A változáshoz idő kell.

#jobbleszek

Hello Kékestető!

huszonotodik_poszt_bevezeto_1.jpg

Egy korábbi posztomban már írtam arról, hogy általában a barátaimmal csak punnyadni szoktunk, nézzük a tévét és eszünk. Vagyis hát régen ezt csináltuk. Egyrészt azért, mert lusta voltam mindig, másrészt azért, mert kényelmesebb otthon feküdni, mint a saját határainkat feszegetni. A kinti világ néha szórakoztatóbb, mint a négy fal között ülni, szóval elhatároztuk, hogy kirándulgatni fogunk. A hosszú hétvége kiváló alkalmat biztosított arra, hogy kimenjünk a természetbe, szerencsére az időjárás is megfelelő volt arra, hogy felmásszunk Magyarország legmagasabb pontjára. Kicsivel több, mint két óra alatt sikerült is felmennünk a hegytetőre. Talán előbb is sikerült volna, ha nem tévedünk el nagyjából félúton. :D 

Komfort zóna? Mi az?

Eleinte nagyon tartottam attól, hogy majd nem fogom bírni, pedig nem tudtam, hogy mire számíthatok. Sosem voltam még így túrázgatni, de tisztában vagyok a képességeimmel és sajnos még mindig nem vagyok az a fürge típus. Igaz így, hogy megszabadultam már több, mint 50 kg-tól, bátrabban nekivágtam egy ilyen kihívásnak. Az útvonalat még csak hírből sem ismerte egyikünk sem, az interneten találtunk egy cikket, ahol azt írták, hogy családdal és kisgyerekekkel is megtehető a túra nagyjából fél nap alatt. Autóval elmentünk tehát Mátraházára, ahol találkoztunk több csoporttal, amiből tudtuk, hogy jó helyen vagyunk. Fogtuk magunkat és elindultunk a kijelölt úton. A térképen egy jó nagy kör volt bejelölve, több látnivaló érintésével lehet feljutni a hegy tetejére. Természetesen sikerült ellentétes irányban elindulnunk a kijelölt útvonalhoz képest, de ez volt a kisebb probléma.

huszonotodik_poszt_03.jpg

Bence, Ádi és Zsolti tartottak velem ezen a fergeteges túrán.

Szerencsére meglehetősen jó idő volt, sütött a nap is. A szél csak enyhén fújt, a hulló sárga és barna falevelek egyszerűen gyönyörűek voltak. Az ösvény elején még láttuk a kitaposott utat, de aztán amikor beljebb értünk az erdőbe, akkor már mindent falevél borított. Elképesztő látvány tárult elénk ennek köszönhetően, de rossz is volt, mert nem láttuk a csúszós köveket, faágakat. Az egész út alatt nagyjából háromszor bicsaklott ki a bokám, ami szerencsére jól bírta a kiképzést. Eleinte meglehetősen egyszerűnek bizonyult a túra, aztán pár km után arra lettünk figyelmesek, hogy lefelé megyünk. Gyanús volt nagyon, mert a logika azt sugallja, hogy Magyarország legmagasabb pontját úgy tudjuk csak elérni, ha FELFELÉ megyünk. Elővettük a térképet és akkor láttuk, hogy rossz irányban megyünk. Majdnem egy kilómétert mentünk feleslegesen lefelé.

huszonotodik_poszt_02.jpg

Nem voltunk időhöz kötve, szóval nem volt ez akkora probléma, mindenesetre itt már kezdtem érezni, hogy még lesznek problémák. Szakadt rólam a víz, viszonylag gyorsan haladtunk azért, de hősiesen helyt álltam és tartottam én is a tempót. Visszatértünk a helyes útra és mentünk tovább a csúcs felé. 

Mindenki azt akarja..

huszonotodik_poszt_04.jpg

Egy fa majdnem ránk dőlt, de időben elkaptam :D 

Ahogy közeledtünk a hegy tetejére, egyre meredekebb lett az ösvény. Mondanom sem kell, eléggé megterhelő volt ekkora súlyfelesleggel felfelé battyogni. A térdeimet nagyon leterheltem, többször is meg kellett állnom pihenni és gondoskodtam az elvesztett víz utánpótlásáról is. Az utolsó párszáz méter volt talán a legnehezebb számomra, de nem adhattam fel ilyen közel a vég előtt, főleg, hogy láttam idősebb, nyugdíjas embereket, akik vígan, szinte szökdécselve vették az akadályokat. Azt gondoltam magamban, hogy megcsinálom bármi áron. Amikor megláttam, hogy felértünk, akkor minden fáradtság elmúlt és nagyon jó érzés töltött el.

huszonotodik_poszt_05_1.jpg

A hegytetőn pihentünk egyet, megnéztük a kilátást és ebédeltünk is. Nagyjából egy órát töltöttünk el fent, amikor feltámadt a szél és inkább elindultunk visszafelé, mert nem akartunk megbetegedni. Visszafelé azon az ösvényen mentünk, amerre eredetileg jönnünk kellett volna, hogy tegyünk egy szép nagy kört. Végig egyenesen kellett volna mennünk a kijelölt kék úton, de természetesen ismét eltévedtünk. Valahol rossz irányba kanyarodtunk és az addig egészen kellemes kis lejtőből szinte szakadék lett. Majdnem függőlegesen kellett lefelé mennünk egy nagyon durva területen a nyirkos, avarral teli sziklákon, ahol bármelyik rossz lépés végzetes lehetett volna. Persze egyikünk sem esett el, még én sem, pedig párszor jól megcsúsztam a simatalpú cipőmnek köszönhetően (nem elfelejteni, tornacipőben felelőtlenség elindulni a hegyekbe! :D). Végül visszatértünk arra a szakaszra, ahonnan jöttünk, úgyhogy onnan már nem tudtunk volna eltévedni, még ha akartunk volna sem.

huszonotodik_poszt_06.jpg

Picivel több, mint 12 km mentünk.

Sikerült kicsit kiereszteni a fáradt gőzt, kicsit kiszakadni a hétköznapok stresszéből, elszakadni a város zajától, sikerült aktívan pihenni. Kellemesen jóleső érzés volt ez a kirándulás, mind testileg mind lelkileg. A többieknek meg sem kottyant, de én azért elég rendesen elfáradtam a végére. Elképesztő izomláz van a derekamban és a lábaimban, amikor ezeket a sorokat írom. Mindenesetre rájöttem arra, hogy sokkal több mindenre vagyok képes, mint gondolnám és legtöbbször csak fejben dőlnek el ezek a dolgok. Igyekszem tovább feszegetni a határaimat és olyan célokat kitűzni magam elé, amikért érdemes küzdeni!

Hirdetés

+-100

Facebook oldaldoboz