pluszminusz - +-100

+-100


Életem eddigi legjobb versenye

Életem eddigi legjobb versenye

otvenedik_poszt_bevezeto.jpg

A nagykanizsán megrendezett Spartan Super életem eddigi legjobb versenye is lehetett volna, ám sajnos az élet közbeszólt és nagyon sok nehezítő tényező közül végül egy sérülés volt az, ami ebben meggátolt. Persze addig a sérülésig el kellett valahogy jutni, szóval ne szaladjunk annyira előre!

A felkészülés

A téli sprint után nagyon jól éreztem magam, hatalmas lendületet kaptam és bizakodó voltam az idei szezonnal kapcsolatban. Tudtam, hogy lesznek nehézségeim a versenyek során, de a tavalyi évhez képest klasszisokkal jobb volt a teljesítményem minden területen. Az edzés nagyon jól ment. Folyamatosan megdöntöttem a saját rekordjaimat. Nagyon erős lettem, aminek köszönhetően tudtam nagy súlyokkal dolgozni, a kis súlyos gyakorlatokat pedig sokkal gyorsabban elvégeztem. Most különösen nem bocsátkoznék részletekbe, az Instagram oldalamon nagyon sok videó van arról, hogy milyen nagy intenzitású edzéseket végeztem az elmúlt hónapokban nap, mint nap.

otvenedik_poszt_02.jpg

Sajnos a felkészülést félbe kellett szakítanom egy szépítészeti műtét miatt. Az arcom jobb oldalán egy négy cm átmérőjű zsírcsomó volt, ami már évek óta ott lapult. Különösen nem zavart semmiben, sőt, igazából nem is nagyon látszódott, mert akkora volt a fejem. Aztán lefogytam azt a 60 kilót és a fejem is kicsit átalakult, jóval kisebb lett, aminek köszönhetően egy hatalmas dudor jelent meg az arcomon. Persze a fotókon igyekeztem mindig úgy helyezkedni, hogy ne látszódjon, mert nagyon zavaró volt. Aztán amikor egyre többen kérdezték élőben, hogy mi történt az arcommal, akkor elhatároztam, hogy kivetetem.

A győri kórházban fél évre adtak időpontot, ami különösebben nem is volt gond, mert féltem a beavatkozástól - utólag belegondolva jobb lett volna előbb túlesni a dolgon. Március 6-án történt a műtét, ami viszonylag zökkenőmentes volt. Nem éreztem semmit az úgy nagyjából 15 db érzéstelenítő injekciónak hála, viszont mivel elég közel volt a fülemhez, mindent hallottam. Ez egy kicsit megviselt lelkileg, hiszen sosem történt még velem ilyen, nem is nagyon tudtam, hogy mire számítsak. Ahhoz, hogy a 4 cm átmérőjű csomót eltávolítsák, egy 5 cm hosszúságú bemetszésre volt szükség. A bőröm megnyúlt azon a részen, szóval abból is kellett eltávolítani egy kicsit, hogy feszes legyen. Fél óra alatt kész is volt az egész, összevarrták, leragasztották és mehettem is Isten hírével.

otvenedik_poszt_03.jpg

Vajon hányan láthatták, hogy ilyen véresen mászkálok a városban?

Az érzéstelenítő miatt semmit nem éreztem az arcom azon részén, sőt még a beavatkozás után két héttel is kicsit zsibbadt volt a műtét helye. Egy viszonylag morbid, ám annál viccesebb dolog történt velem. Közvetlenül a műtét után közlekedtem a városban, el kellett mennem pár pluszminuszszázas pólóért, ami éppen aznap készült el. Bementem gyanútlanul, amikor rámszóltak, hogy tiszta vér az arcom. Különösebben nem foglalkoztam vele, mert fájdalmat nem éreztem, de azt mondták, hogy a műtét után nem szabadna véreznie a sebnek, úgyhogy azonnal visszamentem a kórházba. Ott újra leragasztották és nem volt vele semmi probléma egy vagy két napig, de utána sajnos megint be kellett mennem, mert megint ömlött a vér a sebemből. Alapvetően engem nem zavar a vér látványa, de itt már kezdtem kicsit aggódni. Féltem attól, hogy valami komolyabb baj van a háttérben, esetleg nem varrták jól össze. De aztán szerencsére semmi extra baj nem volt, azóta be is gyógyult teljesen.

otvenedik_poszt_04.jpg

Egy hónappal a műtét után.

A műtét miatt 10 napig nem csinálhattam semmit, nem erőltethettem meg magam, mert félő volt, hogy felszakad a seb. Így ez az idő edzés nélkül telt el, elképesztően nehéz volt utána ismét nekiállni. De ez sem tántorított el, mentem és csináltam, mert tudtam, hogy közeleg a nagykanizsai verseny. Nem vallhatok szégyent.

A verseny

Vészesen közeledett a verseny napja. Egyre izgatottabb lettem, hiszen életem legelső Spartan versenye ugyancsak nagykanizsán volt nagyjából egy évvel ezelőtt. Egy hatalmas mérföldkő volt ez számomra. Szerettem volna megnézni, hogy az elmúlt egy évben mennyit fejlődtem magamhoz képest. Éppen ezért neveztem a Super és a Sprint távra is. Nagyon elszánt voltam, tudtam, hogy képes vagyok rá, de egymás után két versenyt bevállalni azért rizikós volt. Ettől függetlenül a bennem levő tűz nem hagyott nyugodni, minden adott volt ahhoz, hogy egy sikeres versenyt tudhassak magaménak. Ez már nem az első rodeóm volt, tudtam, hogy mire számítsak, tudtam a képességeimet is, mi baj lehet alapon belevágtam.

otvenedik_poszt_05.jpg

Patríciával csináltam meg a tavalyi NemzetiHajsza 16 km-es távját.

Ismét Gergővel közösen terveztük a versenyt, ahogy a tavalyi Sprintet, Supert és Beastet is. Most viszont annyiban változott a helyzet, hogy Gergő nem kísért már végig engem. Kíváncsi volt ő is arra, hogy milyen időt tud futni, ami teljesen érthető és a februári téli sprint óta tudta azt is, hogy már egyedül is el merek indulni egy versenyen. Persze azért tartottam attól, hogy mi van, ha egy akadály esetleg nem sikerül egyedül és majd segítségre szorulok, de ettől még izgalmasabb lett az egész. A szállásunk Patríciáékkal volt közösen egy panzióban, mert ők szerencsésen lefoglalták már akkor, amikor kihirdették az idei helyszíneket. Elképesztő sokan neveztek az idei első magyar Spartan hétvégére, úgyhogy pár óra alatt betelt az összes szállás.

A verseny előtt egy nappal Győrből nagyjából 3 óra alatt le is értünk Nagykanizsára, elfoglaltuk a szállást, megvacsoráztunk és felkészültünk a következő napra. Bepakoltuk a magnéziumot, műzliszeleteket, bekevertük az izotóniás italt, készen álltunk mindenre. Szombat reggel viszonylag időben odaértünk a Csónakázó tóhoz, ekkor már nagyon sokan ott voltak. A 9:30-as OPEN futamban indultunk mindhárman. Átvettük a rajtcsomagot, találkoztunk nagyon sok ismerőssel és itt is nagyon sokan odajöttek hozzám egy-egy bátorító szóval. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, elképesztő jó érzés volt, hogy ennyien bíztattak a verseny előtt.

otvenedik_poszt_06.jpg

Aztán jöhetett a bemelegítés. Nagyon alaposan bemelegítettem most, biztosra akartam menni. A crossfit edzések alkalmával jól bevett bemelegítő gyakorlatokat megcsináltam rendesen, plusz a közös bemelegítésre is odamentem. Ekkor kiszúrtak a színpadról és egyből fel is hívtak, itt találkoztam ambassador társakkal is, elképesztő élmény volt. Kiálltam több száz ember elé és meséltem pár szót magamról, elmondtam, hogy szeretnék lefogyni száz kilót, most hol tartok és szeretném megcsinálni mindkét versenyt a hétvégén. Ekkor már az adrenalin szintem az egekben volt, csak és kizárólag a cél lebegett a szemem előtt. Nagyon jól éreztem magam és már alig vártam, hogy indulhassak.

A bukás

Emlékszem, a tavalyi Sprint útvonala is hasonlóan kezdődött. Akkor Gergő segítsége nélkül nem tudtam volna még az indítózónába se bejutni, hiszen már ott van egy palánk, amin át kell mászni/ugrani. Tekinthetjük ezt -1. feladatnak is, most viszont egyáltalán nem esett nehezemre. Segítség nélkül átlendültem az akadályon, és megindultam a tömeggel a hegy felé.

otvenedik_poszt_08.jpg

Ott lett vége a versenyemnek.

Az első akadályokkal semmi gond nem volt. Szokásos palánk fölött, alatt, között. Aztán meg kellett mászni a hegyet, ami nem volt annyira megterhelő, mint tavaly. Viszonylag hamar sikerült a tetejére jutnom, sőt, ennél már sokkal nagyobb emelkedőket is leküzdöttem. Meg sem izzadtam szinte. Aztán amikor síkra váltott a terep, akkor el tudtam kezdeni kocogni szépen lassan. Beálltam egy kényelmes tempóra, ami valamivel gyorsabb volt, mintha cammognék, de azért mégsem nagyon fárasztó. A levegővételre is nagyon figyeltem, tudtam, hogy a legtöbb ezen múlik. Tüdővel még mindig nem állok jól, de így, hogy odafigyeltem, kivételesen jól haladtam és a tempót is sokáig fenn tudtam tartani. Ahogy haladtam tovább, következett ismét egy palánkos feladat, itt fölötte, alatta és közötte kellett áthaladni. Ezzel sem volt semmi probléma.

Ezután át kellett haladni egy tócsán gyakorlatilag, nagyjából térdig ért. Arra jó volt, hogy egy kicsit felfrissítsen a verseny elején. Aztán homokzsákot kellett cipelni. Itt utolértem a tömeget, nagyon meglepődtem, hiszen ilyen még nem nagyon volt. Voltak olyan emberek is, akik akkor kezdték el a cipelést, amikor én. Lehet feltorlódtak, vagy ők is akkor értek oda, nem tudom, mindenesetre az önbizalmamon jókorát dobott ez. Felvettem a hátamra a zsákot, ami nagyjából 30-40 kg lehetett (nyitókép). Ezek azok a feladatok, amik számomra a legjobbak, hiszen évekig 60-70kg felesleggel mászkáltam. Nem volt annyira megterhelő, inkább itt is arra kellett figyelnem, hogy ne nagyon csúszkáljon a zsák a hátamon, mert akkor hamarabb elfárad a kezem. 

Egy jó nagy kört kellett megtenni a zsákkal, utána pedig az egyensúly akadály következett. Valamiért ez sosem ment még, de mindig megpróbálom. Igyekeztem levinni a súlypontomat, nagyjából a feléig jutottam el, majd valaki mellettem megpróbálkozott, egy kicsit megmozdult alattam az akadály és már le is pottyantam. Indultam négyüteműzni, jöhetett az első 30.

A következő akadály az A cargo volt, ezt is szeretem, bár mindig megijedek, hogy leszakad alattam az a háló, ami ki van feszítve. Persze több mázsás rakomány lefogására tervezték, elég kicsi az esély rá, hogy elszakad, de azért ilyenkor mégis mindig bennem van a félsz. :D Ezt követően ismét mászni kellett, itt viszont csöveken, nagyon vigyáztam, nehogy lecsússzon a lábam róla, elég hülyén vette volna ki magát, ha lesérülök egy akadálynál... :D 

A táv harmadához érkeztem, ahol volt egy frissítő pont. Itt jutott eszembe először, hogy basszus, hát a hátamon van a 3 literes vizespalack és még egyszer sem ittam az izotóniás italomból. Magnéziumot sem használtam még, görcsnek sehol semmi jele és még az összes műzli is megvolt. Elképesztő volt, hiszen az előző Super alkalmával az első frissítőpontnál már újra kellett töltenem a készleteimet plusz meg is kellett állnom egy bő negyed órára, hogy pihenjek. Most viszont felmarékoltam egy pohár vizet, lehúztam és már mentem is tovább. Nem törődtem semmivel, csak haladtam a cél felé.

otvenedik_poszt_14.jpg

Mint, aki jól végezte dolgát! Köszi a képeket, Vanda!

Magamhoz képest nagyon jó időt 'futottam', egy óra húsz perc alatt tettem meg az 5,3 km távot, amikoris egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően beleléptem egy gödörbe. A bokám azonnal kifordult, hatalmasat bucskáztam és hirtelen azt se tudtam, hogy mi van. Első dolgom az volt, hogy körülnézek alaposan, hogy ki látta mi történt. Szerencsére csak előttem voltak páran, akik megelőztek, mögöttem még messzebb voltak az emberek. :D Egy gonddal kevesebb!

Hatalmas fájdalmat éreztem a bokámban, a 160 kg-os súlyommal piszok nagy terhelést kaphatott. Persze egy picit meg is lepődtem, sosem estem még így el, szóval az újdonság ereje miatt nem volt időm azzal foglalkozni, hogy fáj e, vagy sem. Levettem a cipőm, majd örömmel konstatáltam, hogy nem történt nyílt törés, és tudtam mozgatni a lábujjaimat is. Nem kellett sokat egyedül ücsörögnöm a fa tövében, mert szinte azonnal jött egy versenytárs, aki már kérdezte is, hogy minden rendben van e. Mivel nem tudtam, hogy rendben vagyok e, ezért azonnal bekamuztam, hogy "PERSZE! Semmi gond nincs, csak pihenek egyet." Pár percig vívódtam, hogy mit tegyek. Tudtam, hogy ha segítséget kérek a szervezőktől, akkor a versenynek számomra azonnal vége. Akárhány ember futott el mellettem, mindenkinek azt mondtam, hogy semmi gond, jól vagyok. A makacs és büszke belső énem nem engedte, hogy beismerjem azt, hogy itt problémák vannak.

otvenedik_poszt_15.jpg

Aztán nagyjából a 15. embernél mondtam, hogy legyen kedves szólni a következő akadálynál levő önkénteseknek, hogy nem tudom folytatni a versenyt. Az egészségem sokkal többet ér annál, mint a büszkeségem. Ha ebben az állapotban folytattam volna, azzal kockára tehettem volna a bokám épségét egész életem végéig. Ezt pedig egyértelműen nem szerettem volna. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik megálltak, hogy megnézzék jól vagyok e. Sajnos akkor már sokmindent nem tudtak tenni az ügy érdekében, de a sportszerűség és az emberiesség mindenképpen egy nagyon felemelő dolog, főleg egy ilyen helyzetben. Többek között ezért is szeretem annyira ezt a közösséget és ezért vagyok büszke arra, hogy spártainak mondhatom én is magam.

A segítők, Rebeka és Vanda hamar megérkeztek a Bendertől. Azonnal szóltak az irányításnak, hogy gond van és már küldték is a mentőegységet. Addig, amíg várakoztunk, addig kedélyesen elbeszélgettünk, rengetegen elfutottak mellettünk és folyamatosan kérdezték, hogy tudnak e segíteni. Itt kezdett tudatosulni bennem az, hogy számomra ez a verseny végetért, és nagy valószínűséggel a vasárnapi Sprint is felejtős. Egyre mérgesebb lettem a kialakult helyzetre, persze utólag már nagyon nem tudtam vele mit kezdeni, mégis dühített a dolog. Oly sokat készültem erre, egy éve vártam ezt a versenyt és akkor egy ilyen bugyuta baleset közbeszól. Persze próbált mindenki nyugtatni, hogy: ez akárkivel előfordulhat, örüljek, hogy nem lett nagyobb bajom. 

otvenedik_poszt_09.jpg

A bokám kétszer akkora lett, mint a másik.

Nagyjából 10 perccel később megérkeztek a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat munkatársai, akik segítettek beszállni abba a kis menő quadba, és levittek hegyről. Ott megvizsgáltak, azt mondták, hogy ne nagyon terheljem, és ha nem lesz jobb, akkor mindenképp menjek el vele kórházba. Kaptam egy pólyakötést rá, és elindultam a cuccaimért. Ezúton is nagyon szépen köszönöm a gyors és szakszerű segítséget az orvosi csapatnak!

Gyógyulás

Amikor átvettem a táskámat és leültem egy padra, akkor egyre jobban fájt a lábam. Eleinte még nehezen, de tudtam haladni vele, aztán ez csak rosszabb lett. Próbáltam nem foglalkozni vele, írtam a barátaimnak és a családomnak, hogy sajnos most ez a verseny számomra elég szerencsétlenül ért véget. Addigra Patrícia és Gergő is beért a célba, ők nagyon ügyesek voltak, Gergő hiba nélkül teljesítette a távot. Ők ekkor még nem nagyon tudták, hogy mi van, meg is lepődtek, hogy ilyen hamar végeztem én is. Összeszedelődzködtünk, aztán mentünk vissza a szállásra. Sok mindenre nem voltam képes ebben az állapotban és a hazajutás sem volt egyszerű.

otvenedik_poszt_10.jpg

Amikor a szállásra értünk, akkor megebédeltünk, aztán egyből el is feküdtem, hogy felpolcoljam a lábam. A fájdalom csak durvább lett, a többiek azt mondták, hogy menjünk be kórházba, mert lehet nagyobb a baj, mint ami kívülről látszik. Én persze makacs voltam továbbra is, nem akartam bemenni. Pihenni akartam és várni, hátha a probléma magától megoldódik. Feküdtem pár órát, el is aludtam, addig a többiek bementek a városba, voltak boltban is. Mire visszaértek sajnos a lábam nem javult egyáltalán, a jegelés ellenére sem, sőt, jobban fájt, mint amikor elestem, úgyhogy mondták, hogy azonnal el kell mennünk kórházba. Nagy nehezen megfürödtem, felöltöztem, Patrícia újra befáslizta a lábam, aztán még egy kicsit húzni akartam az időt. Egészen addig sikerült még így feküdnöm, amíg ismét elaludtam és így este már nem mentünk be a kórházba. :D

Másnap felkeltem reggel és egyértelművé vált számomra is, hogy mindenképp be kell mennem, mert a fájdalom egyáltalán nem akart szűnni és a véraláfutás is megjelent a lábam mindkét oldalán. Gergő és Patrícia vasárnap is versenyzett, úgyhogy elsőként elvittük őket a helyszínre, átvették a rajtcsomagot, majd én és Patrícia barátja, Gábor, elmentünk a nagykanizsai kórházba. Ott szinte azonnal megvizsgáltak, megröntgeneztek és azt mondták, hogy részleges bokaszalag szakadásom van, illetve egy picike rész letört a csontból is. A felvételeken láttam én is az elváltozást, de konkrét törés szerencsére nem volt. 

otvenedik_poszt_11.jpg

Jégakku híján a vizes tasakomat hűtöttem le :D

Azt javasolták, hogy jegeljem, felírtak egy bokaszorítót és mondták, hogy az ilyen baleseteknél nem szoktak már műtétet javasolni és a gipszet is kerülik, mert általában lassítja a felépülést. Azóta eltelt egy hét, és sokkal jobb a helyzet. A lábam már nem fáj annyira, viszonylag könnyedén tudok haladni, amikor a bokaszorító rajta van a lábamon. Persze nem nagyon terhelem, mert félő ekkora túlsúlynál, hogy ismét bekövetkezik a baj. Egész héten itthon feküdtem, pihentettem és jegeltem. 

otvenedik_poszt_12.jpg

Ezen felül pedig Réka, aki egyébként a táplálkozási tanácsadóm, javasolt egy kezelést, amit sportolóknál szoktak alkalmazni. Flossing szalaggal körbetekerte a bokám, majd mozgatnom kellett minimálisan, ezáltal serkentve a vérkeringést. Ezt megismételtük 5-6 alkalommal és ezáltal lejjebb ment a duzzanat és utána nem is fájt már annyira.

A jövő

A kontrollon kiderül, hogy mi a helyzet, de még pár hétig biztosan nem terhelhetem a bokám. Marci szerint leghamarabb ősszel mehetek újabb Spartan versenyre, ami jócskán betesz a terveimnek. Szeretnék minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy minél hamarabb felépüljek. Természetesen figyelembe veszem azt is, hogy a teljes felépüléshez sok idő kell. Orvosi és edzői felügyelet alatt szépen lassan megerősítem a bokám körüli részt. Remélhetőleg azért ősznél előbb is részt vehetek versenyeken.

otvenedik_poszt_13.jpg

Marcival, a verseny előtti utolsó edzésen.

A szívem mélyén még mindig dühös vagyok magamra, hogy így elintéztem a bokám. Ezzel hátravetettem a fogyási folyamatot, az edzést, a versenyekre való felkészülést és a hétköznapi életem is megnehezítettem erre az időszakra. Ettől függetlenül örülök, hogy nem lett nagyobb bajom és hogy ennyivel megúsztam. Ez a megfelelő bemelegítésnek köszönhető! Na jó, lehet egy kis szerencsém is volt azért :P

Mindenesetre nem fogom feladni és nem hagyom, hogy ez a sérülés rányomja a bélyegét arra, amit elterveztem. Meglesz idén a trifecta, és a 100 kg mínusz is. Most egy kicsit át kell értékelnem a dolgaimat, az étkezésre kell nagyobb hangsúlyt fektetnem, mivel nagyon ugrálni nem tudok. A következő posztban arról írok majd, hogyan kezdtük el a közös munkát Rékával, a táplálkozási tanácsadómmal. Izgatott vagyok emiatt, hiszen a fogyás javarészt a konyhában történik!

Összességében tényleg ez volt életem eddigi legjobb versenye, nagyon jól haladtam, az akadályokkal nem volt probléma. Optimális esetben 4,5 óra alatt és 240 büntetővel végeztem volna a Super távval, ami azt jelentette volna, hogy csupán fél órával tovább tartott volna teljesítenem, mint a legelső Sprintemet. Kétszer olyan ügyes vagyok, mint akkor, ami számomra hihetetlen teljesítménynek számít. Sajnos ez most nem lett meg, de a következő versenyen a legjobb formámat fogom hozni! #jobbleszek

Életem eddigi legjobb versenye Tovább
Viszlát, 2018!

Viszlát, 2018!

negyvenhetedik_poszt_06.jpg

Életem eddigi legaktívabb évén vagyok túl. Nagyjából 200 edzésem volt idén és 8 versenyen voltam, ami nálam rekordnak számít, tekintve, hogy 25 éven keresztül szinte semmi ilyesmit nem csináltam. Sőt, ha belegondolok, eszem ágában sem volt soha sportolni sem, nemhogy versenyekre jelentkezni. Aztán szerencsére ez a dolog átalakult, az egyik legfontosabb dolog lett az életemben a mozgás és elképzelhetetlennek tartom, hogy kimaradjon egy edzés. Emellett azt is megfigyeltem magamon, hogy sokkal szivesebben sétálgatok a városban, sokkal könnyebben ráveszem magam, hogy elmenjek bárhova gyalog - tekintve, hogy a bicóm tropára ment és azóta sem foglalkoztam vele, hogy megjavítsam, vagy másikat szerezzek helyette. :D 

2018 nem hozott annyira látványos változást. Nem változott drasztikusan a súlyom, ha úgy nézzük 5 kg mínuszt sikerült ebben az évben összehoznom, ami elég gyatra teljesítménynek tűnhet. A kezdeti havi 10 kg mínuszhoz képest ez semmi. Az elején nagyon durva diétát követtem, ami ahhoz kellett, hogy minél gyorsabban, minél több súlytól megszabadulhassak, mert annyira extrém túlsúllyal rendelkeztem (+-100 kg felesleg ugye :P). 

negyvenhetedik_poszt_02.jpg

2017 és 2018 utolsó edzése

Az ilyen étrendet, amit én is követtem, lehetetlen egy egész életen át fenntartani, sőt butaság is lenne. Éppen ezért tértem át egy módosított diétára, ami még mindig deficites, még mindig nagyon kevés szénhidrátot tartalmaz, de mégis több kalóriát tartalmaz, hogy a megváltozott igényekhez elegendő "üzemanyagot" biztosítsak a szervezetem számára. Namármost, ha a súlyom nem is változott olyan látványosan idén, az eredmények és a fotók mégis azt bizonyítják, hogy valamit jól csináltam. A ruháim sokkal jobban állnak rajtam, az edzést sokkal jobban bírom. A teljesítményem legalább a duplájára nőtt a tavalyihoz viszonyítva - több ismétlésre vagyok képes nagyobb súlyokkal kevesebb idő alatt.

negyvenhetedik_poszt_04.jpg

Egy éve még épphogy jó volt a csuklómon az óra, most már szorítanom kell a szíjon.

Olyan edzettségi és állóképességi szintet értem el idén, aminek köszönhetően simán fel tudom venni a versenyt a csoportos crossfit/kettlebell edzésen levő emberekkel, sőt! Hiába, olyan sokat mondogattam, hogy jobb leszek, hogy tényleg jobb lettem. :D Amit kezdetben 16 kg-os kettlebellel csináltam, az ma már könnyedén megy 24, 28 vagy akár 32 kg-os súllyal is. A súlyemelős gyakorlatok is mennek magasabb súlyokkal, amit tavaly ilyenkor 40 kg-mal csináltam, az ma már 60 kg-mal is könnyedén megy. A technikámon folyamatosan faragunk, ha kell. A saját testsúlyos gyakorlatokat is sokkal egyszerűbben tudom végrehajtani. Viszont nagyon odafigyelünk Marcival arra, hogy véletlenül se érjen semmilyen sérülés. A legfontosabb az egészségem megőrzése és fejlesztése.

Hello, 2019!

Rájöttem arra, hogy túlságosan is hagytam azt, hogy a múlt történései befolyásolják a jelenem. A sok negatív tapasztalat, a sok sérelem, ami a súlyom miatt ért nagyon nagy kihatással volt a lelkivilágomra és arra, hogy manapság hogyan állok a dolgokhoz. Legbelül szerintem én mindig az a kövér srác leszek, aki egész életemben voltam, még ha próbálom ezt az ellenkezőjére is fordítani. Igenis kezembe vettem az irányítást. Igenis teszek azért, hogy ne szóljanak meg az utcán, mert akkora vagyok, mint egy elefánt de mégis 25 év emlékei nem múlnak el nyomtalanul. Inkább meg kell tanulnom a hasznomra fordítani azt a sok megpróbáltatást, amin keresztül mentem.

negyvenhetedik_poszt_03.jpg

Rájöttem arra is, hogy csakis rajtam múlik, hogy elfogadom-e magam, vagy sem. Éppen ezért arra fogok koncentrálni, hogy kicsit lelassítsak néha és úgy tekintsek vissza a mögöttem levő időszakra, hogy egy hatalmas utat jártam be, amire sosem gondoltam volna, hogy képes leszek. Mai fejjel leginkább azért haragszom magamra, mert nem álltam neki előbb. Mindig volt valami kifogásom, mindig találtam "jobb elfoglaltságot" annál, minthogy odafigyeljek arra, hogy mozogjak vagy egészségesen éljek. Lusta voltam, kényelmes és igénytelen, lényegében önpusztító életmódot folytattam.

negyvenhetedik_poszt_05.jpg

Volt idő, amikor nem tudtam ennél jobban összehúzni az öltönyöm. Most meg már csak úgy lóg rajtam! Természetesen a lányok mindkét képen csodálatosan néznek ki. :) 

Pedig aztán aligha van jobb dolog annál, amikor valaki tényleg teljesértékű életet él, foglalkozik magával, jókat eszik és mozog is valamit. Amit az elmúlt másfél évben megtapasztaltam, hogy ez tényleg kivitelezhető, de hatalmas áldozatokkal és lemondásokkal jár. Mindenesetre a sok küzdelem, izomláz, undorító zabpehely mégis egy jobb, boldogabb élethez vezet, hiszen a nap végén úgy tudjuk nyugtázni a napot, hogy ma is megtettünk mindent azért, hogy a legtöbbet kihozzuk abból, amink van.

negyvenhetedik_poszt_bevezeto.jpg

Ettől függetlenül tudom, hogy én korántsem végzek tökéletes munkát. Lehet ezt még sokkal jobban is csinálni, szóval az elkövetkezendő időben azon leszek, hogy fejlődjek minden téren. Egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy elfogadjam magam és büszke legyek arra, amit eddig elértem. Ez persze nem jelenti azt, hogy hátradőlök és lazítok. Jöhetnek a versenyek, készen állok az edzésekre, és nagyon várom az újabb és újabb kihívásokat is. Továbbá szeretném elérni jövőre az álomhatárt, miszerint megszabadulok 100 kg-tól. Ehhez már "csak" 35 kell, a nagyján már túl vagyok. Lehetőleg jó lenne a kezdéstől számított 2 éven belül ezt elérni, de akkor sem leszek csalódott, ha ez nem sikerül. :)

Szeretnék minél több embert motiválni arra, hogy kezdjen valamit magával és lépjen ki a komfortzónájából, mert lényegében én is akkor kezdtem el igazán élni, amikor megtettem az első lépést a változás felé. A változáshoz pedig idő kell! #jobbleszek

Viszlát, 2018! Tovább
Egy igazi futóverseny

Egy igazi futóverseny

negyvenegyedik_poszt_bevezeto.jpg

Ismét viszonylag nagy fába vágtam a fejszémet, részt vettem életem első futóversenyén, ahol tényleg csak és kizárólag a futásé volt a szerep. Sajnos / vagy nem sajnos /  a munkám miatt járnom kellett az országot az elmúlt két hónapban. Nagyon nehézkesen tudtam csak megoldani az edzést és a diétát is csak ímmel-ámmal tartottam be. Ez egy borzasztóan nehéz időszak volt, ami lelkileg is eléggé megviselt, hiszen azon felül, hogy a blogra sem jutott idő, saját magammal sem tudtam úgy foglalkozni, ahogy eddig. Még mindig hatalmas súlyfelesleggel rendelkezem, nem tudtam edzeni két hétig egyáltalán, ennek ellenére beneveztem a Hungaroringen tartott RING RUN RACE nevű rendezvényre, azon belül is a 4 km-es távra. Végülis mi baj lehet, nem igaz?!

A változáshoz idő kell

negyvenegyedik_poszt_02.jpg

A várgesztesi Spartan Super 20 km-e után tele voltam kék és zöld foltokkal, amikből később aztán lila lett. Ennyi véraláfutás még életemben nem volt rajtam. Kb úgy néztem ki, mint akit baseball ütővel agyonvert 14 kamasz kissrác. Nem értettem, hogy hogy történhetett mindez, hiszen egyszer sem estem el és nem is ütöttem be magam sehova. Nyilván megnyomhattam magam az akadályok leküzdése közben. A testemen belül a zsírszövetek kezdenek feloldódni, aminek köszönhetően olyan érzékeny a bőröm és az az alatti terület, hogy egy minimális nyomás hatására is bezöldülök, mint Hulk.

negyvenegyedik_poszt_03.jpg

A két kép között egy egész év telt el.

A változáshoz tényleg idő kell, nekem meg abból volt a legkevesebb, ezért csak nagyon kevés olyan alkalom volt, amikor le tudtam menni edzeni a terembe. Amikor a napi rutinod részévé válik a mozgás vagy bármi, akkor utána már elég nehéz eltérően alakítani a dolgokat. Ha viszont rá vagy kényszerülve, akkor nincs mit tenni. Számomra a munka elsődlegessé vált, hiszen valamiből meg kell vennem azt a sok zöldséget. :D Így háttérbe szorult a mozgás, ami nagyon fura érzés volt. Persze ez nem jelentette azt, hogy a diétát is teljesen felfüggesztettem, igyekeztem a lehetőségekhez mérten mindig olyat választani az elmúlt hetekben, ami a lehető legkevesebb szénhidrátot tartalmazta. Sok csirke és zöldség, mellette a megfelelő folyadékbevitel.

Ring Run Race 4k

Szóval a Spartan Super óta nem igazán volt lehetőségem hatékonyan készülni a következő megmérettetésre. Mégis úgy gondoltam, hogy ez a futóverseny jó kihívás lehet, szeretném kipróbálni magam. Persze amikor beneveztem rá, akkor még nem tudtam, hogy ki sem fogok látszódni a munkából. Azért annyira nem voltam felkészületlen, hiszen több, mint egy éve próbálom jobbá tenni az életem és folyamatosan feszegetem a határaim.

negyvenegyedik_poszt_04.jpg

A Hungaroring aszfaltján futni azért elég menő.

Mivel ez a 4 km-nyi táv annyira nem megterhelő, mint egy akadályfutás, a mostani megmérettetésre egy maréknyi cinkostársam is volt. Ezúton szeretném megköszönni a barátaimnak, hogy elkisértek, iszonyatosan sokat jelentett a támogatásuk. Persze a többiek sokkal ügyesebbek, mint én, sőt szoktak futni is, ezért úgy egyeztünk meg, hogy mindenki a saját tempójában, a saját ritmusában fut. A versenykiírásban az szerepelt, hogy 45 perc a szintidő, szóval én kitűztem célul magamnak, hogy ezt a 4 km távot mindenképpen meg kell tennem ezalatt. Nem is nagyon versenyeztem senki mással, inkább saját magamat próbáltam legyőzni. 

negyvenegyedik_poszt_05.jpg

Itt még nem is sejtettük, hogy mi vár ránk.

Persze ez nem csak egy sima futóverseny volt. A különlegességét az adta, hogy a Hungaroring aszfaltján tehettük meg ezt az egy kört, ami azért valljuk be, elég menő. Na igen, de azért amennyire menő, annyira volt megterhelő is. Aszfalton futni nem egy jó dolog, ha az embernek nincs jó cipője. Illetve a nap kellőképpen felmelegítette a talpunk alatt a talajt, hogy tényleg kapkodni kellett a lábunkat. 

negyvenegyedik_poszt_06.jpg

Pluszminuszszáz alakulat.

Egy kb tíz perces bemelegítés után a rajthoz álltunk és vártuk a startpisztoly eldördülését. Rengeteg ember volt körülöttünk. az adrenalin szintünk is növekedett, elvégre mégiscsak egy versenyről volt szó. Egy lassú kocogós rajt után az első kanyarnál a felvezető autó duda szóval jelezte, hogy akkor lehet indulni. A hatalmas tömeg az első párszáz méteren egyszerre mozgott, majd az ügyesebbek azért elhúztak a lejtős részen. Az első mérföld (azért így tudom, mert az órám mérföldben mérte a távot) viszonylag könnyen eltelt nekem is. Tudtam kocogni, elég sokáig tartottam a lépést a tömeggel én is.

negyvenegyedik_poszt_08.jpg

Aztán az első emelkedőnél le is lassultam, majd végül sétára kellett váltanom. Hiába, még mindig a 160 kg körüli súlyomat tartom, szóval nem vártam csodát. Tudtam, hogy el fogok fáradni viszonylag hamar, de magam is megleptem, hogy milyen jól bírom. Próbáltam a sétát is erőltetett menetben végezni, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mindenképp meg kell legyen a szintidő. Az eddigi versenyeimen a túlélésre játszottam, a beérés volt a lényeg, itt viszont volt egy megkötés, hogy csak az kap érmet/emléktárgyat a végén, aki szintidő alatt teljesít.

negyvenegyedik_poszt_11.jpg

A jókedv a verseny előtt is megvolt és utána sem hagyott alább!

Ez nagyon motivált arra, hogy mindent megtegyek azért az éremért, nem vallhattam kudarcot. Ezért próbáltam felváltva kocogni és sétálni, mégis hamar a mezőny végére kerültem, mire elértük a frissítőpontot. Nagyjából a pálya felénél lehetett egy vizes állomáspont, ahol mindenki kicsit felfrissíthette magát. Kellett is a hideg víz, hiszen iszonyatosan tűzött a nap. Páran rosszul is lettek talán, ahogy láttam, bár lehet csak egy rossz lépésnek köszönhetően kellett kétszer is mennie a mentőnek. Pontos infóim erről nincsenek, mert azon voltam, hogy nekem ne legyen semmi bajom :D

A frissítőpontnál sem álltam meg, mert nem akartam értékes perceket veszíteni. Előttem egy hölgy ment a lányával, valahogy mindig 50-100 méterrel előttem voltak. Akármennyire próbáltam kocogni, ők is rákapcsoltak, amikor sétáltam, akkor ők is csak sétáltak. Ekkor kitűztem magamnak, hogy próbálom őket utolérni bármi áron. Nem szerettem volna a verseny végén kullogni, ezért próbáltam minél rövidebb ideig sétálni. Persze a testem fizikailag képtelen volt arra, hogy úgy szaladgáljak, mint a többiek, még ha fejben el is döntöttem, hogy lefutom Usain Boltot. 

negyvenegyedik_poszt_10.jpg

Szami Katus Attilával versenyzett az utolsó 50 méteren. Vegyesek az érzelmek ezen a képen. :D

Sehogy sem sikerült megközelíteni az előttem haladókat, már kezdtek szállingózni azok az emberek, akik nem csak egy kört futnak, hanem hármat, vagy 5-öt. Rengetegen bíztattak, hogy ne álljak meg, nem sok van hátra, volt aki felismert egy korábbi versenyről is. Ez természetesen hatalmas erőt adott. Valamiért a bíztatás mindig dob egy kicsit a teljesítményemen, amellett, hogy a lelkemnek is nagyon jól esik. Így hát egyre kevesebb lett a távolság az előttem szaladókkal. Persze ekkora már a többiek rég nevetve elfelejtették az egész versenyt. Szami lett közülünk a legjobb, a maga 18 percével, de a többiek is kevesebb, mint 27 perc alatt megtették a távot.

negyvenegyedik_poszt_09.jpg

Aztán ráfordultunk a célegyenesre, a hölgy a lányával még mindig előttem voltak, amikor a lány rákapcsolt és ott hagyta az anyukáját. Ekkor én is próbáltam kocogni még jobban, hiszen az időm is vészesen fogyott. Mindenképp be akartam érni a szintidő előtt és az is jó lett volna, ha nem én vagyok az utolsó. Amennyire lehetetlennek tűnt az elején ez a dolog, egyre csak közeledtem az előttem csak sétáló anyukához. Ekkor már látni lehetett a célvonalat, a tribűnön rengeteg ember kezdett tapsolni és szurkolni, hogy már tényleg nincs sok hátra. És akkor megtörtént a csoda, utol értem a nénit. Nagyon örültem neki, majd ő is elkezdett kocogni. Ekkor egy őszinte "NEMÁ" hagyta el a számat és nevettünk egy hatalmasat. Nagyjából 50 méter lehetett hátra, amit fej fej mellett tettünk meg és megbeszéltük, hogy egyszerre fogjuk átlépni a célvonalat. Szerintem így pont jó volt, hiszen egyikünk sem lett utolsó. :) Talán, ha egy kicsit jobban belendülök, akkor megelőzhettem volna simán, de én nem ezért mentem, hanem csak jól szerettem volna érezni magam! Az időm végül 41 perc és 30 másodperc lett és 4,40 km-t tettem meg az órám szerint.

negyvenegyedik_poszt_07.jpg

Magamhoz képest ez az eddigi legjobb teljesítményem, mondjuk úgy könnyű, hogy igazán még sosem futottam. A mostani feleslegemmel nem is nagyon szeretném ennél jobban erőltetni, viszont biztos vagyok benne, hogy ettől kezdve sokkal több kocogást fogok vinni az edzéseimbe, hiszen hatalmas élmény volt ezen a versenyen részt venni. Sikerült ismét jobbnak lennem önmagamnál, ami mindennél fontosabb.

A következő megmérettetés

A héten véget ér az a projekt, amin az elmúlt hetekben dolgoztam, úgyhogy vissza tudok térni a régi kerékvágásba. Sőt! Úgy döntöttem, hogy nem elégszem meg azzal, amit eddig csináltam. Beszéltem Marcival és növeltük az edzések számát. Ettől a héttől kezdve minden hétköznap reggelem a CrossFit Arrabonában kezdődik! A heti öt edzés mellé egy kis biciklizést is beiktatok hétvégére, hiszen itt a jó idő, lehet menni a szabadba. Továbbá megkaptam az új diétámat is, amit szerintem egy következő posztban meg is osztok veletek, mert a korábbihoz képest jóval változatosabb. Ahhoz, hogy sikerüljön minden napra rendesen megfőznöm és reggel elmennem edzeni, kicsit a napirendemen is módosítanom kell. Mostantól 5:00 órára húzom a vekkert, így nyerek egy órát reggel, és este megpróbálok időben lefeküdni. Nagyjából másfél hónapom van felkészülni a következő versenyemre, ami a BakonyRUN lesz. Ez egy 8+ km távú akadályfutó verseny, 15+ akadállyal, ESTE. Remek kihívás lesz, izgatottan várom! Persze a következő megmérettetésem az lesz, hogy újra főzzek rendesen és fel tudjak kelni reggel ötkor. A többi már menni fog magától! #jobbleszek

 

Egy igazi futóverseny Tovább
Eltelt a kilencedik hónap

Eltelt a kilencedik hónap

harminchatodik_poszt_bevezeto.jpgAz idő egyre gyorsabban telik, rengeteg minden történik körülöttem. Úgy érzem, hogy sok dologról le is maradok és nem tudom megélni úgy, ahogy azt igazán kéne. Ez talán az egyik hátránya az új életmódnak, egyszerűen nincs időm unatkozni, vagy azon sajnálkozni, hogy hétfő van (talán ez nem is akkora hátrány..). A fenti két kép között majdnem napra pontosan egy év telt el, csak annyi a különbség, hogy 60 kilóval könnyebb vagyok ma már, mint akkor. Megígérem, ha elérem a célom, akkor készítek egy harmadik képet is Dancsó Péterrel, csak a poén kedvéért! :D

Benne voltam a tévében

Annak ellenére, hogy ez a február elég rövid volt, meglehetősen sok dolog történt velem. A blogon már összesen 215 EZER megtekintés van, ami jóval meghaladja azt a nézőszámot, amire valaha is számítottam. A megnövekedett érdeklődés azt hozta magával, hogy megkerestek a FEM3-on futó FEM3 Café nevű műsortól egy interjú erejéig és a Győr+ rádióban is beszéltem arról, hogy mégis mekkora fába vágtam a fejszémet. 

harminchatodik_poszt_02.jpgVettem egy nadrágot a műsor miatt egy IGAZI BOLTBAN, elég vagányan nézek ki benne. A TV2 székházban pedig egy ilyen szobában kellett várni amíg adásba kerültem.

Mindig sejtettem, hogy egyszer bekerülök a tévébe. Reméltem, hogy nem valamelyik híradó, vagy a Kékfény lesz az, ahol majd láthatnak az emberek, de aztán végülis a TV2 csoport egyik csatornája, a Fem3 volt az, ahol először beszéltem a történetemről a nagyérdeműnek. Az egész egy facebook üzenettel kezdődött, hogy szeretnének látni a műsorban, adjam meg a telefonszámom és beszéljünk róla. Eleinte nagyon szkeptikus voltam, a mai világban sosem lehet tudni, hogy mi átverés, vagy mi nem. Pont a napokban dőlt be rengeteg ember egy ingyenes Tesla autó sorsolásnak a facebookon, úgyhogy nyitott szemmel kell járni. Szóval egészen a műsor napjáig igyekeztem titokban tartani a dolgot, mert kicsit tartottam attól, hogy valaki szórakozik velem. 

Több telefonos egyeztetés után egyre biztosabb voltam benne, hogy ez tényleg megtörténik, tényleg benne leszek a tévében. Hihetetlenül örültem neki, számomra hatalmas szó, hogy egy élő műsorban szerepelhettem. Egy keddi napon kellett felutaznom Budapestre a TV2 székházába, ahol a stúdió volt. Jó korán indultunk Szamival, hogy elkerüljük a reggeli dugót, és biztosan időben odaérjünk az adásra. Instrukcióként azt kaptam, hogy fél órával előbb legyek ott, hogy fel tudjanak készíteni. Amikor odaértünk, akkor egy fogadószobába kísértek minket, ahol egy televízión lehetett nézni az élő adást. A műsor egyik szerkesztője hozott egy nyomtatványt, amit alá kellett írnom. Az volt benne, hogy nem reklámozhatom a blogomat, nem mondhatom ki a nevét. Ezután átkísért a smink szobába, ahol egy kis púdert tettek a homlokomra, hogy ne csillogjon a sok lámpától. Ezután átkísért egy másik szobába, ahol rámrakták a mikrofont. Amikor ide bementünk, akkor többen is köszöntek nekem, hogy "szia Gábor", integettek, mindenki nagyon kedves volt és tényleg olyan érzésem volt, hogy vártak már és mindenki tudta, hogy miért megyek. Egyáltalán nem izgultam, úgy voltam vele, hogy ez is egy olyan nap, mint a többi. Bemegyek, leülök és válaszolok pár kérdésre. Mi baj lehet?! Nem szakmai dolgokat fognak kérdezni, nem vizsgázni fogok, csak egyszerűen magamról és az életemről kell mesélni. Full egyszerű az egész. Na igen! 

Amikor beléptem a stúdióba és megláttam a sok lámpát, a szép díszletet, a stábtagokat és a nagy kijelzőket, akkor hirtelen ökölbe szorult a gyomrom. Azt sem tudtam mi van. Aztán sikerült összekapnom magam, vártam szépen a soromra. Véget ért az előttem lévő interjú, reklámot adtak és megkezdődött a következő szegmens velem. Egy néni integetett, hogy akkor most kéne beülni a kanapéra. Elfoglaltam a helyem, köszöntem a műsorvezetőknek, akik hihetetlenül kedvesek és lelkesek voltak. Nagyon meglepődtem és jó érzéssel töltött el, hogy ennyire jófejek voltak velem. Felkészültek belőlem, ők is tudták, hogy miért megyek és tök közvetlen volt az egész beszélgetés. Megmondom őszintén, én még nem mertem visszanézni az adást, szóval nem tudom, hogy mondtam e hülyeséget, vagy sem, igyekeztem nagyon, hogy a lehető legértelmesebb mondatok hagyják el a számat, aztán ez vagy sikerült, vagy nem :D Ha legközelebb megyek, amikor már elértem a +-100-at, akkor biztos rutinosabb leszek! :)

harminchatodik_poszt_03.jpg

A város hangja

A televíziós szereplésem után felkerestek a Győr+ rádiótól, ahol ugyancsak az átalakulásomról kellett beszélnem. Itt már egyáltalán nem izgultam, hiszen nem voltak kamerák, amik rögzítik minden egyes gesztusomat, szóval elengedhettem magam és felszabadultan beszélgettem a műsorvezetőkkel. Lentebb meghallgathatjátok, hogy miket beszéltem, ahogy a televíziós felvételt, ezt sem mertem még visszahallgatni, szóval nem tudom, hogy jó dolgokat mondtam e, vagy sem.

Mindenesetre hatalmas élmény volt ez is, hiszen nem minden nap szerepelhet az ember egy héten belül a tévében és a rádióban is. Kicsit úgy éreztem, hogy elege lesz az embereknek belőlem, mert szó szerint már tényleg a csapból is én folytam. :P

Saját póló + videó

harminchatodik_poszt_04.jpg

Amikor annak idején elkezdtem, nem gondoltam volna, hogy eljutok ehhez a mérföldkőhöz. Elkészítettem a saját logómmal ellátott pólót, amivel szerettem volna pár barátomnak megköszönni, hogy egészen eddig támogatott abban, hogy elérjem a célom. Tolerálták azt, hogy a szabadidőm eléggé megcsappant és bátorítottak arra, hogy továbbra is haladjak a céljaim felé. Bízom benne, hogy továbbra is mellettem állnak majd és büszkén viselik ezt a pólót. Lényegében ez nem csak egy póló, hanem az elmúlt 9 hónap kínlódásának szimbóluma. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy ez létrejöhessen, úgyhogy büszke vagyok rá.

A másik büszkeségem az alábbi videó. Sajnos / vagy nem sajnos a videó előbb elkészült, mint a pólók, szóval azért nem azt viselem benne. Viszont szeretnék minél több embert arra motiválni, hogy kezdjen el sportolni és ne féljen segítséget kérni. Sportolni elképesztően jó. Furán hangozhat a számból, de az elmúlt közel egy év alatt többet sportoltam, mint az elmúlt 24 évemben. Szerintem manapság már egy hét alatt többet sportolok, mint régen :D Szóval nagyon nagy örömmel készítettem ezt a videót, valamivel jobb minőségű, mint az első.

 

harminchatodik_poszt_05.jpg

Ahogy a képen is látszik, kezd egyre emberibb formám lenni. Az első alkalommal, amikor mentem a Marcihoz, akkor egy XXXXXL-es póló volt rajtam, amiből kilógott a hasam. A fenti képen egy XXL-es méretűt hordok, de már ez is kezd kicsit lógni itt-ott. Egyszerűen nem tudok betelni ezekkel a pólókkal. 

Jó sok időmbe telt, mire összeszedtem ezt a sokmindent, ami történt velem az elmúlt hetekben. Természetesen azt már le sem írom, hogy kedden, csütörtökön, szombaton járok még mindig crossfitre, és mellette péntekenként van egy mobility is, amit ugyancsak nagy lelkesedéssel csinálok. Szükségem is van minden edzésre, mert játékon kívül megcsinálom a CrossFit Open gyakorlatait - erről majd írok egy másik posztot, plusz alig több, mint egy hónap van már csak hátra a Spartan Sprintig. Nagy erőkkel készülök rá, hogy ne érjen meglepetés. 

A következő posztban a kérdéseiteket fogom megválaszolni, szerencsére van egy csomó. Ha esetleg van még olyan dolog, amire kiváncsiak vagytok és nem írtam még róla, akkor tegyétek fel nyugodtan a kérdéseiteket az alábbi dobozban. 

Eltelt a kilencedik hónap Tovább