pluszminuszszaz - +-100

+-100


Eltelt két év

Eltelt két év

A blog egy újabb mérföldkőhöz érkezett és ezáltal én is. Egész pontosan ma két éve álltam neki hánytatott életem történetének megörökítésébe. Nagyon durva így visszagondolni, hogy mennyi minden történt azóta. Elképesztő testi, lelki és mentális átalakuláson mentem keresztül, amiben nagy része volt a blognak is.

elso_poszt.jpg

Most először visszaolvastam a régebbi posztokat, amit egyébként teljes szívvel ajánlok mindenkinek. Persze a sok új élmény és kaland azért valamelyest feledteti a kezdeti nehézségeket, mégis aktívan él bennem az az izgatottság, amit két évvel ezelőtt éreztem. Tudtam, hogy ha nem kezdek bele valami újba, nem változtatok az életemen, akkor előbb, vagy utóbb jönni fognak a betegségek és a nehézségek hatványozódni fognak. Aztán elkezdtem és a folyamatosan érkező sikerek és pozitív visszajelzések egymást generálták és onnantól már nem volt megállás. 

ÚJRAKEZDÉS

A sors fintora talán, hogy két évvel a legelső posztom után ismét arról írok, hogy hogyan vágok bele a CrossFit-be, hogy hogyan kezdek el új étrendet követni. Akkor még nagyon bizonytalan voltam. Egyrészt nem bíztam abban, hogy képes vagyok egy ekkora célt kitűzni magam elé, a kudarctól való félelem eléggé le tudja bénítani az embert. Inkább neki se álltam olyan dolgoknak, amiket tudtam, hogy úgysem érhetek el. Ez nem feltétlenül probléma, de így nagyon nehéz kilépni a komfortzónából. Így lehetetlen nagy dolgokat véghezvinni. Másrészt pedig nagyon féltem attól, hogy a környezetem és a vadidegen emberek majd hogyan fogadják majd azt, hogy egy 220 kilós ember nekiáll diétázni és mozogni.

otvenegyedik_poszt_02.jpg

Utólag belegondolva a legnehezebb része tényleg az volt, hogy beismerjem először magam előtt, hogy igenis probléma van, igenis tenni kell ellene. Ezután pedig az, hogy ezt a nyilvánosság előtt is felvállaljam. Az interneten órák alatt szétkaphatnak embereket, sorsokat és életutakat tehetnek tönkre egy-egy kommenttel, vagy üzenettel. Ezt szerettem volna megelőzni azzal, hogy a lehető legőszintébben írtam mindig a megpróbáltatásaimról. Valószínűleg nagy adag szerencse is kellett hozzá, vagy jó időben kezdtem el változtatni az életmódomon, de elképesztő, hogy milyen pozitív fogadtatásban volt részem.

harmadik_poszt_03.jpg

220 kilósan nem volt szemem, nem láttam, hogy mi a gond :D 

A közvetlen környeztem és az internet vadidegen emberei is a kezdetektől fogva támogattak abban, amit elterveztem, így nekem már csak azzal kellett foglalkoznom, hogy tényleg nekiálljak rendesen és csináljam a kis dolgom. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt negatív visszajelzés, vagy olyan üzenet, amiben leszólták volna akár a blogot, akár a diétát vagy az edzést. Mindenesetre a blog indulása óta 289 512 megtekintés volt az oldalon, szóval ebből a rengeteg emberből (kb. 137 510) az az 5 negatív visszajelzés igazából még járulékosnak se mondható. Sőt, szinte nem is statisztikai adat.

Emlékszem, eleinte 5-10 percet szántam egy poszt megírására, de aztán elég hamar be kellett lássam, hogy ahhoz, hogy összeszedjem rendesen a gondolataimat, jóval több idő kell. A posztonkénti 10 percből fél óra lett, aztán a hosszabb beszámolóknál 2-3 óra is volt, hogy mindent le tudtam írni és össze tudtam szedni a sok zagyva szöveghez az odaillő képeket.

tizenhetedik_poszt_02.jpg

Kezdetben sokat feküdtem így, mert nem bírtam az edzéseket.

De persze ez még mindig elenyésző, ahhoz a sok időhöz képest, amit az elmúlt két évben főzéssel és edzéssel töltöttem. Naponta 3-4 óra is elmegy erre az új életmódra, amire kezdetben nagyon nehéz volt megtalálni ezt a rengeteg időt. Fel kellett állítani egy újfajta prioritást, ami szerint ma már élem az életem. Sok-sok apró dolog kellett ahhoz, hogy elérhessem azt az állapotot, ahol most tartok. Utólag visszagondolva nem is tudom, hogy változtatnék e bármin is. Mindent ki kellett tapasztalnom ahhoz, hogy a lehető legjobban beosszam az időmet - ami egyébként még mindig nem megy valami jól, de igyekszem nagyon ezen a téren is fejlődni - MÉG MINDIG.

#JOBBLESZEK

Szóval a blognak köszönhetően sok új élményt szereztem, de voltak olyan időszakok az életemben, amikor úgy éreztem, hogy ez a nagy felelősség, ami a vállamon van, összeroppant. Többszáz embertől kaptam privát üzenetet, amiben azt ecsetelték, hogy mennyire motiválom őket, miattam kezdtek el változtatni az életmódjukon. Miattam kezdtek el edzeni. Volt, aki segítséget kért a diétájához. Volt, aki az utolsó utáni pillanatban határozta el, hogy változtat, mert meglátta az egyik összehasonlítós képem. Sőt, olyan is volt, hogy valaki azért írt nekem, mert megtetszettem neki. Namármost ezek után tényleg úgy éreztem, hogy jóval nagyobb dolgot vállaltam a bloggal, mint amit két éve én kigondoltam. Hatalmas felelősség lett rajtam ezáltal, hogy ennyi szem figyeli minden lépésemet.

otvenegyedik_poszt_03.jpg

Bokaszalag szakadás és egy 5 centis vágással járó műtét nehezítették meg a márciust és az áprilst.

Éppen ezért volt olyan nehéz lelkileg feldolgoznom azt, hogy lesérültem. Lesérültem, mert azt tartottam szem előtt, hogy mindenkinek megmutathassam azt, hogy mennyire ügyes vagyok már. A nagy nyomás elvakított és nem törődtem semmivel. A sorozatos sikereknek köszönhetően elbíztam magam és megfeledkeztem az alázatról. Megfeledkeztem arról, hogy milyen szar volt, amikor elkezdtem. Most, hogy két hónapig kényszerpihenőn voltam egy balul sikerült lépés miatt, volt időm ezeken a dolgokon elgondolkozni. Nagyon nehéz úgy feldolgozni valamit, hogy még nem volt benne részed. Ezt a sérülést hatalmas kudarcnak éltem meg, pedig egyáltalán nem volt az. Többen láthatták is előre, hogy ez a nagy iram, amit diktálok saját magamnak és ez a türelmetlen hozzáállás előbb utóbb visszaüt majd. Meg kellett kicsit állnom ahhoz, hogy tovább mehessek azon az úton, amit kitűztem magamnak.

A közérzetem és a lelki állapotom soha nem látott mélységbe süllyedt a sérülést követő hetekben, hiszen felborult az addigi életmódom. Minden, amit több, mint másfél évig napi szinten csináltam, semmivé lett. Alapvető dolgokra nem voltam képes pár napig, ami annyira megijesztett, hogy tudom, hogy biztosan nem akarok soha többé ilyen helyzetbe kerülni. Arról nem is beszélve, hogy az edzés hiánya és a mozgásom bekorlátozottsága is nagyon megviselt. Régen örültem volna, ha hetekig csak feküdnöm kellett volna. De ma már egy sokkal aktívabb életet élek és az tesz boldoggá, ha mozoghatok.

EGYSZER MINDENT EL KELL KEZDENI

Két évvel a kezdetek után ismét neki kell állnom az életmódváltásnak. Újra meg kell szoknom a koránkelést. Újra meg kell szoknom azt, hogy mehetek edzeni. Újra meg kell szoknom a főzést, sőt a főzésben szintet is lépek, erről majd egy másik posztban írok nemsokára. Annyi a különbség, hogy most már tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy elérjem a céljaimat. A kezdeti bizonytalanságot felváltotta az a tudás, amit az elmúlt két évben megszereztem. Gondolok itt a gyakorlatok helyes kivitelezésére, az idő helyes beosztására, a diéta helyes betartására. Nagy nehezen kitapostam az utat magam előtt, persze voltak, akik egyengették ezt az utat, de mégis nekem kellett minden nehézséggel szembeszállnom. A saját bőrömön tapasztalt dolgokat kell most újra átélnem, de most már feleannyira sem lesz nehéz, mint két évvel ezelőtt.

otvenegyedik_poszt_04.jpg

Két évvel ezelőtt még nem lehetett megmondani, hogy hol végződik az állam és hol kezdődik a nyakam. 

A két hónap kihagyás utáni első 3 edzésem elképesztően fájdalmas volt. Már egy-két alkalom kimaradása után is meg szoktam érezni egy durvább órát, gondolhatjátok, hogy akkor két hónap mozgás nélkül eltöltött idő után mit éreztem az első edzésen. Se tüdőm nem volt, se erőm nem volt annyi, mint a balesetem előtt. A mozgás tartományom beszűkült, fájt minden mozdulat, az izomláz pedig másnap elviselhetetlen volt. Néha még aludni sem tudtam emiatt, de mégis boldog voltam, hogy újra elkezdhettem mozogni. Egyfajta függőséget okoz a sport, ami talán az egyik legjobb függőség mind közül. :D Nagyon hamar rákap az ember és utána alig tudja abbahagyni. Viszont nekem most óvatosan, fokozatosan kell visszatérnem arra a szintre, ahol két hónappal ezelőtt voltam.

otvenegyedik_poszt_05.jpg

Szerencsére "csak" 5-6 kg jött fel a két hónap fekvés alatt.

Sajnos ez a folyamat elkerülhetetlen, nem szeretnék újra lesérülni, ezért meg kell alapoznom mindent újra, de az izommemória nagyon jól működik, már a második edzésen lényegesebben jobban teljesítettem az elsőhöz képest. A harmadikon pedig már nem is maradtam le a többiektől, ami nagy szó! Persze még érzem, hogy kötött vagyok és nem megy minden gyakorlat a lehető legnagyobb súlyokkal a legnagyobb ismétlésszámmal. A következő hetekben azon leszek, hogy újra visszatérjek a jól megszokott rutinomhoz és visszatérjen az edzettségi szintem.

Jelenleg második hét közepén járok és már most érzem az edzés és a mozgás áldásos hatását. A közérzetem kezd helyrejönni, a munkámban is jobban teljesítek és az emberi kapcsolataim is kezdenek visszaállni a korábbi szintre. Megkezdem a versenyekre való felkészülést is, hiszen idén még egy Spartan Trifectát legalább meg szeretnék csinálni és még nagyjából 40 kiló hátravan a 100-hoz. Lassan a kirakós minden darabja a helyére kerül és akkor már csak azt kell keresnem, hogy melyik az a terület az életemben, ahol még lehet javítani, mert biztos vagyok benne, hogy még ennél is #jobbleszek!

Eltelt két év Tovább
Életem eddigi legjobb versenye

Életem eddigi legjobb versenye

otvenedik_poszt_bevezeto.jpg

A nagykanizsán megrendezett Spartan Super életem eddigi legjobb versenye is lehetett volna, ám sajnos az élet közbeszólt és nagyon sok nehezítő tényező közül végül egy sérülés volt az, ami ebben meggátolt. Persze addig a sérülésig el kellett valahogy jutni, szóval ne szaladjunk annyira előre!

A felkészülés

A téli sprint után nagyon jól éreztem magam, hatalmas lendületet kaptam és bizakodó voltam az idei szezonnal kapcsolatban. Tudtam, hogy lesznek nehézségeim a versenyek során, de a tavalyi évhez képest klasszisokkal jobb volt a teljesítményem minden területen. Az edzés nagyon jól ment. Folyamatosan megdöntöttem a saját rekordjaimat. Nagyon erős lettem, aminek köszönhetően tudtam nagy súlyokkal dolgozni, a kis súlyos gyakorlatokat pedig sokkal gyorsabban elvégeztem. Most különösen nem bocsátkoznék részletekbe, az Instagram oldalamon nagyon sok videó van arról, hogy milyen nagy intenzitású edzéseket végeztem az elmúlt hónapokban nap, mint nap.

otvenedik_poszt_02.jpg

Sajnos a felkészülést félbe kellett szakítanom egy szépítészeti műtét miatt. Az arcom jobb oldalán egy négy cm átmérőjű zsírcsomó volt, ami már évek óta ott lapult. Különösen nem zavart semmiben, sőt, igazából nem is nagyon látszódott, mert akkora volt a fejem. Aztán lefogytam azt a 60 kilót és a fejem is kicsit átalakult, jóval kisebb lett, aminek köszönhetően egy hatalmas dudor jelent meg az arcomon. Persze a fotókon igyekeztem mindig úgy helyezkedni, hogy ne látszódjon, mert nagyon zavaró volt. Aztán amikor egyre többen kérdezték élőben, hogy mi történt az arcommal, akkor elhatároztam, hogy kivetetem.

A győri kórházban fél évre adtak időpontot, ami különösebben nem is volt gond, mert féltem a beavatkozástól - utólag belegondolva jobb lett volna előbb túlesni a dolgon. Március 6-án történt a műtét, ami viszonylag zökkenőmentes volt. Nem éreztem semmit az úgy nagyjából 15 db érzéstelenítő injekciónak hála, viszont mivel elég közel volt a fülemhez, mindent hallottam. Ez egy kicsit megviselt lelkileg, hiszen sosem történt még velem ilyen, nem is nagyon tudtam, hogy mire számítsak. Ahhoz, hogy a 4 cm átmérőjű csomót eltávolítsák, egy 5 cm hosszúságú bemetszésre volt szükség. A bőröm megnyúlt azon a részen, szóval abból is kellett eltávolítani egy kicsit, hogy feszes legyen. Fél óra alatt kész is volt az egész, összevarrták, leragasztották és mehettem is Isten hírével.

otvenedik_poszt_03.jpg

Vajon hányan láthatták, hogy ilyen véresen mászkálok a városban?

Az érzéstelenítő miatt semmit nem éreztem az arcom azon részén, sőt még a beavatkozás után két héttel is kicsit zsibbadt volt a műtét helye. Egy viszonylag morbid, ám annál viccesebb dolog történt velem. Közvetlenül a műtét után közlekedtem a városban, el kellett mennem pár pluszminuszszázas pólóért, ami éppen aznap készült el. Bementem gyanútlanul, amikor rámszóltak, hogy tiszta vér az arcom. Különösebben nem foglalkoztam vele, mert fájdalmat nem éreztem, de azt mondták, hogy a műtét után nem szabadna véreznie a sebnek, úgyhogy azonnal visszamentem a kórházba. Ott újra leragasztották és nem volt vele semmi probléma egy vagy két napig, de utána sajnos megint be kellett mennem, mert megint ömlött a vér a sebemből. Alapvetően engem nem zavar a vér látványa, de itt már kezdtem kicsit aggódni. Féltem attól, hogy valami komolyabb baj van a háttérben, esetleg nem varrták jól össze. De aztán szerencsére semmi extra baj nem volt, azóta be is gyógyult teljesen.

otvenedik_poszt_04.jpg

Egy hónappal a műtét után.

A műtét miatt 10 napig nem csinálhattam semmit, nem erőltethettem meg magam, mert félő volt, hogy felszakad a seb. Így ez az idő edzés nélkül telt el, elképesztően nehéz volt utána ismét nekiállni. De ez sem tántorított el, mentem és csináltam, mert tudtam, hogy közeleg a nagykanizsai verseny. Nem vallhatok szégyent.

A verseny

Vészesen közeledett a verseny napja. Egyre izgatottabb lettem, hiszen életem legelső Spartan versenye ugyancsak nagykanizsán volt nagyjából egy évvel ezelőtt. Egy hatalmas mérföldkő volt ez számomra. Szerettem volna megnézni, hogy az elmúlt egy évben mennyit fejlődtem magamhoz képest. Éppen ezért neveztem a Super és a Sprint távra is. Nagyon elszánt voltam, tudtam, hogy képes vagyok rá, de egymás után két versenyt bevállalni azért rizikós volt. Ettől függetlenül a bennem levő tűz nem hagyott nyugodni, minden adott volt ahhoz, hogy egy sikeres versenyt tudhassak magaménak. Ez már nem az első rodeóm volt, tudtam, hogy mire számítsak, tudtam a képességeimet is, mi baj lehet alapon belevágtam.

otvenedik_poszt_05.jpg

Patríciával csináltam meg a tavalyi NemzetiHajsza 16 km-es távját.

Ismét Gergővel közösen terveztük a versenyt, ahogy a tavalyi Sprintet, Supert és Beastet is. Most viszont annyiban változott a helyzet, hogy Gergő nem kísért már végig engem. Kíváncsi volt ő is arra, hogy milyen időt tud futni, ami teljesen érthető és a februári téli sprint óta tudta azt is, hogy már egyedül is el merek indulni egy versenyen. Persze azért tartottam attól, hogy mi van, ha egy akadály esetleg nem sikerül egyedül és majd segítségre szorulok, de ettől még izgalmasabb lett az egész. A szállásunk Patríciáékkal volt közösen egy panzióban, mert ők szerencsésen lefoglalták már akkor, amikor kihirdették az idei helyszíneket. Elképesztő sokan neveztek az idei első magyar Spartan hétvégére, úgyhogy pár óra alatt betelt az összes szállás.

A verseny előtt egy nappal Győrből nagyjából 3 óra alatt le is értünk Nagykanizsára, elfoglaltuk a szállást, megvacsoráztunk és felkészültünk a következő napra. Bepakoltuk a magnéziumot, műzliszeleteket, bekevertük az izotóniás italt, készen álltunk mindenre. Szombat reggel viszonylag időben odaértünk a Csónakázó tóhoz, ekkor már nagyon sokan ott voltak. A 9:30-as OPEN futamban indultunk mindhárman. Átvettük a rajtcsomagot, találkoztunk nagyon sok ismerőssel és itt is nagyon sokan odajöttek hozzám egy-egy bátorító szóval. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, elképesztő jó érzés volt, hogy ennyien bíztattak a verseny előtt.

otvenedik_poszt_06.jpg

Aztán jöhetett a bemelegítés. Nagyon alaposan bemelegítettem most, biztosra akartam menni. A crossfit edzések alkalmával jól bevett bemelegítő gyakorlatokat megcsináltam rendesen, plusz a közös bemelegítésre is odamentem. Ekkor kiszúrtak a színpadról és egyből fel is hívtak, itt találkoztam ambassador társakkal is, elképesztő élmény volt. Kiálltam több száz ember elé és meséltem pár szót magamról, elmondtam, hogy szeretnék lefogyni száz kilót, most hol tartok és szeretném megcsinálni mindkét versenyt a hétvégén. Ekkor már az adrenalin szintem az egekben volt, csak és kizárólag a cél lebegett a szemem előtt. Nagyon jól éreztem magam és már alig vártam, hogy indulhassak.

A bukás

Emlékszem, a tavalyi Sprint útvonala is hasonlóan kezdődött. Akkor Gergő segítsége nélkül nem tudtam volna még az indítózónába se bejutni, hiszen már ott van egy palánk, amin át kell mászni/ugrani. Tekinthetjük ezt -1. feladatnak is, most viszont egyáltalán nem esett nehezemre. Segítség nélkül átlendültem az akadályon, és megindultam a tömeggel a hegy felé.

otvenedik_poszt_08.jpg

Ott lett vége a versenyemnek.

Az első akadályokkal semmi gond nem volt. Szokásos palánk fölött, alatt, között. Aztán meg kellett mászni a hegyet, ami nem volt annyira megterhelő, mint tavaly. Viszonylag hamar sikerült a tetejére jutnom, sőt, ennél már sokkal nagyobb emelkedőket is leküzdöttem. Meg sem izzadtam szinte. Aztán amikor síkra váltott a terep, akkor el tudtam kezdeni kocogni szépen lassan. Beálltam egy kényelmes tempóra, ami valamivel gyorsabb volt, mintha cammognék, de azért mégsem nagyon fárasztó. A levegővételre is nagyon figyeltem, tudtam, hogy a legtöbb ezen múlik. Tüdővel még mindig nem állok jól, de így, hogy odafigyeltem, kivételesen jól haladtam és a tempót is sokáig fenn tudtam tartani. Ahogy haladtam tovább, következett ismét egy palánkos feladat, itt fölötte, alatta és közötte kellett áthaladni. Ezzel sem volt semmi probléma.

Ezután át kellett haladni egy tócsán gyakorlatilag, nagyjából térdig ért. Arra jó volt, hogy egy kicsit felfrissítsen a verseny elején. Aztán homokzsákot kellett cipelni. Itt utolértem a tömeget, nagyon meglepődtem, hiszen ilyen még nem nagyon volt. Voltak olyan emberek is, akik akkor kezdték el a cipelést, amikor én. Lehet feltorlódtak, vagy ők is akkor értek oda, nem tudom, mindenesetre az önbizalmamon jókorát dobott ez. Felvettem a hátamra a zsákot, ami nagyjából 30-40 kg lehetett (nyitókép). Ezek azok a feladatok, amik számomra a legjobbak, hiszen évekig 60-70kg felesleggel mászkáltam. Nem volt annyira megterhelő, inkább itt is arra kellett figyelnem, hogy ne nagyon csúszkáljon a zsák a hátamon, mert akkor hamarabb elfárad a kezem. 

Egy jó nagy kört kellett megtenni a zsákkal, utána pedig az egyensúly akadály következett. Valamiért ez sosem ment még, de mindig megpróbálom. Igyekeztem levinni a súlypontomat, nagyjából a feléig jutottam el, majd valaki mellettem megpróbálkozott, egy kicsit megmozdult alattam az akadály és már le is pottyantam. Indultam négyüteműzni, jöhetett az első 30.

A következő akadály az A cargo volt, ezt is szeretem, bár mindig megijedek, hogy leszakad alattam az a háló, ami ki van feszítve. Persze több mázsás rakomány lefogására tervezték, elég kicsi az esély rá, hogy elszakad, de azért ilyenkor mégis mindig bennem van a félsz. :D Ezt követően ismét mászni kellett, itt viszont csöveken, nagyon vigyáztam, nehogy lecsússzon a lábam róla, elég hülyén vette volna ki magát, ha lesérülök egy akadálynál... :D 

A táv harmadához érkeztem, ahol volt egy frissítő pont. Itt jutott eszembe először, hogy basszus, hát a hátamon van a 3 literes vizespalack és még egyszer sem ittam az izotóniás italomból. Magnéziumot sem használtam még, görcsnek sehol semmi jele és még az összes műzli is megvolt. Elképesztő volt, hiszen az előző Super alkalmával az első frissítőpontnál már újra kellett töltenem a készleteimet plusz meg is kellett állnom egy bő negyed órára, hogy pihenjek. Most viszont felmarékoltam egy pohár vizet, lehúztam és már mentem is tovább. Nem törődtem semmivel, csak haladtam a cél felé.

otvenedik_poszt_14.jpg

Mint, aki jól végezte dolgát! Köszi a képeket, Vanda!

Magamhoz képest nagyon jó időt 'futottam', egy óra húsz perc alatt tettem meg az 5,3 km távot, amikoris egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően beleléptem egy gödörbe. A bokám azonnal kifordult, hatalmasat bucskáztam és hirtelen azt se tudtam, hogy mi van. Első dolgom az volt, hogy körülnézek alaposan, hogy ki látta mi történt. Szerencsére csak előttem voltak páran, akik megelőztek, mögöttem még messzebb voltak az emberek. :D Egy gonddal kevesebb!

Hatalmas fájdalmat éreztem a bokámban, a 160 kg-os súlyommal piszok nagy terhelést kaphatott. Persze egy picit meg is lepődtem, sosem estem még így el, szóval az újdonság ereje miatt nem volt időm azzal foglalkozni, hogy fáj e, vagy sem. Levettem a cipőm, majd örömmel konstatáltam, hogy nem történt nyílt törés, és tudtam mozgatni a lábujjaimat is. Nem kellett sokat egyedül ücsörögnöm a fa tövében, mert szinte azonnal jött egy versenytárs, aki már kérdezte is, hogy minden rendben van e. Mivel nem tudtam, hogy rendben vagyok e, ezért azonnal bekamuztam, hogy "PERSZE! Semmi gond nincs, csak pihenek egyet." Pár percig vívódtam, hogy mit tegyek. Tudtam, hogy ha segítséget kérek a szervezőktől, akkor a versenynek számomra azonnal vége. Akárhány ember futott el mellettem, mindenkinek azt mondtam, hogy semmi gond, jól vagyok. A makacs és büszke belső énem nem engedte, hogy beismerjem azt, hogy itt problémák vannak.

otvenedik_poszt_15.jpg

Aztán nagyjából a 15. embernél mondtam, hogy legyen kedves szólni a következő akadálynál levő önkénteseknek, hogy nem tudom folytatni a versenyt. Az egészségem sokkal többet ér annál, mint a büszkeségem. Ha ebben az állapotban folytattam volna, azzal kockára tehettem volna a bokám épségét egész életem végéig. Ezt pedig egyértelműen nem szerettem volna. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik megálltak, hogy megnézzék jól vagyok e. Sajnos akkor már sokmindent nem tudtak tenni az ügy érdekében, de a sportszerűség és az emberiesség mindenképpen egy nagyon felemelő dolog, főleg egy ilyen helyzetben. Többek között ezért is szeretem annyira ezt a közösséget és ezért vagyok büszke arra, hogy spártainak mondhatom én is magam.

A segítők, Rebeka és Vanda hamar megérkeztek a Bendertől. Azonnal szóltak az irányításnak, hogy gond van és már küldték is a mentőegységet. Addig, amíg várakoztunk, addig kedélyesen elbeszélgettünk, rengetegen elfutottak mellettünk és folyamatosan kérdezték, hogy tudnak e segíteni. Itt kezdett tudatosulni bennem az, hogy számomra ez a verseny végetért, és nagy valószínűséggel a vasárnapi Sprint is felejtős. Egyre mérgesebb lettem a kialakult helyzetre, persze utólag már nagyon nem tudtam vele mit kezdeni, mégis dühített a dolog. Oly sokat készültem erre, egy éve vártam ezt a versenyt és akkor egy ilyen bugyuta baleset közbeszól. Persze próbált mindenki nyugtatni, hogy: ez akárkivel előfordulhat, örüljek, hogy nem lett nagyobb bajom. 

otvenedik_poszt_09.jpg

A bokám kétszer akkora lett, mint a másik.

Nagyjából 10 perccel később megérkeztek a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat munkatársai, akik segítettek beszállni abba a kis menő quadba, és levittek hegyről. Ott megvizsgáltak, azt mondták, hogy ne nagyon terheljem, és ha nem lesz jobb, akkor mindenképp menjek el vele kórházba. Kaptam egy pólyakötést rá, és elindultam a cuccaimért. Ezúton is nagyon szépen köszönöm a gyors és szakszerű segítséget az orvosi csapatnak!

Gyógyulás

Amikor átvettem a táskámat és leültem egy padra, akkor egyre jobban fájt a lábam. Eleinte még nehezen, de tudtam haladni vele, aztán ez csak rosszabb lett. Próbáltam nem foglalkozni vele, írtam a barátaimnak és a családomnak, hogy sajnos most ez a verseny számomra elég szerencsétlenül ért véget. Addigra Patrícia és Gergő is beért a célba, ők nagyon ügyesek voltak, Gergő hiba nélkül teljesítette a távot. Ők ekkor még nem nagyon tudták, hogy mi van, meg is lepődtek, hogy ilyen hamar végeztem én is. Összeszedelődzködtünk, aztán mentünk vissza a szállásra. Sok mindenre nem voltam képes ebben az állapotban és a hazajutás sem volt egyszerű.

otvenedik_poszt_10.jpg

Amikor a szállásra értünk, akkor megebédeltünk, aztán egyből el is feküdtem, hogy felpolcoljam a lábam. A fájdalom csak durvább lett, a többiek azt mondták, hogy menjünk be kórházba, mert lehet nagyobb a baj, mint ami kívülről látszik. Én persze makacs voltam továbbra is, nem akartam bemenni. Pihenni akartam és várni, hátha a probléma magától megoldódik. Feküdtem pár órát, el is aludtam, addig a többiek bementek a városba, voltak boltban is. Mire visszaértek sajnos a lábam nem javult egyáltalán, a jegelés ellenére sem, sőt, jobban fájt, mint amikor elestem, úgyhogy mondták, hogy azonnal el kell mennünk kórházba. Nagy nehezen megfürödtem, felöltöztem, Patrícia újra befáslizta a lábam, aztán még egy kicsit húzni akartam az időt. Egészen addig sikerült még így feküdnöm, amíg ismét elaludtam és így este már nem mentünk be a kórházba. :D

Másnap felkeltem reggel és egyértelművé vált számomra is, hogy mindenképp be kell mennem, mert a fájdalom egyáltalán nem akart szűnni és a véraláfutás is megjelent a lábam mindkét oldalán. Gergő és Patrícia vasárnap is versenyzett, úgyhogy elsőként elvittük őket a helyszínre, átvették a rajtcsomagot, majd én és Patrícia barátja, Gábor, elmentünk a nagykanizsai kórházba. Ott szinte azonnal megvizsgáltak, megröntgeneztek és azt mondták, hogy részleges bokaszalag szakadásom van, illetve egy picike rész letört a csontból is. A felvételeken láttam én is az elváltozást, de konkrét törés szerencsére nem volt. 

otvenedik_poszt_11.jpg

Jégakku híján a vizes tasakomat hűtöttem le :D

Azt javasolták, hogy jegeljem, felírtak egy bokaszorítót és mondták, hogy az ilyen baleseteknél nem szoktak már műtétet javasolni és a gipszet is kerülik, mert általában lassítja a felépülést. Azóta eltelt egy hét, és sokkal jobb a helyzet. A lábam már nem fáj annyira, viszonylag könnyedén tudok haladni, amikor a bokaszorító rajta van a lábamon. Persze nem nagyon terhelem, mert félő ekkora túlsúlynál, hogy ismét bekövetkezik a baj. Egész héten itthon feküdtem, pihentettem és jegeltem. 

otvenedik_poszt_12.jpg

Ezen felül pedig Réka, aki egyébként a táplálkozási tanácsadóm, javasolt egy kezelést, amit sportolóknál szoktak alkalmazni. Flossing szalaggal körbetekerte a bokám, majd mozgatnom kellett minimálisan, ezáltal serkentve a vérkeringést. Ezt megismételtük 5-6 alkalommal és ezáltal lejjebb ment a duzzanat és utána nem is fájt már annyira.

A jövő

A kontrollon kiderül, hogy mi a helyzet, de még pár hétig biztosan nem terhelhetem a bokám. Marci szerint leghamarabb ősszel mehetek újabb Spartan versenyre, ami jócskán betesz a terveimnek. Szeretnék minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy minél hamarabb felépüljek. Természetesen figyelembe veszem azt is, hogy a teljes felépüléshez sok idő kell. Orvosi és edzői felügyelet alatt szépen lassan megerősítem a bokám körüli részt. Remélhetőleg azért ősznél előbb is részt vehetek versenyeken.

otvenedik_poszt_13.jpg

Marcival, a verseny előtti utolsó edzésen.

A szívem mélyén még mindig dühös vagyok magamra, hogy így elintéztem a bokám. Ezzel hátravetettem a fogyási folyamatot, az edzést, a versenyekre való felkészülést és a hétköznapi életem is megnehezítettem erre az időszakra. Ettől függetlenül örülök, hogy nem lett nagyobb bajom és hogy ennyivel megúsztam. Ez a megfelelő bemelegítésnek köszönhető! Na jó, lehet egy kis szerencsém is volt azért :P

Mindenesetre nem fogom feladni és nem hagyom, hogy ez a sérülés rányomja a bélyegét arra, amit elterveztem. Meglesz idén a trifecta, és a 100 kg mínusz is. Most egy kicsit át kell értékelnem a dolgaimat, az étkezésre kell nagyobb hangsúlyt fektetnem, mivel nagyon ugrálni nem tudok. A következő posztban arról írok majd, hogyan kezdtük el a közös munkát Rékával, a táplálkozási tanácsadómmal. Izgatott vagyok emiatt, hiszen a fogyás javarészt a konyhában történik!

Összességében tényleg ez volt életem eddigi legjobb versenye, nagyon jól haladtam, az akadályokkal nem volt probléma. Optimális esetben 4,5 óra alatt és 240 büntetővel végeztem volna a Super távval, ami azt jelentette volna, hogy csupán fél órával tovább tartott volna teljesítenem, mint a legelső Sprintemet. Kétszer olyan ügyes vagyok, mint akkor, ami számomra hihetetlen teljesítménynek számít. Sajnos ez most nem lett meg, de a következő versenyen a legjobb formámat fogom hozni! #jobbleszek

Életem eddigi legjobb versenye Tovább
Az első téli versenyem - Winter Spartan Sprint @ Slovensky Raj

Az első téli versenyem - Winter Spartan Sprint @ Slovensky Raj

negyvenkilencedik_poszt_bevezeto.jpg

Ahogyan az előző posztomban írtam, idén szeretném kicsit feltúrbózni a versenyek számát. Annak ellenére, hogy tavaly már 8 versennyel túlléptem az előző évek átlagát, sőt még az összegét is, úgy gondoltam, hogy még több megmérettetésen szeretnék részt venni. Ezekkel a kihívásokkal tudom mérni azt, hogy ténylegesen mennyi értelme van minden egyes nap reggel 5 órakor felkelnem, edzenem heti 5-8 alkalommal és diétáznom, ahogy a csövön kifér. Idén az első ilyen rendezvény egy téli Spartan Sprint volt a lenyűgözően szép Szlovák Paradicsomban. Kihívásból pedig volt bőven!

Szinte a szomszédban

Magyarország éghajlati és domborzati adottságait tekintve nem egyszerű egy igazán jó téli akadályfutó versenyt megszervezni, mint egy hegyekkel és völgyekkel tűzdelt tájon. Amikor az edzőmmel, Marcival tervezgettük, hogy idén melyik versenyeken veszek részt, mondtam neki, hogy mindenképpen szeretnék egy télire is elmenni. Így esett a választás a Slovenský Raj Spartan Winter Sprint-re. Annyira hirtelen jött az ötlet, hogy már betelt a regisztráció, a szálláshelyek teljesen telítve voltak, szóval gyorsan kellett cselekedni. 

negyvenkilencedik_poszt_02.jpg

Sosem voltam jó földrajzból, de azt hiszem ez a Magas-Tátra. :D Rákerestem neten, de így is csak 50% biztonsággal merem állítani.

Megnéztem a környező falvakat szabad szállás után kutatva, és szerencsére egy nagyon kedvező árú apartmant találtam is Lőcsén, ami a térkép szerint 31 km távolságra van Slovensky Rajtól (erről majd kicsit később). Ezután írtam több csoportba és a verseny magyar Facebook eseményéhez is, hogy szeretnék egy Open nevezést. Személy szerint nagyon jó ötletnek találtam azt, hogy lett magyar esemény is, hiszen a 3000 résztvevőből közel 1000 magyar versenyző állt rajthoz szombaton. Szerencsére nagyjából fél óra alatt lett jegyem is és szállásom is. Tök boldog voltam, ilyen egyszerűen még egyik Spartan versenyem se indult. Hátra is dőltem, hiszen azt hittem, hogy az én munkám itt véget is ért. 

Kard nélkül csatába

Persze pár apróság felett elsiklottam. Egyáltalán nem gondoltam bele, hogy egy téli versenyen hideg lesz. :D Azt hittem, hogy majd rövidgatyában meg pólóban lefutom, aztán kész is. Persze ennél nagyobb baromságot el se tudnék képzelni, sőt, nem is értem hogy jutott ilyen eszembe. Szerencsére a felismerés, hogy mekkora hülye vagyok, még a verseny előtt történt, szóval időben voltam, hogy átgondoljam a dolgaimat. Indulás előtt kellett vennem egy futónadrágot, egy sielős polár aláöltözetet és egy pár kesztyűt. Azt gondoltam, hogy ezzel akkor ki is maxoltam a téli felkészülést. Persze rutinosabb téli futók foghatják a fejüket, hiszen a legfontosabb dologról megfeledkeztem még így is. 

negyvenkilencedik_poszt_03.jpg

Eredetileg a pulcsit le akartam venni, de aztán a -12°C miatt megváltozott a terv.

Kellett volna még ehhez a szetthez egy maszk vagy egy sál, amit a szám/orrom elé tehetek. Az órám szerint -9 °C volt a hőmérséklet, de ennél még jóval hidegebb is volt, -10, -12 körüli értékre is lehűlt a futamok közben. Ehhez még hozzájött egy viszonylag nagy erejű szél is, ami a hőérzeten klasszisokat rontott. Egy szóval: ROHADTHIDEGVOLT. Persze rajtam volt egy vékony védőréteg még a ruha alatt, szóval annyira nem fáztam, de a tüdőmnek nem tett jót a sok hideg levegő, amit belélegeztem. Estére eléggé megfájdult és kicsit a torkomon is éreztem. Nem elfelejteni legközelebb, valami kell a szám elé is.

6,7 km, 20 akadály, 150 burpee, 1 esés

Az első 10 perc kocogás után már nem fáztam egyáltalán, sőt, a hideg volt a legkisebb problémám. A bemelegítés után könnyedén átvetettem magam a legelső palánkon még a rajt előtt. Egész végig arra gondoltam csak, hogy egy Beast után ez a sprint meg sem kottyanhat. Azóta eltelt majdnem fél év, sokkal jobb az erőnlétem, sokkal jobb az állóképességem. Mondjuk a súlyom az nem igazán változott azóta, de mégis minden egyéb téren jobb vagyok, mint akkor. Szóval nagy reményekkel indultam neki az idei első versenyemnek. 9:45-kor indultam, amiben szerintem a legtöbb magyar indult, mert olyan skandálások voltak, hogy hirtelen nem is éreztem magam egyedül. Elindultunk és jöttek is az akadályok sorra. Laza kocogás felfelé, emelkedő szerencsére nem sok volt, meglehetősen jól bírtam. 

negyvenkilencedik_poszt_05.jpg

Az első akadállyal meggyűlt a bajom már egyszer korábban, többszöri nekifutásra sem sikerült megcsinálnom a várgesztesi superen (kép alább). Most fel tudtam ugrani rá, viszont egy emelkedőn volt felállítva, ezért sajnos a gravitáció hatására nem bírtam átlendülni rajta. Másodszori nekifutásra kaptam egy kis segítséget egy kedves magyar versenytárstól, akinek ezúton is köszönöm! 

negyvenedik_poszt_12.jpg

A kép csak illusztráció :D

Ezután az egyik legegyszerűbb feladat következett, az OUT nevezetű. Három kisebb akadályból áll: egyszer át kell menni egy palánk fölött, aztán egy palánk alatt, majd legvégül egy olyan palánkon keresztül, aminek van teteje is. Alapvetően ez még egyszer sem okozott problémát, most viszont az utolsó kis palánknál sikerült olyan szerencsétlenül érkeznem a jobb lábamra, hogy megrándult egy kicsit a térdem. Innentől kezdve minden lépésem fájdalommal járt. Kellemetlen feszítő érzés volt a jobb térdem külső oldalán, ami most ezen sorok írása közben is sajog kicsit, de már sokkal jobb, mint akkor. Ettől függetlenül mentem tovább és eszembe sem jutott az, hogy feladjam a versenyt, hiszen a feladás nem opció. 

Egy szerencsés véletlen folytán összetalálkoztam Beával, akivel már korábbi Spartan versenyeken is volt szerencsém pár szót váltani. Annyira megörült a találkozásnak, hogy mellém is szegődött és együtt mentünk a pálya hátralevő részében. Nagyon sokat beszélgettünk és segített elterelni a gondolataimat a fájó térdemről. Sőt még a burpee-ket is segített számolni, szóval én is nagyon örültem, hogy velem tartott. 

negyvenkilencedik_poszt_04.jpg

Imádom ezeket a mászós feladatokat, volt Vertical és A cargo is.

Ketten mentünk hát tovább és jöttek sorra a feladatok. Még a vertical-cargo előtt volt egy egyensúly feladat, sajnos lepottyantam az akadályról, ezért jöhetett is a 30 burpee. Kellemes volt, igazából fel voltam rá készülve, hogy egy párat majd nyomnom kell, szóval nem volt ebből semmi probléma. A pálya nagyon szép volt. Gyönyörű ösvényen haladtunk végig, erdővel, hegyekkel a láthatáron és a nemzeti parkot egy kis patakocska szelte át, amibe persze bele is kellett mennünk. Én nem bántam, egyáltalán nem éreztem hidegnek a vizet, lehet az adrenalin miatt. Egy 5 perccel később már egyáltalán fel sem tűnt, hogy vizes lenne a cipőm, vagy a nadrágom szára.

Különösen nem emelnék ki minden akadályt, aki szeretné az itt megnézheti a pályarajzot, szerencsére egyiknél sem történt semmi baleset, a függőleges cargon kívül egy új feladat sem volt az előzőekhez képest. A legtöbbet nagyon könnyedén tudtam teljesíteni, amik viszont büntetőt értek, azok ezek voltak: egyensúly, majomlétra, "Z" fal, kötélmászás, és multi rig. Ezek többnyire saját testsúlyos feladatok voltak, kivéve az egyensúly. Ott csak simán béna voltam, nem is értem amúgy hogyan. De persze a legjobbak is hibázhatnak, szóval egyáltalán nem problémáztam ezen.

negyvenkilencedik_poszt_06.jpg

Sajnos a fájó térdemmel nem haladtam valami gyorsan, plusz nagyon csúszós volt a pálya több szakaszon is. Nem akartam elvágódni, szóval nagyon meggondoltam, hogy hova lépek. Persze a lehetőségekhez mérten igyekeztem minél gyorsabban haladni. Összességében a versenyt majdnem percre pontosan 3 óra alatt teljesítettem. Ami alatt rengeteget nézelődtem, az akadályok teljesítése elvett csomó időt, beszélgettem ismerősökkel, megálltam inni a frissítőpontnál, (ami nem bizonyult jó ötletnek, mert nem volt jó ize :D) és tényleg próbáltam a lehető legjobban érezni magam a verseny alatt. Az órám szerint 1,5 óra alatt teljesítettem a távot, szóval nagyjából másfél óra ment el a feladatokra, a 150 büntetőre és az egyéb hülyéskedéskre, fotókhoz pózolásokra stb. 

Többször lett volna lehetőségem elesni, nagyon csúszós jeges talaj volt a lábunk alatt sokszor. Szerencsére, vagy nem szerencsére, egyszer sikerült elvágódnom, amikor már a nyakamban volt az érem. Figyelmetlen voltam és meg is történt a baj. Puhára estem, szóval elkezdtem röhögni saját magamon, majd felpattantam gyorsan és körülnéztem, hogy ki látta. Mivel ez a célban volt, ahol a legtöbb segítő és néző állt, valószínűleg több százan látták, de nem zavart, mert sikeresen teljesítettem életem első téli versenyét összesen egy eséssel. :)

AROO

Elégedett vagyok az eredményemmel, egészen más kihívás volt ebben az extrém hidegben és jeges környezetben teljesíteni ezt a Sprintet, amit a fájós térdem sem könnyített meg. A büntetők is jobban mentek, mint eddig bármikor, és az akadályokkal sem volt annyi probléma, mint az előző versenyeken. Az időbeni eredményeket megnézve pedig kategóriámban 10 perccel voltam lemaradva az előttem levő embertől, szóval ha egy kicsit jobban összekapom magam és nem nézelődök annyit, akkor lehet, hogy simán jó időt 'futottam' volna. Az újdonság erejével hatott ez a mostani téli, egyáltalán nem bántam meg, hogy belevágtam. Meglehetősen jó kezdése volt ez az idei szezonnak. Jöhet a következő állomás március végén, Nagykanizsán! #jobbleszek

Az első téli versenyem - Winter Spartan Sprint @ Slovensky Raj Tovább
+-100 | vlog #2 - Akkor és most

+-100 | vlog #2 - Akkor és most

Na jó, tényleg nehéz egy ilyen videós részt elkészíteni, nagyon sokat hülyéskedünk közben és egyáltalán nem hatékony így a munkavégzés. A technikai megvalósításba is bele kell jönni, mert a végén a hang nem lett az igazi, valószínűleg rossz helyre tettük le a kamerát. Na mindegy, ez egy ilyen vlog, nem kell tökéletesnek lennie, de azért majd törekszem rá! #jobbleszek

+-100 | vlog #2 - Akkor és most Tovább
Hogyan lettem Spartan Race Ambassador?

Hogyan lettem Spartan Race Ambassador?

negyvennyolcadik_poszt_bevezeto.jpg

Tavaly nagyjából ilyenkor ismerkedtem meg az akadályfutóverseny fogalmával. Ez volt az az időszak, amikor elhatároztam, hogy szeretném feszegetni a határaimat és teljesíteni akarok legalább egy ilyen versenyt. Persze akkor már annyira lelkes voltam, hogy rögtön jelentkeztem a nagykanizsai Sprintre és a Pannonhajszára is. Ha belegondolok, elég felelőtlen gondolkodás volt részemről úgy belevágni egy olyan versenybe, ami megfelelő testi és lelki felkészülést is igényel, hogy semmilyen előképzettségem nem volt.

Ettől függetlenül a fejembe vettem, és makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy namármost én ezeket megcsinálom, ha belehalok is. Lehet, hogy nem az enyém lett a legjobb idő, vagy a legkevesebb büntető, de mégis megcsináltam. Az első versenyem egy jó nagy kinlódás volt. Már a rajthoz sem tudtam, hogy hogyan jutok be. Bepánikoltam és nem is sejtettem, hogy még mi várhat rám azok után. Aztán persze jöttek az akadályok sorra, és rá kellett döbbennem, hogy nagyon kevés az edzettségi szintem még egy ilyen kaliberű versenyhez. A 8km-es távot nagyjából 4 óra alatt tettem meg. Az már majdnem maratoni idő, szóval rohadt lassan tudtam végigérni a pályán.

Az első mindig fáj

Persze ez egyáltalán nem tántorított el, sőt, még jobban meghozta a kedvem a többi versenyhez. Életem legnagyobb élménye volt, akkor éreztem igazán azt először, hogy megérte ez a sok edzés, a diéta és az, hogy egyáltalán életmódot változtattam. Akkor jöttem rá, hogy annyi minden van még az egész napos henyélésen és semmittevésen túl, és annyi dolog van még, amire nem vagyok képes, de mindenképpen szeretném elsajátítani vagy megcsinálni. Akkor kattant át igazán a fejemben ez az egész dolog. Tudtam, hogy testben még sokat kell készülnöm, de fejben akkor lettem igazi spártai.

harminchetedik_poszt_04.jpg

Ezután jöttek sorra a versenyek és egyre jobban bebizonyosodott, hogy az ember bármit elérhet, amit akar. Na persze még mindig nem én vagyok a kerületi "akadályfutóbajnok", sőt, az még évek kemény munkájába fog telni. De tudom és hiszem, hogy ha kitartóan küzdök tovább, akkor ez egyszer beteljesül tényleg. 

Aztán ahogy teltek a hónapok az első versenyem után, egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy szeretném ha más is megtapasztalná azt, amit én. Ha más is felfedezné azt a rengeteg lehetőséget, ami benne lakozik. Fel kell kelni a kanapéról és meg kell tenni az első lépést. Nem kell egyből futóversenyre jelentkezni, apró lépésekben is lehet haladni. A lényeg, hogy el kell indulni az úton és nem szabad feladni. 

Vannak határaink


Talán ez volt az egyik legnagyobb motivációm a miskolci Spartan Beast-en, amit nem tudtam befejezni 1 km híján. Egyszerre mindig csak egy lépést kell megtenni. Aztán a következőt. Aztán mégegyet és mégegyet. Aztán észre se vettem, de megtettem több, mint 30 000 lépést :D Dehát végül mégsem értem be a célba. Kifutottam az időből (kifutottam haha) és ezért nem sikerült. Hatalmas pofon volt ez nekem, ami akkor és ott nagyon kellett. Utólag hálás vagyok érte, mert alázatra tanított és arra, hogy egy kicsit vegyek vissza a tempóból.

beast.jpg

Eleinte dühös voltam, hogy így alakult, de aztán utólag belegondolva így alakult a legjobban. Csak annak sikerül minden elsőre és csont nélkül, aki nem próbálkozik eléggé és nem feszegeti igazán a határait. Kellenek a kudarcok ahhoz, hogy megtanuljuk értékelni a küzdelmet. A versenyek csak arra jók, hogy lemérjük azt, hogy a versenyek közti időben milyen hatékonyan tudtunk edzeni, felkészülni a megmérettetésre. Akkor és ott azalatt a pár óra alatt derül ki, hogy megtettünk e mindent azért, hogy jobbak legyünk. Ha nem, akkor küzdeni kell tovább, ha pedig igen, akkor keresni kell az újabb kihívást, amiért érdemes küzdeni.

Jöhet az új szezon

Talán ez az a mentalitás, ami alkalmasnak tesz engem arra, hogy méltón képviseljem a Spartan versenyeket és a Spartan életmódot. Tudom, hogy nem én vagyok a legjobb versenyző, de biztos vagyok benne, hogy a tőlem telhető legtöbbet megteszem azért, hogy ez a következő időszakban megváltozzon. Az a hatalmas hátrány, amivel tavaly indultam, egyre kisebbnek tűnik. Az edzőm, Marci szerint, most sokkal jobb formában vagyok, mint a legutóbbi versenyemnél. Ennek ellenére az idei évet fokozatosan építjük fel, szépen lassan menetelek a trifekta felé. 

pluszminusz_calendar.jpg

A fenti naptárban bejelöltem azokat az eseményeket, amiken szeretnék mindenképpen én is részt venni. Ezeket az edzőmmel néztük ki, odafigyeltünk arra, hogy megfelelő idő maradjon a regenerációra, és az edzéstervet is úgy alakítjuk, hogy ezekre a versenyekre a lehető legjobban fel tudjak készülni. 

  • Slovak Paradise Winter Sprint
  • Nagykanizsa Super és Sprint
  • Slovakia Super
  • Eplény Beast
  • Kubinska Sprint
  • Kazincbarcika Beast

Amint láthatjátok idén egy téli sprintet (ami nemsokára itt is van) és két trifektát lőttem be célként. Ez egy nagyon szép terv, persze bármi közbejöhet, úgyhogy nem leszek szomorú, hogy ha valamelyik versenyt nem tudom teljesíteni, vagy ne adj Isten lesérülök, vagy valami meggátol abban, hogy eljussak akármelyikre. Azon leszek, hogy élvezzem ezeket a versenyeket, kikapcsolódjak és jól érezzem magam.

negyvennyolcadik_poszt_02.jpg

Szeretném leszögezni, hogy a versenynaptárat még azelőtt állítottuk össze a Marcival, mielőtt megtudtam, hogy megválasztottak engem is Spartan Brand Ambassadornak. Elképesztő megtiszteltetés, hogy ilyen remek sportolók között lehetek én is. Amikor jelentkeztem, akkor csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél több embert tudjak motiválni arra, hogy jöjjön és próbálja ki magát egy ilyen versenyen. Szeretném ha mások nem követnék el azt a hibát, amit én, és előbb kezükbeveszik az életük fölött az irányítást.

Hihetetlen fogadtatásban volt részem, nagyon örültem, hogy a magyar Spartan közösség ilyen szinten befogadott és támogat abban, hogy elérjem a célomat. Lényegében azt hiszem, a közösség az, ami ezt a versenyt igazán kimagaslóvá teszi és ezt tényleg csak a célvonalnál tudja meg az ember. AROO!

Hogyan lettem Spartan Race Ambassador? Tovább
+-100 | vlog #1 - A kezdetek

+-100 | vlog #1 - A kezdetek

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz felvenni egy ilyen vlog bejegyzést. Megpróbáltam mindent összeszedni, amivel el tudom rendesen helyezni térben és időben, hogy mégis miről is fognak szólni ezek a videók. Minden héten szeretnék egy epizódot feltenni, lesz főzés, edzés és ilyen beszélgetős epizód is. Természetesen a versenyekről is részletesen be fogok számolni immáron videós formában. Remélhetőleg ebben a /számomra/ új formátumban is #jobbleszek!

 

+-100 | vlog #1 - A kezdetek Tovább
Viszlát, 2018!

Viszlát, 2018!

negyvenhetedik_poszt_06.jpg

Életem eddigi legaktívabb évén vagyok túl. Nagyjából 200 edzésem volt idén és 8 versenyen voltam, ami nálam rekordnak számít, tekintve, hogy 25 éven keresztül szinte semmi ilyesmit nem csináltam. Sőt, ha belegondolok, eszem ágában sem volt soha sportolni sem, nemhogy versenyekre jelentkezni. Aztán szerencsére ez a dolog átalakult, az egyik legfontosabb dolog lett az életemben a mozgás és elképzelhetetlennek tartom, hogy kimaradjon egy edzés. Emellett azt is megfigyeltem magamon, hogy sokkal szivesebben sétálgatok a városban, sokkal könnyebben ráveszem magam, hogy elmenjek bárhova gyalog - tekintve, hogy a bicóm tropára ment és azóta sem foglalkoztam vele, hogy megjavítsam, vagy másikat szerezzek helyette. :D 

2018 nem hozott annyira látványos változást. Nem változott drasztikusan a súlyom, ha úgy nézzük 5 kg mínuszt sikerült ebben az évben összehoznom, ami elég gyatra teljesítménynek tűnhet. A kezdeti havi 10 kg mínuszhoz képest ez semmi. Az elején nagyon durva diétát követtem, ami ahhoz kellett, hogy minél gyorsabban, minél több súlytól megszabadulhassak, mert annyira extrém túlsúllyal rendelkeztem (+-100 kg felesleg ugye :P). 

negyvenhetedik_poszt_02.jpg

2017 és 2018 utolsó edzése

Az ilyen étrendet, amit én is követtem, lehetetlen egy egész életen át fenntartani, sőt butaság is lenne. Éppen ezért tértem át egy módosított diétára, ami még mindig deficites, még mindig nagyon kevés szénhidrátot tartalmaz, de mégis több kalóriát tartalmaz, hogy a megváltozott igényekhez elegendő "üzemanyagot" biztosítsak a szervezetem számára. Namármost, ha a súlyom nem is változott olyan látványosan idén, az eredmények és a fotók mégis azt bizonyítják, hogy valamit jól csináltam. A ruháim sokkal jobban állnak rajtam, az edzést sokkal jobban bírom. A teljesítményem legalább a duplájára nőtt a tavalyihoz viszonyítva - több ismétlésre vagyok képes nagyobb súlyokkal kevesebb idő alatt.

negyvenhetedik_poszt_04.jpg

Egy éve még épphogy jó volt a csuklómon az óra, most már szorítanom kell a szíjon.

Olyan edzettségi és állóképességi szintet értem el idén, aminek köszönhetően simán fel tudom venni a versenyt a csoportos crossfit/kettlebell edzésen levő emberekkel, sőt! Hiába, olyan sokat mondogattam, hogy jobb leszek, hogy tényleg jobb lettem. :D Amit kezdetben 16 kg-os kettlebellel csináltam, az ma már könnyedén megy 24, 28 vagy akár 32 kg-os súllyal is. A súlyemelős gyakorlatok is mennek magasabb súlyokkal, amit tavaly ilyenkor 40 kg-mal csináltam, az ma már 60 kg-mal is könnyedén megy. A technikámon folyamatosan faragunk, ha kell. A saját testsúlyos gyakorlatokat is sokkal egyszerűbben tudom végrehajtani. Viszont nagyon odafigyelünk Marcival arra, hogy véletlenül se érjen semmilyen sérülés. A legfontosabb az egészségem megőrzése és fejlesztése.

Hello, 2019!

Rájöttem arra, hogy túlságosan is hagytam azt, hogy a múlt történései befolyásolják a jelenem. A sok negatív tapasztalat, a sok sérelem, ami a súlyom miatt ért nagyon nagy kihatással volt a lelkivilágomra és arra, hogy manapság hogyan állok a dolgokhoz. Legbelül szerintem én mindig az a kövér srác leszek, aki egész életemben voltam, még ha próbálom ezt az ellenkezőjére is fordítani. Igenis kezembe vettem az irányítást. Igenis teszek azért, hogy ne szóljanak meg az utcán, mert akkora vagyok, mint egy elefánt de mégis 25 év emlékei nem múlnak el nyomtalanul. Inkább meg kell tanulnom a hasznomra fordítani azt a sok megpróbáltatást, amin keresztül mentem.

negyvenhetedik_poszt_03.jpg

Rájöttem arra is, hogy csakis rajtam múlik, hogy elfogadom-e magam, vagy sem. Éppen ezért arra fogok koncentrálni, hogy kicsit lelassítsak néha és úgy tekintsek vissza a mögöttem levő időszakra, hogy egy hatalmas utat jártam be, amire sosem gondoltam volna, hogy képes leszek. Mai fejjel leginkább azért haragszom magamra, mert nem álltam neki előbb. Mindig volt valami kifogásom, mindig találtam "jobb elfoglaltságot" annál, minthogy odafigyeljek arra, hogy mozogjak vagy egészségesen éljek. Lusta voltam, kényelmes és igénytelen, lényegében önpusztító életmódot folytattam.

negyvenhetedik_poszt_05.jpg

Volt idő, amikor nem tudtam ennél jobban összehúzni az öltönyöm. Most meg már csak úgy lóg rajtam! Természetesen a lányok mindkét képen csodálatosan néznek ki. :) 

Pedig aztán aligha van jobb dolog annál, amikor valaki tényleg teljesértékű életet él, foglalkozik magával, jókat eszik és mozog is valamit. Amit az elmúlt másfél évben megtapasztaltam, hogy ez tényleg kivitelezhető, de hatalmas áldozatokkal és lemondásokkal jár. Mindenesetre a sok küzdelem, izomláz, undorító zabpehely mégis egy jobb, boldogabb élethez vezet, hiszen a nap végén úgy tudjuk nyugtázni a napot, hogy ma is megtettünk mindent azért, hogy a legtöbbet kihozzuk abból, amink van.

negyvenhetedik_poszt_bevezeto.jpg

Ettől függetlenül tudom, hogy én korántsem végzek tökéletes munkát. Lehet ezt még sokkal jobban is csinálni, szóval az elkövetkezendő időben azon leszek, hogy fejlődjek minden téren. Egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy elfogadjam magam és büszke legyek arra, amit eddig elértem. Ez persze nem jelenti azt, hogy hátradőlök és lazítok. Jöhetnek a versenyek, készen állok az edzésekre, és nagyon várom az újabb és újabb kihívásokat is. Továbbá szeretném elérni jövőre az álomhatárt, miszerint megszabadulok 100 kg-tól. Ehhez már "csak" 35 kell, a nagyján már túl vagyok. Lehetőleg jó lenne a kezdéstől számított 2 éven belül ezt elérni, de akkor sem leszek csalódott, ha ez nem sikerül. :)

Szeretnék minél több embert motiválni arra, hogy kezdjen valamit magával és lépjen ki a komfortzónájából, mert lényegében én is akkor kezdtem el igazán élni, amikor megtettem az első lépést a változás felé. A változáshoz pedig idő kell! #jobbleszek

Viszlát, 2018! Tovább
Legyőztem a Bakonyt is!

Legyőztem a Bakonyt is!

negyvenkettedik_poszt_bevezeto.jpg

15 hónapja írom a Pluszminuszszáz blogot, azaz egy éve és 3 hónapja tart az életmódváltásom. Most már bátran és büszkén kijelenthetem, hogy elértem arra a pontra, ahonnan már tényleg nincsen visszaút. Teljesen magával rántott ez az életforma. A hétköznapjaim nem is indulhatnának már másképpen. Amióta egy héten 5 alkalommal edzek, azóta sokkal energikusabb vagyok és a kedvem is jobb napközben. Érzem magamon, hogy napról napra fejlődöm és #jobbleszek.

BakonyRUN Night Edition

Mivel teljesen beállt a napi rutinom, nem sok minden változatos dolgot tudok írni a blogra a mindennapjaimmal kapcsolatosan. Edzek, odafigyelek a kajára, dolgozom és próbálok minél többet pihenni, hiszen az izmok fejlődéséhez és a fogyáshoz is elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű alvás. Ahhoz, hogy folyamatosan haladjak tovább az általam megálmodott úton, szerencsére mindig van valami olyan dolog, mint pl. egy verseny, ami plusz löketet tud adni.

negyvenkettedik_poszt_02.jpg

Első közös képünk Győr egyik legjobb edzőjével. (2017. június 15.)

Egy hónappal ezelőtt, amikor a BakonyRUN főszervezője megkeresett azzal, hogy szeretne meghívni az augusztus 25-én tartott esti versenyükre, akkor nagyon meglepődtem. Az első gondolatom az volt, hogy mennyire menő már, hogy vendégként vehetek részt egy akadályfutó versenyen a második gondolatom pedig az volt, hogy ajjaj, megint futni kell. :D Hihetetlen nagy nyomás nehezedett rám, hiszen alapvetően még nagyon nem tudok futni és csomó akadályt nem tudok teljesíteni az alkatomból kifolyólag. Így hát nagyon megköszöntem a lehetőséget és nekiálltam teljes erőbedobással készülni a következő megmérettetésemre, bízván abban, hogy nem lesz olyan megterhelő a szervezetem számára, mint az előző versenyek. Akkor még nem tudtam, hogy milyen nagy fába vágom a fejszémet. Kicsit alá is becsültem a Bakony rejtette lehetőségeket.

negyvenkettedik_poszt_03.jpg

A poszt készültekor a legfrissebb közös képünk Marcival. (2018. augusztus 27.)

8+ km, 15+ akadály

A verseny napjára teljesen elmúltak azok a gondolataim, hogy "jaj ne, már megint futni kell". Elképesztően izgatott voltam, mert ez volt életem első éjjeli versenye. Kicsit tartottam a távtól, de úgy voltam vele, hogy az első Spartan Sprintem picivel több volt, mint 8 km, úgyhogy mégis mi baj lehet?

negyvenkettedik_poszt_04.jpg

Viszonylag időben elindultunk Gergővel hát Városlőd felé, de előtte gyorsan útbaejtettük a Decathlont, hogy vegyünk nekem egy fejlámpát. Bementem és az elsőt megvettük, ami találtunk. Különösebben nem válogattam, ár-érték arányban talán ez volt a legjobb, volt belőle piros színű és így utólag már tapasztalatból tudom mondani, hogy teljes mértékben megfelelt arra, amire nekem kellett.

negyvenkettedik_poszt_05.jpg

Sajnos nekem tönkrement az összes Pluszminuszszázas pólóm, úgyhogy nem tudtam azt felvenni. :D 

Egy minimális rutinom már van az ilyen versenyek terén, úgyhogy vettünk magnéziumot is, hogy ha esetleg a durva hegymenetek után begörcsölne a vádlim, akkor tudjam azonnal orvosolni a helyzetet. Ezután nagyjából egy órás autóút után meg is érkeztünk a helyszínre.Viszonylag kevés ember volt ott, akik a versenyre készülődtek. Mi a 19:30-as rajthoz álltunk, szóval akkor még világos volt. Valószínűleg az emberek nagy része inkább a korom sötétben szeretett volna indulni, ami valahol érthető is. Úgy az igazi egy éjszakai verseny, ha már tényleg éjszaka van. :D Mindenesetre mi örültünk a korai indulásnak, miután odaértünk, gyorsan beregisztráltunk, átvettük a rajtcsomagot és már mehettünk is bemelegíteni.

negyvenkettedik_poszt_06.jpg

Kaptunk menő technikai pólót. Volt az én méretemben is. :)

Bemelegítettünk annak rendje és módja szerint, ellenőriztük a fejlámpát és rajthoz álltunk. Itt már hatalmas adrenalin lett rajtam úrrá. Tényleg úgy van, ha az ember egyszer rákap az ízére ezeknek a versenyeknek, akkor onnantól nincs visszaút. Magával rántja a gépszíj és mindig újat és újat akar. Persze, ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy áradozni fogok az akadályfutó versenyekről, akkor tuti röhögök egy jót. Nem néztem volna ki magamból, sőt szerintem senki sem gondolta volna, hogy én valaha ilyeneken fogok akár csak nézőként is részt venni. Pont ettől olyan csodálatos, hogy folyamatosan bontom le az akadályaimat és harcolok magammal, hogy előbb utóbb tényleg jobb legyek.

Most sokkal jobb voltam

Elindult az első rajt tehát, mindenki örjöngött, hatalmas tapsvihar övezte az első futókat. Elképesztően jó érzés volt, hogy vállvetve indulhattam olyan sportolókkal, akik ezt a versenyt annyi idő alatt teljesítik, mialatt más megnéz két Barátok közt rész. Persze nekem nem voltak ilyen céljaim, a realitás talaján biztos lábakkal állva azt tűztem ki magam elé, hogy 3 óra alá bemegyek. Viszonylag nagy vállalás volt ez a részemről, hiszen a Spartan Sprintet 3 óra 56 perc alatt teljesítettem.

negyvenkettedik_poszt_07.jpg

Próbáltam nem kitakarni senkit :D Forrás: Figura Photo | Bakonyrun Facebook

Én nem tudom, hogy ez hogy lehet, de szinte csak felfelé mentünk a verseny 90%-ban. Értem én, hogy Bakony, meg a legnagyobb akadály maga a természet, de hogy alig volt vizszintes terep, az egy kicsit rosszul érintett lelkileg. Nagyon nehéz volt a kijelölt pálya emiatt, igyekeztem az energiámat minél jobban beosztani és nagyon odafigyeltem a levegővételre is. A legnagyobb baj velem talán az, hogy az elmúlt 25 évem nagyon nagy hatással van a mostani gondolkodásomra. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy bizonyos dolgokra nem vagyok képes. Lehet ez bármi, akár egy-egy akadály, vagy olyan hétköznapi dolog, hogy két parkoló autó között mondjuk elférek e úgy, hogy nem töröm le egyik tükrét sem. Fizikálisan fele akkora vagyok terjedelemben, mint egy évvel ezelőtt, de fejben sajnos még nem sikerült hozzánőnöm. Most is ez történt velem, eléggé berezeltem, hogy nem fog menni ez a 8 km ráadásul csak emelkedővel, plusz az akadályokat még akkor nem is láttam.

negyvenkettedik_poszt_08.jpg

Forrás: Figura Photo | Bakonyrun Facebook

Ahogy haladtam a pályán, az első akadály sem segített; ez két negatív fal volt egymás után, amikre még segítséggel sem tudtam felmenni. Bumm, 30 négyütemű. Jól indult tehát a verseny. A kezdeti lelkesedésem picit itt megtorpant, de aztán ahogy egyre sötétebb lett - ugye mi még világosban indultunk -, egyre jobban belejöttem. Sikerült egy kényelmes tempóra beállnom, amit végig tudtam tartani is. Ez gyorsabb volt a gyaloglásomnál, de mégsem volt még kocogás, szóval nem fáradtam el az első 1-2 km után. Az ösvényt biciklilámpák villogása jelölte, illetve ilyen megtörhető világító rudak, amit rave partikon szoktak osztogatni, bár gondolom más gyakorlati haszna is van ezen kívül. :D Persze a mezőny eléggé elhagyott minket az első futós szakaszon, egy idő után mégis sikerült utolérnünk őket az egyik akadálynál. Ezen nagyon meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ilyen jó tempót megyünk. 

negyvenkettedik_poszt_09.jpg

Sajnos nem tudtam képeket csinálni a verseny közben és olyan sok nem is készült az akadályokról, de erről találtam egyet egy korábbi versenyről. Hát nem szörnyű ez a konstrukció? Forrás: Bakonyrun

A következő akadály gumiabroncsokból állt, össze volt kötözve egy csomó és ki volt rögzítve két fa törzse közé. Ezen át kellett mászni, jó magas volt, kicsit féltem is tőle. Úgy voltam vele, hogy megpróbálom mindenképp, lesz, ami lesz. Az első pár lépés után úgy belengett, hogy azt hittem ott fogok szörnyet halni. A lábaim elkezdtek remegni, a kezemmel alig bírtam tartani magam. Le is kellett szálljak azonnal, mert tuti elengedtem volna és akkor hanyatt vágódok. Kicsit kifújtam magam, próbáltam higgadtan, okosan megoldani ezt a kihívást. Megragadtam tehát a kötelet, felléptem az egyik abroncsra és elkezdtem szépen lassan mászni. Gergő segített egy kicsit, megfogta az abroncsokat, hogy annyira ne mozogjon, de még így is hihetetlenül nehéz volt felmásznom. Kellett ide mindenféle izomcsoport, hogy sikeresen teljesítsem ezt az akadályt. Lefelé sem volt egyszerűbb, és miután sikerült átmásznom ezen az akadályon, még 5 percig remegett a lábam. Ilyet még sosem éreztem, az adrenalin csak úgy áramlott bennem, jó és rossz érzés is volt egyben. Mentünk hát tovább!

Megint csak felfelé vezetett az utunk, de végülis a hegyek között mire is számítson az ember. Az lebegett a szemem előtt, hogy ha ilyen sokat megyünk felfelé, akkor a völgybe is le kell majd érnünk egyszer valahogyan, szóval majd lefelé is kell legalább ennyit menni - KÖSZ SHERLOCK. :D Szóval haladtunk a kijelölt ösvényen, és egyáltalán nem lassultunk. Kis idő múltán volt a földön egy háló, ami alatt át kellett kúszni, ezután ismét felfelé vezetett az út. A következő akadály egy kötélrács (? - fogalmam sincs) volt, amin át kellett mászni. Először függőlegesen fel, aztán vizszintesen át és megint függőlegesen le. Ezt az akadályt meg sem próbáltam, többeknek nem sikerült, amikor odaértünk, csatlakoztam a büntizőkhöz. +30 négyütemű.

Ezután kicsit összefolytak az akadályok, mert olyan gyorsan mentünk, hogy nem is nagyon tudtam már követni a történéseket :D A frissítőpont előtt volt egy palánk, amin át kellett mászni (kép fentebb). Jó magas volt, kétszer is megpróbáltam, de nem ment még segítséggel sem. Ilyen nehéz akadályokkal még nem találkoztam egyik versenyen sem. Naívan azt hittem, hogy egy Spartan Sprint, egy Pannonhajsza és egy Spartan Super után nem érhet már meglepetés. De mégis ért. Szóval ezen a versenyen az akadályok nagy része sokkal nehezebb volt, mint az eddigi futamjaimon. Vizi akadály is volt kettő is, továbbá volt egy egyensúlyozós feladat is, ezeket gond nélkül megcsináltam. Kötélmászás is volt, amit a súlyomból kifolyólag nem tudok még rendesen megcsinálni, de egy kis alkudozás után könnyített kötélmászásból (a földről álló helyzetbe húztam magam, majd vissza, ez számít egynek) csináltam 4-et és ezzel ki tudtam váltani egy rendes kötélmászást. A vége felé az egyik nagy ellenségem majomlétra is felbukkant, ennek neki sem álltam, de hatalmas örömmel mentem a négyütemű fekvőket csinálni, mert már láttam a végét a versenynek. 

negyvenkettedik_poszt_10.jpg

Az óra nem mérte a futást néha, amikor mászni kellett, vagy feladat volt és megálltam előtte, de a kezdő és vég időpontból kiszámítható a nagyjából két és fél óra.

Utolsó előtti feladatként vizen elhelyezett platformokon kellett átfutni. Azért kellett futni, mert ha lassan mész, akkor könnyedén beleeshetsz a vízbe. Ezt persze nem szerettem volna, úgyhogy próbáltam átkacsázni ezen az akadályon és csodával határos módon egy csepp víz sem került rám. A parton már sok néző volt, szurkoltak nagyon, hogy ne essek bele. Kicsit izgultam is, mert nem akartam ilyen sok ember előtt elzakózni! :D 

negyvenkettedik_poszt_11.jpg

Meg sem izzadtam. :D

Legutolsó feladatot kocogva közelítettük meg, egy katonai háló alatt kellett homokban kúszni, ezzel is biztosítva, hogy tök koszosak legyünk, mert az előző akadálynál pont a tavon kellett átmenni, szóval csurom vizesek voltunk. Ezután áthaladtunk a célvonalon, mindenki hatalmas tapsban tört ki. Hihetetlen érzés volt. Most először éreztem magam igazi versenyzőnek. Eddig mindig az volt bennem, hogy nem való ez nekem, de most úgy voltam vele, hogy igenis ott a helyem ezeken a rendezvényeken! Nagyon sokat számít, hogy most már minden nap járok edzeni. Ezen tudom lemérni talán a legjobban a jelentőségét. Végül ettünk egy banánt, ittunk egy kis vizet, majd mentünk is hazafelé, mint akik jól végezték a dolgukat.

negyvenkettedik_poszt_12.jpg

223 nevező közül kereken 200. lettem! 

Ezúton szeretném megköszönni a Bakonyrun szervezőinek, hogy meghívtak erre a rendezvényre. Egész életemben bántam volna, ha kihagyom! Elképesztő élmény volt! Sokszor mondogatom, hogy a változáshoz idő kell. Kezdem most már úgy érezni, hogy lassan eljön az én időm, vagy már itt is van. Versenyről versenyre ügyesebb vagyok. Minden egyes nappal közelebb vagyok a célomhoz, amitől senki és semmi nem tud eltántorítani. Jöhet a következő kihívás!

#jobbleszek 

 

Legyőztem a Bakonyt is! Tovább
Egy igazi futóverseny

Egy igazi futóverseny

negyvenegyedik_poszt_bevezeto.jpg

Ismét viszonylag nagy fába vágtam a fejszémet, részt vettem életem első futóversenyén, ahol tényleg csak és kizárólag a futásé volt a szerep. Sajnos / vagy nem sajnos /  a munkám miatt járnom kellett az országot az elmúlt két hónapban. Nagyon nehézkesen tudtam csak megoldani az edzést és a diétát is csak ímmel-ámmal tartottam be. Ez egy borzasztóan nehéz időszak volt, ami lelkileg is eléggé megviselt, hiszen azon felül, hogy a blogra sem jutott idő, saját magammal sem tudtam úgy foglalkozni, ahogy eddig. Még mindig hatalmas súlyfelesleggel rendelkezem, nem tudtam edzeni két hétig egyáltalán, ennek ellenére beneveztem a Hungaroringen tartott RING RUN RACE nevű rendezvényre, azon belül is a 4 km-es távra. Végülis mi baj lehet, nem igaz?!

A változáshoz idő kell

negyvenegyedik_poszt_02.jpg

A várgesztesi Spartan Super 20 km-e után tele voltam kék és zöld foltokkal, amikből később aztán lila lett. Ennyi véraláfutás még életemben nem volt rajtam. Kb úgy néztem ki, mint akit baseball ütővel agyonvert 14 kamasz kissrác. Nem értettem, hogy hogy történhetett mindez, hiszen egyszer sem estem el és nem is ütöttem be magam sehova. Nyilván megnyomhattam magam az akadályok leküzdése közben. A testemen belül a zsírszövetek kezdenek feloldódni, aminek köszönhetően olyan érzékeny a bőröm és az az alatti terület, hogy egy minimális nyomás hatására is bezöldülök, mint Hulk.

negyvenegyedik_poszt_03.jpg

A két kép között egy egész év telt el.

A változáshoz tényleg idő kell, nekem meg abból volt a legkevesebb, ezért csak nagyon kevés olyan alkalom volt, amikor le tudtam menni edzeni a terembe. Amikor a napi rutinod részévé válik a mozgás vagy bármi, akkor utána már elég nehéz eltérően alakítani a dolgokat. Ha viszont rá vagy kényszerülve, akkor nincs mit tenni. Számomra a munka elsődlegessé vált, hiszen valamiből meg kell vennem azt a sok zöldséget. :D Így háttérbe szorult a mozgás, ami nagyon fura érzés volt. Persze ez nem jelentette azt, hogy a diétát is teljesen felfüggesztettem, igyekeztem a lehetőségekhez mérten mindig olyat választani az elmúlt hetekben, ami a lehető legkevesebb szénhidrátot tartalmazta. Sok csirke és zöldség, mellette a megfelelő folyadékbevitel.

Ring Run Race 4k

Szóval a Spartan Super óta nem igazán volt lehetőségem hatékonyan készülni a következő megmérettetésre. Mégis úgy gondoltam, hogy ez a futóverseny jó kihívás lehet, szeretném kipróbálni magam. Persze amikor beneveztem rá, akkor még nem tudtam, hogy ki sem fogok látszódni a munkából. Azért annyira nem voltam felkészületlen, hiszen több, mint egy éve próbálom jobbá tenni az életem és folyamatosan feszegetem a határaim.

negyvenegyedik_poszt_04.jpg

A Hungaroring aszfaltján futni azért elég menő.

Mivel ez a 4 km-nyi táv annyira nem megterhelő, mint egy akadályfutás, a mostani megmérettetésre egy maréknyi cinkostársam is volt. Ezúton szeretném megköszönni a barátaimnak, hogy elkisértek, iszonyatosan sokat jelentett a támogatásuk. Persze a többiek sokkal ügyesebbek, mint én, sőt szoktak futni is, ezért úgy egyeztünk meg, hogy mindenki a saját tempójában, a saját ritmusában fut. A versenykiírásban az szerepelt, hogy 45 perc a szintidő, szóval én kitűztem célul magamnak, hogy ezt a 4 km távot mindenképpen meg kell tennem ezalatt. Nem is nagyon versenyeztem senki mással, inkább saját magamat próbáltam legyőzni. 

negyvenegyedik_poszt_05.jpg

Itt még nem is sejtettük, hogy mi vár ránk.

Persze ez nem csak egy sima futóverseny volt. A különlegességét az adta, hogy a Hungaroring aszfaltján tehettük meg ezt az egy kört, ami azért valljuk be, elég menő. Na igen, de azért amennyire menő, annyira volt megterhelő is. Aszfalton futni nem egy jó dolog, ha az embernek nincs jó cipője. Illetve a nap kellőképpen felmelegítette a talpunk alatt a talajt, hogy tényleg kapkodni kellett a lábunkat. 

negyvenegyedik_poszt_06.jpg

Pluszminuszszáz alakulat.

Egy kb tíz perces bemelegítés után a rajthoz álltunk és vártuk a startpisztoly eldördülését. Rengeteg ember volt körülöttünk. az adrenalin szintünk is növekedett, elvégre mégiscsak egy versenyről volt szó. Egy lassú kocogós rajt után az első kanyarnál a felvezető autó duda szóval jelezte, hogy akkor lehet indulni. A hatalmas tömeg az első párszáz méteren egyszerre mozgott, majd az ügyesebbek azért elhúztak a lejtős részen. Az első mérföld (azért így tudom, mert az órám mérföldben mérte a távot) viszonylag könnyen eltelt nekem is. Tudtam kocogni, elég sokáig tartottam a lépést a tömeggel én is.

negyvenegyedik_poszt_08.jpg

Aztán az első emelkedőnél le is lassultam, majd végül sétára kellett váltanom. Hiába, még mindig a 160 kg körüli súlyomat tartom, szóval nem vártam csodát. Tudtam, hogy el fogok fáradni viszonylag hamar, de magam is megleptem, hogy milyen jól bírom. Próbáltam a sétát is erőltetett menetben végezni, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mindenképp meg kell legyen a szintidő. Az eddigi versenyeimen a túlélésre játszottam, a beérés volt a lényeg, itt viszont volt egy megkötés, hogy csak az kap érmet/emléktárgyat a végén, aki szintidő alatt teljesít.

negyvenegyedik_poszt_11.jpg

A jókedv a verseny előtt is megvolt és utána sem hagyott alább!

Ez nagyon motivált arra, hogy mindent megtegyek azért az éremért, nem vallhattam kudarcot. Ezért próbáltam felváltva kocogni és sétálni, mégis hamar a mezőny végére kerültem, mire elértük a frissítőpontot. Nagyjából a pálya felénél lehetett egy vizes állomáspont, ahol mindenki kicsit felfrissíthette magát. Kellett is a hideg víz, hiszen iszonyatosan tűzött a nap. Páran rosszul is lettek talán, ahogy láttam, bár lehet csak egy rossz lépésnek köszönhetően kellett kétszer is mennie a mentőnek. Pontos infóim erről nincsenek, mert azon voltam, hogy nekem ne legyen semmi bajom :D

A frissítőpontnál sem álltam meg, mert nem akartam értékes perceket veszíteni. Előttem egy hölgy ment a lányával, valahogy mindig 50-100 méterrel előttem voltak. Akármennyire próbáltam kocogni, ők is rákapcsoltak, amikor sétáltam, akkor ők is csak sétáltak. Ekkor kitűztem magamnak, hogy próbálom őket utolérni bármi áron. Nem szerettem volna a verseny végén kullogni, ezért próbáltam minél rövidebb ideig sétálni. Persze a testem fizikailag képtelen volt arra, hogy úgy szaladgáljak, mint a többiek, még ha fejben el is döntöttem, hogy lefutom Usain Boltot. 

negyvenegyedik_poszt_10.jpg

Szami Katus Attilával versenyzett az utolsó 50 méteren. Vegyesek az érzelmek ezen a képen. :D

Sehogy sem sikerült megközelíteni az előttem haladókat, már kezdtek szállingózni azok az emberek, akik nem csak egy kört futnak, hanem hármat, vagy 5-öt. Rengetegen bíztattak, hogy ne álljak meg, nem sok van hátra, volt aki felismert egy korábbi versenyről is. Ez természetesen hatalmas erőt adott. Valamiért a bíztatás mindig dob egy kicsit a teljesítményemen, amellett, hogy a lelkemnek is nagyon jól esik. Így hát egyre kevesebb lett a távolság az előttem szaladókkal. Persze ekkora már a többiek rég nevetve elfelejtették az egész versenyt. Szami lett közülünk a legjobb, a maga 18 percével, de a többiek is kevesebb, mint 27 perc alatt megtették a távot.

negyvenegyedik_poszt_09.jpg

Aztán ráfordultunk a célegyenesre, a hölgy a lányával még mindig előttem voltak, amikor a lány rákapcsolt és ott hagyta az anyukáját. Ekkor én is próbáltam kocogni még jobban, hiszen az időm is vészesen fogyott. Mindenképp be akartam érni a szintidő előtt és az is jó lett volna, ha nem én vagyok az utolsó. Amennyire lehetetlennek tűnt az elején ez a dolog, egyre csak közeledtem az előttem csak sétáló anyukához. Ekkor már látni lehetett a célvonalat, a tribűnön rengeteg ember kezdett tapsolni és szurkolni, hogy már tényleg nincs sok hátra. És akkor megtörtént a csoda, utol értem a nénit. Nagyon örültem neki, majd ő is elkezdett kocogni. Ekkor egy őszinte "NEMÁ" hagyta el a számat és nevettünk egy hatalmasat. Nagyjából 50 méter lehetett hátra, amit fej fej mellett tettünk meg és megbeszéltük, hogy egyszerre fogjuk átlépni a célvonalat. Szerintem így pont jó volt, hiszen egyikünk sem lett utolsó. :) Talán, ha egy kicsit jobban belendülök, akkor megelőzhettem volna simán, de én nem ezért mentem, hanem csak jól szerettem volna érezni magam! Az időm végül 41 perc és 30 másodperc lett és 4,40 km-t tettem meg az órám szerint.

negyvenegyedik_poszt_07.jpg

Magamhoz képest ez az eddigi legjobb teljesítményem, mondjuk úgy könnyű, hogy igazán még sosem futottam. A mostani feleslegemmel nem is nagyon szeretném ennél jobban erőltetni, viszont biztos vagyok benne, hogy ettől kezdve sokkal több kocogást fogok vinni az edzéseimbe, hiszen hatalmas élmény volt ezen a versenyen részt venni. Sikerült ismét jobbnak lennem önmagamnál, ami mindennél fontosabb.

A következő megmérettetés

A héten véget ér az a projekt, amin az elmúlt hetekben dolgoztam, úgyhogy vissza tudok térni a régi kerékvágásba. Sőt! Úgy döntöttem, hogy nem elégszem meg azzal, amit eddig csináltam. Beszéltem Marcival és növeltük az edzések számát. Ettől a héttől kezdve minden hétköznap reggelem a CrossFit Arrabonában kezdődik! A heti öt edzés mellé egy kis biciklizést is beiktatok hétvégére, hiszen itt a jó idő, lehet menni a szabadba. Továbbá megkaptam az új diétámat is, amit szerintem egy következő posztban meg is osztok veletek, mert a korábbihoz képest jóval változatosabb. Ahhoz, hogy sikerüljön minden napra rendesen megfőznöm és reggel elmennem edzeni, kicsit a napirendemen is módosítanom kell. Mostantól 5:00 órára húzom a vekkert, így nyerek egy órát reggel, és este megpróbálok időben lefeküdni. Nagyjából másfél hónapom van felkészülni a következő versenyemre, ami a BakonyRUN lesz. Ez egy 8+ km távú akadályfutó verseny, 15+ akadállyal, ESTE. Remek kihívás lesz, izgatottan várom! Persze a következő megmérettetésem az lesz, hogy újra főzzek rendesen és fel tudjak kelni reggel ötkor. A többi már menni fog magától! #jobbleszek

 

Egy igazi futóverseny Tovább
Eltelt a kilencedik hónap

Eltelt a kilencedik hónap

harminchatodik_poszt_bevezeto.jpgAz idő egyre gyorsabban telik, rengeteg minden történik körülöttem. Úgy érzem, hogy sok dologról le is maradok és nem tudom megélni úgy, ahogy azt igazán kéne. Ez talán az egyik hátránya az új életmódnak, egyszerűen nincs időm unatkozni, vagy azon sajnálkozni, hogy hétfő van (talán ez nem is akkora hátrány..). A fenti két kép között majdnem napra pontosan egy év telt el, csak annyi a különbség, hogy 60 kilóval könnyebb vagyok ma már, mint akkor. Megígérem, ha elérem a célom, akkor készítek egy harmadik képet is Dancsó Péterrel, csak a poén kedvéért! :D

Benne voltam a tévében

Annak ellenére, hogy ez a február elég rövid volt, meglehetősen sok dolog történt velem. A blogon már összesen 215 EZER megtekintés van, ami jóval meghaladja azt a nézőszámot, amire valaha is számítottam. A megnövekedett érdeklődés azt hozta magával, hogy megkerestek a FEM3-on futó FEM3 Café nevű műsortól egy interjú erejéig és a Győr+ rádióban is beszéltem arról, hogy mégis mekkora fába vágtam a fejszémet. 

harminchatodik_poszt_02.jpgVettem egy nadrágot a műsor miatt egy IGAZI BOLTBAN, elég vagányan nézek ki benne. A TV2 székházban pedig egy ilyen szobában kellett várni amíg adásba kerültem.

Mindig sejtettem, hogy egyszer bekerülök a tévébe. Reméltem, hogy nem valamelyik híradó, vagy a Kékfény lesz az, ahol majd láthatnak az emberek, de aztán végülis a TV2 csoport egyik csatornája, a Fem3 volt az, ahol először beszéltem a történetemről a nagyérdeműnek. Az egész egy facebook üzenettel kezdődött, hogy szeretnének látni a műsorban, adjam meg a telefonszámom és beszéljünk róla. Eleinte nagyon szkeptikus voltam, a mai világban sosem lehet tudni, hogy mi átverés, vagy mi nem. Pont a napokban dőlt be rengeteg ember egy ingyenes Tesla autó sorsolásnak a facebookon, úgyhogy nyitott szemmel kell járni. Szóval egészen a műsor napjáig igyekeztem titokban tartani a dolgot, mert kicsit tartottam attól, hogy valaki szórakozik velem. 

Több telefonos egyeztetés után egyre biztosabb voltam benne, hogy ez tényleg megtörténik, tényleg benne leszek a tévében. Hihetetlenül örültem neki, számomra hatalmas szó, hogy egy élő műsorban szerepelhettem. Egy keddi napon kellett felutaznom Budapestre a TV2 székházába, ahol a stúdió volt. Jó korán indultunk Szamival, hogy elkerüljük a reggeli dugót, és biztosan időben odaérjünk az adásra. Instrukcióként azt kaptam, hogy fél órával előbb legyek ott, hogy fel tudjanak készíteni. Amikor odaértünk, akkor egy fogadószobába kísértek minket, ahol egy televízión lehetett nézni az élő adást. A műsor egyik szerkesztője hozott egy nyomtatványt, amit alá kellett írnom. Az volt benne, hogy nem reklámozhatom a blogomat, nem mondhatom ki a nevét. Ezután átkísért a smink szobába, ahol egy kis púdert tettek a homlokomra, hogy ne csillogjon a sok lámpától. Ezután átkísért egy másik szobába, ahol rámrakták a mikrofont. Amikor ide bementünk, akkor többen is köszöntek nekem, hogy "szia Gábor", integettek, mindenki nagyon kedves volt és tényleg olyan érzésem volt, hogy vártak már és mindenki tudta, hogy miért megyek. Egyáltalán nem izgultam, úgy voltam vele, hogy ez is egy olyan nap, mint a többi. Bemegyek, leülök és válaszolok pár kérdésre. Mi baj lehet?! Nem szakmai dolgokat fognak kérdezni, nem vizsgázni fogok, csak egyszerűen magamról és az életemről kell mesélni. Full egyszerű az egész. Na igen! 

Amikor beléptem a stúdióba és megláttam a sok lámpát, a szép díszletet, a stábtagokat és a nagy kijelzőket, akkor hirtelen ökölbe szorult a gyomrom. Azt sem tudtam mi van. Aztán sikerült összekapnom magam, vártam szépen a soromra. Véget ért az előttem lévő interjú, reklámot adtak és megkezdődött a következő szegmens velem. Egy néni integetett, hogy akkor most kéne beülni a kanapéra. Elfoglaltam a helyem, köszöntem a műsorvezetőknek, akik hihetetlenül kedvesek és lelkesek voltak. Nagyon meglepődtem és jó érzéssel töltött el, hogy ennyire jófejek voltak velem. Felkészültek belőlem, ők is tudták, hogy miért megyek és tök közvetlen volt az egész beszélgetés. Megmondom őszintén, én még nem mertem visszanézni az adást, szóval nem tudom, hogy mondtam e hülyeséget, vagy sem, igyekeztem nagyon, hogy a lehető legértelmesebb mondatok hagyják el a számat, aztán ez vagy sikerült, vagy nem :D Ha legközelebb megyek, amikor már elértem a +-100-at, akkor biztos rutinosabb leszek! :)

harminchatodik_poszt_03.jpg

A város hangja

A televíziós szereplésem után felkerestek a Győr+ rádiótól, ahol ugyancsak az átalakulásomról kellett beszélnem. Itt már egyáltalán nem izgultam, hiszen nem voltak kamerák, amik rögzítik minden egyes gesztusomat, szóval elengedhettem magam és felszabadultan beszélgettem a műsorvezetőkkel. Lentebb meghallgathatjátok, hogy miket beszéltem, ahogy a televíziós felvételt, ezt sem mertem még visszahallgatni, szóval nem tudom, hogy jó dolgokat mondtam e, vagy sem.

Mindenesetre hatalmas élmény volt ez is, hiszen nem minden nap szerepelhet az ember egy héten belül a tévében és a rádióban is. Kicsit úgy éreztem, hogy elege lesz az embereknek belőlem, mert szó szerint már tényleg a csapból is én folytam. :P

Saját póló + videó

harminchatodik_poszt_04.jpg

Amikor annak idején elkezdtem, nem gondoltam volna, hogy eljutok ehhez a mérföldkőhöz. Elkészítettem a saját logómmal ellátott pólót, amivel szerettem volna pár barátomnak megköszönni, hogy egészen eddig támogatott abban, hogy elérjem a célom. Tolerálták azt, hogy a szabadidőm eléggé megcsappant és bátorítottak arra, hogy továbbra is haladjak a céljaim felé. Bízom benne, hogy továbbra is mellettem állnak majd és büszkén viselik ezt a pólót. Lényegében ez nem csak egy póló, hanem az elmúlt 9 hónap kínlódásának szimbóluma. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy ez létrejöhessen, úgyhogy büszke vagyok rá.

A másik büszkeségem az alábbi videó. Sajnos / vagy nem sajnos a videó előbb elkészült, mint a pólók, szóval azért nem azt viselem benne. Viszont szeretnék minél több embert arra motiválni, hogy kezdjen el sportolni és ne féljen segítséget kérni. Sportolni elképesztően jó. Furán hangozhat a számból, de az elmúlt közel egy év alatt többet sportoltam, mint az elmúlt 24 évemben. Szerintem manapság már egy hét alatt többet sportolok, mint régen :D Szóval nagyon nagy örömmel készítettem ezt a videót, valamivel jobb minőségű, mint az első.

 

harminchatodik_poszt_05.jpg

Ahogy a képen is látszik, kezd egyre emberibb formám lenni. Az első alkalommal, amikor mentem a Marcihoz, akkor egy XXXXXL-es póló volt rajtam, amiből kilógott a hasam. A fenti képen egy XXL-es méretűt hordok, de már ez is kezd kicsit lógni itt-ott. Egyszerűen nem tudok betelni ezekkel a pólókkal. 

Jó sok időmbe telt, mire összeszedtem ezt a sokmindent, ami történt velem az elmúlt hetekben. Természetesen azt már le sem írom, hogy kedden, csütörtökön, szombaton járok még mindig crossfitre, és mellette péntekenként van egy mobility is, amit ugyancsak nagy lelkesedéssel csinálok. Szükségem is van minden edzésre, mert játékon kívül megcsinálom a CrossFit Open gyakorlatait - erről majd írok egy másik posztot, plusz alig több, mint egy hónap van már csak hátra a Spartan Sprintig. Nagy erőkkel készülök rá, hogy ne érjen meglepetés. 

A következő posztban a kérdéseiteket fogom megválaszolni, szerencsére van egy csomó. Ha esetleg van még olyan dolog, amire kiváncsiak vagytok és nem írtam még róla, akkor tegyétek fel nyugodtan a kérdéseiteket az alábbi dobozban. 

Eltelt a kilencedik hónap Tovább