A súlyom ellen folytatott harc második hete kezdődött meg június 5-ével. Léptékében nem tűnik egy nagy dolognak, de nekem pár héttel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Most, hogy így kezdek belejönni a korán kelésbe, egyre jobban élvezem az egészet. Rájöttem, hogy igazából elhatározni volt nehéz, mert túl kényelmesen éltem a mindennapjaimat. Sokszor hallani, "az élet ott kezdődik, ahol elhagyod a komfort zónádat". Most a saját bőrömön tapasztalom, hogy mennyire igaz ez a mondás, még ha közhelyes is. Az első lépést már múlt héten megtettem.
Kedden és csütörötökön járok edzeni, a hétvégén pedig biciklizek a nagyvilágba, amerre csak látok. Egyelőre csak ennyit próbálok mozogni, aztán idővel lehet növelni ezt a mennyiséget. Persze azt mondanom sem kell, hogy már ez is eléggé megterheli a szervezetemet, de ahogy egyre jobban belejövök, könnyebb lesz. A harmadik edzésre már majdnem rutinosan érkeztem. Lecibáltam a bicómat a 3. emeletről, felpattantam rá 7:40-kor és meg sem áltam, amíg 7:50-kor oda nem értem az edzőteremhez. Most elmarad a kép a felüljáróról, hiszen tényleg nem áltam meg, egy kézzel pedig nem kockáztattam a telefonnal bénázást. Nagyon vicces volt egyébként, mert ahogy mentem fel a hídra, egy fiatal kisrác leszállt előttem a biciklijéről és tolta. Majd látta, hogy nagy erőkkel érkezem, ezért félreállt, hogy elférjek. Egyre könnyebben veszem ezt az emelkedőt.
A fejem még mindig nagy, de vidáman abszolváltam a reggeli kb. 2,5 km-es biciklis távot.
Megkezdtem a bemelegítést, ami alatt ismét eléggé elfáradtam. Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem. Tisztában vagyok a képességeimmel. Mindenesetre már az első 5 perc után úgy fájt mindenem, mint az ökör. Igyekszem nagy odafigyeléssel követni az edzőm instrukcióit, többé-kevésbé sikerül is megvalósítanom, amit kér tőlem. A kötelező bemelegítés után súlyemeléssel folytattuk. Még ezt megelőzően PVC csővel kellett gyakorolnom a helyes mozdulatot, ami végül nehezebbnek bizonyult, mint maga a súllyal történő mutatvány.
Összesen 30kg súlyt kellett kinyomnom a fejem fölé. Ez nem tűnhet soknak, de hidd el, az utolsó sorozat végén alíg jutottam levegőhöz. Ezután jött a kettlebell és a kötél felváltva. A kettlebell ismerős volt már számomra a múlt heti edzésből, szóval azt könnyedén meg tudtam csinálni, többnyire helyesen. Jobban ment, mint múltkor. A kötél kemény dió volt viszont. Hivatalosan battle rope a neve ennek a mocskosul nehéz kötélnek. Az alábbi gifen látható gyakorlatot kellett nekem is végeznem egész pontosan 20 másodpercig. Aki próbálta már, tudja: nem egyszerű így rángatni ezt a szart.
Az edzés végére megint kellemesen elfáradtam. Természetesen fáj mindenem. A hátam le akar szakadni, a kezeimet alig tudom mozgatni, a lábamról meg ne is beszéljünk, a combom külön életet él. Ma valami mégis más volt. Hatalmas lelkesedéssel mentem edzeni, és úgy is jöttem el. Érzem, hogy amit elkezdtem, nagyon pozitív hatással van rám, már most. Mi lesz ebből pár hét múlva, vagy hónapok elteltével? Alig várom, hogy mehessek megint csütörtökön és megint kihajthassam magamból, amit csak lehet.
