéról és meg kell tenni az első lépést. Nem kell egyből futóversenyre jelentkezni, apró lépésekben is lehet haladni. A lényeg, hogy el kell indulni az úton és nem szabad feladni.
Talán ez volt az egyik legnagyobb motivációm a miskolci Spartan Beast-en, amit nem tudtam befejezni 1 km híján. Egyszerre mindig csak egy lépést kell megtenni. Aztán a következőt. Aztán mégegyet és mégegyet. Aztán észre se vettem, de megtettem több, mint 30 000 lépést :D Dehát végül mégsem értem be a célba. Kifutottam az időből (kifutottam haha) és ezért nem sikerült. Hatalmas pofon volt ez nekem, ami akkor és ott nagyon kellett. Utólag hálás vagyok érte, mert alázatra tanított és arra, hogy egy kicsit vegyek vissza a tempóból.
Eleinte dühös voltam, hogy így alakult, de aztán utólag belegondolva így alakult a legjobban. Csak annak sikerül minden elsőre és csont nélkül, aki nem próbálkozik eléggé és nem feszegeti igazán a határait. Kellenek a kudarcok ahhoz, hogy megtanuljuk értékelni a küzdelmet. A versenyek csak arra jók, hogy lemérjük azt, hogy a versenyek közti időben milyen hatékonyan tudtunk edzeni, felkészülni a megmérettetésre. Akkor és ott azalatt a pár óra alatt derül ki, hogy megtettünk e mindent azért, hogy jobbak legyünk. Ha nem, akkor küzdeni kell tovább, ha pedig igen, akkor keresni kell az újabb kihívást, amiért érdemes küzdeni.
Talán ez az a mentalitás, ami alkalmasnak tesz engem arra, hogy méltón képviseljem a Spartan versenyeket és a Spartan életmódot. Tudom, hogy nem én vagyok a legjobb versenyző, de biztos vagyok benne, hogy a tőlem telhető legtöbbet megteszem azért, hogy ez a következő időszakban megváltozzon. Az a hatalmas hátrány, amivel tavaly indultam, egyre kisebbnek tűnik. Az edzőm, Marci szerint, most sokkal jobb formában vagyok, mint a legutóbbi versenyemnél. Ennek ellenére az idei évet fokozatosan építjük fel, szépen lassan menetelek a trifekta felé.
A fenti naptárban bejelöltem azokat az eseményeket, amiken szeretnék mindenképpen én is részt venni. Ezeket az edzőmmel néztük ki, odafigyeltünk arra, hogy megfelelő idő maradjon a regenerációra, és az edzéstervet is úgy alakítjuk, hogy ezekre a versenyekre a lehető legjobban fel tudjak készülni.
Amint láthatjátok idén egy téli sprintet (ami nemsokára itt is van) és két trifektát lőttem be célként. Ez egy nagyon szép terv, persze bármi közbejöhet, úgyhogy nem leszek szomorú, hogy ha valamelyik versenyt nem tudom teljesíteni, vagy ne adj Isten lesérülök, vagy valami meggátol abban, hogy eljussak akármelyikre. Azon leszek, hogy élvezzem ezeket a versenyeket, kikapcsolódjak és jól érezzem magam.
Szeretném leszögezni, hogy a versenynaptárat még azelőtt állítottuk össze a Marcival, mielőtt megtudtam, hogy megválasztottak engem is Spartan Brand Ambassadornak. Elképesztő megtiszteltetés, hogy ilyen remek sportolók között lehetek én is. Amikor jelentkeztem, akkor csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél több embert tudjak motiválni arra, hogy jöjjön és próbálja ki magát egy ilyen versenyen. Szeretném ha mások nem követnék el azt a hibát, amit én, és előbb kezükbeveszik az életük fölött az irányítást.
Hihetetlen fogadtatásban volt részem, nagyon örültem, hogy a magyar Spartan közösség ilyen szinten befogadott és támogat abban, hogy elérjem a célomat. Lényegében azt hiszem, a közösség az, ami ezt a versenyt igazán kimagaslóvá teszi és ezt tényleg csak a célvonalnál tudja meg az ember. AROO!
