nehézségek - +-100

+-100


Lassan, de biztosan

Lassan, de biztosan

otvenketedik_poszt_bevezeto.jpg

Az utóbbi időben észrevehettétek, hogy annyira nem voltak rendszeresek a blogbejegyzéseim... sőt, három hónapja volt a legutóbbi poszt. Próbáltam összeszedni magam, de ez nem igazán sikerült. Olyan mélypontra kerültem a bokaszalag-szakadásom után, amire nem mostanában volt példa. Nagyon "lelkis" srác vagyok, mindent nagyon intenzíven élek meg, legyen szó akár vidámságról, akár szomorúságról. Bármennyire is próbálom tartani magam, vagy inkább a vidám oldaláról nézni a dolgokat, ez sajnos nem mindig sikerül.

Vissza a kerékvágásba

Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel majd egy ilyen szerencsétlen sérülés. Azt hittem ez sokkal hamarabb megoldódik majdhogynem magától és akkor csinálhatom tovább a kis dolgaimat. De persze ez egyáltalán nem így lett. A két hónap semmittevést is nehezen éltem meg, de amikor visszatértem az edzésekhez, akkor az maga volt a földi pokol. Hatalmas lendülettel vetettem volna bele magam a CrossFit csodálatos világába, de már a bemelegítés annyira megviselte a kis testem, hogy nem is ismertem magamra.

A visszatérés volt a legnagyobb kihívás, amivel idén szembeszálltam. Olyan volt, mintha ismét előről kellett volna mindent kezdenem. Nem mentek alap mozdulatok, tüdővel szinte semennyire nem bírtam az edzést. Folyamatosan meg kellett állnom pihenni és úgy éreztem, hogy a végtagjaim leszakadnak. Most azt gondolhatjátok, hogy eltúlzom a dolgot, de mondtam, hogy mindent intenzíven élek meg :D Egyszerűen szörnyű volt. Nem is tudtam a heti 5 edzést tartani, lecsökkentettük három alkalomra és mindig figyeltem arra, hogy nehogy megint lesérüljek, vagy túlhajtsam magam, mert azzal még jobban hátráltattam volna a fejlődést.

otvenketedik_poszt_02.jpg

Micsoda vállak, kéremszépen.

Persze amennyi eszem van, ezt is a nehezebbik úton kellett megtanulnom. Fejben nagyon elszánt voltam, próbáltam a határaimat feszegetni, csak éppenséggel az volt a baj, hogy ezek a bizonyos határok az elmúlt hónapokban kicsit leszűkültek. Nem tudtam, vagy inkább nem akartam elfogadni azt, hogy nem mennek úgy az edzések, mint a balesetem előtt, ezért fejetlenül ugrottam bele a nagyobb súlyokba, a több ismétlésbe. Ennek köszönhetően aztán egyszer becsípődött jól a derekam, mert túl nagy súlyt próbáltam emelni mindenféle előkészület nélkül. Na ott éreztem azt, hogy akkor egy kicsit lassítani kell, mert láthatóan nem vagyok a helyzet magaslatán és ha lerokkanok a saját butaságom miatt, akkor valószínűleg nem is leszek. Úgyhogy megbékéltem a helyzettel és elfogadtam, hogy türelmesebbnek kell lennem. A türelem az a dolog az életemben egyébként, amivel jobban hadilábon állok, mint súlyfeleslegemmel és a lógó bőrrel :D 

otvenketedik_poszt_03.jpg

Tisztára, mint a Mátrixban! :D

Szépen fokozatosan hozzászoktattam a szervezetem tehát az edzésekhez. Március óta most először érzem azt, hogy megint jól mennek a gyakorlatok. A wod-okat is kifejezetten jól tudom teljesíteni, persze még mindig félve csinálok ezt-azt, nehogy a bokám lesérüljön. De a korábbi esetekből tanulva, inkább óvatosan haladok a célom felé, nem hajt a tatár, nem sietek sehova. A lényeg a fokozatosságon van, és azon, hogy minél jobban élvezzem ezt az egészet.

Jó újra itt 

Szóval a nyár arról szólt, hogy fejben elrendeztem a kis gondolataimat. Tisztába kellett raknom a céljaimat, türelmet kellett gyakorolnom és alázatot. Sajnos ismét meg kellett tanulnom, hogy nem mehet minden karikacsapás módjára. Erre időnként emlékeztetnem kell magam, mert hajlamos vagyok kicsit elrugaszkodni a valóságtól. Akik követnek Instagramon vagy Facebookon, azok láthatták, hogy viszonylag rendszeresen posztolok az edzésekről. Most már nincsen hét, hogy ne lenne meg az 5 edzés. Örömmel jelentem ki, hogy teljes mértékben visszatértem és jöhetnek az újabb és újabb kihívások.

otvenketedik_poszt_04.jpg

Alig fértem el a próbafülkében, de vettem új XXL pólót. Mi az a kar a jobboldali képen?! :D 

Az elmúlt hónapok viszontagságai sajnos a súlyomban is megmutatkoztak, nem tartottam úgy a diétát, ahogy kellett volna, és a mozgás nélküli, fekvéssel töltött időszaknak is meglett az eredménye. Közel 15 kg jött fel rám április óta, amivel most meg kell küzdenem. Pontos számokkal, mindenféle statisztikával egy következő posztban tudok csak jelentkezni, mert nem volt lehetőségem az InBody vizsgálatra még ebben a hónapban, de igyekszem minél előbb bepótolni a mérést, mert jó lenne tudnom, hogy mégis hogyan alakul a testem.

A képeken és a tükörben azt látom, hogy egyre izmosabb vagyok. Egyre jobban látszódik a vállam, a csuklyám és a kulcscsontom. Persze tudom, hogy még nagyon távol vagyok attól, amit igazán viszont szeretnék látni majd a tükörben, de ezek az apró változások segítenek abban, hogy ne adjam fel és küzdjek tovább a céljaimért. 

otvenketedik_poszt_05.jpg

Amikor két póló is kijön egy korábbi pólómból, akkor tudom, hogy jó úton járok. 

A nap végén úgyis az a legfontosabb, hogy kitartóan haladjak azon az úton, amit már több, mint 2 éve elkezdtem. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még ilyen kilengések, lesznek még nehéz pillanatok és pontosan ezekért éri meg csinálni ezt az egészet. Csak akkor tudjuk élvezni igazán a "sikert" és azt, amit elértünk, hogyha tudjuk, hogy mi mindent kellett megtennünk az eredményért. Nekem pedig még mindig nagyon sokat kell tennem az álmaimért, de biztos vagyok benne, hogy minden nehézség ellenére #jobbleszek

Lassan, de biztosan Tovább
Eltelt két év

Eltelt két év

A blog egy újabb mérföldkőhöz érkezett és ezáltal én is. Egész pontosan ma két éve álltam neki hánytatott életem történetének megörökítésébe. Nagyon durva így visszagondolni, hogy mennyi minden történt azóta. Elképesztő testi, lelki és mentális átalakuláson mentem keresztül, amiben nagy része volt a blognak is.

elso_poszt.jpg

Most először visszaolvastam a régebbi posztokat, amit egyébként teljes szívvel ajánlok mindenkinek. Persze a sok új élmény és kaland azért valamelyest feledteti a kezdeti nehézségeket, mégis aktívan él bennem az az izgatottság, amit két évvel ezelőtt éreztem. Tudtam, hogy ha nem kezdek bele valami újba, nem változtatok az életemen, akkor előbb, vagy utóbb jönni fognak a betegségek és a nehézségek hatványozódni fognak. Aztán elkezdtem és a folyamatosan érkező sikerek és pozitív visszajelzések egymást generálták és onnantól már nem volt megállás. 

ÚJRAKEZDÉS

A sors fintora talán, hogy két évvel a legelső posztom után ismét arról írok, hogy hogyan vágok bele a CrossFit-be, hogy hogyan kezdek el új étrendet követni. Akkor még nagyon bizonytalan voltam. Egyrészt nem bíztam abban, hogy képes vagyok egy ekkora célt kitűzni magam elé, a kudarctól való félelem eléggé le tudja bénítani az embert. Inkább neki se álltam olyan dolgoknak, amiket tudtam, hogy úgysem érhetek el. Ez nem feltétlenül probléma, de így nagyon nehéz kilépni a komfortzónából. Így lehetetlen nagy dolgokat véghezvinni. Másrészt pedig nagyon féltem attól, hogy a környezetem és a vadidegen emberek majd hogyan fogadják majd azt, hogy egy 220 kilós ember nekiáll diétázni és mozogni.

otvenegyedik_poszt_02.jpg

Utólag belegondolva a legnehezebb része tényleg az volt, hogy beismerjem először magam előtt, hogy igenis probléma van, igenis tenni kell ellene. Ezután pedig az, hogy ezt a nyilvánosság előtt is felvállaljam. Az interneten órák alatt szétkaphatnak embereket, sorsokat és életutakat tehetnek tönkre egy-egy kommenttel, vagy üzenettel. Ezt szerettem volna megelőzni azzal, hogy a lehető legőszintébben írtam mindig a megpróbáltatásaimról. Valószínűleg nagy adag szerencse is kellett hozzá, vagy jó időben kezdtem el változtatni az életmódomon, de elképesztő, hogy milyen pozitív fogadtatásban volt részem.

harmadik_poszt_03.jpg

220 kilósan nem volt szemem, nem láttam, hogy mi a gond :D 

A közvetlen környeztem és az internet vadidegen emberei is a kezdetektől fogva támogattak abban, amit elterveztem, így nekem már csak azzal kellett foglalkoznom, hogy tényleg nekiálljak rendesen és csináljam a kis dolgom. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt negatív visszajelzés, vagy olyan üzenet, amiben leszólták volna akár a blogot, akár a diétát vagy az edzést. Mindenesetre a blog indulása óta 289 512 megtekintés volt az oldalon, szóval ebből a rengeteg emberből (kb. 137 510) az az 5 negatív visszajelzés igazából még járulékosnak se mondható. Sőt, szinte nem is statisztikai adat.

Emlékszem, eleinte 5-10 percet szántam egy poszt megírására, de aztán elég hamar be kellett lássam, hogy ahhoz, hogy összeszedjem rendesen a gondolataimat, jóval több idő kell. A posztonkénti 10 percből fél óra lett, aztán a hosszabb beszámolóknál 2-3 óra is volt, hogy mindent le tudtam írni és össze tudtam szedni a sok zagyva szöveghez az odaillő képeket.

tizenhetedik_poszt_02.jpg

Kezdetben sokat feküdtem így, mert nem bírtam az edzéseket.

De persze ez még mindig elenyésző, ahhoz a sok időhöz képest, amit az elmúlt két évben főzéssel és edzéssel töltöttem. Naponta 3-4 óra is elmegy erre az új életmódra, amire kezdetben nagyon nehéz volt megtalálni ezt a rengeteg időt. Fel kellett állítani egy újfajta prioritást, ami szerint ma már élem az életem. Sok-sok apró dolog kellett ahhoz, hogy elérhessem azt az állapotot, ahol most tartok. Utólag visszagondolva nem is tudom, hogy változtatnék e bármin is. Mindent ki kellett tapasztalnom ahhoz, hogy a lehető legjobban beosszam az időmet - ami egyébként még mindig nem megy valami jól, de igyekszem nagyon ezen a téren is fejlődni - MÉG MINDIG.

#JOBBLESZEK

Szóval a blognak köszönhetően sok új élményt szereztem, de voltak olyan időszakok az életemben, amikor úgy éreztem, hogy ez a nagy felelősség, ami a vállamon van, összeroppant. Többszáz embertől kaptam privát üzenetet, amiben azt ecsetelték, hogy mennyire motiválom őket, miattam kezdtek el változtatni az életmódjukon. Miattam kezdtek el edzeni. Volt, aki segítséget kért a diétájához. Volt, aki az utolsó utáni pillanatban határozta el, hogy változtat, mert meglátta az egyik összehasonlítós képem. Sőt, olyan is volt, hogy valaki azért írt nekem, mert megtetszettem neki. Namármost ezek után tényleg úgy éreztem, hogy jóval nagyobb dolgot vállaltam a bloggal, mint amit két éve én kigondoltam. Hatalmas felelősség lett rajtam ezáltal, hogy ennyi szem figyeli minden lépésemet.

otvenegyedik_poszt_03.jpg

Bokaszalag szakadás és egy 5 centis vágással járó műtét nehezítették meg a márciust és az áprilst.

Éppen ezért volt olyan nehéz lelkileg feldolgoznom azt, hogy lesérültem. Lesérültem, mert azt tartottam szem előtt, hogy mindenkinek megmutathassam azt, hogy mennyire ügyes vagyok már. A nagy nyomás elvakított és nem törődtem semmivel. A sorozatos sikereknek köszönhetően elbíztam magam és megfeledkeztem az alázatról. Megfeledkeztem arról, hogy milyen szar volt, amikor elkezdtem. Most, hogy két hónapig kényszerpihenőn voltam egy balul sikerült lépés miatt, volt időm ezeken a dolgokon elgondolkozni. Nagyon nehéz úgy feldolgozni valamit, hogy még nem volt benne részed. Ezt a sérülést hatalmas kudarcnak éltem meg, pedig egyáltalán nem volt az. Többen láthatták is előre, hogy ez a nagy iram, amit diktálok saját magamnak és ez a türelmetlen hozzáállás előbb utóbb visszaüt majd. Meg kellett kicsit állnom ahhoz, hogy tovább mehessek azon az úton, amit kitűztem magamnak.

A közérzetem és a lelki állapotom soha nem látott mélységbe süllyedt a sérülést követő hetekben, hiszen felborult az addigi életmódom. Minden, amit több, mint másfél évig napi szinten csináltam, semmivé lett. Alapvető dolgokra nem voltam képes pár napig, ami annyira megijesztett, hogy tudom, hogy biztosan nem akarok soha többé ilyen helyzetbe kerülni. Arról nem is beszélve, hogy az edzés hiánya és a mozgásom bekorlátozottsága is nagyon megviselt. Régen örültem volna, ha hetekig csak feküdnöm kellett volna. De ma már egy sokkal aktívabb életet élek és az tesz boldoggá, ha mozoghatok.

EGYSZER MINDENT EL KELL KEZDENI

Két évvel a kezdetek után ismét neki kell állnom az életmódváltásnak. Újra meg kell szoknom a koránkelést. Újra meg kell szoknom azt, hogy mehetek edzeni. Újra meg kell szoknom a főzést, sőt a főzésben szintet is lépek, erről majd egy másik posztban írok nemsokára. Annyi a különbség, hogy most már tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy elérjem a céljaimat. A kezdeti bizonytalanságot felváltotta az a tudás, amit az elmúlt két évben megszereztem. Gondolok itt a gyakorlatok helyes kivitelezésére, az idő helyes beosztására, a diéta helyes betartására. Nagy nehezen kitapostam az utat magam előtt, persze voltak, akik egyengették ezt az utat, de mégis nekem kellett minden nehézséggel szembeszállnom. A saját bőrömön tapasztalt dolgokat kell most újra átélnem, de most már feleannyira sem lesz nehéz, mint két évvel ezelőtt.

otvenegyedik_poszt_04.jpg

Két évvel ezelőtt még nem lehetett megmondani, hogy hol végződik az állam és hol kezdődik a nyakam. 

A két hónap kihagyás utáni első 3 edzésem elképesztően fájdalmas volt. Már egy-két alkalom kimaradása után is meg szoktam érezni egy durvább órát, gondolhatjátok, hogy akkor két hónap mozgás nélkül eltöltött idő után mit éreztem az első edzésen. Se tüdőm nem volt, se erőm nem volt annyi, mint a balesetem előtt. A mozgás tartományom beszűkült, fájt minden mozdulat, az izomláz pedig másnap elviselhetetlen volt. Néha még aludni sem tudtam emiatt, de mégis boldog voltam, hogy újra elkezdhettem mozogni. Egyfajta függőséget okoz a sport, ami talán az egyik legjobb függőség mind közül. :D Nagyon hamar rákap az ember és utána alig tudja abbahagyni. Viszont nekem most óvatosan, fokozatosan kell visszatérnem arra a szintre, ahol két hónappal ezelőtt voltam.

otvenegyedik_poszt_05.jpg

Szerencsére "csak" 5-6 kg jött fel a két hónap fekvés alatt.

Sajnos ez a folyamat elkerülhetetlen, nem szeretnék újra lesérülni, ezért meg kell alapoznom mindent újra, de az izommemória nagyon jól működik, már a második edzésen lényegesebben jobban teljesítettem az elsőhöz képest. A harmadikon pedig már nem is maradtam le a többiektől, ami nagy szó! Persze még érzem, hogy kötött vagyok és nem megy minden gyakorlat a lehető legnagyobb súlyokkal a legnagyobb ismétlésszámmal. A következő hetekben azon leszek, hogy újra visszatérjek a jól megszokott rutinomhoz és visszatérjen az edzettségi szintem.

Jelenleg második hét közepén járok és már most érzem az edzés és a mozgás áldásos hatását. A közérzetem kezd helyrejönni, a munkámban is jobban teljesítek és az emberi kapcsolataim is kezdenek visszaállni a korábbi szintre. Megkezdem a versenyekre való felkészülést is, hiszen idén még egy Spartan Trifectát legalább meg szeretnék csinálni és még nagyjából 40 kiló hátravan a 100-hoz. Lassan a kirakós minden darabja a helyére kerül és akkor már csak azt kell keresnem, hogy melyik az a terület az életemben, ahol még lehet javítani, mert biztos vagyok benne, hogy még ennél is #jobbleszek!

Eltelt két év Tovább
Életem eddigi legjobb versenye

Életem eddigi legjobb versenye

otvenedik_poszt_bevezeto.jpg

A nagykanizsán megrendezett Spartan Super életem eddigi legjobb versenye is lehetett volna, ám sajnos az élet közbeszólt és nagyon sok nehezítő tényező közül végül egy sérülés volt az, ami ebben meggátolt. Persze addig a sérülésig el kellett valahogy jutni, szóval ne szaladjunk annyira előre!

A felkészülés

A téli sprint után nagyon jól éreztem magam, hatalmas lendületet kaptam és bizakodó voltam az idei szezonnal kapcsolatban. Tudtam, hogy lesznek nehézségeim a versenyek során, de a tavalyi évhez képest klasszisokkal jobb volt a teljesítményem minden területen. Az edzés nagyon jól ment. Folyamatosan megdöntöttem a saját rekordjaimat. Nagyon erős lettem, aminek köszönhetően tudtam nagy súlyokkal dolgozni, a kis súlyos gyakorlatokat pedig sokkal gyorsabban elvégeztem. Most különösen nem bocsátkoznék részletekbe, az Instagram oldalamon nagyon sok videó van arról, hogy milyen nagy intenzitású edzéseket végeztem az elmúlt hónapokban nap, mint nap.

otvenedik_poszt_02.jpg

Sajnos a felkészülést félbe kellett szakítanom egy szépítészeti műtét miatt. Az arcom jobb oldalán egy négy cm átmérőjű zsírcsomó volt, ami már évek óta ott lapult. Különösen nem zavart semmiben, sőt, igazából nem is nagyon látszódott, mert akkora volt a fejem. Aztán lefogytam azt a 60 kilót és a fejem is kicsit átalakult, jóval kisebb lett, aminek köszönhetően egy hatalmas dudor jelent meg az arcomon. Persze a fotókon igyekeztem mindig úgy helyezkedni, hogy ne látszódjon, mert nagyon zavaró volt. Aztán amikor egyre többen kérdezték élőben, hogy mi történt az arcommal, akkor elhatároztam, hogy kivetetem.

A győri kórházban fél évre adtak időpontot, ami különösebben nem is volt gond, mert féltem a beavatkozástól - utólag belegondolva jobb lett volna előbb túlesni a dolgon. Március 6-án történt a műtét, ami viszonylag zökkenőmentes volt. Nem éreztem semmit az úgy nagyjából 15 db érzéstelenítő injekciónak hála, viszont mivel elég közel volt a fülemhez, mindent hallottam. Ez egy kicsit megviselt lelkileg, hiszen sosem történt még velem ilyen, nem is nagyon tudtam, hogy mire számítsak. Ahhoz, hogy a 4 cm átmérőjű csomót eltávolítsák, egy 5 cm hosszúságú bemetszésre volt szükség. A bőröm megnyúlt azon a részen, szóval abból is kellett eltávolítani egy kicsit, hogy feszes legyen. Fél óra alatt kész is volt az egész, összevarrták, leragasztották és mehettem is Isten hírével.

otvenedik_poszt_03.jpg

Vajon hányan láthatták, hogy ilyen véresen mászkálok a városban?

Az érzéstelenítő miatt semmit nem éreztem az arcom azon részén, sőt még a beavatkozás után két héttel is kicsit zsibbadt volt a műtét helye. Egy viszonylag morbid, ám annál viccesebb dolog történt velem. Közvetlenül a műtét után közlekedtem a városban, el kellett mennem pár pluszminuszszázas pólóért, ami éppen aznap készült el. Bementem gyanútlanul, amikor rámszóltak, hogy tiszta vér az arcom. Különösebben nem foglalkoztam vele, mert fájdalmat nem éreztem, de azt mondták, hogy a műtét után nem szabadna véreznie a sebnek, úgyhogy azonnal visszamentem a kórházba. Ott újra leragasztották és nem volt vele semmi probléma egy vagy két napig, de utána sajnos megint be kellett mennem, mert megint ömlött a vér a sebemből. Alapvetően engem nem zavar a vér látványa, de itt már kezdtem kicsit aggódni. Féltem attól, hogy valami komolyabb baj van a háttérben, esetleg nem varrták jól össze. De aztán szerencsére semmi extra baj nem volt, azóta be is gyógyult teljesen.

otvenedik_poszt_04.jpg

Egy hónappal a műtét után.

A műtét miatt 10 napig nem csinálhattam semmit, nem erőltethettem meg magam, mert félő volt, hogy felszakad a seb. Így ez az idő edzés nélkül telt el, elképesztően nehéz volt utána ismét nekiállni. De ez sem tántorított el, mentem és csináltam, mert tudtam, hogy közeleg a nagykanizsai verseny. Nem vallhatok szégyent.

A verseny

Vészesen közeledett a verseny napja. Egyre izgatottabb lettem, hiszen életem legelső Spartan versenye ugyancsak nagykanizsán volt nagyjából egy évvel ezelőtt. Egy hatalmas mérföldkő volt ez számomra. Szerettem volna megnézni, hogy az elmúlt egy évben mennyit fejlődtem magamhoz képest. Éppen ezért neveztem a Super és a Sprint távra is. Nagyon elszánt voltam, tudtam, hogy képes vagyok rá, de egymás után két versenyt bevállalni azért rizikós volt. Ettől függetlenül a bennem levő tűz nem hagyott nyugodni, minden adott volt ahhoz, hogy egy sikeres versenyt tudhassak magaménak. Ez már nem az első rodeóm volt, tudtam, hogy mire számítsak, tudtam a képességeimet is, mi baj lehet alapon belevágtam.

otvenedik_poszt_05.jpg

Patríciával csináltam meg a tavalyi NemzetiHajsza 16 km-es távját.

Ismét Gergővel közösen terveztük a versenyt, ahogy a tavalyi Sprintet, Supert és Beastet is. Most viszont annyiban változott a helyzet, hogy Gergő nem kísért már végig engem. Kíváncsi volt ő is arra, hogy milyen időt tud futni, ami teljesen érthető és a februári téli sprint óta tudta azt is, hogy már egyedül is el merek indulni egy versenyen. Persze azért tartottam attól, hogy mi van, ha egy akadály esetleg nem sikerül egyedül és majd segítségre szorulok, de ettől még izgalmasabb lett az egész. A szállásunk Patríciáékkal volt közösen egy panzióban, mert ők szerencsésen lefoglalták már akkor, amikor kihirdették az idei helyszíneket. Elképesztő sokan neveztek az idei első magyar Spartan hétvégére, úgyhogy pár óra alatt betelt az összes szállás.

A verseny előtt egy nappal Győrből nagyjából 3 óra alatt le is értünk Nagykanizsára, elfoglaltuk a szállást, megvacsoráztunk és felkészültünk a következő napra. Bepakoltuk a magnéziumot, műzliszeleteket, bekevertük az izotóniás italt, készen álltunk mindenre. Szombat reggel viszonylag időben odaértünk a Csónakázó tóhoz, ekkor már nagyon sokan ott voltak. A 9:30-as OPEN futamban indultunk mindhárman. Átvettük a rajtcsomagot, találkoztunk nagyon sok ismerőssel és itt is nagyon sokan odajöttek hozzám egy-egy bátorító szóval. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, elképesztő jó érzés volt, hogy ennyien bíztattak a verseny előtt.

otvenedik_poszt_06.jpg

Aztán jöhetett a bemelegítés. Nagyon alaposan bemelegítettem most, biztosra akartam menni. A crossfit edzések alkalmával jól bevett bemelegítő gyakorlatokat megcsináltam rendesen, plusz a közös bemelegítésre is odamentem. Ekkor kiszúrtak a színpadról és egyből fel is hívtak, itt találkoztam ambassador társakkal is, elképesztő élmény volt. Kiálltam több száz ember elé és meséltem pár szót magamról, elmondtam, hogy szeretnék lefogyni száz kilót, most hol tartok és szeretném megcsinálni mindkét versenyt a hétvégén. Ekkor már az adrenalin szintem az egekben volt, csak és kizárólag a cél lebegett a szemem előtt. Nagyon jól éreztem magam és már alig vártam, hogy indulhassak.

A bukás

Emlékszem, a tavalyi Sprint útvonala is hasonlóan kezdődött. Akkor Gergő segítsége nélkül nem tudtam volna még az indítózónába se bejutni, hiszen már ott van egy palánk, amin át kell mászni/ugrani. Tekinthetjük ezt -1. feladatnak is, most viszont egyáltalán nem esett nehezemre. Segítség nélkül átlendültem az akadályon, és megindultam a tömeggel a hegy felé.

otvenedik_poszt_08.jpg

Ott lett vége a versenyemnek.

Az első akadályokkal semmi gond nem volt. Szokásos palánk fölött, alatt, között. Aztán meg kellett mászni a hegyet, ami nem volt annyira megterhelő, mint tavaly. Viszonylag hamar sikerült a tetejére jutnom, sőt, ennél már sokkal nagyobb emelkedőket is leküzdöttem. Meg sem izzadtam szinte. Aztán amikor síkra váltott a terep, akkor el tudtam kezdeni kocogni szépen lassan. Beálltam egy kényelmes tempóra, ami valamivel gyorsabb volt, mintha cammognék, de azért mégsem nagyon fárasztó. A levegővételre is nagyon figyeltem, tudtam, hogy a legtöbb ezen múlik. Tüdővel még mindig nem állok jól, de így, hogy odafigyeltem, kivételesen jól haladtam és a tempót is sokáig fenn tudtam tartani. Ahogy haladtam tovább, következett ismét egy palánkos feladat, itt fölötte, alatta és közötte kellett áthaladni. Ezzel sem volt semmi probléma.

Ezután át kellett haladni egy tócsán gyakorlatilag, nagyjából térdig ért. Arra jó volt, hogy egy kicsit felfrissítsen a verseny elején. Aztán homokzsákot kellett cipelni. Itt utolértem a tömeget, nagyon meglepődtem, hiszen ilyen még nem nagyon volt. Voltak olyan emberek is, akik akkor kezdték el a cipelést, amikor én. Lehet feltorlódtak, vagy ők is akkor értek oda, nem tudom, mindenesetre az önbizalmamon jókorát dobott ez. Felvettem a hátamra a zsákot, ami nagyjából 30-40 kg lehetett (nyitókép). Ezek azok a feladatok, amik számomra a legjobbak, hiszen évekig 60-70kg felesleggel mászkáltam. Nem volt annyira megterhelő, inkább itt is arra kellett figyelnem, hogy ne nagyon csúszkáljon a zsák a hátamon, mert akkor hamarabb elfárad a kezem. 

Egy jó nagy kört kellett megtenni a zsákkal, utána pedig az egyensúly akadály következett. Valamiért ez sosem ment még, de mindig megpróbálom. Igyekeztem levinni a súlypontomat, nagyjából a feléig jutottam el, majd valaki mellettem megpróbálkozott, egy kicsit megmozdult alattam az akadály és már le is pottyantam. Indultam négyüteműzni, jöhetett az első 30.

A következő akadály az A cargo volt, ezt is szeretem, bár mindig megijedek, hogy leszakad alattam az a háló, ami ki van feszítve. Persze több mázsás rakomány lefogására tervezték, elég kicsi az esély rá, hogy elszakad, de azért ilyenkor mégis mindig bennem van a félsz. :D Ezt követően ismét mászni kellett, itt viszont csöveken, nagyon vigyáztam, nehogy lecsússzon a lábam róla, elég hülyén vette volna ki magát, ha lesérülök egy akadálynál... :D 

A táv harmadához érkeztem, ahol volt egy frissítő pont. Itt jutott eszembe először, hogy basszus, hát a hátamon van a 3 literes vizespalack és még egyszer sem ittam az izotóniás italomból. Magnéziumot sem használtam még, görcsnek sehol semmi jele és még az összes műzli is megvolt. Elképesztő volt, hiszen az előző Super alkalmával az első frissítőpontnál már újra kellett töltenem a készleteimet plusz meg is kellett állnom egy bő negyed órára, hogy pihenjek. Most viszont felmarékoltam egy pohár vizet, lehúztam és már mentem is tovább. Nem törődtem semmivel, csak haladtam a cél felé.

otvenedik_poszt_14.jpg

Mint, aki jól végezte dolgát! Köszi a képeket, Vanda!

Magamhoz képest nagyon jó időt 'futottam', egy óra húsz perc alatt tettem meg az 5,3 km távot, amikoris egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően beleléptem egy gödörbe. A bokám azonnal kifordult, hatalmasat bucskáztam és hirtelen azt se tudtam, hogy mi van. Első dolgom az volt, hogy körülnézek alaposan, hogy ki látta mi történt. Szerencsére csak előttem voltak páran, akik megelőztek, mögöttem még messzebb voltak az emberek. :D Egy gonddal kevesebb!

Hatalmas fájdalmat éreztem a bokámban, a 160 kg-os súlyommal piszok nagy terhelést kaphatott. Persze egy picit meg is lepődtem, sosem estem még így el, szóval az újdonság ereje miatt nem volt időm azzal foglalkozni, hogy fáj e, vagy sem. Levettem a cipőm, majd örömmel konstatáltam, hogy nem történt nyílt törés, és tudtam mozgatni a lábujjaimat is. Nem kellett sokat egyedül ücsörögnöm a fa tövében, mert szinte azonnal jött egy versenytárs, aki már kérdezte is, hogy minden rendben van e. Mivel nem tudtam, hogy rendben vagyok e, ezért azonnal bekamuztam, hogy "PERSZE! Semmi gond nincs, csak pihenek egyet." Pár percig vívódtam, hogy mit tegyek. Tudtam, hogy ha segítséget kérek a szervezőktől, akkor a versenynek számomra azonnal vége. Akárhány ember futott el mellettem, mindenkinek azt mondtam, hogy semmi gond, jól vagyok. A makacs és büszke belső énem nem engedte, hogy beismerjem azt, hogy itt problémák vannak.

otvenedik_poszt_15.jpg

Aztán nagyjából a 15. embernél mondtam, hogy legyen kedves szólni a következő akadálynál levő önkénteseknek, hogy nem tudom folytatni a versenyt. Az egészségem sokkal többet ér annál, mint a büszkeségem. Ha ebben az állapotban folytattam volna, azzal kockára tehettem volna a bokám épségét egész életem végéig. Ezt pedig egyértelműen nem szerettem volna. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik megálltak, hogy megnézzék jól vagyok e. Sajnos akkor már sokmindent nem tudtak tenni az ügy érdekében, de a sportszerűség és az emberiesség mindenképpen egy nagyon felemelő dolog, főleg egy ilyen helyzetben. Többek között ezért is szeretem annyira ezt a közösséget és ezért vagyok büszke arra, hogy spártainak mondhatom én is magam.

A segítők, Rebeka és Vanda hamar megérkeztek a Bendertől. Azonnal szóltak az irányításnak, hogy gond van és már küldték is a mentőegységet. Addig, amíg várakoztunk, addig kedélyesen elbeszélgettünk, rengetegen elfutottak mellettünk és folyamatosan kérdezték, hogy tudnak e segíteni. Itt kezdett tudatosulni bennem az, hogy számomra ez a verseny végetért, és nagy valószínűséggel a vasárnapi Sprint is felejtős. Egyre mérgesebb lettem a kialakult helyzetre, persze utólag már nagyon nem tudtam vele mit kezdeni, mégis dühített a dolog. Oly sokat készültem erre, egy éve vártam ezt a versenyt és akkor egy ilyen bugyuta baleset közbeszól. Persze próbált mindenki nyugtatni, hogy: ez akárkivel előfordulhat, örüljek, hogy nem lett nagyobb bajom. 

otvenedik_poszt_09.jpg

A bokám kétszer akkora lett, mint a másik.

Nagyjából 10 perccel később megérkeztek a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat munkatársai, akik segítettek beszállni abba a kis menő quadba, és levittek hegyről. Ott megvizsgáltak, azt mondták, hogy ne nagyon terheljem, és ha nem lesz jobb, akkor mindenképp menjek el vele kórházba. Kaptam egy pólyakötést rá, és elindultam a cuccaimért. Ezúton is nagyon szépen köszönöm a gyors és szakszerű segítséget az orvosi csapatnak!

Gyógyulás

Amikor átvettem a táskámat és leültem egy padra, akkor egyre jobban fájt a lábam. Eleinte még nehezen, de tudtam haladni vele, aztán ez csak rosszabb lett. Próbáltam nem foglalkozni vele, írtam a barátaimnak és a családomnak, hogy sajnos most ez a verseny számomra elég szerencsétlenül ért véget. Addigra Patrícia és Gergő is beért a célba, ők nagyon ügyesek voltak, Gergő hiba nélkül teljesítette a távot. Ők ekkor még nem nagyon tudták, hogy mi van, meg is lepődtek, hogy ilyen hamar végeztem én is. Összeszedelődzködtünk, aztán mentünk vissza a szállásra. Sok mindenre nem voltam képes ebben az állapotban és a hazajutás sem volt egyszerű.

otvenedik_poszt_10.jpg

Amikor a szállásra értünk, akkor megebédeltünk, aztán egyből el is feküdtem, hogy felpolcoljam a lábam. A fájdalom csak durvább lett, a többiek azt mondták, hogy menjünk be kórházba, mert lehet nagyobb a baj, mint ami kívülről látszik. Én persze makacs voltam továbbra is, nem akartam bemenni. Pihenni akartam és várni, hátha a probléma magától megoldódik. Feküdtem pár órát, el is aludtam, addig a többiek bementek a városba, voltak boltban is. Mire visszaértek sajnos a lábam nem javult egyáltalán, a jegelés ellenére sem, sőt, jobban fájt, mint amikor elestem, úgyhogy mondták, hogy azonnal el kell mennünk kórházba. Nagy nehezen megfürödtem, felöltöztem, Patrícia újra befáslizta a lábam, aztán még egy kicsit húzni akartam az időt. Egészen addig sikerült még így feküdnöm, amíg ismét elaludtam és így este már nem mentünk be a kórházba. :D

Másnap felkeltem reggel és egyértelművé vált számomra is, hogy mindenképp be kell mennem, mert a fájdalom egyáltalán nem akart szűnni és a véraláfutás is megjelent a lábam mindkét oldalán. Gergő és Patrícia vasárnap is versenyzett, úgyhogy elsőként elvittük őket a helyszínre, átvették a rajtcsomagot, majd én és Patrícia barátja, Gábor, elmentünk a nagykanizsai kórházba. Ott szinte azonnal megvizsgáltak, megröntgeneztek és azt mondták, hogy részleges bokaszalag szakadásom van, illetve egy picike rész letört a csontból is. A felvételeken láttam én is az elváltozást, de konkrét törés szerencsére nem volt. 

otvenedik_poszt_11.jpg

Jégakku híján a vizes tasakomat hűtöttem le :D

Azt javasolták, hogy jegeljem, felírtak egy bokaszorítót és mondták, hogy az ilyen baleseteknél nem szoktak már műtétet javasolni és a gipszet is kerülik, mert általában lassítja a felépülést. Azóta eltelt egy hét, és sokkal jobb a helyzet. A lábam már nem fáj annyira, viszonylag könnyedén tudok haladni, amikor a bokaszorító rajta van a lábamon. Persze nem nagyon terhelem, mert félő ekkora túlsúlynál, hogy ismét bekövetkezik a baj. Egész héten itthon feküdtem, pihentettem és jegeltem. 

otvenedik_poszt_12.jpg

Ezen felül pedig Réka, aki egyébként a táplálkozási tanácsadóm, javasolt egy kezelést, amit sportolóknál szoktak alkalmazni. Flossing szalaggal körbetekerte a bokám, majd mozgatnom kellett minimálisan, ezáltal serkentve a vérkeringést. Ezt megismételtük 5-6 alkalommal és ezáltal lejjebb ment a duzzanat és utána nem is fájt már annyira.

A jövő

A kontrollon kiderül, hogy mi a helyzet, de még pár hétig biztosan nem terhelhetem a bokám. Marci szerint leghamarabb ősszel mehetek újabb Spartan versenyre, ami jócskán betesz a terveimnek. Szeretnék minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy minél hamarabb felépüljek. Természetesen figyelembe veszem azt is, hogy a teljes felépüléshez sok idő kell. Orvosi és edzői felügyelet alatt szépen lassan megerősítem a bokám körüli részt. Remélhetőleg azért ősznél előbb is részt vehetek versenyeken.

otvenedik_poszt_13.jpg

Marcival, a verseny előtti utolsó edzésen.

A szívem mélyén még mindig dühös vagyok magamra, hogy így elintéztem a bokám. Ezzel hátravetettem a fogyási folyamatot, az edzést, a versenyekre való felkészülést és a hétköznapi életem is megnehezítettem erre az időszakra. Ettől függetlenül örülök, hogy nem lett nagyobb bajom és hogy ennyivel megúsztam. Ez a megfelelő bemelegítésnek köszönhető! Na jó, lehet egy kis szerencsém is volt azért :P

Mindenesetre nem fogom feladni és nem hagyom, hogy ez a sérülés rányomja a bélyegét arra, amit elterveztem. Meglesz idén a trifecta, és a 100 kg mínusz is. Most egy kicsit át kell értékelnem a dolgaimat, az étkezésre kell nagyobb hangsúlyt fektetnem, mivel nagyon ugrálni nem tudok. A következő posztban arról írok majd, hogyan kezdtük el a közös munkát Rékával, a táplálkozási tanácsadómmal. Izgatott vagyok emiatt, hiszen a fogyás javarészt a konyhában történik!

Összességében tényleg ez volt életem eddigi legjobb versenye, nagyon jól haladtam, az akadályokkal nem volt probléma. Optimális esetben 4,5 óra alatt és 240 büntetővel végeztem volna a Super távval, ami azt jelentette volna, hogy csupán fél órával tovább tartott volna teljesítenem, mint a legelső Sprintemet. Kétszer olyan ügyes vagyok, mint akkor, ami számomra hihetetlen teljesítménynek számít. Sajnos ez most nem lett meg, de a következő versenyen a legjobb formámat fogom hozni! #jobbleszek

Életem eddigi legjobb versenye Tovább
Az első téli versenyem - Winter Spartan Sprint @ Slovensky Raj

Az első téli versenyem - Winter Spartan Sprint @ Slovensky Raj

negyvenkilencedik_poszt_bevezeto.jpg

Ahogyan az előző posztomban írtam, idén szeretném kicsit feltúrbózni a versenyek számát. Annak ellenére, hogy tavaly már 8 versennyel túlléptem az előző évek átlagát, sőt még az összegét is, úgy gondoltam, hogy még több megmérettetésen szeretnék részt venni. Ezekkel a kihívásokkal tudom mérni azt, hogy ténylegesen mennyi értelme van minden egyes nap reggel 5 órakor felkelnem, edzenem heti 5-8 alkalommal és diétáznom, ahogy a csövön kifér. Idén az első ilyen rendezvény egy téli Spartan Sprint volt a lenyűgözően szép Szlovák Paradicsomban. Kihívásból pedig volt bőven!

Szinte a szomszédban

Magyarország éghajlati és domborzati adottságait tekintve nem egyszerű egy igazán jó téli akadályfutó versenyt megszervezni, mint egy hegyekkel és völgyekkel tűzdelt tájon. Amikor az edzőmmel, Marcival tervezgettük, hogy idén melyik versenyeken veszek részt, mondtam neki, hogy mindenképpen szeretnék egy télire is elmenni. Így esett a választás a Slovenský Raj Spartan Winter Sprint-re. Annyira hirtelen jött az ötlet, hogy már betelt a regisztráció, a szálláshelyek teljesen telítve voltak, szóval gyorsan kellett cselekedni. 

negyvenkilencedik_poszt_02.jpg

Sosem voltam jó földrajzból, de azt hiszem ez a Magas-Tátra. :D Rákerestem neten, de így is csak 50% biztonsággal merem állítani.

Megnéztem a környező falvakat szabad szállás után kutatva, és szerencsére egy nagyon kedvező árú apartmant találtam is Lőcsén, ami a térkép szerint 31 km távolságra van Slovensky Rajtól (erről majd kicsit később). Ezután írtam több csoportba és a verseny magyar Facebook eseményéhez is, hogy szeretnék egy Open nevezést. Személy szerint nagyon jó ötletnek találtam azt, hogy lett magyar esemény is, hiszen a 3000 résztvevőből közel 1000 magyar versenyző állt rajthoz szombaton. Szerencsére nagyjából fél óra alatt lett jegyem is és szállásom is. Tök boldog voltam, ilyen egyszerűen még egyik Spartan versenyem se indult. Hátra is dőltem, hiszen azt hittem, hogy az én munkám itt véget is ért. 

Kard nélkül csatába

Persze pár apróság felett elsiklottam. Egyáltalán nem gondoltam bele, hogy egy téli versenyen hideg lesz. :D Azt hittem, hogy majd rövidgatyában meg pólóban lefutom, aztán kész is. Persze ennél nagyobb baromságot el se tudnék képzelni, sőt, nem is értem hogy jutott ilyen eszembe. Szerencsére a felismerés, hogy mekkora hülye vagyok, még a verseny előtt történt, szóval időben voltam, hogy átgondoljam a dolgaimat. Indulás előtt kellett vennem egy futónadrágot, egy sielős polár aláöltözetet és egy pár kesztyűt. Azt gondoltam, hogy ezzel akkor ki is maxoltam a téli felkészülést. Persze rutinosabb téli futók foghatják a fejüket, hiszen a legfontosabb dologról megfeledkeztem még így is. 

negyvenkilencedik_poszt_03.jpg

Eredetileg a pulcsit le akartam venni, de aztán a -12°C miatt megváltozott a terv.

Kellett volna még ehhez a szetthez egy maszk vagy egy sál, amit a szám/orrom elé tehetek. Az órám szerint -9 °C volt a hőmérséklet, de ennél még jóval hidegebb is volt, -10, -12 körüli értékre is lehűlt a futamok közben. Ehhez még hozzájött egy viszonylag nagy erejű szél is, ami a hőérzeten klasszisokat rontott. Egy szóval: ROHADTHIDEGVOLT. Persze rajtam volt egy vékony védőréteg még a ruha alatt, szóval annyira nem fáztam, de a tüdőmnek nem tett jót a sok hideg levegő, amit belélegeztem. Estére eléggé megfájdult és kicsit a torkomon is éreztem. Nem elfelejteni legközelebb, valami kell a szám elé is.

6,7 km, 20 akadály, 150 burpee, 1 esés

Az első 10 perc kocogás után már nem fáztam egyáltalán, sőt, a hideg volt a legkisebb problémám. A bemelegítés után könnyedén átvetettem magam a legelső palánkon még a rajt előtt. Egész végig arra gondoltam csak, hogy egy Beast után ez a sprint meg sem kottyanhat. Azóta eltelt majdnem fél év, sokkal jobb az erőnlétem, sokkal jobb az állóképességem. Mondjuk a súlyom az nem igazán változott azóta, de mégis minden egyéb téren jobb vagyok, mint akkor. Szóval nagy reményekkel indultam neki az idei első versenyemnek. 9:45-kor indultam, amiben szerintem a legtöbb magyar indult, mert olyan skandálások voltak, hogy hirtelen nem is éreztem magam egyedül. Elindultunk és jöttek is az akadályok sorra. Laza kocogás felfelé, emelkedő szerencsére nem sok volt, meglehetősen jól bírtam. 

negyvenkilencedik_poszt_05.jpg

Az első akadállyal meggyűlt a bajom már egyszer korábban, többszöri nekifutásra sem sikerült megcsinálnom a várgesztesi superen (kép alább). Most fel tudtam ugrani rá, viszont egy emelkedőn volt felállítva, ezért sajnos a gravitáció hatására nem bírtam átlendülni rajta. Másodszori nekifutásra kaptam egy kis segítséget egy kedves magyar versenytárstól, akinek ezúton is köszönöm! 

negyvenedik_poszt_12.jpg

A kép csak illusztráció :D

Ezután az egyik legegyszerűbb feladat következett, az OUT nevezetű. Három kisebb akadályból áll: egyszer át kell menni egy palánk fölött, aztán egy palánk alatt, majd legvégül egy olyan palánkon keresztül, aminek van teteje is. Alapvetően ez még egyszer sem okozott problémát, most viszont az utolsó kis palánknál sikerült olyan szerencsétlenül érkeznem a jobb lábamra, hogy megrándult egy kicsit a térdem. Innentől kezdve minden lépésem fájdalommal járt. Kellemetlen feszítő érzés volt a jobb térdem külső oldalán, ami most ezen sorok írása közben is sajog kicsit, de már sokkal jobb, mint akkor. Ettől függetlenül mentem tovább és eszembe sem jutott az, hogy feladjam a versenyt, hiszen a feladás nem opció. 

Egy szerencsés véletlen folytán összetalálkoztam Beával, akivel már korábbi Spartan versenyeken is volt szerencsém pár szót váltani. Annyira megörült a találkozásnak, hogy mellém is szegődött és együtt mentünk a pálya hátralevő részében. Nagyon sokat beszélgettünk és segített elterelni a gondolataimat a fájó térdemről. Sőt még a burpee-ket is segített számolni, szóval én is nagyon örültem, hogy velem tartott. 

negyvenkilencedik_poszt_04.jpg

Imádom ezeket a mászós feladatokat, volt Vertical és A cargo is.

Ketten mentünk hát tovább és jöttek sorra a feladatok. Még a vertical-cargo előtt volt egy egyensúly feladat, sajnos lepottyantam az akadályról, ezért jöhetett is a 30 burpee. Kellemes volt, igazából fel voltam rá készülve, hogy egy párat majd nyomnom kell, szóval nem volt ebből semmi probléma. A pálya nagyon szép volt. Gyönyörű ösvényen haladtunk végig, erdővel, hegyekkel a láthatáron és a nemzeti parkot egy kis patakocska szelte át, amibe persze bele is kellett mennünk. Én nem bántam, egyáltalán nem éreztem hidegnek a vizet, lehet az adrenalin miatt. Egy 5 perccel később már egyáltalán fel sem tűnt, hogy vizes lenne a cipőm, vagy a nadrágom szára.

Különösen nem emelnék ki minden akadályt, aki szeretné az itt megnézheti a pályarajzot, szerencsére egyiknél sem történt semmi baleset, a függőleges cargon kívül egy új feladat sem volt az előzőekhez képest. A legtöbbet nagyon könnyedén tudtam teljesíteni, amik viszont büntetőt értek, azok ezek voltak: egyensúly, majomlétra, "Z" fal, kötélmászás, és multi rig. Ezek többnyire saját testsúlyos feladatok voltak, kivéve az egyensúly. Ott csak simán béna voltam, nem is értem amúgy hogyan. De persze a legjobbak is hibázhatnak, szóval egyáltalán nem problémáztam ezen.

negyvenkilencedik_poszt_06.jpg

Sajnos a fájó térdemmel nem haladtam valami gyorsan, plusz nagyon csúszós volt a pálya több szakaszon is. Nem akartam elvágódni, szóval nagyon meggondoltam, hogy hova lépek. Persze a lehetőségekhez mérten igyekeztem minél gyorsabban haladni. Összességében a versenyt majdnem percre pontosan 3 óra alatt teljesítettem. Ami alatt rengeteget nézelődtem, az akadályok teljesítése elvett csomó időt, beszélgettem ismerősökkel, megálltam inni a frissítőpontnál, (ami nem bizonyult jó ötletnek, mert nem volt jó ize :D) és tényleg próbáltam a lehető legjobban érezni magam a verseny alatt. Az órám szerint 1,5 óra alatt teljesítettem a távot, szóval nagyjából másfél óra ment el a feladatokra, a 150 büntetőre és az egyéb hülyéskedéskre, fotókhoz pózolásokra stb. 

Többször lett volna lehetőségem elesni, nagyon csúszós jeges talaj volt a lábunk alatt sokszor. Szerencsére, vagy nem szerencsére, egyszer sikerült elvágódnom, amikor már a nyakamban volt az érem. Figyelmetlen voltam és meg is történt a baj. Puhára estem, szóval elkezdtem röhögni saját magamon, majd felpattantam gyorsan és körülnéztem, hogy ki látta. Mivel ez a célban volt, ahol a legtöbb segítő és néző állt, valószínűleg több százan látták, de nem zavart, mert sikeresen teljesítettem életem első téli versenyét összesen egy eséssel. :)

AROO

Elégedett vagyok az eredményemmel, egészen más kihívás volt ebben az extrém hidegben és jeges környezetben teljesíteni ezt a Sprintet, amit a fájós térdem sem könnyített meg. A büntetők is jobban mentek, mint eddig bármikor, és az akadályokkal sem volt annyi probléma, mint az előző versenyeken. Az időbeni eredményeket megnézve pedig kategóriámban 10 perccel voltam lemaradva az előttem levő embertől, szóval ha egy kicsit jobban összekapom magam és nem nézelődök annyit, akkor lehet, hogy simán jó időt 'futottam' volna. Az újdonság erejével hatott ez a mostani téli, egyáltalán nem bántam meg, hogy belevágtam. Meglehetősen jó kezdése volt ez az idei szezonnak. Jöhet a következő állomás március végén, Nagykanizsán! #jobbleszek

Az első téli versenyem - Winter Spartan Sprint @ Slovensky Raj Tovább
+-100 | vlog #2 - Akkor és most

+-100 | vlog #2 - Akkor és most

Na jó, tényleg nehéz egy ilyen videós részt elkészíteni, nagyon sokat hülyéskedünk közben és egyáltalán nem hatékony így a munkavégzés. A technikai megvalósításba is bele kell jönni, mert a végén a hang nem lett az igazi, valószínűleg rossz helyre tettük le a kamerát. Na mindegy, ez egy ilyen vlog, nem kell tökéletesnek lennie, de azért majd törekszem rá! #jobbleszek

+-100 | vlog #2 - Akkor és most Tovább
Hogyan lettem Spartan Race Ambassador?

Hogyan lettem Spartan Race Ambassador?

negyvennyolcadik_poszt_bevezeto.jpg

Tavaly nagyjából ilyenkor ismerkedtem meg az akadályfutóverseny fogalmával. Ez volt az az időszak, amikor elhatároztam, hogy szeretném feszegetni a határaimat és teljesíteni akarok legalább egy ilyen versenyt. Persze akkor már annyira lelkes voltam, hogy rögtön jelentkeztem a nagykanizsai Sprintre és a Pannonhajszára is. Ha belegondolok, elég felelőtlen gondolkodás volt részemről úgy belevágni egy olyan versenybe, ami megfelelő testi és lelki felkészülést is igényel, hogy semmilyen előképzettségem nem volt.

Ettől függetlenül a fejembe vettem, és makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy namármost én ezeket megcsinálom, ha belehalok is. Lehet, hogy nem az enyém lett a legjobb idő, vagy a legkevesebb büntető, de mégis megcsináltam. Az első versenyem egy jó nagy kinlódás volt. Már a rajthoz sem tudtam, hogy hogyan jutok be. Bepánikoltam és nem is sejtettem, hogy még mi várhat rám azok után. Aztán persze jöttek az akadályok sorra, és rá kellett döbbennem, hogy nagyon kevés az edzettségi szintem még egy ilyen kaliberű versenyhez. A 8km-es távot nagyjából 4 óra alatt tettem meg. Az már majdnem maratoni idő, szóval rohadt lassan tudtam végigérni a pályán.

Az első mindig fáj

Persze ez egyáltalán nem tántorított el, sőt, még jobban meghozta a kedvem a többi versenyhez. Életem legnagyobb élménye volt, akkor éreztem igazán azt először, hogy megérte ez a sok edzés, a diéta és az, hogy egyáltalán életmódot változtattam. Akkor jöttem rá, hogy annyi minden van még az egész napos henyélésen és semmittevésen túl, és annyi dolog van még, amire nem vagyok képes, de mindenképpen szeretném elsajátítani vagy megcsinálni. Akkor kattant át igazán a fejemben ez az egész dolog. Tudtam, hogy testben még sokat kell készülnöm, de fejben akkor lettem igazi spártai.

harminchetedik_poszt_04.jpg

Ezután jöttek sorra a versenyek és egyre jobban bebizonyosodott, hogy az ember bármit elérhet, amit akar. Na persze még mindig nem én vagyok a kerületi "akadályfutóbajnok", sőt, az még évek kemény munkájába fog telni. De tudom és hiszem, hogy ha kitartóan küzdök tovább, akkor ez egyszer beteljesül tényleg. 

Aztán ahogy teltek a hónapok az első versenyem után, egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy szeretném ha más is megtapasztalná azt, amit én. Ha más is felfedezné azt a rengeteg lehetőséget, ami benne lakozik. Fel kell kelni a kanapéról és meg kell tenni az első lépést. Nem kell egyből futóversenyre jelentkezni, apró lépésekben is lehet haladni. A lényeg, hogy el kell indulni az úton és nem szabad feladni. 

Vannak határaink


Talán ez volt az egyik legnagyobb motivációm a miskolci Spartan Beast-en, amit nem tudtam befejezni 1 km híján. Egyszerre mindig csak egy lépést kell megtenni. Aztán a következőt. Aztán mégegyet és mégegyet. Aztán észre se vettem, de megtettem több, mint 30 000 lépést :D Dehát végül mégsem értem be a célba. Kifutottam az időből (kifutottam haha) és ezért nem sikerült. Hatalmas pofon volt ez nekem, ami akkor és ott nagyon kellett. Utólag hálás vagyok érte, mert alázatra tanított és arra, hogy egy kicsit vegyek vissza a tempóból.

beast.jpg

Eleinte dühös voltam, hogy így alakult, de aztán utólag belegondolva így alakult a legjobban. Csak annak sikerül minden elsőre és csont nélkül, aki nem próbálkozik eléggé és nem feszegeti igazán a határait. Kellenek a kudarcok ahhoz, hogy megtanuljuk értékelni a küzdelmet. A versenyek csak arra jók, hogy lemérjük azt, hogy a versenyek közti időben milyen hatékonyan tudtunk edzeni, felkészülni a megmérettetésre. Akkor és ott azalatt a pár óra alatt derül ki, hogy megtettünk e mindent azért, hogy jobbak legyünk. Ha nem, akkor küzdeni kell tovább, ha pedig igen, akkor keresni kell az újabb kihívást, amiért érdemes küzdeni.

Jöhet az új szezon

Talán ez az a mentalitás, ami alkalmasnak tesz engem arra, hogy méltón képviseljem a Spartan versenyeket és a Spartan életmódot. Tudom, hogy nem én vagyok a legjobb versenyző, de biztos vagyok benne, hogy a tőlem telhető legtöbbet megteszem azért, hogy ez a következő időszakban megváltozzon. Az a hatalmas hátrány, amivel tavaly indultam, egyre kisebbnek tűnik. Az edzőm, Marci szerint, most sokkal jobb formában vagyok, mint a legutóbbi versenyemnél. Ennek ellenére az idei évet fokozatosan építjük fel, szépen lassan menetelek a trifekta felé. 

pluszminusz_calendar.jpg

A fenti naptárban bejelöltem azokat az eseményeket, amiken szeretnék mindenképpen én is részt venni. Ezeket az edzőmmel néztük ki, odafigyeltünk arra, hogy megfelelő idő maradjon a regenerációra, és az edzéstervet is úgy alakítjuk, hogy ezekre a versenyekre a lehető legjobban fel tudjak készülni. 

  • Slovak Paradise Winter Sprint
  • Nagykanizsa Super és Sprint
  • Slovakia Super
  • Eplény Beast
  • Kubinska Sprint
  • Kazincbarcika Beast

Amint láthatjátok idén egy téli sprintet (ami nemsokára itt is van) és két trifektát lőttem be célként. Ez egy nagyon szép terv, persze bármi közbejöhet, úgyhogy nem leszek szomorú, hogy ha valamelyik versenyt nem tudom teljesíteni, vagy ne adj Isten lesérülök, vagy valami meggátol abban, hogy eljussak akármelyikre. Azon leszek, hogy élvezzem ezeket a versenyeket, kikapcsolódjak és jól érezzem magam.

negyvennyolcadik_poszt_02.jpg

Szeretném leszögezni, hogy a versenynaptárat még azelőtt állítottuk össze a Marcival, mielőtt megtudtam, hogy megválasztottak engem is Spartan Brand Ambassadornak. Elképesztő megtiszteltetés, hogy ilyen remek sportolók között lehetek én is. Amikor jelentkeztem, akkor csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél több embert tudjak motiválni arra, hogy jöjjön és próbálja ki magát egy ilyen versenyen. Szeretném ha mások nem követnék el azt a hibát, amit én, és előbb kezükbeveszik az életük fölött az irányítást.

Hihetetlen fogadtatásban volt részem, nagyon örültem, hogy a magyar Spartan közösség ilyen szinten befogadott és támogat abban, hogy elérjem a célomat. Lényegében azt hiszem, a közösség az, ami ezt a versenyt igazán kimagaslóvá teszi és ezt tényleg csak a célvonalnál tudja meg az ember. AROO!

Hogyan lettem Spartan Race Ambassador? Tovább
+-100 | vlog #1 - A kezdetek

+-100 | vlog #1 - A kezdetek

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz felvenni egy ilyen vlog bejegyzést. Megpróbáltam mindent összeszedni, amivel el tudom rendesen helyezni térben és időben, hogy mégis miről is fognak szólni ezek a videók. Minden héten szeretnék egy epizódot feltenni, lesz főzés, edzés és ilyen beszélgetős epizód is. Természetesen a versenyekről is részletesen be fogok számolni immáron videós formában. Remélhetőleg ebben a /számomra/ új formátumban is #jobbleszek!

 

+-100 | vlog #1 - A kezdetek Tovább
Viszlát, 2018!

Viszlát, 2018!

negyvenhetedik_poszt_06.jpg

Életem eddigi legaktívabb évén vagyok túl. Nagyjából 200 edzésem volt idén és 8 versenyen voltam, ami nálam rekordnak számít, tekintve, hogy 25 éven keresztül szinte semmi ilyesmit nem csináltam. Sőt, ha belegondolok, eszem ágában sem volt soha sportolni sem, nemhogy versenyekre jelentkezni. Aztán szerencsére ez a dolog átalakult, az egyik legfontosabb dolog lett az életemben a mozgás és elképzelhetetlennek tartom, hogy kimaradjon egy edzés. Emellett azt is megfigyeltem magamon, hogy sokkal szivesebben sétálgatok a városban, sokkal könnyebben ráveszem magam, hogy elmenjek bárhova gyalog - tekintve, hogy a bicóm tropára ment és azóta sem foglalkoztam vele, hogy megjavítsam, vagy másikat szerezzek helyette. :D 

2018 nem hozott annyira látványos változást. Nem változott drasztikusan a súlyom, ha úgy nézzük 5 kg mínuszt sikerült ebben az évben összehoznom, ami elég gyatra teljesítménynek tűnhet. A kezdeti havi 10 kg mínuszhoz képest ez semmi. Az elején nagyon durva diétát követtem, ami ahhoz kellett, hogy minél gyorsabban, minél több súlytól megszabadulhassak, mert annyira extrém túlsúllyal rendelkeztem (+-100 kg felesleg ugye :P). 

negyvenhetedik_poszt_02.jpg

2017 és 2018 utolsó edzése

Az ilyen étrendet, amit én is követtem, lehetetlen egy egész életen át fenntartani, sőt butaság is lenne. Éppen ezért tértem át egy módosított diétára, ami még mindig deficites, még mindig nagyon kevés szénhidrátot tartalmaz, de mégis több kalóriát tartalmaz, hogy a megváltozott igényekhez elegendő "üzemanyagot" biztosítsak a szervezetem számára. Namármost, ha a súlyom nem is változott olyan látványosan idén, az eredmények és a fotók mégis azt bizonyítják, hogy valamit jól csináltam. A ruháim sokkal jobban állnak rajtam, az edzést sokkal jobban bírom. A teljesítményem legalább a duplájára nőtt a tavalyihoz viszonyítva - több ismétlésre vagyok képes nagyobb súlyokkal kevesebb idő alatt.

negyvenhetedik_poszt_04.jpg

Egy éve még épphogy jó volt a csuklómon az óra, most már szorítanom kell a szíjon.

Olyan edzettségi és állóképességi szintet értem el idén, aminek köszönhetően simán fel tudom venni a versenyt a csoportos crossfit/kettlebell edzésen levő emberekkel, sőt! Hiába, olyan sokat mondogattam, hogy jobb leszek, hogy tényleg jobb lettem. :D Amit kezdetben 16 kg-os kettlebellel csináltam, az ma már könnyedén megy 24, 28 vagy akár 32 kg-os súllyal is. A súlyemelős gyakorlatok is mennek magasabb súlyokkal, amit tavaly ilyenkor 40 kg-mal csináltam, az ma már 60 kg-mal is könnyedén megy. A technikámon folyamatosan faragunk, ha kell. A saját testsúlyos gyakorlatokat is sokkal egyszerűbben tudom végrehajtani. Viszont nagyon odafigyelünk Marcival arra, hogy véletlenül se érjen semmilyen sérülés. A legfontosabb az egészségem megőrzése és fejlesztése.

Hello, 2019!

Rájöttem arra, hogy túlságosan is hagytam azt, hogy a múlt történései befolyásolják a jelenem. A sok negatív tapasztalat, a sok sérelem, ami a súlyom miatt ért nagyon nagy kihatással volt a lelkivilágomra és arra, hogy manapság hogyan állok a dolgokhoz. Legbelül szerintem én mindig az a kövér srác leszek, aki egész életemben voltam, még ha próbálom ezt az ellenkezőjére is fordítani. Igenis kezembe vettem az irányítást. Igenis teszek azért, hogy ne szóljanak meg az utcán, mert akkora vagyok, mint egy elefánt de mégis 25 év emlékei nem múlnak el nyomtalanul. Inkább meg kell tanulnom a hasznomra fordítani azt a sok megpróbáltatást, amin keresztül mentem.

negyvenhetedik_poszt_03.jpg

Rájöttem arra is, hogy csakis rajtam múlik, hogy elfogadom-e magam, vagy sem. Éppen ezért arra fogok koncentrálni, hogy kicsit lelassítsak néha és úgy tekintsek vissza a mögöttem levő időszakra, hogy egy hatalmas utat jártam be, amire sosem gondoltam volna, hogy képes leszek. Mai fejjel leginkább azért haragszom magamra, mert nem álltam neki előbb. Mindig volt valami kifogásom, mindig találtam "jobb elfoglaltságot" annál, minthogy odafigyeljek arra, hogy mozogjak vagy egészségesen éljek. Lusta voltam, kényelmes és igénytelen, lényegében önpusztító életmódot folytattam.

negyvenhetedik_poszt_05.jpg

Volt idő, amikor nem tudtam ennél jobban összehúzni az öltönyöm. Most meg már csak úgy lóg rajtam! Természetesen a lányok mindkét képen csodálatosan néznek ki. :) 

Pedig aztán aligha van jobb dolog annál, amikor valaki tényleg teljesértékű életet él, foglalkozik magával, jókat eszik és mozog is valamit. Amit az elmúlt másfél évben megtapasztaltam, hogy ez tényleg kivitelezhető, de hatalmas áldozatokkal és lemondásokkal jár. Mindenesetre a sok küzdelem, izomláz, undorító zabpehely mégis egy jobb, boldogabb élethez vezet, hiszen a nap végén úgy tudjuk nyugtázni a napot, hogy ma is megtettünk mindent azért, hogy a legtöbbet kihozzuk abból, amink van.

negyvenhetedik_poszt_bevezeto.jpg

Ettől függetlenül tudom, hogy én korántsem végzek tökéletes munkát. Lehet ezt még sokkal jobban is csinálni, szóval az elkövetkezendő időben azon leszek, hogy fejlődjek minden téren. Egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy elfogadjam magam és büszke legyek arra, amit eddig elértem. Ez persze nem jelenti azt, hogy hátradőlök és lazítok. Jöhetnek a versenyek, készen állok az edzésekre, és nagyon várom az újabb és újabb kihívásokat is. Továbbá szeretném elérni jövőre az álomhatárt, miszerint megszabadulok 100 kg-tól. Ehhez már "csak" 35 kell, a nagyján már túl vagyok. Lehetőleg jó lenne a kezdéstől számított 2 éven belül ezt elérni, de akkor sem leszek csalódott, ha ez nem sikerül. :)

Szeretnék minél több embert motiválni arra, hogy kezdjen valamit magával és lépjen ki a komfortzónájából, mert lényegében én is akkor kezdtem el igazán élni, amikor megtettem az első lépést a változás felé. A változáshoz pedig idő kell! #jobbleszek

Viszlát, 2018! Tovább
Eltelt másfél év

Eltelt másfél év

negyvenhatodik_poszt_bevezeto.jpg

Az elmúlt másfél évben annyi mindenen keresztül mentem, hogy nehéz lenne mindent leírni. Már csak az elmúlt egy-két hónap történései is annyira változatosak voltak és annyi impulzus ért, hogy azt is szinte lehetetlen feldolgoznom és átadhatóvá formálnom, mindenesetre megpróbálom összefoglalni, hogy honnan indultam, eddig hová jutottam és hogy milyen terveim vannak még a jövőre való tekintettel.

A kezdetek

Napra pontosan másfél évvel ezelőtt indult útjára a +-100 blog, amiben azt szerettem volna megörökíteni, hogy milyen kínkeserves úton érhető el a hőn áhított tökéletes alak, vagy akár egy sokkal egészségesebb és fittebb életmód. Rengeteg lemondás, sok szervezkedés és még ennél is jóval több akarat kellett ahhoz, hogy belevágjak egyáltalán egy ekkora horderejű dologba. Persze aztán idővel rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez az új életmód. A mindennapjaim szerves részévé vált az edzés, nem is tudnék meglenni már nélküle, illetve megvetéssel nézek vissza régi önmagamra és sokszor eszembe jut, hogy mégis hogy engedhettem el magam annyira, hogy 220 kg-osra terebélyesedjek. 

negyvenhatodik_poszt_02.jpg

Na jó, azért az a fagyikehely elég király volt. :D 

Utólag persze könnyen beszél az ember, mindenki sokkal okosabb, kár is a múltat hánytorgatni. Természetesen mindenki tudja legbelül, ha árt saját magának, de az élvezetek hajszolása és a komfort megteremtése közben sajnos áteshetünk a ló túloldalára, amikor viszont már nehéz megálljt parancsolni az önpusztító életformának. Nehéz, de nem lehetetlen. Nekem is talán a felismerés volt a legnehezebb. Felismerni azt, hogy rövid úton vége lehet az életemnek, ha nem kezdek magammal valamit. Hatalmas kockázatot vállaltam azzal, hogy fetrengtem egész nap és evés közben még csak a fejemet sem akartam megmozdítani szinte. Bármilyen minimális erőfeszítés már problémákat szült, amit inkább igyekeztem elkerülni. Mérhetetlenül lusta voltam és kényelmes, aminek hát meg is lett az eredménye.

A sikerek

Aztán végülis elkezdtem és kitartóan csináltam az életmódváltást. Azt csináltam, amit a szakemberek mondtak. Eleinte nagyon bugyuta feladatokat kellett csinálnom az edzéseken. Komplex feladatokat a saját gátaim miatt nem tudtam elvégezni. Gépeket nem tudtam használni, mert nem fértem hozzájuk rendesen. Az első hetekben a legalapvetőbb bemelegítés is annyira kifárasztott, hogy azt hittem meghalok. De nem adtam fel, tudtam, hogy majd egyszer jobb lesz a helyzet. Nem kell életem végéig csak hajolgatnom, meg dobozra leülnöm, majd felállnom. Aztán a diétának köszönhetően csak úgy pörögtek le rólam a kilók. Egyre több gyakorlatot tudtam elvégezni, egyre több eszközt tudtam kipróbálni az edzőteremben. Hatalmas sikerként könyveltem el, hogy pikk-pakk megszabadultam 20 kg-tól. Összességében ez elenyésző volt az akkori feleslegemhez képest, mégis annyira sokat számított, hogy tudtam: innentől már nincs megállás. Az önbizalmamat javította, a lelkesedésem egyre csak nőtt és a blogot is nagyon szivesen írtam. Nagyon izgalmas volt ez az időszak, de mégis rengeteg munka volt még előttem.

negyvenhatodik_poszt_03.jpg

A kezdeti sikerek jók voltak arra, hogy látványos fejlődést érjek el, hiszen nem is nulláról kezdtem, hanem valahonnan mínuszból indultam neki ennek az egésznek. Próbáltam egy nagy hátrányból előnyt kovácsolni és tudtam, hogy ehhez piszok sok idő kell. Nem voltak irreális elvárásaim magammal szemben, mégis próbáltam egyre jobban hajtani magam, hogy a kezdeti sikerek ne hagyjanak alább. Szerettem volna minél többet, minél jobban csinálni. Az pedig, hogy kezdett látványos lenni az átváltozásom, nagyban előrelendítette a produkciót. Növeltem az edzést, kipróbáltam mást is, kerestem az új kihívásokat és minden nap egy kicsivel jobb akartam lenni saját magamnál. 

A versenyek

Aztán egy ponton megragadtam a fogyással. Biztos van rá tudományos magyarázat. A diétához hozzászokott a szervezetem, elkezdtem izmot építeni, ami kisebb térfogattal járt, de a súlyom nem változott stb-stb. Az igazat megvallva nem értek hozzá és a sok munka/edzés/főzés meg minden mellett nem is nagyon volt időm ezzel foglalkozni. Persze ez tróger hozzáállás a részemről, mert jó lenne tisztában lennem azzal, hogy mi miért történik, hogy működnek a különféle izomcsoportok és még ezer másik dologgal is képben kéne lennem. De én csak egy egyszerű srác vagyok, aki próbálja minél jobban érezni magát. Próbálok a lehetőségeimhez mérten legjobban helyt állni az edzéseken és igyekszem betartani a diétát is.

negyvenhatodik_poszt_04.jpg

Az edzőm (Marci) biztosra akart menni és nem siettünk el semmit. A lehető legalaposabban tanított meg nekem minden mozdulatot, hogy véletlenül se legyen semmi bajom. Egy idő után viszont úgy éreztem, hogy megragadtam nem csak a fogyásban, de az edzésben is. Persze ez egyáltalán nem így volt, de akkor ezt másképp éltem meg. Keresnem kellett az új impulzust, kellett valami, amiért küzdeni akarok, egy olyan cél, ami régen lehetetlen volt, de kis odafigyeléssel és rákészüléssel még ha nagy nehézségek árán is, de el tudom érni.

negyvenhatodik_poszt_05.jpg

A 4XL-es póló szétdurran rajtam a bal oldali képen, a jobboldalin pedig az XXL-es lóg :P

Így kerültek képbe az akadályfutó versenyek. Se futni nem tudtam, se akadályokon átjutni. TÖKÉLETES! Végre valami, ami hajt előre. Tudtam, hogy ezt meg akarom csinálni és voltam/vagyok annyira makacs, hogy csak ez lebegjen a szemem előtt. Ez a céltudatosság segített abban, hogy a poszt írásáig bezáródóan már 7 versenyen is voltam. Persze Marci le akart róla beszélni. Féltett a kudarctól, nem akarta, hogy lesérüljek, mert az az egész munkát hátráltatta volna, vagy lehet teljesen vissza is vetette volna a kezdeti szintre. Nem tudott megállítani, elhatároztam, hogy megcsinálom életem első Spartan Sprintjét (5+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Pannonhajszát (7+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a BakonyRun Night Editiont (8+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Spartan Supert (13+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Nemzetihajszát (14+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Spartan Beastet (20+ km). De azt nem tudtam megcsinálni.

Az első kudarc

Hatalmas sikerként könyveltem el azt, hogy 160 kg-osan el tudtam egyáltalán indulni ilyen versenyeken és végig tudtam menni a pályákon. Legyőztem a gátlásaimat, nem foglalkoztam azokkal az emberekkel, akik le akartak beszélni. Sokszor megkaptam, hogy ezek a versenyek nem nekem valók. De biztos vagyok abban, hogy nekem sokkal nagyobb kihívás volt, mint azoknak, akik egész életükben vékonyak/sportosak voltak. Abban is biztos vagyok, hogy sokkal nagyobb élmény is volt nekem és sokkal jobban is örültem annak, amikor sikeresen beértem a célba. Ezt jelzi az is, hogy az első Spartan versenyem végén az éremmel a nyakamban leültem egy fa tövébe és elsírtam magam. Egészen addig bennem is voltak kétségek, hogy menni fog e, de ott tudatosult bennem véglegesen, hogy képes vagyok arra, amit elterveztem, meglesz a 100 kg minusz, vagy ha úgy hozza a sors, akkor még több is. De itt már nem is ez volt a cél, hanem az, hogy felülmúljam saját magam minden alkalommal és ez sikerült is. A sikereim továbbra is jöttek hétről-hétre, versenyről-versenyre.

negyvenhatodik_poszt_06.jpg

Felbátorodtam tehát és elindultam a 20+ km távú Spartan Beast-en. Öt akadályfutó versennyel és rengeteg kilóméterrel a hátam mögött már nem gondoltam magam kezdőnek. Egy cél lebegett a szemem előtt, hogy megcsináljam a Spartan Trifectát. Egyrészt magam miatt, másrészt pedig másoknak is szerettem volna bizonyítani azt, hogy képes vagyok rá és ha nekem megy, akkor bárki elérheti azt a célt, amit kitűzött maga elé. Aztán a versenyhez készülődve meghallottam, hogy a 20+ km nagyjából 28 km-t jelent. Egy kicsit leblokkoltam, hiszen ennyit még sosem mentem. A legtöbb a várgesztesi Spartan Super volt a maga 18 km-ével. Tisztában voltam a képességeimmel, de azért még mindig 160 kg körül volt a súlyom. Tudtam, hogy nem én fogom a legjobb időt futni, de nekiveselkedtem. Az 1500m szintkülönbség viszont annyira megterhelőnek bizonyult, hogy lassan tudtam csak haladni a pályán.

beast.jpg

El kellett ismernem, hogy ez a verseny tényleg megérdemli a Beast nevet, hiszen nagyon nehéz pályát sikerült összerakniuk a szervezőknek. Lassan, de biztosan haladtam a cél felé, amit 19:00-kor lezártak a szervezők. Ekkor én már úgy voltam vele, hogy nem kell az érem, nem kell a póló, csak hadd menjek végig a pályán. A szabályok viszont ezt nem tették lehetővé. A cél előtt nagyjából 1,5 km-rel a szervezők levágták a kezemről a karszalagot és hét másik versenyzővel együtt quadokkal levittek a pályáról. Ezt hatalmas kudarcnak éltem meg. Egyrészt megalázónak éreztem, hogy kizártak lényegében a versenyből, másrészt tudtam, hogy ha még van egy kis időm, akkor simán be tudtam volna érni. Persze ekkor már 10 órája a pályán voltam és ha azt is figyelembe vesszük, hogy a szállástól is gyalog mentünk Gergővel a verseny helyszínére, akkor összesen már 30 km volt a lábamban.

negyvenhatodik_poszt_08.jpg

Elkeseredtem. Akkor először tényleg úgy éreztem, hogy a sok kinlódás mit sem ér. Felelőtlenül vágtam bele, és tényleg nem nekem való ez a verseny. Vasárnap hazajöttem Miskolcról, átgondoltam a dolgaimat és nagyon csalódott voltam. Persze nagyon sokan támogattak, a versenyen többszáz ember jött oda hozzám, ami hihetetlen érzés. Komolyan mondom, a világ egyik legjobb érzése motiválni másokat és megtalálni azt a közös kapcsolódási pontot, amin aztán új ismeretségek és akár barátságok is kialakulhatnak. A közösségi oldalakon természetesen megosztottam, hogy nem sikerült beérnem a célba és ami ezután történt, arra nem találok szavakat. 

Az út

Facebook-on több, mint ezer "lájkot" és rengeteg kommentet kaptam a legnagyobb Spartan közösségben pár óra alatt, ahol a legtöbben arra hívták fel a figyelmem, hogy nem számít, hogy nem értem be, így is nagyon szép teljesítmény, amit véghez vittem. Sokan el se mernének indulni egy ilyen versenyen és magamhoz képest is sokkal jobb eredmény ez a 26 km - még így is, hogy nem értem be végül a célba. Többen felajánlották, hogy elpostázzák nekem az érmüket, hiszen megérdemelném a kitartásom miatt. Persze ezeket a felajánlásokat nem fogadtam el, tudom, hogy képes vagyok arra, hogy megszerezzem a saját érmeimet. Hálás vagyok azért, hogy ez a közösség így befogadott, eleinte tartottam tőle, hogy majd kinevetnek, mert pufirizsa vagyok, ott pedig többnyire sportolók vannak. Olyanok, akiknek az élete a futás és az edzés. Tévedtem, pont ellenkező érzéseket váltottam ki az emberekből. Elismerték azt, hogy nekem van egy célom, küzdök érte és teljes mértékben támogatnak benne. Szerencsésnek mondom magam, hiszen elsülhetett volna ez sokkal rosszabbul is :P 

negyvenhatodik_poszt_07.jpg

Persze kellett nekem is egy kis idő, mire feldolgoztam a történteket. Kellett a kudarc ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy tényleg mennyi küzdelem van a hátam mögött. Túl sok sikerélményem volt, előbb-utóbb kellett egy törés úgymond, hogy kicsit megálljak és visszatekintsek arra, hogy honnan indultam, mennyi mindent elértem már és hogy még mennyi mindent meg kell tennem ahhoz, hogy többé ne kelljen kizárjanak egy versenyről, mert éppen nem érek be időben a célba. Rájöttem arra is, hogy akármekkora baromság és közhely az, hogy "nem a cél, hanem az út a fontos" mégis milyen sok igazság van benne. Az csak egy dolog, hogy vannak bizonyos állomáspontok, amikor a hosszú hónapok munkája végül megtérül, vagy felszinre kerül. Éppen ezért nem hagytam, hogy lehúzzon teljesen egy sikertelen verseny. Megráztam magam és onnan folytattam, ahol abbahagytam. Miután hazajöttem Miskolcról, kellett egy nap, hogy a helyén tudjam kezelni a kudarcomat. Tele kék és zöld foltokkal kedden 7 órakor már az edzőteremben kezdtem és álltam is neki az edzésnek. Büszke voltam magamra, hogy egyáltalán megpróbáltam és tudtam, hogy még nagyon sokat kell fejlődnöm.

A jövő

A versenyek tényleg csak egy nagyon kis részét teszik ki az elmúlt másfél évemnek. A rengeteg munka sokszorosan megtérült már most, és hol vagyok még a végétől! Ettől függetlenül szeretnék minél több versenyen részt venni, szeretnék olyan dolgokat csinálni, amire sosem voltam képes. Kellenek az újabb kihívások, kell az, hogy új élményeket szerezzek a sport által. A kudarcnak köszönhetően rájöttem, hogy a lehető legjobb úton haladok a céljaim felé és biztos is vagyok benne, hogy el fogom érni mindegyiket.

negyvenhatodik_poszt_09.jpg

Jelenleg 65 kg-nál tartok, szóval még mindig van egy jókora felesleg rajtam, amitől meg kell szabadulnom. Különösebben nem sürgetek semmit, igyekszem a maximumot kihozni magamból és tisztában vagyok vele, hogy még nagyon hosszú út van előttem. Mindenesetre egészen addig, amíg ennek az útnak minden egyes percét élvezem, addig tuti nem fogok letérni róla! #jobbleszek

Eltelt másfél év Tovább
+/-100 dokumentumfilm - első rész

+/-100 dokumentumfilm - első rész

negyvenotodik_poszt_bevezeto.jpg

Amikor nekiálltam ennek a lehetetlennek tűnő kihívásnak, akkor még nem sejtettem, hogy ennyi embert érdekelni fog az a rögös út, amire ráléptem. Csináltam (és még csinálom is) kitartóan és nem foglalkoztam semmivel. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél jobban odafigyeljek az étkezésre és az edzést a lehetőségeimhez mérten a legszabályosabban végezzem. Éppen ezért lepett meg egy nagyon kedves ismerősöm felkérése. Rebeka egy rövid dokumentumfilmet szeretett volna készíteni egy egyetemi óra keretein belül a kezdetekről, arról, hogyan élem a napjaim és hogy milyen a kapcsolatom az edzőmmel.

Mi baj lehet

Természetesen hezitálás nélkül igent mondtam a felkérésre, nagyon izgatott lettem, mert ilyet még nem csináltam sosem. Eddig csak az én szemszögemből mutattam be ezt a folyamatot a blogon keresztül, viszont kiváncsi voltam, hogy más kívülről mit lát ebből, hogyan tudná megközelíteni az én átlagosnak nem éppen mondható helyzetemet.

negyvenotodik_poszt_02.jpg

Őszinte a mosolyom :D 

Eleinte kicsit kényelmetlenül éreztem magam a forgatások során, mert nem nagyon szeretem magam visszanézni videón. Minden apró hibámat észreveszem, illetve mint minden ember, én sem szeretem visszahallani a hangomat felvételről. Továbbá amíg egy fotón könnyű jól kinézni, addig egy videón már jóval nehezebb odafigyelni erre. A kérdéseket sem beszéltük meg előre, minden spontán történt, hogy a lehető legjobban át tudjuk adni a történetet.

negyvenotodik_poszt_03.jpg

Összesen négy forgatási napot tartottunk, amikor is Rebeka elkisért egy edzésre, egy versenyre, egy sörözésre Marcival és vettünk új ruhákat is. Nagyon jó visszaemlékezni ezekre, de mégis nagyon sokat változtam a forgatás óta, pedig a felvételek csak idén nyáron készültek.

+/-100

Fogadjátok tehát sok szeretettel ezt a kisfilmet, és ezúton is köszönöm mégegyszer Rebekának, hogy érdemesnek találta a történetem megfilmesítésre. Tudtommal egyébként sikeresen teljesítette a tárgyat az egyetemen, amihez pedig gratulálok! Azt hiszem egy ilyen videó után ez a legkevesebb! :P 

Jövő tavasszal érkezik a következő rész, addig még nagyon sokat kell küzdenem, de biztos vagyok benne, hogy #jobbleszek!

 

+/-100 dokumentumfilm - első rész Tovább