diéta - +-100

+-100


Lassan, de biztosan

Lassan, de biztosan

otvenketedik_poszt_bevezeto.jpg

Az utóbbi időben észrevehettétek, hogy annyira nem voltak rendszeresek a blogbejegyzéseim... sőt, három hónapja volt a legutóbbi poszt. Próbáltam összeszedni magam, de ez nem igazán sikerült. Olyan mélypontra kerültem a bokaszalag-szakadásom után, amire nem mostanában volt példa. Nagyon "lelkis" srác vagyok, mindent nagyon intenzíven élek meg, legyen szó akár vidámságról, akár szomorúságról. Bármennyire is próbálom tartani magam, vagy inkább a vidám oldaláról nézni a dolgokat, ez sajnos nem mindig sikerül.

Vissza a kerékvágásba

Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel majd egy ilyen szerencsétlen sérülés. Azt hittem ez sokkal hamarabb megoldódik majdhogynem magától és akkor csinálhatom tovább a kis dolgaimat. De persze ez egyáltalán nem így lett. A két hónap semmittevést is nehezen éltem meg, de amikor visszatértem az edzésekhez, akkor az maga volt a földi pokol. Hatalmas lendülettel vetettem volna bele magam a CrossFit csodálatos világába, de már a bemelegítés annyira megviselte a kis testem, hogy nem is ismertem magamra.

A visszatérés volt a legnagyobb kihívás, amivel idén szembeszálltam. Olyan volt, mintha ismét előről kellett volna mindent kezdenem. Nem mentek alap mozdulatok, tüdővel szinte semennyire nem bírtam az edzést. Folyamatosan meg kellett állnom pihenni és úgy éreztem, hogy a végtagjaim leszakadnak. Most azt gondolhatjátok, hogy eltúlzom a dolgot, de mondtam, hogy mindent intenzíven élek meg :D Egyszerűen szörnyű volt. Nem is tudtam a heti 5 edzést tartani, lecsökkentettük három alkalomra és mindig figyeltem arra, hogy nehogy megint lesérüljek, vagy túlhajtsam magam, mert azzal még jobban hátráltattam volna a fejlődést.

otvenketedik_poszt_02.jpg

Micsoda vállak, kéremszépen.

Persze amennyi eszem van, ezt is a nehezebbik úton kellett megtanulnom. Fejben nagyon elszánt voltam, próbáltam a határaimat feszegetni, csak éppenséggel az volt a baj, hogy ezek a bizonyos határok az elmúlt hónapokban kicsit leszűkültek. Nem tudtam, vagy inkább nem akartam elfogadni azt, hogy nem mennek úgy az edzések, mint a balesetem előtt, ezért fejetlenül ugrottam bele a nagyobb súlyokba, a több ismétlésbe. Ennek köszönhetően aztán egyszer becsípődött jól a derekam, mert túl nagy súlyt próbáltam emelni mindenféle előkészület nélkül. Na ott éreztem azt, hogy akkor egy kicsit lassítani kell, mert láthatóan nem vagyok a helyzet magaslatán és ha lerokkanok a saját butaságom miatt, akkor valószínűleg nem is leszek. Úgyhogy megbékéltem a helyzettel és elfogadtam, hogy türelmesebbnek kell lennem. A türelem az a dolog az életemben egyébként, amivel jobban hadilábon állok, mint súlyfeleslegemmel és a lógó bőrrel :D 

otvenketedik_poszt_03.jpg

Tisztára, mint a Mátrixban! :D

Szépen fokozatosan hozzászoktattam a szervezetem tehát az edzésekhez. Március óta most először érzem azt, hogy megint jól mennek a gyakorlatok. A wod-okat is kifejezetten jól tudom teljesíteni, persze még mindig félve csinálok ezt-azt, nehogy a bokám lesérüljön. De a korábbi esetekből tanulva, inkább óvatosan haladok a célom felé, nem hajt a tatár, nem sietek sehova. A lényeg a fokozatosságon van, és azon, hogy minél jobban élvezzem ezt az egészet.

Jó újra itt 

Szóval a nyár arról szólt, hogy fejben elrendeztem a kis gondolataimat. Tisztába kellett raknom a céljaimat, türelmet kellett gyakorolnom és alázatot. Sajnos ismét meg kellett tanulnom, hogy nem mehet minden karikacsapás módjára. Erre időnként emlékeztetnem kell magam, mert hajlamos vagyok kicsit elrugaszkodni a valóságtól. Akik követnek Instagramon vagy Facebookon, azok láthatták, hogy viszonylag rendszeresen posztolok az edzésekről. Most már nincsen hét, hogy ne lenne meg az 5 edzés. Örömmel jelentem ki, hogy teljes mértékben visszatértem és jöhetnek az újabb és újabb kihívások.

otvenketedik_poszt_04.jpg

Alig fértem el a próbafülkében, de vettem új XXL pólót. Mi az a kar a jobboldali képen?! :D 

Az elmúlt hónapok viszontagságai sajnos a súlyomban is megmutatkoztak, nem tartottam úgy a diétát, ahogy kellett volna, és a mozgás nélküli, fekvéssel töltött időszaknak is meglett az eredménye. Közel 15 kg jött fel rám április óta, amivel most meg kell küzdenem. Pontos számokkal, mindenféle statisztikával egy következő posztban tudok csak jelentkezni, mert nem volt lehetőségem az InBody vizsgálatra még ebben a hónapban, de igyekszem minél előbb bepótolni a mérést, mert jó lenne tudnom, hogy mégis hogyan alakul a testem.

A képeken és a tükörben azt látom, hogy egyre izmosabb vagyok. Egyre jobban látszódik a vállam, a csuklyám és a kulcscsontom. Persze tudom, hogy még nagyon távol vagyok attól, amit igazán viszont szeretnék látni majd a tükörben, de ezek az apró változások segítenek abban, hogy ne adjam fel és küzdjek tovább a céljaimért. 

otvenketedik_poszt_05.jpg

Amikor két póló is kijön egy korábbi pólómból, akkor tudom, hogy jó úton járok. 

A nap végén úgyis az a legfontosabb, hogy kitartóan haladjak azon az úton, amit már több, mint 2 éve elkezdtem. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még ilyen kilengések, lesznek még nehéz pillanatok és pontosan ezekért éri meg csinálni ezt az egészet. Csak akkor tudjuk élvezni igazán a "sikert" és azt, amit elértünk, hogyha tudjuk, hogy mi mindent kellett megtennünk az eredményért. Nekem pedig még mindig nagyon sokat kell tennem az álmaimért, de biztos vagyok benne, hogy minden nehézség ellenére #jobbleszek

Lassan, de biztosan Tovább
Eltelt két év

Eltelt két év

A blog egy újabb mérföldkőhöz érkezett és ezáltal én is. Egész pontosan ma két éve álltam neki hánytatott életem történetének megörökítésébe. Nagyon durva így visszagondolni, hogy mennyi minden történt azóta. Elképesztő testi, lelki és mentális átalakuláson mentem keresztül, amiben nagy része volt a blognak is.

elso_poszt.jpg

Most először visszaolvastam a régebbi posztokat, amit egyébként teljes szívvel ajánlok mindenkinek. Persze a sok új élmény és kaland azért valamelyest feledteti a kezdeti nehézségeket, mégis aktívan él bennem az az izgatottság, amit két évvel ezelőtt éreztem. Tudtam, hogy ha nem kezdek bele valami újba, nem változtatok az életemen, akkor előbb, vagy utóbb jönni fognak a betegségek és a nehézségek hatványozódni fognak. Aztán elkezdtem és a folyamatosan érkező sikerek és pozitív visszajelzések egymást generálták és onnantól már nem volt megállás. 

ÚJRAKEZDÉS

A sors fintora talán, hogy két évvel a legelső posztom után ismét arról írok, hogy hogyan vágok bele a CrossFit-be, hogy hogyan kezdek el új étrendet követni. Akkor még nagyon bizonytalan voltam. Egyrészt nem bíztam abban, hogy képes vagyok egy ekkora célt kitűzni magam elé, a kudarctól való félelem eléggé le tudja bénítani az embert. Inkább neki se álltam olyan dolgoknak, amiket tudtam, hogy úgysem érhetek el. Ez nem feltétlenül probléma, de így nagyon nehéz kilépni a komfortzónából. Így lehetetlen nagy dolgokat véghezvinni. Másrészt pedig nagyon féltem attól, hogy a környezetem és a vadidegen emberek majd hogyan fogadják majd azt, hogy egy 220 kilós ember nekiáll diétázni és mozogni.

otvenegyedik_poszt_02.jpg

Utólag belegondolva a legnehezebb része tényleg az volt, hogy beismerjem először magam előtt, hogy igenis probléma van, igenis tenni kell ellene. Ezután pedig az, hogy ezt a nyilvánosság előtt is felvállaljam. Az interneten órák alatt szétkaphatnak embereket, sorsokat és életutakat tehetnek tönkre egy-egy kommenttel, vagy üzenettel. Ezt szerettem volna megelőzni azzal, hogy a lehető legőszintébben írtam mindig a megpróbáltatásaimról. Valószínűleg nagy adag szerencse is kellett hozzá, vagy jó időben kezdtem el változtatni az életmódomon, de elképesztő, hogy milyen pozitív fogadtatásban volt részem.

harmadik_poszt_03.jpg

220 kilósan nem volt szemem, nem láttam, hogy mi a gond :D 

A közvetlen környeztem és az internet vadidegen emberei is a kezdetektől fogva támogattak abban, amit elterveztem, így nekem már csak azzal kellett foglalkoznom, hogy tényleg nekiálljak rendesen és csináljam a kis dolgom. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt negatív visszajelzés, vagy olyan üzenet, amiben leszólták volna akár a blogot, akár a diétát vagy az edzést. Mindenesetre a blog indulása óta 289 512 megtekintés volt az oldalon, szóval ebből a rengeteg emberből (kb. 137 510) az az 5 negatív visszajelzés igazából még járulékosnak se mondható. Sőt, szinte nem is statisztikai adat.

Emlékszem, eleinte 5-10 percet szántam egy poszt megírására, de aztán elég hamar be kellett lássam, hogy ahhoz, hogy összeszedjem rendesen a gondolataimat, jóval több idő kell. A posztonkénti 10 percből fél óra lett, aztán a hosszabb beszámolóknál 2-3 óra is volt, hogy mindent le tudtam írni és össze tudtam szedni a sok zagyva szöveghez az odaillő képeket.

tizenhetedik_poszt_02.jpg

Kezdetben sokat feküdtem így, mert nem bírtam az edzéseket.

De persze ez még mindig elenyésző, ahhoz a sok időhöz képest, amit az elmúlt két évben főzéssel és edzéssel töltöttem. Naponta 3-4 óra is elmegy erre az új életmódra, amire kezdetben nagyon nehéz volt megtalálni ezt a rengeteg időt. Fel kellett állítani egy újfajta prioritást, ami szerint ma már élem az életem. Sok-sok apró dolog kellett ahhoz, hogy elérhessem azt az állapotot, ahol most tartok. Utólag visszagondolva nem is tudom, hogy változtatnék e bármin is. Mindent ki kellett tapasztalnom ahhoz, hogy a lehető legjobban beosszam az időmet - ami egyébként még mindig nem megy valami jól, de igyekszem nagyon ezen a téren is fejlődni - MÉG MINDIG.

#JOBBLESZEK

Szóval a blognak köszönhetően sok új élményt szereztem, de voltak olyan időszakok az életemben, amikor úgy éreztem, hogy ez a nagy felelősség, ami a vállamon van, összeroppant. Többszáz embertől kaptam privát üzenetet, amiben azt ecsetelték, hogy mennyire motiválom őket, miattam kezdtek el változtatni az életmódjukon. Miattam kezdtek el edzeni. Volt, aki segítséget kért a diétájához. Volt, aki az utolsó utáni pillanatban határozta el, hogy változtat, mert meglátta az egyik összehasonlítós képem. Sőt, olyan is volt, hogy valaki azért írt nekem, mert megtetszettem neki. Namármost ezek után tényleg úgy éreztem, hogy jóval nagyobb dolgot vállaltam a bloggal, mint amit két éve én kigondoltam. Hatalmas felelősség lett rajtam ezáltal, hogy ennyi szem figyeli minden lépésemet.

otvenegyedik_poszt_03.jpg

Bokaszalag szakadás és egy 5 centis vágással járó műtét nehezítették meg a márciust és az áprilst.

Éppen ezért volt olyan nehéz lelkileg feldolgoznom azt, hogy lesérültem. Lesérültem, mert azt tartottam szem előtt, hogy mindenkinek megmutathassam azt, hogy mennyire ügyes vagyok már. A nagy nyomás elvakított és nem törődtem semmivel. A sorozatos sikereknek köszönhetően elbíztam magam és megfeledkeztem az alázatról. Megfeledkeztem arról, hogy milyen szar volt, amikor elkezdtem. Most, hogy két hónapig kényszerpihenőn voltam egy balul sikerült lépés miatt, volt időm ezeken a dolgokon elgondolkozni. Nagyon nehéz úgy feldolgozni valamit, hogy még nem volt benne részed. Ezt a sérülést hatalmas kudarcnak éltem meg, pedig egyáltalán nem volt az. Többen láthatták is előre, hogy ez a nagy iram, amit diktálok saját magamnak és ez a türelmetlen hozzáállás előbb utóbb visszaüt majd. Meg kellett kicsit állnom ahhoz, hogy tovább mehessek azon az úton, amit kitűztem magamnak.

A közérzetem és a lelki állapotom soha nem látott mélységbe süllyedt a sérülést követő hetekben, hiszen felborult az addigi életmódom. Minden, amit több, mint másfél évig napi szinten csináltam, semmivé lett. Alapvető dolgokra nem voltam képes pár napig, ami annyira megijesztett, hogy tudom, hogy biztosan nem akarok soha többé ilyen helyzetbe kerülni. Arról nem is beszélve, hogy az edzés hiánya és a mozgásom bekorlátozottsága is nagyon megviselt. Régen örültem volna, ha hetekig csak feküdnöm kellett volna. De ma már egy sokkal aktívabb életet élek és az tesz boldoggá, ha mozoghatok.

EGYSZER MINDENT EL KELL KEZDENI

Két évvel a kezdetek után ismét neki kell állnom az életmódváltásnak. Újra meg kell szoknom a koránkelést. Újra meg kell szoknom azt, hogy mehetek edzeni. Újra meg kell szoknom a főzést, sőt a főzésben szintet is lépek, erről majd egy másik posztban írok nemsokára. Annyi a különbség, hogy most már tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy elérjem a céljaimat. A kezdeti bizonytalanságot felváltotta az a tudás, amit az elmúlt két évben megszereztem. Gondolok itt a gyakorlatok helyes kivitelezésére, az idő helyes beosztására, a diéta helyes betartására. Nagy nehezen kitapostam az utat magam előtt, persze voltak, akik egyengették ezt az utat, de mégis nekem kellett minden nehézséggel szembeszállnom. A saját bőrömön tapasztalt dolgokat kell most újra átélnem, de most már feleannyira sem lesz nehéz, mint két évvel ezelőtt.

otvenegyedik_poszt_04.jpg

Két évvel ezelőtt még nem lehetett megmondani, hogy hol végződik az állam és hol kezdődik a nyakam. 

A két hónap kihagyás utáni első 3 edzésem elképesztően fájdalmas volt. Már egy-két alkalom kimaradása után is meg szoktam érezni egy durvább órát, gondolhatjátok, hogy akkor két hónap mozgás nélkül eltöltött idő után mit éreztem az első edzésen. Se tüdőm nem volt, se erőm nem volt annyi, mint a balesetem előtt. A mozgás tartományom beszűkült, fájt minden mozdulat, az izomláz pedig másnap elviselhetetlen volt. Néha még aludni sem tudtam emiatt, de mégis boldog voltam, hogy újra elkezdhettem mozogni. Egyfajta függőséget okoz a sport, ami talán az egyik legjobb függőség mind közül. :D Nagyon hamar rákap az ember és utána alig tudja abbahagyni. Viszont nekem most óvatosan, fokozatosan kell visszatérnem arra a szintre, ahol két hónappal ezelőtt voltam.

otvenegyedik_poszt_05.jpg

Szerencsére "csak" 5-6 kg jött fel a két hónap fekvés alatt.

Sajnos ez a folyamat elkerülhetetlen, nem szeretnék újra lesérülni, ezért meg kell alapoznom mindent újra, de az izommemória nagyon jól működik, már a második edzésen lényegesebben jobban teljesítettem az elsőhöz képest. A harmadikon pedig már nem is maradtam le a többiektől, ami nagy szó! Persze még érzem, hogy kötött vagyok és nem megy minden gyakorlat a lehető legnagyobb súlyokkal a legnagyobb ismétlésszámmal. A következő hetekben azon leszek, hogy újra visszatérjek a jól megszokott rutinomhoz és visszatérjen az edzettségi szintem.

Jelenleg második hét közepén járok és már most érzem az edzés és a mozgás áldásos hatását. A közérzetem kezd helyrejönni, a munkámban is jobban teljesítek és az emberi kapcsolataim is kezdenek visszaállni a korábbi szintre. Megkezdem a versenyekre való felkészülést is, hiszen idén még egy Spartan Trifectát legalább meg szeretnék csinálni és még nagyjából 40 kiló hátravan a 100-hoz. Lassan a kirakós minden darabja a helyére kerül és akkor már csak azt kell keresnem, hogy melyik az a terület az életemben, ahol még lehet javítani, mert biztos vagyok benne, hogy még ennél is #jobbleszek!

Eltelt két év Tovább
+-100 | vlog #2 - Akkor és most

+-100 | vlog #2 - Akkor és most

Na jó, tényleg nehéz egy ilyen videós részt elkészíteni, nagyon sokat hülyéskedünk közben és egyáltalán nem hatékony így a munkavégzés. A technikai megvalósításba is bele kell jönni, mert a végén a hang nem lett az igazi, valószínűleg rossz helyre tettük le a kamerát. Na mindegy, ez egy ilyen vlog, nem kell tökéletesnek lennie, de azért majd törekszem rá! #jobbleszek

+-100 | vlog #2 - Akkor és most Tovább
+-100 | vlog #1 - A kezdetek

+-100 | vlog #1 - A kezdetek

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz felvenni egy ilyen vlog bejegyzést. Megpróbáltam mindent összeszedni, amivel el tudom rendesen helyezni térben és időben, hogy mégis miről is fognak szólni ezek a videók. Minden héten szeretnék egy epizódot feltenni, lesz főzés, edzés és ilyen beszélgetős epizód is. Természetesen a versenyekről is részletesen be fogok számolni immáron videós formában. Remélhetőleg ebben a /számomra/ új formátumban is #jobbleszek!

 

+-100 | vlog #1 - A kezdetek Tovább
Viszlát, 2018!

Viszlát, 2018!

negyvenhetedik_poszt_06.jpg

Életem eddigi legaktívabb évén vagyok túl. Nagyjából 200 edzésem volt idén és 8 versenyen voltam, ami nálam rekordnak számít, tekintve, hogy 25 éven keresztül szinte semmi ilyesmit nem csináltam. Sőt, ha belegondolok, eszem ágában sem volt soha sportolni sem, nemhogy versenyekre jelentkezni. Aztán szerencsére ez a dolog átalakult, az egyik legfontosabb dolog lett az életemben a mozgás és elképzelhetetlennek tartom, hogy kimaradjon egy edzés. Emellett azt is megfigyeltem magamon, hogy sokkal szivesebben sétálgatok a városban, sokkal könnyebben ráveszem magam, hogy elmenjek bárhova gyalog - tekintve, hogy a bicóm tropára ment és azóta sem foglalkoztam vele, hogy megjavítsam, vagy másikat szerezzek helyette. :D 

2018 nem hozott annyira látványos változást. Nem változott drasztikusan a súlyom, ha úgy nézzük 5 kg mínuszt sikerült ebben az évben összehoznom, ami elég gyatra teljesítménynek tűnhet. A kezdeti havi 10 kg mínuszhoz képest ez semmi. Az elején nagyon durva diétát követtem, ami ahhoz kellett, hogy minél gyorsabban, minél több súlytól megszabadulhassak, mert annyira extrém túlsúllyal rendelkeztem (+-100 kg felesleg ugye :P). 

negyvenhetedik_poszt_02.jpg

2017 és 2018 utolsó edzése

Az ilyen étrendet, amit én is követtem, lehetetlen egy egész életen át fenntartani, sőt butaság is lenne. Éppen ezért tértem át egy módosított diétára, ami még mindig deficites, még mindig nagyon kevés szénhidrátot tartalmaz, de mégis több kalóriát tartalmaz, hogy a megváltozott igényekhez elegendő "üzemanyagot" biztosítsak a szervezetem számára. Namármost, ha a súlyom nem is változott olyan látványosan idén, az eredmények és a fotók mégis azt bizonyítják, hogy valamit jól csináltam. A ruháim sokkal jobban állnak rajtam, az edzést sokkal jobban bírom. A teljesítményem legalább a duplájára nőtt a tavalyihoz viszonyítva - több ismétlésre vagyok képes nagyobb súlyokkal kevesebb idő alatt.

negyvenhetedik_poszt_04.jpg

Egy éve még épphogy jó volt a csuklómon az óra, most már szorítanom kell a szíjon.

Olyan edzettségi és állóképességi szintet értem el idén, aminek köszönhetően simán fel tudom venni a versenyt a csoportos crossfit/kettlebell edzésen levő emberekkel, sőt! Hiába, olyan sokat mondogattam, hogy jobb leszek, hogy tényleg jobb lettem. :D Amit kezdetben 16 kg-os kettlebellel csináltam, az ma már könnyedén megy 24, 28 vagy akár 32 kg-os súllyal is. A súlyemelős gyakorlatok is mennek magasabb súlyokkal, amit tavaly ilyenkor 40 kg-mal csináltam, az ma már 60 kg-mal is könnyedén megy. A technikámon folyamatosan faragunk, ha kell. A saját testsúlyos gyakorlatokat is sokkal egyszerűbben tudom végrehajtani. Viszont nagyon odafigyelünk Marcival arra, hogy véletlenül se érjen semmilyen sérülés. A legfontosabb az egészségem megőrzése és fejlesztése.

Hello, 2019!

Rájöttem arra, hogy túlságosan is hagytam azt, hogy a múlt történései befolyásolják a jelenem. A sok negatív tapasztalat, a sok sérelem, ami a súlyom miatt ért nagyon nagy kihatással volt a lelkivilágomra és arra, hogy manapság hogyan állok a dolgokhoz. Legbelül szerintem én mindig az a kövér srác leszek, aki egész életemben voltam, még ha próbálom ezt az ellenkezőjére is fordítani. Igenis kezembe vettem az irányítást. Igenis teszek azért, hogy ne szóljanak meg az utcán, mert akkora vagyok, mint egy elefánt de mégis 25 év emlékei nem múlnak el nyomtalanul. Inkább meg kell tanulnom a hasznomra fordítani azt a sok megpróbáltatást, amin keresztül mentem.

negyvenhetedik_poszt_03.jpg

Rájöttem arra is, hogy csakis rajtam múlik, hogy elfogadom-e magam, vagy sem. Éppen ezért arra fogok koncentrálni, hogy kicsit lelassítsak néha és úgy tekintsek vissza a mögöttem levő időszakra, hogy egy hatalmas utat jártam be, amire sosem gondoltam volna, hogy képes leszek. Mai fejjel leginkább azért haragszom magamra, mert nem álltam neki előbb. Mindig volt valami kifogásom, mindig találtam "jobb elfoglaltságot" annál, minthogy odafigyeljek arra, hogy mozogjak vagy egészségesen éljek. Lusta voltam, kényelmes és igénytelen, lényegében önpusztító életmódot folytattam.

negyvenhetedik_poszt_05.jpg

Volt idő, amikor nem tudtam ennél jobban összehúzni az öltönyöm. Most meg már csak úgy lóg rajtam! Természetesen a lányok mindkét képen csodálatosan néznek ki. :) 

Pedig aztán aligha van jobb dolog annál, amikor valaki tényleg teljesértékű életet él, foglalkozik magával, jókat eszik és mozog is valamit. Amit az elmúlt másfél évben megtapasztaltam, hogy ez tényleg kivitelezhető, de hatalmas áldozatokkal és lemondásokkal jár. Mindenesetre a sok küzdelem, izomláz, undorító zabpehely mégis egy jobb, boldogabb élethez vezet, hiszen a nap végén úgy tudjuk nyugtázni a napot, hogy ma is megtettünk mindent azért, hogy a legtöbbet kihozzuk abból, amink van.

negyvenhetedik_poszt_bevezeto.jpg

Ettől függetlenül tudom, hogy én korántsem végzek tökéletes munkát. Lehet ezt még sokkal jobban is csinálni, szóval az elkövetkezendő időben azon leszek, hogy fejlődjek minden téren. Egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy elfogadjam magam és büszke legyek arra, amit eddig elértem. Ez persze nem jelenti azt, hogy hátradőlök és lazítok. Jöhetnek a versenyek, készen állok az edzésekre, és nagyon várom az újabb és újabb kihívásokat is. Továbbá szeretném elérni jövőre az álomhatárt, miszerint megszabadulok 100 kg-tól. Ehhez már "csak" 35 kell, a nagyján már túl vagyok. Lehetőleg jó lenne a kezdéstől számított 2 éven belül ezt elérni, de akkor sem leszek csalódott, ha ez nem sikerül. :)

Szeretnék minél több embert motiválni arra, hogy kezdjen valamit magával és lépjen ki a komfortzónájából, mert lényegében én is akkor kezdtem el igazán élni, amikor megtettem az első lépést a változás felé. A változáshoz pedig idő kell! #jobbleszek

Viszlát, 2018! Tovább
Eltelt másfél év

Eltelt másfél év

negyvenhatodik_poszt_bevezeto.jpg

Az elmúlt másfél évben annyi mindenen keresztül mentem, hogy nehéz lenne mindent leírni. Már csak az elmúlt egy-két hónap történései is annyira változatosak voltak és annyi impulzus ért, hogy azt is szinte lehetetlen feldolgoznom és átadhatóvá formálnom, mindenesetre megpróbálom összefoglalni, hogy honnan indultam, eddig hová jutottam és hogy milyen terveim vannak még a jövőre való tekintettel.

A kezdetek

Napra pontosan másfél évvel ezelőtt indult útjára a +-100 blog, amiben azt szerettem volna megörökíteni, hogy milyen kínkeserves úton érhető el a hőn áhított tökéletes alak, vagy akár egy sokkal egészségesebb és fittebb életmód. Rengeteg lemondás, sok szervezkedés és még ennél is jóval több akarat kellett ahhoz, hogy belevágjak egyáltalán egy ekkora horderejű dologba. Persze aztán idővel rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez az új életmód. A mindennapjaim szerves részévé vált az edzés, nem is tudnék meglenni már nélküle, illetve megvetéssel nézek vissza régi önmagamra és sokszor eszembe jut, hogy mégis hogy engedhettem el magam annyira, hogy 220 kg-osra terebélyesedjek. 

negyvenhatodik_poszt_02.jpg

Na jó, azért az a fagyikehely elég király volt. :D 

Utólag persze könnyen beszél az ember, mindenki sokkal okosabb, kár is a múltat hánytorgatni. Természetesen mindenki tudja legbelül, ha árt saját magának, de az élvezetek hajszolása és a komfort megteremtése közben sajnos áteshetünk a ló túloldalára, amikor viszont már nehéz megálljt parancsolni az önpusztító életformának. Nehéz, de nem lehetetlen. Nekem is talán a felismerés volt a legnehezebb. Felismerni azt, hogy rövid úton vége lehet az életemnek, ha nem kezdek magammal valamit. Hatalmas kockázatot vállaltam azzal, hogy fetrengtem egész nap és evés közben még csak a fejemet sem akartam megmozdítani szinte. Bármilyen minimális erőfeszítés már problémákat szült, amit inkább igyekeztem elkerülni. Mérhetetlenül lusta voltam és kényelmes, aminek hát meg is lett az eredménye.

A sikerek

Aztán végülis elkezdtem és kitartóan csináltam az életmódváltást. Azt csináltam, amit a szakemberek mondtak. Eleinte nagyon bugyuta feladatokat kellett csinálnom az edzéseken. Komplex feladatokat a saját gátaim miatt nem tudtam elvégezni. Gépeket nem tudtam használni, mert nem fértem hozzájuk rendesen. Az első hetekben a legalapvetőbb bemelegítés is annyira kifárasztott, hogy azt hittem meghalok. De nem adtam fel, tudtam, hogy majd egyszer jobb lesz a helyzet. Nem kell életem végéig csak hajolgatnom, meg dobozra leülnöm, majd felállnom. Aztán a diétának köszönhetően csak úgy pörögtek le rólam a kilók. Egyre több gyakorlatot tudtam elvégezni, egyre több eszközt tudtam kipróbálni az edzőteremben. Hatalmas sikerként könyveltem el, hogy pikk-pakk megszabadultam 20 kg-tól. Összességében ez elenyésző volt az akkori feleslegemhez képest, mégis annyira sokat számított, hogy tudtam: innentől már nincs megállás. Az önbizalmamat javította, a lelkesedésem egyre csak nőtt és a blogot is nagyon szivesen írtam. Nagyon izgalmas volt ez az időszak, de mégis rengeteg munka volt még előttem.

negyvenhatodik_poszt_03.jpg

A kezdeti sikerek jók voltak arra, hogy látványos fejlődést érjek el, hiszen nem is nulláról kezdtem, hanem valahonnan mínuszból indultam neki ennek az egésznek. Próbáltam egy nagy hátrányból előnyt kovácsolni és tudtam, hogy ehhez piszok sok idő kell. Nem voltak irreális elvárásaim magammal szemben, mégis próbáltam egyre jobban hajtani magam, hogy a kezdeti sikerek ne hagyjanak alább. Szerettem volna minél többet, minél jobban csinálni. Az pedig, hogy kezdett látványos lenni az átváltozásom, nagyban előrelendítette a produkciót. Növeltem az edzést, kipróbáltam mást is, kerestem az új kihívásokat és minden nap egy kicsivel jobb akartam lenni saját magamnál. 

A versenyek

Aztán egy ponton megragadtam a fogyással. Biztos van rá tudományos magyarázat. A diétához hozzászokott a szervezetem, elkezdtem izmot építeni, ami kisebb térfogattal járt, de a súlyom nem változott stb-stb. Az igazat megvallva nem értek hozzá és a sok munka/edzés/főzés meg minden mellett nem is nagyon volt időm ezzel foglalkozni. Persze ez tróger hozzáállás a részemről, mert jó lenne tisztában lennem azzal, hogy mi miért történik, hogy működnek a különféle izomcsoportok és még ezer másik dologgal is képben kéne lennem. De én csak egy egyszerű srác vagyok, aki próbálja minél jobban érezni magát. Próbálok a lehetőségeimhez mérten legjobban helyt állni az edzéseken és igyekszem betartani a diétát is.

negyvenhatodik_poszt_04.jpg

Az edzőm (Marci) biztosra akart menni és nem siettünk el semmit. A lehető legalaposabban tanított meg nekem minden mozdulatot, hogy véletlenül se legyen semmi bajom. Egy idő után viszont úgy éreztem, hogy megragadtam nem csak a fogyásban, de az edzésben is. Persze ez egyáltalán nem így volt, de akkor ezt másképp éltem meg. Keresnem kellett az új impulzust, kellett valami, amiért küzdeni akarok, egy olyan cél, ami régen lehetetlen volt, de kis odafigyeléssel és rákészüléssel még ha nagy nehézségek árán is, de el tudom érni.

negyvenhatodik_poszt_05.jpg

A 4XL-es póló szétdurran rajtam a bal oldali képen, a jobboldalin pedig az XXL-es lóg :P

Így kerültek képbe az akadályfutó versenyek. Se futni nem tudtam, se akadályokon átjutni. TÖKÉLETES! Végre valami, ami hajt előre. Tudtam, hogy ezt meg akarom csinálni és voltam/vagyok annyira makacs, hogy csak ez lebegjen a szemem előtt. Ez a céltudatosság segített abban, hogy a poszt írásáig bezáródóan már 7 versenyen is voltam. Persze Marci le akart róla beszélni. Féltett a kudarctól, nem akarta, hogy lesérüljek, mert az az egész munkát hátráltatta volna, vagy lehet teljesen vissza is vetette volna a kezdeti szintre. Nem tudott megállítani, elhatároztam, hogy megcsinálom életem első Spartan Sprintjét (5+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Pannonhajszát (7+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a BakonyRun Night Editiont (8+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Spartan Supert (13+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Nemzetihajszát (14+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Spartan Beastet (20+ km). De azt nem tudtam megcsinálni.

Az első kudarc

Hatalmas sikerként könyveltem el azt, hogy 160 kg-osan el tudtam egyáltalán indulni ilyen versenyeken és végig tudtam menni a pályákon. Legyőztem a gátlásaimat, nem foglalkoztam azokkal az emberekkel, akik le akartak beszélni. Sokszor megkaptam, hogy ezek a versenyek nem nekem valók. De biztos vagyok abban, hogy nekem sokkal nagyobb kihívás volt, mint azoknak, akik egész életükben vékonyak/sportosak voltak. Abban is biztos vagyok, hogy sokkal nagyobb élmény is volt nekem és sokkal jobban is örültem annak, amikor sikeresen beértem a célba. Ezt jelzi az is, hogy az első Spartan versenyem végén az éremmel a nyakamban leültem egy fa tövébe és elsírtam magam. Egészen addig bennem is voltak kétségek, hogy menni fog e, de ott tudatosult bennem véglegesen, hogy képes vagyok arra, amit elterveztem, meglesz a 100 kg minusz, vagy ha úgy hozza a sors, akkor még több is. De itt már nem is ez volt a cél, hanem az, hogy felülmúljam saját magam minden alkalommal és ez sikerült is. A sikereim továbbra is jöttek hétről-hétre, versenyről-versenyre.

negyvenhatodik_poszt_06.jpg

Felbátorodtam tehát és elindultam a 20+ km távú Spartan Beast-en. Öt akadályfutó versennyel és rengeteg kilóméterrel a hátam mögött már nem gondoltam magam kezdőnek. Egy cél lebegett a szemem előtt, hogy megcsináljam a Spartan Trifectát. Egyrészt magam miatt, másrészt pedig másoknak is szerettem volna bizonyítani azt, hogy képes vagyok rá és ha nekem megy, akkor bárki elérheti azt a célt, amit kitűzött maga elé. Aztán a versenyhez készülődve meghallottam, hogy a 20+ km nagyjából 28 km-t jelent. Egy kicsit leblokkoltam, hiszen ennyit még sosem mentem. A legtöbb a várgesztesi Spartan Super volt a maga 18 km-ével. Tisztában voltam a képességeimmel, de azért még mindig 160 kg körül volt a súlyom. Tudtam, hogy nem én fogom a legjobb időt futni, de nekiveselkedtem. Az 1500m szintkülönbség viszont annyira megterhelőnek bizonyult, hogy lassan tudtam csak haladni a pályán.

beast.jpg

El kellett ismernem, hogy ez a verseny tényleg megérdemli a Beast nevet, hiszen nagyon nehéz pályát sikerült összerakniuk a szervezőknek. Lassan, de biztosan haladtam a cél felé, amit 19:00-kor lezártak a szervezők. Ekkor én már úgy voltam vele, hogy nem kell az érem, nem kell a póló, csak hadd menjek végig a pályán. A szabályok viszont ezt nem tették lehetővé. A cél előtt nagyjából 1,5 km-rel a szervezők levágták a kezemről a karszalagot és hét másik versenyzővel együtt quadokkal levittek a pályáról. Ezt hatalmas kudarcnak éltem meg. Egyrészt megalázónak éreztem, hogy kizártak lényegében a versenyből, másrészt tudtam, hogy ha még van egy kis időm, akkor simán be tudtam volna érni. Persze ekkor már 10 órája a pályán voltam és ha azt is figyelembe vesszük, hogy a szállástól is gyalog mentünk Gergővel a verseny helyszínére, akkor összesen már 30 km volt a lábamban.

negyvenhatodik_poszt_08.jpg

Elkeseredtem. Akkor először tényleg úgy éreztem, hogy a sok kinlódás mit sem ér. Felelőtlenül vágtam bele, és tényleg nem nekem való ez a verseny. Vasárnap hazajöttem Miskolcról, átgondoltam a dolgaimat és nagyon csalódott voltam. Persze nagyon sokan támogattak, a versenyen többszáz ember jött oda hozzám, ami hihetetlen érzés. Komolyan mondom, a világ egyik legjobb érzése motiválni másokat és megtalálni azt a közös kapcsolódási pontot, amin aztán új ismeretségek és akár barátságok is kialakulhatnak. A közösségi oldalakon természetesen megosztottam, hogy nem sikerült beérnem a célba és ami ezután történt, arra nem találok szavakat. 

Az út

Facebook-on több, mint ezer "lájkot" és rengeteg kommentet kaptam a legnagyobb Spartan közösségben pár óra alatt, ahol a legtöbben arra hívták fel a figyelmem, hogy nem számít, hogy nem értem be, így is nagyon szép teljesítmény, amit véghez vittem. Sokan el se mernének indulni egy ilyen versenyen és magamhoz képest is sokkal jobb eredmény ez a 26 km - még így is, hogy nem értem be végül a célba. Többen felajánlották, hogy elpostázzák nekem az érmüket, hiszen megérdemelném a kitartásom miatt. Persze ezeket a felajánlásokat nem fogadtam el, tudom, hogy képes vagyok arra, hogy megszerezzem a saját érmeimet. Hálás vagyok azért, hogy ez a közösség így befogadott, eleinte tartottam tőle, hogy majd kinevetnek, mert pufirizsa vagyok, ott pedig többnyire sportolók vannak. Olyanok, akiknek az élete a futás és az edzés. Tévedtem, pont ellenkező érzéseket váltottam ki az emberekből. Elismerték azt, hogy nekem van egy célom, küzdök érte és teljes mértékben támogatnak benne. Szerencsésnek mondom magam, hiszen elsülhetett volna ez sokkal rosszabbul is :P 

negyvenhatodik_poszt_07.jpg

Persze kellett nekem is egy kis idő, mire feldolgoztam a történteket. Kellett a kudarc ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy tényleg mennyi küzdelem van a hátam mögött. Túl sok sikerélményem volt, előbb-utóbb kellett egy törés úgymond, hogy kicsit megálljak és visszatekintsek arra, hogy honnan indultam, mennyi mindent elértem már és hogy még mennyi mindent meg kell tennem ahhoz, hogy többé ne kelljen kizárjanak egy versenyről, mert éppen nem érek be időben a célba. Rájöttem arra is, hogy akármekkora baromság és közhely az, hogy "nem a cél, hanem az út a fontos" mégis milyen sok igazság van benne. Az csak egy dolog, hogy vannak bizonyos állomáspontok, amikor a hosszú hónapok munkája végül megtérül, vagy felszinre kerül. Éppen ezért nem hagytam, hogy lehúzzon teljesen egy sikertelen verseny. Megráztam magam és onnan folytattam, ahol abbahagytam. Miután hazajöttem Miskolcról, kellett egy nap, hogy a helyén tudjam kezelni a kudarcomat. Tele kék és zöld foltokkal kedden 7 órakor már az edzőteremben kezdtem és álltam is neki az edzésnek. Büszke voltam magamra, hogy egyáltalán megpróbáltam és tudtam, hogy még nagyon sokat kell fejlődnöm.

A jövő

A versenyek tényleg csak egy nagyon kis részét teszik ki az elmúlt másfél évemnek. A rengeteg munka sokszorosan megtérült már most, és hol vagyok még a végétől! Ettől függetlenül szeretnék minél több versenyen részt venni, szeretnék olyan dolgokat csinálni, amire sosem voltam képes. Kellenek az újabb kihívások, kell az, hogy új élményeket szerezzek a sport által. A kudarcnak köszönhetően rájöttem, hogy a lehető legjobb úton haladok a céljaim felé és biztos is vagyok benne, hogy el fogom érni mindegyiket.

negyvenhatodik_poszt_09.jpg

Jelenleg 65 kg-nál tartok, szóval még mindig van egy jókora felesleg rajtam, amitől meg kell szabadulnom. Különösebben nem sürgetek semmit, igyekszem a maximumot kihozni magamból és tisztában vagyok vele, hogy még nagyon hosszú út van előttem. Mindenesetre egészen addig, amíg ennek az útnak minden egyes percét élvezem, addig tuti nem fogok letérni róla! #jobbleszek

Eltelt másfél év Tovább
+/-100 dokumentumfilm - első rész

+/-100 dokumentumfilm - első rész

negyvenotodik_poszt_bevezeto.jpg

Amikor nekiálltam ennek a lehetetlennek tűnő kihívásnak, akkor még nem sejtettem, hogy ennyi embert érdekelni fog az a rögös út, amire ráléptem. Csináltam (és még csinálom is) kitartóan és nem foglalkoztam semmivel. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél jobban odafigyeljek az étkezésre és az edzést a lehetőségeimhez mérten a legszabályosabban végezzem. Éppen ezért lepett meg egy nagyon kedves ismerősöm felkérése. Rebeka egy rövid dokumentumfilmet szeretett volna készíteni egy egyetemi óra keretein belül a kezdetekről, arról, hogyan élem a napjaim és hogy milyen a kapcsolatom az edzőmmel.

Mi baj lehet

Természetesen hezitálás nélkül igent mondtam a felkérésre, nagyon izgatott lettem, mert ilyet még nem csináltam sosem. Eddig csak az én szemszögemből mutattam be ezt a folyamatot a blogon keresztül, viszont kiváncsi voltam, hogy más kívülről mit lát ebből, hogyan tudná megközelíteni az én átlagosnak nem éppen mondható helyzetemet.

negyvenotodik_poszt_02.jpg

Őszinte a mosolyom :D 

Eleinte kicsit kényelmetlenül éreztem magam a forgatások során, mert nem nagyon szeretem magam visszanézni videón. Minden apró hibámat észreveszem, illetve mint minden ember, én sem szeretem visszahallani a hangomat felvételről. Továbbá amíg egy fotón könnyű jól kinézni, addig egy videón már jóval nehezebb odafigyelni erre. A kérdéseket sem beszéltük meg előre, minden spontán történt, hogy a lehető legjobban át tudjuk adni a történetet.

negyvenotodik_poszt_03.jpg

Összesen négy forgatási napot tartottunk, amikor is Rebeka elkisért egy edzésre, egy versenyre, egy sörözésre Marcival és vettünk új ruhákat is. Nagyon jó visszaemlékezni ezekre, de mégis nagyon sokat változtam a forgatás óta, pedig a felvételek csak idén nyáron készültek.

+/-100

Fogadjátok tehát sok szeretettel ezt a kisfilmet, és ezúton is köszönöm mégegyszer Rebekának, hogy érdemesnek találta a történetem megfilmesítésre. Tudtommal egyébként sikeresen teljesítette a tárgyat az egyetemen, amihez pedig gratulálok! Azt hiszem egy ilyen videó után ez a legkevesebb! :P 

Jövő tavasszal érkezik a következő rész, addig még nagyon sokat kell küzdenem, de biztos vagyok benne, hogy #jobbleszek!

 

+/-100 dokumentumfilm - első rész Tovább
Vége...

Vége...

negyvenharmadik_poszt_bevezeto.jpg

2017. május 30-án az életem hatalmas fordulatot vett, amikor beléptem a győri CrossFit Arrabona kissé rozsdás ajtaján. Nagyjából azt sem tudtam, hogy merre vagyok arccal. Sosem voltam még ilyen teremben, különösebben azt sem tudtam mi fán terem a CrossFit. Ahogy beléptem, egy tök más világ tárult elém olyan eszközökkel, amikről még hírből sem hallottam. Mivel nyár volt, az orrom megcsapta a gumitégla és az izzadság elegyéből származó szag. Szólt a zene és egy kisebb csapat éppen végzett és nyújtáshoz készülődött. Akkor még nem tudtam, de a lehető legjobb helyen voltam aznap. Azóta már eltelt 455 nap, megszámlálhatatlan mennyiségű edzésen voltam és most már biztosan tudom, hogy soha többé nem teszem be abba a terembe a lábam.

Ahol egy ajtó bezárul...

A helyzet persze egyáltalán nem ennyire drámai, de mégis elfogott a nosztalgia, hiszen életem egyik legizgalmasabb időszaka ehhez a teremhez köt. Ez a terem volt mindennek az alfája és omegája. Ez volt az a terem, ahol a napjaimat indítottam. Ez volt az a terem, ahol rengeteg új barátot szereztem és ez volt az a terem, ahova ha nem is mindig örömmel mentem be, de tuti mindig elégedetten és boldogan jöttem ki.

negyvenharmadik_poszt_02.jpg

Mivel eleinte félénk voltam, csak egy hét után csináltam fotókat, Marcival, az edzőmmel pedig 2 hét elteltével készült az első közös kép. :D 

A teremben levő legtöbb eszközt nem is használhattam nagyon sokáig. Egyrészt fogalmam sem volt mik azok, másrészt képtelen lettem volna a testi adottságaim miatt. Csak hogy egy példát mondjak, az evezőpadról két húzás után leestem gyakorlatilag, mert olyan görcsbe rándult mind a két lábam egyszerre, hogy utána már nem is tudtam semmit sem csinálni. De az elején az assault bike is tiltó listán volt, mert tekerés közben a hasamnak ütődött a kormány, nem is tudtam rá felülni rendesen.

negyvenharmadik_poszt_04.jpg

Valami mintha hiányozna.

Aztán ahogy telt az idő, fokozatosan megtanultam, hogy minek hol a helye, hogy mi mire való és mára már minden eszközt tudok használni. Viszonyításképp pár héttel ezelőtt eveztem 5000 métert az ergométeren és meg sem kottyant. Persze elfáradtam, de mégis jobb volt, mint amikor először nagyjából 10 métert tudtam megtenni rajta. :D

negyvenharmadik_poszt_03.jpg

Első és utolsó szelfik a teremben. Marci is kezd belejönni a fotózkodásba :D

Na még mielőtt mindenki azt hinné, hogy abbahagyom az új életmódomat és visszatérek a lazsáló, tunya, egész nap csak fetrengő életmódomhoz, szeretném eloszlatni a kételyeket. Az edzőterem, ahova járok csupán egy új, modern és sokkal menőbb terembe költözik.

Az új CrossFit Arrabona

Ismét egy új szakaszhoz érkezett az életem, augusztusban nem csak az edzőterem költözött, hanem én is egy új albérletbe "kényszerültem", mert eladták az előzőt a fejünk fölül. Váratlanul érintett, mert felborult a mindennapi rutinom ezáltal. Az új lakás kétszer olyan messze volt az edzőteremtől, mint a régi és most, hogy az edzőterem is áttette a székhelyét egész pontosan 6 km távolság lett köztünk. Ez nem tűnik olyan nagynak, de minden nap megtenni ezt a távot kétszer a nagy győri forgalomban elég csücskös.

negyvenharmadik_poszt_05.jpg

Az a jó a reggel 7 órás edzésben, hogy ilyen szép napfelkeltét láthat az ember előtte.

Amikor nagyon belejöttem és minden lámpa nekem kedvezett, akkor 7-8 perc alatt jutottam el a másik lakásból a másik edzőterembe. Most ez az út a háromszorosa lett időben és távolságban is. Időben el kell indulnom, ha nem akarok kapkodni, vagy elkésni. Sajnos rosszalkodik a biciklim, szalajt a hátsó legkisebb lánctányér, ezért nem tudok olyan hatékonyan menni, mint eddig. Ezt mindenképp meg kell nézetnem és akkor utána mérek egy újabb időt, szerintem legalább 5 percet tudnék javítani, ha a legnagyobb sebességen csapatom.

negyvenharmadik_poszt_06.jpg

Megpróbálom úgy felfogni, mintha minden edzés előtt lenne egy 20 perces biciklis bemelegítésem, majd utána még egy 20 perces tekerés levezetés gyanánt. Azt hiszem ez a legkisebb problémám, amúgy jó időben még élvezem is a bicózást, szóval nem lesz ezzel probléma. Nincsenek kifogások, nem állíthat meg az, hogy messzebb lett a terem. A komfort zónám már jó régen elhagytam, úgyhogy nem is rinyálok többet.

There's a first time for everything

Egyszer mindent el kell kezdeni valahol, ahogy az angol mondja és azt is tudjuk már, hogy minden kezdet nehéz. Az új teremben való első edzéssel sem volt ez most másképp. Olyan brutális bell edzésben volt részem, amit az elmúlt egy-két hónapban tuti nem tapasztaltam. Másnap fájt minden porcikám és hazudnék, ha azt mondanám, hogy harmadnapra már nem éreztem belőle semmit. 

negyvenharmadik_poszt_07.jpg

Az állandó izomlázon segíteni szokott az, hogy most már minden nap járok edzeni. Másnapra tök rosszul szoktam lenni, de egy durva wod, vagy egy belles edzés után mindig jól érzem magam egy rövid időre. Aztán megint előjön az izomláz és kezdődik minden előről. Ez egy örökös szélmalomharc, már rájöttem :D 

negyvenharmadik_poszt_08.jpg

Hétfőn szerdán és pénteken általában bellezni szoktunk. Ilyenkor a Marci is beszáll hozzánk és együtt csináljuk az összes gyakorlatot. Az elmúlt hónapok során sikerült eljutnom arra a szintre, hogy most már a 24 kg-os kettlebellel tudok mindent biztonságosan csinálni. Néha, amikor dupla súllyal kell valamit végrehajtani, akkor is inkább két 24 kilósat választok magamnak. Maximum nem megy vele, és akkor lejjebb megyek egy kisebb súlyra, de mégis mindig megpróbálom, hogy a határaimat feszegessem. Apránként megyek felfelé és szerintem, ha így haladok tovább bizonyos dolgokat már 28 kg-os bellel is el tudok végezni egy hónap múlva. Mindenesetre nem sietek sehova, igyekszem a lehető legjobb technikával kivitelezni a feladatokat és ez a legfontosabb!

negyvenharmadik_poszt_09.jpg

Talán ezt már írtam több posztban is, de eleinte nem tudtam volna elképzelni azt, hogy az edzőmmel együtt edzek, vagy hogy beszállhassak egy ilyen nagy intenzitású edzésbe. Hatalmas öröm ez nekem, el sem tudjátok képzelni. Folyamatosan egyre jobb leszek saját magamnál és lassan tényleg elérek egy olyan szintre, ahol már a normális emberekkel is fel tudom venni a sersenyt. Rengeteg motivációt szerzek ezekből az edzésekből, utána mindig feldobva érzem magam. Nem csak azért, mert vége van, és lehet pihenni, hanem azért is, mert ismét megtettem mindent azért, hogy fejlődjek.

negyvenharmadik_poszt_10.jpg

Köszönöm a képeket Szami, nagyon jók lettek! Ez mondjuk érdekes, de hozott anyaggal dolgoztál :P 

Új edzőterem, új albérlet, megint minden felfordult körülöttem. Viszont az elmúlt kicsivel több, mint egy év megtanított arra, hogy nem az a lényeg, hogy mi változik körülötted, vagy mi történik veled. A legfontosabb az az, hogy minél jobban/gyorsabban reagálj ezekre a változásokra és úgy tedd mindazt, hogy a lehető legjobban jöjjél ki belőle. Próbálom az előnyömre fordítani ezt a 6 km biciklizést, próbálom a legjobban kihasználni az új terem nyújtotta előnyöket.

Most érzem azt igazán, hogy fejben is kezdek ott lenni már, ahol szeretnék. Látom magamon a változást és érzem is minden reggel, amikor egészségesen, erőtől kicsattanva ébredek. Ezt az érzést nem cserélném el a kényelemre és a lustálkodásra semmi pénzért sem. Ez az új életem, de tudom, hogy ennél még lehetek sokkal jobb is!

#jobbleszek

Vége... Tovább
Egy igazi futóverseny

Egy igazi futóverseny

negyvenegyedik_poszt_bevezeto.jpg

Ismét viszonylag nagy fába vágtam a fejszémet, részt vettem életem első futóversenyén, ahol tényleg csak és kizárólag a futásé volt a szerep. Sajnos / vagy nem sajnos /  a munkám miatt járnom kellett az országot az elmúlt két hónapban. Nagyon nehézkesen tudtam csak megoldani az edzést és a diétát is csak ímmel-ámmal tartottam be. Ez egy borzasztóan nehéz időszak volt, ami lelkileg is eléggé megviselt, hiszen azon felül, hogy a blogra sem jutott idő, saját magammal sem tudtam úgy foglalkozni, ahogy eddig. Még mindig hatalmas súlyfelesleggel rendelkezem, nem tudtam edzeni két hétig egyáltalán, ennek ellenére beneveztem a Hungaroringen tartott RING RUN RACE nevű rendezvényre, azon belül is a 4 km-es távra. Végülis mi baj lehet, nem igaz?!

A változáshoz idő kell

negyvenegyedik_poszt_02.jpg

A várgesztesi Spartan Super 20 km-e után tele voltam kék és zöld foltokkal, amikből később aztán lila lett. Ennyi véraláfutás még életemben nem volt rajtam. Kb úgy néztem ki, mint akit baseball ütővel agyonvert 14 kamasz kissrác. Nem értettem, hogy hogy történhetett mindez, hiszen egyszer sem estem el és nem is ütöttem be magam sehova. Nyilván megnyomhattam magam az akadályok leküzdése közben. A testemen belül a zsírszövetek kezdenek feloldódni, aminek köszönhetően olyan érzékeny a bőröm és az az alatti terület, hogy egy minimális nyomás hatására is bezöldülök, mint Hulk.

negyvenegyedik_poszt_03.jpg

A két kép között egy egész év telt el.

A változáshoz tényleg idő kell, nekem meg abból volt a legkevesebb, ezért csak nagyon kevés olyan alkalom volt, amikor le tudtam menni edzeni a terembe. Amikor a napi rutinod részévé válik a mozgás vagy bármi, akkor utána már elég nehéz eltérően alakítani a dolgokat. Ha viszont rá vagy kényszerülve, akkor nincs mit tenni. Számomra a munka elsődlegessé vált, hiszen valamiből meg kell vennem azt a sok zöldséget. :D Így háttérbe szorult a mozgás, ami nagyon fura érzés volt. Persze ez nem jelentette azt, hogy a diétát is teljesen felfüggesztettem, igyekeztem a lehetőségekhez mérten mindig olyat választani az elmúlt hetekben, ami a lehető legkevesebb szénhidrátot tartalmazta. Sok csirke és zöldség, mellette a megfelelő folyadékbevitel.

Ring Run Race 4k

Szóval a Spartan Super óta nem igazán volt lehetőségem hatékonyan készülni a következő megmérettetésre. Mégis úgy gondoltam, hogy ez a futóverseny jó kihívás lehet, szeretném kipróbálni magam. Persze amikor beneveztem rá, akkor még nem tudtam, hogy ki sem fogok látszódni a munkából. Azért annyira nem voltam felkészületlen, hiszen több, mint egy éve próbálom jobbá tenni az életem és folyamatosan feszegetem a határaim.

negyvenegyedik_poszt_04.jpg

A Hungaroring aszfaltján futni azért elég menő.

Mivel ez a 4 km-nyi táv annyira nem megterhelő, mint egy akadályfutás, a mostani megmérettetésre egy maréknyi cinkostársam is volt. Ezúton szeretném megköszönni a barátaimnak, hogy elkisértek, iszonyatosan sokat jelentett a támogatásuk. Persze a többiek sokkal ügyesebbek, mint én, sőt szoktak futni is, ezért úgy egyeztünk meg, hogy mindenki a saját tempójában, a saját ritmusában fut. A versenykiírásban az szerepelt, hogy 45 perc a szintidő, szóval én kitűztem célul magamnak, hogy ezt a 4 km távot mindenképpen meg kell tennem ezalatt. Nem is nagyon versenyeztem senki mással, inkább saját magamat próbáltam legyőzni. 

negyvenegyedik_poszt_05.jpg

Itt még nem is sejtettük, hogy mi vár ránk.

Persze ez nem csak egy sima futóverseny volt. A különlegességét az adta, hogy a Hungaroring aszfaltján tehettük meg ezt az egy kört, ami azért valljuk be, elég menő. Na igen, de azért amennyire menő, annyira volt megterhelő is. Aszfalton futni nem egy jó dolog, ha az embernek nincs jó cipője. Illetve a nap kellőképpen felmelegítette a talpunk alatt a talajt, hogy tényleg kapkodni kellett a lábunkat. 

negyvenegyedik_poszt_06.jpg

Pluszminuszszáz alakulat.

Egy kb tíz perces bemelegítés után a rajthoz álltunk és vártuk a startpisztoly eldördülését. Rengeteg ember volt körülöttünk. az adrenalin szintünk is növekedett, elvégre mégiscsak egy versenyről volt szó. Egy lassú kocogós rajt után az első kanyarnál a felvezető autó duda szóval jelezte, hogy akkor lehet indulni. A hatalmas tömeg az első párszáz méteren egyszerre mozgott, majd az ügyesebbek azért elhúztak a lejtős részen. Az első mérföld (azért így tudom, mert az órám mérföldben mérte a távot) viszonylag könnyen eltelt nekem is. Tudtam kocogni, elég sokáig tartottam a lépést a tömeggel én is.

negyvenegyedik_poszt_08.jpg

Aztán az első emelkedőnél le is lassultam, majd végül sétára kellett váltanom. Hiába, még mindig a 160 kg körüli súlyomat tartom, szóval nem vártam csodát. Tudtam, hogy el fogok fáradni viszonylag hamar, de magam is megleptem, hogy milyen jól bírom. Próbáltam a sétát is erőltetett menetben végezni, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mindenképp meg kell legyen a szintidő. Az eddigi versenyeimen a túlélésre játszottam, a beérés volt a lényeg, itt viszont volt egy megkötés, hogy csak az kap érmet/emléktárgyat a végén, aki szintidő alatt teljesít.

negyvenegyedik_poszt_11.jpg

A jókedv a verseny előtt is megvolt és utána sem hagyott alább!

Ez nagyon motivált arra, hogy mindent megtegyek azért az éremért, nem vallhattam kudarcot. Ezért próbáltam felváltva kocogni és sétálni, mégis hamar a mezőny végére kerültem, mire elértük a frissítőpontot. Nagyjából a pálya felénél lehetett egy vizes állomáspont, ahol mindenki kicsit felfrissíthette magát. Kellett is a hideg víz, hiszen iszonyatosan tűzött a nap. Páran rosszul is lettek talán, ahogy láttam, bár lehet csak egy rossz lépésnek köszönhetően kellett kétszer is mennie a mentőnek. Pontos infóim erről nincsenek, mert azon voltam, hogy nekem ne legyen semmi bajom :D

A frissítőpontnál sem álltam meg, mert nem akartam értékes perceket veszíteni. Előttem egy hölgy ment a lányával, valahogy mindig 50-100 méterrel előttem voltak. Akármennyire próbáltam kocogni, ők is rákapcsoltak, amikor sétáltam, akkor ők is csak sétáltak. Ekkor kitűztem magamnak, hogy próbálom őket utolérni bármi áron. Nem szerettem volna a verseny végén kullogni, ezért próbáltam minél rövidebb ideig sétálni. Persze a testem fizikailag képtelen volt arra, hogy úgy szaladgáljak, mint a többiek, még ha fejben el is döntöttem, hogy lefutom Usain Boltot. 

negyvenegyedik_poszt_10.jpg

Szami Katus Attilával versenyzett az utolsó 50 méteren. Vegyesek az érzelmek ezen a képen. :D

Sehogy sem sikerült megközelíteni az előttem haladókat, már kezdtek szállingózni azok az emberek, akik nem csak egy kört futnak, hanem hármat, vagy 5-öt. Rengetegen bíztattak, hogy ne álljak meg, nem sok van hátra, volt aki felismert egy korábbi versenyről is. Ez természetesen hatalmas erőt adott. Valamiért a bíztatás mindig dob egy kicsit a teljesítményemen, amellett, hogy a lelkemnek is nagyon jól esik. Így hát egyre kevesebb lett a távolság az előttem szaladókkal. Persze ekkora már a többiek rég nevetve elfelejtették az egész versenyt. Szami lett közülünk a legjobb, a maga 18 percével, de a többiek is kevesebb, mint 27 perc alatt megtették a távot.

negyvenegyedik_poszt_09.jpg

Aztán ráfordultunk a célegyenesre, a hölgy a lányával még mindig előttem voltak, amikor a lány rákapcsolt és ott hagyta az anyukáját. Ekkor én is próbáltam kocogni még jobban, hiszen az időm is vészesen fogyott. Mindenképp be akartam érni a szintidő előtt és az is jó lett volna, ha nem én vagyok az utolsó. Amennyire lehetetlennek tűnt az elején ez a dolog, egyre csak közeledtem az előttem csak sétáló anyukához. Ekkor már látni lehetett a célvonalat, a tribűnön rengeteg ember kezdett tapsolni és szurkolni, hogy már tényleg nincs sok hátra. És akkor megtörtént a csoda, utol értem a nénit. Nagyon örültem neki, majd ő is elkezdett kocogni. Ekkor egy őszinte "NEMÁ" hagyta el a számat és nevettünk egy hatalmasat. Nagyjából 50 méter lehetett hátra, amit fej fej mellett tettünk meg és megbeszéltük, hogy egyszerre fogjuk átlépni a célvonalat. Szerintem így pont jó volt, hiszen egyikünk sem lett utolsó. :) Talán, ha egy kicsit jobban belendülök, akkor megelőzhettem volna simán, de én nem ezért mentem, hanem csak jól szerettem volna érezni magam! Az időm végül 41 perc és 30 másodperc lett és 4,40 km-t tettem meg az órám szerint.

negyvenegyedik_poszt_07.jpg

Magamhoz képest ez az eddigi legjobb teljesítményem, mondjuk úgy könnyű, hogy igazán még sosem futottam. A mostani feleslegemmel nem is nagyon szeretném ennél jobban erőltetni, viszont biztos vagyok benne, hogy ettől kezdve sokkal több kocogást fogok vinni az edzéseimbe, hiszen hatalmas élmény volt ezen a versenyen részt venni. Sikerült ismét jobbnak lennem önmagamnál, ami mindennél fontosabb.

A következő megmérettetés

A héten véget ér az a projekt, amin az elmúlt hetekben dolgoztam, úgyhogy vissza tudok térni a régi kerékvágásba. Sőt! Úgy döntöttem, hogy nem elégszem meg azzal, amit eddig csináltam. Beszéltem Marcival és növeltük az edzések számát. Ettől a héttől kezdve minden hétköznap reggelem a CrossFit Arrabonában kezdődik! A heti öt edzés mellé egy kis biciklizést is beiktatok hétvégére, hiszen itt a jó idő, lehet menni a szabadba. Továbbá megkaptam az új diétámat is, amit szerintem egy következő posztban meg is osztok veletek, mert a korábbihoz képest jóval változatosabb. Ahhoz, hogy sikerüljön minden napra rendesen megfőznöm és reggel elmennem edzeni, kicsit a napirendemen is módosítanom kell. Mostantól 5:00 órára húzom a vekkert, így nyerek egy órát reggel, és este megpróbálok időben lefeküdni. Nagyjából másfél hónapom van felkészülni a következő versenyemre, ami a BakonyRUN lesz. Ez egy 8+ km távú akadályfutó verseny, 15+ akadállyal, ESTE. Remek kihívás lesz, izgatottan várom! Persze a következő megmérettetésem az lesz, hogy újra főzzek rendesen és fel tudjak kelni reggel ötkor. A többi már menni fog magától! #jobbleszek

 

Egy igazi futóverseny Tovább
Semmi sem állíthat meg

Semmi sem állíthat meg

negyvenedik_bevezeto_alt.jpg

Kezdhetném megint azzal a blogbejegyzést, hogy egy évvel ezelőtt még minden másképp volt, a földre nem tudtam rendesen leülni, elfáradtam 300 méter sétálása közben blablabla, de ez már túl sablonos lenne. Szerintem most ne menjünk ennyire vissza, elegendő visszaemlékeznünk az első Spartan versenyemre, a nagykanizsai Sprintre, ami nem egészen két hónappal ezelőtt volt. Mivel a várgesztesi Spartan Super előtt még egy laza Pannonhajszát is beiktattam, nem ez volt az első rodeóm. Sejtettem, hogy nehéz lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. 

Készülj a harcra...

Az áprilisi verseny eléggé megterhelő volt számomra, tök felkészületlenül mentem rá, semmi nem volt nálam, még egy korty víz sem. Ez utólag felelőtlen gondolkodásnak bizonyult, hiszen akkora forróság volt, hogy legtöbbször vattát tudtam volna köpni, ami nem éppen előrefele lendítette a teljesítményem. A frissítőpontokon meg annyit ittam, mint egy ló, ami ugyancsak rossz volt, mert megtelt a gyomrom vízzel és nehézkes volt utána a mozgás. Mindenesetre ez remek kiindulópontot biztosított a további versenyekhez. Rengeteg tapasztalatot szereztem, aminek köszönhetően a mostani versenyre nem csak mentálisan tudtam jobban felkészülni.

negyvenedik_poszt_02.jpg

Hajam is milyen.. :D 

Elsőként az öltözetemen változtattam. Legutóbb a mackó meg a 3XL-es póló nagyon durván átázott a vizes feladatoknál, ami plusz súlyt jelentett, majd az összes sár is rámtapadt a pályáról, ami ugyancsak megnehezítette a dolgom. A feladat tehát egyszerű volt, a felesleges ruháktól meg kellett válnom. Vettem egy király rövidgatyát a Hervisben, bementem és simán volt minden a méretemben, bár már ezen nem kéne meglepődnöm, mégis mindig rácsodálkozom. Mivel tudtam válogatni is, ezért egy légáteresztő Adidas rövidgatyára esett a választásom, ami gyorsan megszárad, rugalmas és piszok könnyű. A pólót is kisebbre cseréltem, csináltattam XXL-eset a megmérettetésre, ez is kényelmesebbnek bizonyult, mint az egyel nagyobb elődje. A cipőm ugyanaz a Reebok Speed TR volt, mint az előző versenyen. Remekül tette a dolgát, a nagy sárban jó tapadást biztosított és tartotta a bokámat is rendesen.

negyvenedik_poszt_03.jpg

A téliszalámit azért nem vittem magammal. :P Utólag megbántam!

A ruha mellett az egyéb kiegészítőkre is nagy hangsúlyt fektettem ezúttal. Hihetetlen, hogy mennyit számít az, ha az embernél van a görcsre magnézium, vagy ha van mit innia, ha megszomjazna. Éppen ezért vettem egy vizestasakot is. Kinéztem egyet a Decathlonban kifejezetten futáshoz, de sajnos nem volt már raktáron, ami meg lett volna, az S-es méretű volt, szóval még egy picit szűkös lett volna! :D Így nagyon leleményesen átmentem a biciklis osztályra, ahol ugyanúgy megtalálhatóak ezek a vizestasakok. Megvettem a legolcsóbbat, ami nekem bőven megfelel egyelőre. 3 liter az űrtartalma, és 1 literes vizestasak fér bele. Egész profi kis cucc, már tök olyan vagyok, mint az igazi sportolók. Pakoltam a táskába a víz mellé műzliszeletet, magnéziumot, izotóniás port, amit a vízbe keverhetek, meg pár energy shot-ot. Nem gondoltam volna, hogy mennyire hasznos dolgok ezek. Amikor az első pár km után begörcsölt mindkét vádlim, ittam egy kis magnéziumot és kb 6 perc alatt varázsütés szerűen elmúlt minden fájdalom. Folyamatosan tudtam pótolni a folyadékot is, ami a majd 9 óra menetelés közben egész jól jött a fülledt melegben.

negyvenedik_poszt_04.jpg

... és vele a kudarcra!

Azt hittem mindenre felkészültem a lehető legjobban, de egy ilyen verseny esetén nem lehet mindenre felkészülni. Ami tőlem telt, azt megtettem, a többit pedig izgatottan vártam. Izgalmakban és meglepetésekben pedig nem volt hiány, kezdetnek Gergő barátom elaludt, így majdnem lekéstük a rajtot. Nagyon rossz lett volna, ha ennyi küzdelem és felkészülés után egy ilyen apró baki miatt ki kellett volna hagyni a versenyt. Szerencsére aztán időben odaértünk, kismillió ember volt már a Várgesztesi Villaparkban. 

negyvenedik_poszt_05.jpg

Átvettük a rajtcsomagot és készülődtünk a versenyre, amikor is arra lettem figyelmes, hogy az én sorszámommal ellátott kis borítékban volt egy extra papír. Kivettem és néztem nagyokat, amikor megláttam, hogy az önkéntesek egy dedikált, Spartan logóval ellátott kis üzenetet hagytak nekem. El sem tudom magyarázni, hogy ez milyen jó érzéssel töltött el. Ekkor tudtam, hogy bármi is lesz, mindenképp végigmegyek a pályán. A kudarc nem opció!

#SÁRgesztes

Rövidke bemelegítés után az eső is megérkezett, szóval minden körülmény adott volt, izgalmas versenynek néztünk elébe. Az adrenalin hatalmas volt, sokkal jobban vártam a rajtot, mint az előzőnél. Nagyon éreztem magamban az erőt, hegyeket is meg tudtam volna mozgatni az elején. Aztán nem gondoltam volna, hogy meg is kell majd, a pálya nagy részén akkora sárban kellett mennünk, hogy néhol térdig elsüllyedtem. Többen elcsúsztak és nem is tudták befejezni a versenyt egy törés/rándulás miatt. Ezeket a zord körülményeket akkor még nem is sejtettük.

negyvenedik_poszt_06.jpg

A füst felszállt, elindult a 11:45-ös rajt. Mindenki szaladni kezdett, még én is. Az első párszáz métert csodával határos módon én is kocogva tettem meg. Csak szemerkélt az eső, szóval nem volt semmi gond, könnyen lehetett eleinte haladni. A palánk fölött-alatt-között típusú feladatokat könnyedén teljesítettem. Aztán ezután egy tóban kellett nagyjából 40 métert úszva megtenni. Sajnos nem tartom magam valami jó úszónak, igazából nem is nagyon próbáltam mostanában. Éppen ezért a segítők tettek rám egy mentőmellényt, biztos, ami biztos. Szerencsére nem süllyedtem el, végig tudtam menni ezen az akadályon is, és amin meglepődtem az az volt, hogy nem görcsölt be a combhajlítóm közben. A víz hőmérséklete éppen jó volt, szivesen elidőztem volna még benne, de még nagyon sok volt hátra a versenyből, úgyhogy igyekeztünk tovább.

negyvenedik_poszt_07.jpg

Amikor jól lehetett haladni, akkor próbáltam a kocogást és a sétát felváltva. Az első óra nagyon gyorsan eltelt így. Nem is vettem észre, nem is néztem az órámram, egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Mentem előre és nem foglalkoztam semmivel, izgatottan vártam, hogy vajon mi lesz a következő feladat. Nos, olyan sokat nem kellett várnom rá, egy kupacon nagyon sok akadály volt elrendezve. Az első a Bender volt, amit egyelőre nem tudok megcsinálni, de jövőre tuti megpróbálom! 30 burpee ötösével hangosan számolva. Csak úgy repültek ezek a burpeek, még mindig nagyon éreztem. Jöhetett a következő feladat, kötélmászás! :D Itt egy picit elkeseredtem, megfogtam a kötelet, kicsit felrugaszkodtam, de a 160kg-os súlyommal ez még mindig csak egy kitűzött cél marad. Jövőre! Itt már egy kicsit kedvtelenebbül számoltam el harmincig, de még tudtam, hogy sok van hátra. Nem veszíthetek a lelkesedésből. 

negyvenedik_poszt_08.jpg

Néha megálltam, hogy a természetben gyönyörködhessek! :D 

A kötélmászás után szögesdrót érkezett, majd az a-cargo. Ezeket magabiztosan meg tudom csinálni már. Most nem akadtam el egyáltalán a drótban, és a cargonál sem féltem attól, hogy szanaszét szakad alattam a kötél. Pedig most nagyon sok másik versenyző is volt rajta, párszor recsegett ropogott azért. De semmi pánik, sokkal többet kell kibírjon ez a cucc. A mászóka után egy vizesgödör volt a közepén egy palánkkal, úgynevezett dunk wall. A palánk alatt teljesen a vízbe mártózva kell átmenni ezen az akadályon. Eleinte könnyűnek tűnik, de becsapós lehet, óvatosan kell a víz alá merülni. A vizestáskámat levettem a hátamról és megvártam, amíg Gergő átér, majd odaadtam neki és én is átmentem rajta.

negyvenedik_poszt_09.jpg

Azért másnak is fárasztó volt, nem csak nekem. 

Ezután megint egy mászókára kellett felmenni, a másik oldalon meg le, ezt is meg tudtam csinálni. Gergő segített az elején felkapaszkodni, utána már gyerekjáték volt. Féltem, hogy lecsúszik a kezem vagy a lábam a csövekről, mert az eső itt már eléggé rákezdett, de szerencsére nem történt semmi. A következő feladat a majomlétra volt, ami ráadásul nem csak vizszintesen ment, hanem a közepéig emelkedett, utána pedig lefelé kellett kicsit menni. Jól megnéztem magamnak ezt az akadályt és elhatároztam, hogy ezzel is csak jövőre próbálkozom. Nekiálltam burpeezni, itt is ötösével csináltam, viszont már volt egy kis pihenő is az ismétlések között. Kezdtem érezni, hogy ennek fele sem tréfa.

negyvenedik_poszt_11.jpg

Hóóóóóóóó-rukk.

Ezután a memória teszt következett. A rajtszám utolsó két számjegyéhez tartozó kódot kellett megjegyezni, az enyém a 63-as szám volt, amihez a W22GDN kód tartozott (lehet az utolsó három betűt felcseréltem :D). Hatalmas mázlim volt, mert a versenyen jól eltaláltam, azóta meg már ki emlékszik! Ezzel megúsztam 30 burpeet. 

negyvenedik_poszt_10.jpg

10 km után is tudtam még mosolyogni.

Megint cargo mászás, 6 láb magas fal, ezekkel sem volt probléma. A falnál Gergő segítsége nagyon jól jött, mert ez már az a magasság, amit sajnos nem tudok sem megugrani, sem úgy feltolni magam, hogy jó legyen. Mindenesetre már jobban vettem ezt az akadályt is, mint két hónappal ezelőtt, szóval látom, hogy egyre könnyebben veszem ezeket az akadályokat.  Meg is lepődtünk, hogy mennyivel többet bírok most, mint a Sprint alkalmával Nagykanizsán. Következő feladatként egy gerendán kellett átfordulni valahogy. Ennek az akadálynak négyszer is nekifutottam. Éreztem magamban az erőt rá, de sajnos a testem közbeszólt. A hasam miatt nem tudtam úgy átfordulni rajta, ahogy azt én fejben elterveztem. Voltak ott páran, akik segítettek és megtoltak, hogy át tudjak menni. Zavart a dolog, hogy nem ment egyedül, legközelebb már ez is könnyedén sikerülni fog. Tényleg csak egy kicsi kellett volna.

negyvenedik_poszt_12.jpg

Itt egyszerre vágtam be a hasam és a lábszáram is.

Mentünk tovább és elérkeztünk egy kikövezett részhez, ahol homokzsákokat kellett cipelni. Fel kellett vinni egy emelkedőn, megkerültük vele a várgesztesi várat, majd lejöttünk. Azt nem tudom, hogy mekkora volt a homokzsák, de nem volt megterhelő egyáltalán, mert évekig 60+ felesleget cipeltem magamon mindenhova. Ezután csomó feladat egy helyen volt, fel is torlódtak az emberek. Sajnos az egyensúlyozásnál félig jutottam el a gerendán, és az Olimpusz falnál is csak félig sikerült eljutnom, aztán lecsúsztam. Ezek mind olyan feladatok, amiket meg kellene tudnom csinálni, de valahogy mégsem sikerültek. Talán a fáradtság volt az oka, talán a sáros, csúszós terep, nem tudom. Van még hova fejlődni, az egyszer biztos.

negyvenedik_poszt_13.jpg

Két burpee között már nem őszinte a mosolyom, miután leestem az egyensúlyozásnál.

A következő akadály a 8 láb magas fal volt, ahol ismét segítséget kellett kérnem Gergőtől. Bakot tartott, de pár versenyző odajött még, hogy segítsen, nehogy visszaessek. Persze nem estem volna vissza, de jó volt azért, hogy ott voltak, biztonságban éreztem így magam. Persze a másik oldalon senki sem volt, úgyhogy akár hatalmasat zakózhattam volna, de ügyesen le tudtam ereszkedni :D 

negyvenedik_poszt_14.jpg

Hát egy darabig így is eljutottam, de rossz volt ez a tecnhnika.

Egy általam még sosem látott feladathoz érkeztünk ezután. Ez egy fal volt, ami Z alakban volt elrendezve és végig kellett menni az oldalán. Pár kapaszkodó lehetőség volt, de nekem túl messze voltak egymástól, meg sem próbáltam. A burpeet itt már nem tudtam olyan hangosan számolni, de csináltam tisztességesen. Egyre többet kellett pihennem, hogy levegőt kapjak, de szerencsére Gergő türelmesen megvárt. Mentünk tovább, ahol a memória feladatot kellett visszamondani, ez ugye sikerült, szóval fellélegeztem, aztán ferde fal, Gergő segítségével ez is sikerült. Majd dárdahajítás következett, itt (ha nem is elsőre, de) betaláltam a szalmabálába, és bent is maradt a dárda. Itt nagyon sok önkéntes volt, mindenkivel lepacsiztam, hiszen kiderült, hogy többen közülük aláírták a rajtcsomagomban található papírt, úgyhogy nagy volt az öröm :) Ismét hatalmas motivációs löketet kaptam, megöleltem a csajokat és mentem is tovább.

negyvenedik_poszt_15.jpg

Jó sokat mentünk, mire az utolsó pár akadályhoz elértünk. Egy kupacon volt megint sok. Egy falon kellett átmenni, ez nem volt vészes, sokszor megcsináltam már,  aztán egy homokzsákot kellett felhúzni jó magasra, majd úgy visszaengedni, hogy nem huppanhat a földre. Ezt is meg tudtam csinálni könnyedén, hiszen ki tudtam használni a testi adottságaimat. El sem hiszem, hogy van olyan feladat, ahol ez a testalkat előnyös lehet :D 

negyvenedik_poszt_16.jpg

Csak a pózolás.

Utolsó előtti feladatként a multirig (gyűrű, kötél, rúd felakasztva és ezeken kell átlendülni egyik pontból a másikba) helyett megint burpeeznem kellett. Sajnos a saját testsúlyos feladatok nem mennek még, szóval a "könnyebb" utat választottam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy itt már nagyon a végét jártam. Persze ez után már csak egy feladat következett, szóval hülyén nézett volna ki, ha itt feladom. Eszem ágában sem volt, nem azért mentem. Már kezdett sötétedni, nagyon kevesen voltak rajtunk kívül. Az önkéntesek voltak ott, nagyon bíztattak, hogy beérjek. Gergő meg tudta csinálni az összes feladatot, szóval neki ez sem volt probléma. Én egy kicsit alkudoztam, hogy ne kelljen 30 burpeet csinálni, hiszen itt már a jóIsten tudja mennyit megcsináltam. Végül nagy küzdelmek árán 15 db-ot tudtam megcsinálni, amikor mentem a következő, a legeslegutolsó feladatra.

negyvenedik_poszt_18.jpg

Ez pedig nem volt más, mint a slip wall. Ez egy ferde fal kötelekkel, amin a nevéből is adódóan könnyen vissza lehet csúszni, ha nem ügyes az ember. Az előző versenyen 4-5-en segítettek, hogy átmenjek ezen az akadályon, sosem fogom elfelejteni. Most hétvégén is aktívan élt bennem ez az emlék, így nem engedhettem, hogy ez ismét bekövetkezzen. Nekiveselkedtem hát a kötélnek majd szépen lassan megindultam felfelé. A technikám jó volt, szinte végig fel tudtam menni, de amikor a legutolsó lépés volt hátra, akkor megcsúszott a lábam, és belekapaszkodtam a tetejébe az akadálynak. Gergő ekkor a segítségemre sietett és az egyik lábam segített a fal tetejére tennem. Innen már fel tudtam húzni magam és át is értem az utolsó akadályon.

negyvenedik_poszt_17.jpg

Fogalmam sincs, hogy hogy lett 32 km. A lépés a sár miatt volt ennyi, sokszor kellett korrigálni, nehogy elcsússzak.

Ekkor hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Áthaladtunk a célon és 8 óra 51 perc után befejeztük a várgesztesi Spartan Supert. Kb. 20 km táv, nagyon durva terepen, sok emelkedővel, iszonyat sok sárral és 27 feladattal. Rengeteg burpee. Még annál is sokkal több apró sérülés, kék-zöld folt. De nincs egyáltalán okom panaszkodni. Elhatároztam, hogy megcsinálom és végig is mentem rajta. Minden egyes percét élveztem, még ha néha a fáradtság elhatalmasodott is rajtam. Saját magammal versenyeztem, saját magamat akartam legyőzni és ez sikerült is. Az, hogy ez a verseny nem nekem van kitalálva, nem kérdés. De pont ezért volt olyan jó érzés mégis teljesíteni.

negyvenedik_poszt_19.jpg

Ezúton szeretném megköszönni Szami barátomnak, aki nagyjából a pálya felén jött velem és készített remek fotókat a küzdelmemről. A kezdetektől támogat mindenben, úgyhogy nagyon hálás vagyok neki. Gergőnek sem tudom elégszer megköszönni, hogy végig mellettem volt és átsegített a nehezebb akadályokon, néhol szó szerint, néhol pedig bíztatással. Egy kis szerencsével az októberi versenyt is közösen fogjuk teljesíteni, de már sokkal jobb eredménnyel. Végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni az edzőimnek (Marci, Zoli) és azoknak is a támogatást, akik régi ismerősként és ismeretlenül is mellettem voltak és bíztattak, hogy ne adjam fel. Sokkal többet jelent ez nekem, mint bárki gondolná. Örülök, hogy a Spartan közösség befogadott, ígérem nem fogok szégyent hozni ezekre az érmekre!

Életem legjobb élménye volt, sokkal többet kaptam ettől a versenytől, mint gondoltam volna. Makacs vagyok, kitartó és piszkosul motivált. Most pedig következik a felkészülési időszak. Szeretnék a miskolci Beast-en minél kevesebbet burpeezni. Tudom, hogy ez csak és kizárólag rajtam múlik és pont ezért tudom azt is, hogy SIKERÜLNI FOG. #jobbleszek

 

Semmi sem állíthat meg Tovább