Kezdhetném megint azzal a blogbejegyzést, hogy egy évvel ezelőtt még minden másképp volt, a földre nem tudtam rendesen leülni, elfáradtam 300 méter sétálása közben blablabla, de ez már túl sablonos lenne. Szerintem most ne menjünk ennyire vissza, elegendő visszaemlékeznünk az első Spartan versenyemre, a nagykanizsai Sprintre, ami nem egészen két hónappal ezelőtt volt. Mivel a várgesztesi Spartan Super előtt még egy laza Pannonhajszát is beiktattam, nem ez volt az első rodeóm. Sejtettem, hogy nehéz lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire.
Az áprilisi verseny eléggé megterhelő volt számomra, tök felkészületlenül mentem rá, semmi nem volt nálam, még egy korty víz sem. Ez utólag felelőtlen gondolkodásnak bizonyult, hiszen akkora forróság volt, hogy legtöbbször vattát tudtam volna köpni, ami nem éppen előrefele lendítette a teljesítményem. A frissítőpontokon meg annyit ittam, mint egy ló, ami ugyancsak rossz volt, mert megtelt a gyomrom vízzel és nehézkes volt utána a mozgás. Mindenesetre ez remek kiindulópontot biztosított a további versenyekhez. Rengeteg tapasztalatot szereztem, aminek köszönhetően a mostani versenyre nem csak mentálisan tudtam jobban felkészülni.
Hajam is milyen.. :D
Elsőként az öltözetemen változtattam. Legutóbb a mackó meg a 3XL-es póló nagyon durván átázott a vizes feladatoknál, ami plusz súlyt jelentett, majd az összes sár is rámtapadt a pályáról, ami ugyancsak megnehezítette a dolgom. A feladat tehát egyszerű volt, a felesleges ruháktól meg kellett válnom. Vettem egy király rövidgatyát a Hervisben, bementem és simán volt minden a méretemben, bár már ezen nem kéne meglepődnöm, mégis mindig rácsodálkozom. Mivel tudtam válogatni is, ezért egy légáteresztő Adidas rövidgatyára esett a választásom, ami gyorsan megszárad, rugalmas és piszok könnyű. A pólót is kisebbre cseréltem, csináltattam XXL-eset a megmérettetésre, ez is kényelmesebbnek bizonyult, mint az egyel nagyobb elődje. A cipőm ugyanaz a Reebok Speed TR volt, mint az előző versenyen. Remekül tette a dolgát, a nagy sárban jó tapadást biztosított és tartotta a bokámat is rendesen.
A téliszalámit azért nem vittem magammal. :P Utólag megbántam!
A ruha mellett az egyéb kiegészítőkre is nagy hangsúlyt fektettem ezúttal. Hihetetlen, hogy mennyit számít az, ha az embernél van a görcsre magnézium, vagy ha van mit innia, ha megszomjazna. Éppen ezért vettem egy vizestasakot is. Kinéztem egyet a Decathlonban kifejezetten futáshoz, de sajnos nem volt már raktáron, ami meg lett volna, az S-es méretű volt, szóval még egy picit szűkös lett volna! :D Így nagyon leleményesen átmentem a biciklis osztályra, ahol ugyanúgy megtalálhatóak ezek a vizestasakok. Megvettem a legolcsóbbat, ami nekem bőven megfelel egyelőre. 3 liter az űrtartalma, és 1 literes vizestasak fér bele. Egész profi kis cucc, már tök olyan vagyok, mint az igazi sportolók. Pakoltam a táskába a víz mellé műzliszeletet, magnéziumot, izotóniás port, amit a vízbe keverhetek, meg pár energy shot-ot. Nem gondoltam volna, hogy mennyire hasznos dolgok ezek. Amikor az első pár km után begörcsölt mindkét vádlim, ittam egy kis magnéziumot és kb 6 perc alatt varázsütés szerűen elmúlt minden fájdalom. Folyamatosan tudtam pótolni a folyadékot is, ami a majd 9 óra menetelés közben egész jól jött a fülledt melegben.
Azt hittem mindenre felkészültem a lehető legjobban, de egy ilyen verseny esetén nem lehet mindenre felkészülni. Ami tőlem telt, azt megtettem, a többit pedig izgatottan vártam. Izgalmakban és meglepetésekben pedig nem volt hiány, kezdetnek Gergő barátom elaludt, így majdnem lekéstük a rajtot. Nagyon rossz lett volna, ha ennyi küzdelem és felkészülés után egy ilyen apró baki miatt ki kellett volna hagyni a versenyt. Szerencsére aztán időben odaértünk, kismillió ember volt már a Várgesztesi Villaparkban.
Átvettük a rajtcsomagot és készülődtünk a versenyre, amikor is arra lettem figyelmes, hogy az én sorszámommal ellátott kis borítékban volt egy extra papír. Kivettem és néztem nagyokat, amikor megláttam, hogy az önkéntesek egy dedikált, Spartan logóval ellátott kis üzenetet hagytak nekem. El sem tudom magyarázni, hogy ez milyen jó érzéssel töltött el. Ekkor tudtam, hogy bármi is lesz, mindenképp végigmegyek a pályán. A kudarc nem opció!
Rövidke bemelegítés után az eső is megérkezett, szóval minden körülmény adott volt, izgalmas versenynek néztünk elébe. Az adrenalin hatalmas volt, sokkal jobban vártam a rajtot, mint az előzőnél. Nagyon éreztem magamban az erőt, hegyeket is meg tudtam volna mozgatni az elején. Aztán nem gondoltam volna, hogy meg is kell majd, a pálya nagy részén akkora sárban kellett mennünk, hogy néhol térdig elsüllyedtem. Többen elcsúsztak és nem is tudták befejezni a versenyt egy törés/rándulás miatt. Ezeket a zord körülményeket akkor még nem is sejtettük.
A füst felszállt, elindult a 11:45-ös rajt. Mindenki szaladni kezdett, még én is. Az első párszáz métert csodával határos módon én is kocogva tettem meg. Csak szemerkélt az eső, szóval nem volt semmi gond, könnyen lehetett eleinte haladni. A palánk fölött-alatt-között típusú feladatokat könnyedén teljesítettem. Aztán ezután egy tóban kellett nagyjából 40 métert úszva megtenni. Sajnos nem tartom magam valami jó úszónak, igazából nem is nagyon próbáltam mostanában. Éppen ezért a segítők tettek rám egy mentőmellényt, biztos, ami biztos. Szerencsére nem süllyedtem el, végig tudtam menni ezen az akadályon is, és amin meglepődtem az az volt, hogy nem görcsölt be a combhajlítóm közben. A víz hőmérséklete éppen jó volt, szivesen elidőztem volna még benne, de még nagyon sok volt hátra a versenyből, úgyhogy igyekeztünk tovább.
Amikor jól lehetett haladni, akkor próbáltam a kocogást és a sétát felváltva. Az első óra nagyon gyorsan eltelt így. Nem is vettem észre, nem is néztem az órámram, egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Mentem előre és nem foglalkoztam semmivel, izgatottan vártam, hogy vajon mi lesz a következő feladat. Nos, olyan sokat nem kellett várnom rá, egy kupacon nagyon sok akadály volt elrendezve. Az első a Bender volt, amit egyelőre nem tudok megcsinálni, de jövőre tuti megpróbálom! 30 burpee ötösével hangosan számolva. Csak úgy repültek ezek a burpeek, még mindig nagyon éreztem. Jöhetett a következő feladat, kötélmászás! :D Itt egy picit elkeseredtem, megfogtam a kötelet, kicsit felrugaszkodtam, de a 160kg-os súlyommal ez még mindig csak egy kitűzött cél marad. Jövőre! Itt már egy kicsit kedvtelenebbül számoltam el harmincig, de még tudtam, hogy sok van hátra. Nem veszíthetek a lelkesedésből.
Néha megálltam, hogy a természetben gyönyörködhessek! :D
A kötélmászás után szögesdrót érkezett, majd az a-cargo. Ezeket magabiztosan meg tudom csinálni már. Most nem akadtam el egyáltalán a drótban, és a cargonál sem féltem attól, hogy szanaszét szakad alattam a kötél. Pedig most nagyon sok másik versenyző is volt rajta, párszor recsegett ropogott azért. De semmi pánik, sokkal többet kell kibírjon ez a cucc. A mászóka után egy vizesgödör volt a közepén egy palánkkal, úgynevezett dunk wall. A palánk alatt teljesen a vízbe mártózva kell átmenni ezen az akadályon. Eleinte könnyűnek tűnik, de becsapós lehet, óvatosan kell a víz alá merülni. A vizestáskámat levettem a hátamról és megvártam, amíg Gergő átér, majd odaadtam neki és én is átmentem rajta.
Azért másnak is fárasztó volt, nem csak nekem.
Ezután megint egy mászókára kellett felmenni, a másik oldalon meg le, ezt is meg tudtam csinálni. Gergő segített az elején felkapaszkodni, utána már gyerekjáték volt. Féltem, hogy lecsúszik a kezem vagy a lábam a csövekről, mert az eső itt már eléggé rákezdett, de szerencsére nem történt semmi. A következő feladat a majomlétra volt, ami ráadásul nem csak vizszintesen ment, hanem a közepéig emelkedett, utána pedig lefelé kellett kicsit menni. Jól megnéztem magamnak ezt az akadályt és elhatároztam, hogy ezzel is csak jövőre próbálkozom. Nekiálltam burpeezni, itt is ötösével csináltam, viszont már volt egy kis pihenő is az ismétlések között. Kezdtem érezni, hogy ennek fele sem tréfa.
Hóóóóóóóó-rukk.
Ezután a memória teszt következett. A rajtszám utolsó két számjegyéhez tartozó kódot kellett megjegyezni, az enyém a 63-as szám volt, amihez a W22GDN kód tartozott (lehet az utolsó három betűt felcseréltem :D). Hatalmas mázlim volt, mert a versenyen jól eltaláltam, azóta meg már ki emlékszik! Ezzel megúsztam 30 burpeet.
10 km után is tudtam még mosolyogni.
Megint cargo mászás, 6 láb magas fal, ezekkel sem volt probléma. A falnál Gergő segítsége nagyon jól jött, mert ez már az a magasság, amit sajnos nem tudok sem megugrani, sem úgy feltolni magam, hogy jó legyen. Mindenesetre már jobban vettem ezt az akadályt is, mint két hónappal ezelőtt, szóval látom, hogy egyre könnyebben veszem ezeket az akadályokat. Meg is lepődtünk, hogy mennyivel többet bírok most, mint a Sprint alkalmával Nagykanizsán. Következő feladatként egy gerendán kellett átfordulni valahogy. Ennek az akadálynak négyszer is nekifutottam. Éreztem magamban az erőt rá, de sajnos a testem közbeszólt. A hasam miatt nem tudtam úgy átfordulni rajta, ahogy azt én fejben elterveztem. Voltak ott páran, akik segítettek és megtoltak, hogy át tudjak menni. Zavart a dolog, hogy nem ment egyedül, legközelebb már ez is könnyedén sikerülni fog. Tényleg csak egy kicsi kellett volna.
Itt egyszerre vágtam be a hasam és a lábszáram is.
Mentünk tovább és elérkeztünk egy kikövezett részhez, ahol homokzsákokat kellett cipelni. Fel kellett vinni egy emelkedőn, megkerültük vele a várgesztesi várat, majd lejöttünk. Azt nem tudom, hogy mekkora volt a homokzsák, de nem volt megterhelő egyáltalán, mert évekig 60+ felesleget cipeltem magamon mindenhova. Ezután csomó feladat egy helyen volt, fel is torlódtak az emberek. Sajnos az egyensúlyozásnál félig jutottam el a gerendán, és az Olimpusz falnál is csak félig sikerült eljutnom, aztán lecsúsztam. Ezek mind olyan feladatok, amiket meg kellene tudnom csinálni, de valahogy mégsem sikerültek. Talán a fáradtság volt az oka, talán a sáros, csúszós terep, nem tudom. Van még hova fejlődni, az egyszer biztos.
Két burpee között már nem őszinte a mosolyom, miután leestem az egyensúlyozásnál.
A következő akadály a 8 láb magas fal volt, ahol ismét segítséget kellett kérnem Gergőtől. Bakot tartott, de pár versenyző odajött még, hogy segítsen, nehogy visszaessek. Persze nem estem volna vissza, de jó volt azért, hogy ott voltak, biztonságban éreztem így magam. Persze a másik oldalon senki sem volt, úgyhogy akár hatalmasat zakózhattam volna, de ügyesen le tudtam ereszkedni :D
Hát egy darabig így is eljutottam, de rossz volt ez a tecnhnika.
Egy általam még sosem látott feladathoz érkeztünk ezután. Ez egy fal volt, ami Z alakban volt elrendezve és végig kellett menni az oldalán. Pár kapaszkodó lehetőség volt, de nekem túl messze voltak egymástól, meg sem próbáltam. A burpeet itt már nem tudtam olyan hangosan számolni, de csináltam tisztességesen. Egyre többet kellett pihennem, hogy levegőt kapjak, de szerencsére Gergő türelmesen megvárt. Mentünk tovább, ahol a memória feladatot kellett visszamondani, ez ugye sikerült, szóval fellélegeztem, aztán ferde fal, Gergő segítségével ez is sikerült. Majd dárdahajítás következett, itt (ha nem is elsőre, de) betaláltam a szalmabálába, és bent is maradt a dárda. Itt nagyon sok önkéntes volt, mindenkivel lepacsiztam, hiszen kiderült, hogy többen közülük aláírták a rajtcsomagomban található papírt, úgyhogy nagy volt az öröm :) Ismét hatalmas motivációs löketet kaptam, megöleltem a csajokat és mentem is tovább.
Jó sokat mentünk, mire az utolsó pár akadályhoz elértünk. Egy kupacon volt megint sok. Egy falon kellett átmenni, ez nem volt vészes, sokszor megcsináltam már, aztán egy homokzsákot kellett felhúzni jó magasra, majd úgy visszaengedni, hogy nem huppanhat a földre. Ezt is meg tudtam csinálni könnyedén, hiszen ki tudtam használni a testi adottságaimat. El sem hiszem, hogy van olyan feladat, ahol ez a testalkat előnyös lehet :D
Csak a pózolás.
Utolsó előtti feladatként a multirig (gyűrű, kötél, rúd felakasztva és ezeken kell átlendülni egyik pontból a másikba) helyett megint burpeeznem kellett. Sajnos a saját testsúlyos feladatok nem mennek még, szóval a "könnyebb" utat választottam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy itt már nagyon a végét jártam. Persze ez után már csak egy feladat következett, szóval hülyén nézett volna ki, ha itt feladom. Eszem ágában sem volt, nem azért mentem. Már kezdett sötétedni, nagyon kevesen voltak rajtunk kívül. Az önkéntesek voltak ott, nagyon bíztattak, hogy beérjek. Gergő meg tudta csinálni az összes feladatot, szóval neki ez sem volt probléma. Én egy kicsit alkudoztam, hogy ne kelljen 30 burpeet csinálni, hiszen itt már a jóIsten tudja mennyit megcsináltam. Végül nagy küzdelmek árán 15 db-ot tudtam megcsinálni, amikor mentem a következő, a legeslegutolsó feladatra.
Ez pedig nem volt más, mint a slip wall. Ez egy ferde fal kötelekkel, amin a nevéből is adódóan könnyen vissza lehet csúszni, ha nem ügyes az ember. Az előző versenyen 4-5-en segítettek, hogy átmenjek ezen az akadályon, sosem fogom elfelejteni. Most hétvégén is aktívan élt bennem ez az emlék, így nem engedhettem, hogy ez ismét bekövetkezzen. Nekiveselkedtem hát a kötélnek majd szépen lassan megindultam felfelé. A technikám jó volt, szinte végig fel tudtam menni, de amikor a legutolsó lépés volt hátra, akkor megcsúszott a lábam, és belekapaszkodtam a tetejébe az akadálynak. Gergő ekkor a segítségemre sietett és az egyik lábam segített a fal tetejére tennem. Innen már fel tudtam húzni magam és át is értem az utolsó akadályon.
Fogalmam sincs, hogy hogy lett 32 km. A lépés a sár miatt volt ennyi, sokszor kellett korrigálni, nehogy elcsússzak.
Ekkor hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Áthaladtunk a célon és 8 óra 51 perc után befejeztük a várgesztesi Spartan Supert. Kb. 20 km táv, nagyon durva terepen, sok emelkedővel, iszonyat sok sárral és 27 feladattal. Rengeteg burpee. Még annál is sokkal több apró sérülés, kék-zöld folt. De nincs egyáltalán okom panaszkodni. Elhatároztam, hogy megcsinálom és végig is mentem rajta. Minden egyes percét élveztem, még ha néha a fáradtság elhatalmasodott is rajtam. Saját magammal versenyeztem, saját magamat akartam legyőzni és ez sikerült is. Az, hogy ez a verseny nem nekem van kitalálva, nem kérdés. De pont ezért volt olyan jó érzés mégis teljesíteni.
Ezúton szeretném megköszönni Szami barátomnak, aki nagyjából a pálya felén jött velem és készített remek fotókat a küzdelmemről. A kezdetektől támogat mindenben, úgyhogy nagyon hálás vagyok neki. Gergőnek sem tudom elégszer megköszönni, hogy végig mellettem volt és átsegített a nehezebb akadályokon, néhol szó szerint, néhol pedig bíztatással. Egy kis szerencsével az októberi versenyt is közösen fogjuk teljesíteni, de már sokkal jobb eredménnyel. Végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni az edzőimnek (Marci, Zoli) és azoknak is a támogatást, akik régi ismerősként és ismeretlenül is mellettem voltak és bíztattak, hogy ne adjam fel. Sokkal többet jelent ez nekem, mint bárki gondolná. Örülök, hogy a Spartan közösség befogadott, ígérem nem fogok szégyent hozni ezekre az érmekre!
Életem legjobb élménye volt, sokkal többet kaptam ettől a versenytől, mint gondoltam volna. Makacs vagyok, kitartó és piszkosul motivált. Most pedig következik a felkészülési időszak. Szeretnék a miskolci Beast-en minél kevesebbet burpeezni. Tudom, hogy ez csak és kizárólag rajtam múlik és pont ezért tudom azt is, hogy SIKERÜLNI FOG. #jobbleszek
