Nem őszinte a mosolyom, a bal oldalon elég durván látszik, hogy mekkora is voltam valójában, ~220 kg-osan.
Jobb oldali fotó: szami | RAW Agency
A most következő poszt rendhagyó lesz, mert nem lesz benne egy friss kép sem rólam, csak a régiek közül mutatok párat, hogy lássátok mekkora is voltam valójában. Félreértés ne essék, ennek a bejegyzésnek nem az a lényege, hogy magyarázzam a bizonyítványomat, inkább szeretném csak elmesélni azt elrettentő példaként, hogy milyen életmódot folytattam egészen 4 hónappal ezelőttig és minek köszönhetően változtattam rajta.
Sokszor eszembejut, hogy milyen jó lenne egész nap fetrengeni, lustálkodni, de már nem is érzem jól magam, ha nem csinálok semmit egész nap. Régen ez elképzelhetetlen volt számomra. Általában csak ültem a számítógép előtt és játszottam, vagy feküdtem az ágyban és játszottam vagy filmet/sorozatot néztem. Mellé ettem ész nélkül a chipset, fagyit és ittam a cukros üdítőket. Sosem főztem, mindig rendeltem inkább pizzát, vagy valami egészségtelen kaját. Persze ennek meg is lett az eredménye, nem írnám most ezt a blogot, ha nem éltem volna ezt az önpusztító életet.
Egykori természetes élőközegem és egy kép, amin Dancsó Péter gyakorlatilag fele akkora, mint én.
Ez egy káros és öngerjesztő folyamat volt. Ahogy jöttek fel rám a kilók, úgy ment el a kedvem mindenféle szabadtéri programtól. Nem akartam nagyon kimozdulni, nem akartam semmit sem csinálni. Általában, ha a barátaimmal találkoztam, akkor is inkább igyekeztem úgy szervezni a dolgokat, hogy ők jöjjenek át hozzám és nekem még csak az ajtót se kelljen kinyitnom nekik. De ha mentünk valahova, akkor is összekötöttük valami kajálással. Hol egy Meki, hol egy KFC, hol egy Burger King... Amennyi pénzt ezekben a gyorséttermekben hagytunk, simán elmehettünk volna egy rendes étterembe is. Ettem örömömben, bánatomban, unalmamban, pihenésképp, mindenhogyan. A mozgás gyakorlatilag egyenlő volt a nullával, nem csoda, hogy szépen fokozatosan egyre nagyobb lettem.
Aztán sajnos egy mélyponthoz érkeztem az életemben 2016 decemberében, amikor apukám meghalt. Sosem felejtem el azt a napot, egy kisfilmet forgattunk egy kézműves hamburgerezőnek (milyen irónikus), amikor értesültem a hírről. Az volt az a pillanat, amikor teljesen magamba roskadtam. Nem tudom leírni azt az érzést, amit akkor éreztem. Befordultam, elvonultam a világ elől, evésbe folytottam a bánatomat. Majdnem minden nap megettem egy doboz fagyit, rendszertelenül ettem, feküdtem csak, keseregtem egymagamban. Amikor a barátaim próbáltak felvidítani, akkor is általában ettünk. Nem mentem emberek közé, aminek az lett az eredménye, hogy szaladtak fel rám a kilók. Ez is ismét csak azt eredményezte, hogy méginkább nem mentem sehova, nem mozdultam ki, ettem csak és feküdtem. A ruháim kezdtek mind feszülni, a kabátomat nem tudtam összezipzárazni, nem volt egy rendes nadrágom, a pólókból mindegyikből kilógott a hasam már. Kellemetlen volt, igazgattam mindig, hogy ne lássák az emberek, hogy mennyire nagy vagyok. Próbáltam nem tudomást venni ezekről a dolgokról. Mások felfigyeltek erre és igyekeztek figyelmeztetni engem is, hogy ez így nem annyira jó, de meg sem hallottam az intő jeleket.
Mint egy gombóc :D
Aztán egy vasárnap délután magányosan fetrengtem az ágyamban, keseregtem. Emlékszem, még a tévé se volt bekapcsolva, csak a telefonomat nyomkodtam, ahhoz kellett a legkisebb erőfeszítés. Egész álló nap semmit nem csináltam. Aztán írt egy számomra nagyon kedves lány, hogy menjek el vele ebédelni, én pedig vártam egy órát és utána válaszoltam neki csak, hogy aludtam és nem láttam, hogy írt. Ezt akkoriban sokat csináltam. Nem vettem fel a telefont, mert nem akartam magyarázkodni, nem válaszoltam üzenetekre, mert nem akartam menni sehova.
Aztán még aznap délután nagyon sokat gondolkoztam ezen az egészen és rájöttem, hogy egyedül én vagyok az, aki tehet arról a helyzetről, amibe belekerültem. Az én döntéseim vezettek ahhoz, hogy ennyire elhízzak pár hónap alatt. Csakis én tehettem arról, hogy egyedül voltam. Amikor ezt felfogtam, megfogalmazódott bennem az edzés és a diéta ötlete, valamint azonnal ki is találtam, hogy blogot vezetek majd, hogy később visszanézhessem a kezdeti nehézségeimet. Két nappal később már ott voltam az első crossfit edzésemen és még azon a héten elkezdtem a diétát is. A többit pedig már leírtam ide posztok formájában.
Rossz ezekre a képekre és emlékekre visszagondolni, de sajnos a múltat nem tudom megváltoztani, a jövőmről viszont én döntök!
