spartan_race - +-100

+-100


Életem eddigi legjobb versenye

Életem eddigi legjobb versenye

otvenedik_poszt_bevezeto.jpg

A nagykanizsán megrendezett Spartan Super életem eddigi legjobb versenye is lehetett volna, ám sajnos az élet közbeszólt és nagyon sok nehezítő tényező közül végül egy sérülés volt az, ami ebben meggátolt. Persze addig a sérülésig el kellett valahogy jutni, szóval ne szaladjunk annyira előre!

A felkészülés

A téli sprint után nagyon jól éreztem magam, hatalmas lendületet kaptam és bizakodó voltam az idei szezonnal kapcsolatban. Tudtam, hogy lesznek nehézségeim a versenyek során, de a tavalyi évhez képest klasszisokkal jobb volt a teljesítményem minden területen. Az edzés nagyon jól ment. Folyamatosan megdöntöttem a saját rekordjaimat. Nagyon erős lettem, aminek köszönhetően tudtam nagy súlyokkal dolgozni, a kis súlyos gyakorlatokat pedig sokkal gyorsabban elvégeztem. Most különösen nem bocsátkoznék részletekbe, az Instagram oldalamon nagyon sok videó van arról, hogy milyen nagy intenzitású edzéseket végeztem az elmúlt hónapokban nap, mint nap.

otvenedik_poszt_02.jpg

Sajnos a felkészülést félbe kellett szakítanom egy szépítészeti műtét miatt. Az arcom jobb oldalán egy négy cm átmérőjű zsírcsomó volt, ami már évek óta ott lapult. Különösen nem zavart semmiben, sőt, igazából nem is nagyon látszódott, mert akkora volt a fejem. Aztán lefogytam azt a 60 kilót és a fejem is kicsit átalakult, jóval kisebb lett, aminek köszönhetően egy hatalmas dudor jelent meg az arcomon. Persze a fotókon igyekeztem mindig úgy helyezkedni, hogy ne látszódjon, mert nagyon zavaró volt. Aztán amikor egyre többen kérdezték élőben, hogy mi történt az arcommal, akkor elhatároztam, hogy kivetetem.

A győri kórházban fél évre adtak időpontot, ami különösebben nem is volt gond, mert féltem a beavatkozástól - utólag belegondolva jobb lett volna előbb túlesni a dolgon. Március 6-án történt a műtét, ami viszonylag zökkenőmentes volt. Nem éreztem semmit az úgy nagyjából 15 db érzéstelenítő injekciónak hála, viszont mivel elég közel volt a fülemhez, mindent hallottam. Ez egy kicsit megviselt lelkileg, hiszen sosem történt még velem ilyen, nem is nagyon tudtam, hogy mire számítsak. Ahhoz, hogy a 4 cm átmérőjű csomót eltávolítsák, egy 5 cm hosszúságú bemetszésre volt szükség. A bőröm megnyúlt azon a részen, szóval abból is kellett eltávolítani egy kicsit, hogy feszes legyen. Fél óra alatt kész is volt az egész, összevarrták, leragasztották és mehettem is Isten hírével.

otvenedik_poszt_03.jpg

Vajon hányan láthatták, hogy ilyen véresen mászkálok a városban?

Az érzéstelenítő miatt semmit nem éreztem az arcom azon részén, sőt még a beavatkozás után két héttel is kicsit zsibbadt volt a műtét helye. Egy viszonylag morbid, ám annál viccesebb dolog történt velem. Közvetlenül a műtét után közlekedtem a városban, el kellett mennem pár pluszminuszszázas pólóért, ami éppen aznap készült el. Bementem gyanútlanul, amikor rámszóltak, hogy tiszta vér az arcom. Különösebben nem foglalkoztam vele, mert fájdalmat nem éreztem, de azt mondták, hogy a műtét után nem szabadna véreznie a sebnek, úgyhogy azonnal visszamentem a kórházba. Ott újra leragasztották és nem volt vele semmi probléma egy vagy két napig, de utána sajnos megint be kellett mennem, mert megint ömlött a vér a sebemből. Alapvetően engem nem zavar a vér látványa, de itt már kezdtem kicsit aggódni. Féltem attól, hogy valami komolyabb baj van a háttérben, esetleg nem varrták jól össze. De aztán szerencsére semmi extra baj nem volt, azóta be is gyógyult teljesen.

otvenedik_poszt_04.jpg

Egy hónappal a műtét után.

A műtét miatt 10 napig nem csinálhattam semmit, nem erőltethettem meg magam, mert félő volt, hogy felszakad a seb. Így ez az idő edzés nélkül telt el, elképesztően nehéz volt utána ismét nekiállni. De ez sem tántorított el, mentem és csináltam, mert tudtam, hogy közeleg a nagykanizsai verseny. Nem vallhatok szégyent.

A verseny

Vészesen közeledett a verseny napja. Egyre izgatottabb lettem, hiszen életem legelső Spartan versenye ugyancsak nagykanizsán volt nagyjából egy évvel ezelőtt. Egy hatalmas mérföldkő volt ez számomra. Szerettem volna megnézni, hogy az elmúlt egy évben mennyit fejlődtem magamhoz képest. Éppen ezért neveztem a Super és a Sprint távra is. Nagyon elszánt voltam, tudtam, hogy képes vagyok rá, de egymás után két versenyt bevállalni azért rizikós volt. Ettől függetlenül a bennem levő tűz nem hagyott nyugodni, minden adott volt ahhoz, hogy egy sikeres versenyt tudhassak magaménak. Ez már nem az első rodeóm volt, tudtam, hogy mire számítsak, tudtam a képességeimet is, mi baj lehet alapon belevágtam.

otvenedik_poszt_05.jpg

Patríciával csináltam meg a tavalyi NemzetiHajsza 16 km-es távját.

Ismét Gergővel közösen terveztük a versenyt, ahogy a tavalyi Sprintet, Supert és Beastet is. Most viszont annyiban változott a helyzet, hogy Gergő nem kísért már végig engem. Kíváncsi volt ő is arra, hogy milyen időt tud futni, ami teljesen érthető és a februári téli sprint óta tudta azt is, hogy már egyedül is el merek indulni egy versenyen. Persze azért tartottam attól, hogy mi van, ha egy akadály esetleg nem sikerül egyedül és majd segítségre szorulok, de ettől még izgalmasabb lett az egész. A szállásunk Patríciáékkal volt közösen egy panzióban, mert ők szerencsésen lefoglalták már akkor, amikor kihirdették az idei helyszíneket. Elképesztő sokan neveztek az idei első magyar Spartan hétvégére, úgyhogy pár óra alatt betelt az összes szállás.

A verseny előtt egy nappal Győrből nagyjából 3 óra alatt le is értünk Nagykanizsára, elfoglaltuk a szállást, megvacsoráztunk és felkészültünk a következő napra. Bepakoltuk a magnéziumot, műzliszeleteket, bekevertük az izotóniás italt, készen álltunk mindenre. Szombat reggel viszonylag időben odaértünk a Csónakázó tóhoz, ekkor már nagyon sokan ott voltak. A 9:30-as OPEN futamban indultunk mindhárman. Átvettük a rajtcsomagot, találkoztunk nagyon sok ismerőssel és itt is nagyon sokan odajöttek hozzám egy-egy bátorító szóval. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, elképesztő jó érzés volt, hogy ennyien bíztattak a verseny előtt.

otvenedik_poszt_06.jpg

Aztán jöhetett a bemelegítés. Nagyon alaposan bemelegítettem most, biztosra akartam menni. A crossfit edzések alkalmával jól bevett bemelegítő gyakorlatokat megcsináltam rendesen, plusz a közös bemelegítésre is odamentem. Ekkor kiszúrtak a színpadról és egyből fel is hívtak, itt találkoztam ambassador társakkal is, elképesztő élmény volt. Kiálltam több száz ember elé és meséltem pár szót magamról, elmondtam, hogy szeretnék lefogyni száz kilót, most hol tartok és szeretném megcsinálni mindkét versenyt a hétvégén. Ekkor már az adrenalin szintem az egekben volt, csak és kizárólag a cél lebegett a szemem előtt. Nagyon jól éreztem magam és már alig vártam, hogy indulhassak.

A bukás

Emlékszem, a tavalyi Sprint útvonala is hasonlóan kezdődött. Akkor Gergő segítsége nélkül nem tudtam volna még az indítózónába se bejutni, hiszen már ott van egy palánk, amin át kell mászni/ugrani. Tekinthetjük ezt -1. feladatnak is, most viszont egyáltalán nem esett nehezemre. Segítség nélkül átlendültem az akadályon, és megindultam a tömeggel a hegy felé.

otvenedik_poszt_08.jpg

Ott lett vége a versenyemnek.

Az első akadályokkal semmi gond nem volt. Szokásos palánk fölött, alatt, között. Aztán meg kellett mászni a hegyet, ami nem volt annyira megterhelő, mint tavaly. Viszonylag hamar sikerült a tetejére jutnom, sőt, ennél már sokkal nagyobb emelkedőket is leküzdöttem. Meg sem izzadtam szinte. Aztán amikor síkra váltott a terep, akkor el tudtam kezdeni kocogni szépen lassan. Beálltam egy kényelmes tempóra, ami valamivel gyorsabb volt, mintha cammognék, de azért mégsem nagyon fárasztó. A levegővételre is nagyon figyeltem, tudtam, hogy a legtöbb ezen múlik. Tüdővel még mindig nem állok jól, de így, hogy odafigyeltem, kivételesen jól haladtam és a tempót is sokáig fenn tudtam tartani. Ahogy haladtam tovább, következett ismét egy palánkos feladat, itt fölötte, alatta és közötte kellett áthaladni. Ezzel sem volt semmi probléma.

Ezután át kellett haladni egy tócsán gyakorlatilag, nagyjából térdig ért. Arra jó volt, hogy egy kicsit felfrissítsen a verseny elején. Aztán homokzsákot kellett cipelni. Itt utolértem a tömeget, nagyon meglepődtem, hiszen ilyen még nem nagyon volt. Voltak olyan emberek is, akik akkor kezdték el a cipelést, amikor én. Lehet feltorlódtak, vagy ők is akkor értek oda, nem tudom, mindenesetre az önbizalmamon jókorát dobott ez. Felvettem a hátamra a zsákot, ami nagyjából 30-40 kg lehetett (nyitókép). Ezek azok a feladatok, amik számomra a legjobbak, hiszen évekig 60-70kg felesleggel mászkáltam. Nem volt annyira megterhelő, inkább itt is arra kellett figyelnem, hogy ne nagyon csúszkáljon a zsák a hátamon, mert akkor hamarabb elfárad a kezem. 

Egy jó nagy kört kellett megtenni a zsákkal, utána pedig az egyensúly akadály következett. Valamiért ez sosem ment még, de mindig megpróbálom. Igyekeztem levinni a súlypontomat, nagyjából a feléig jutottam el, majd valaki mellettem megpróbálkozott, egy kicsit megmozdult alattam az akadály és már le is pottyantam. Indultam négyüteműzni, jöhetett az első 30.

A következő akadály az A cargo volt, ezt is szeretem, bár mindig megijedek, hogy leszakad alattam az a háló, ami ki van feszítve. Persze több mázsás rakomány lefogására tervezték, elég kicsi az esély rá, hogy elszakad, de azért ilyenkor mégis mindig bennem van a félsz. :D Ezt követően ismét mászni kellett, itt viszont csöveken, nagyon vigyáztam, nehogy lecsússzon a lábam róla, elég hülyén vette volna ki magát, ha lesérülök egy akadálynál... :D 

A táv harmadához érkeztem, ahol volt egy frissítő pont. Itt jutott eszembe először, hogy basszus, hát a hátamon van a 3 literes vizespalack és még egyszer sem ittam az izotóniás italomból. Magnéziumot sem használtam még, görcsnek sehol semmi jele és még az összes műzli is megvolt. Elképesztő volt, hiszen az előző Super alkalmával az első frissítőpontnál már újra kellett töltenem a készleteimet plusz meg is kellett állnom egy bő negyed órára, hogy pihenjek. Most viszont felmarékoltam egy pohár vizet, lehúztam és már mentem is tovább. Nem törődtem semmivel, csak haladtam a cél felé.

otvenedik_poszt_14.jpg

Mint, aki jól végezte dolgát! Köszi a képeket, Vanda!

Magamhoz képest nagyon jó időt 'futottam', egy óra húsz perc alatt tettem meg az 5,3 km távot, amikoris egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően beleléptem egy gödörbe. A bokám azonnal kifordult, hatalmasat bucskáztam és hirtelen azt se tudtam, hogy mi van. Első dolgom az volt, hogy körülnézek alaposan, hogy ki látta mi történt. Szerencsére csak előttem voltak páran, akik megelőztek, mögöttem még messzebb voltak az emberek. :D Egy gonddal kevesebb!

Hatalmas fájdalmat éreztem a bokámban, a 160 kg-os súlyommal piszok nagy terhelést kaphatott. Persze egy picit meg is lepődtem, sosem estem még így el, szóval az újdonság ereje miatt nem volt időm azzal foglalkozni, hogy fáj e, vagy sem. Levettem a cipőm, majd örömmel konstatáltam, hogy nem történt nyílt törés, és tudtam mozgatni a lábujjaimat is. Nem kellett sokat egyedül ücsörögnöm a fa tövében, mert szinte azonnal jött egy versenytárs, aki már kérdezte is, hogy minden rendben van e. Mivel nem tudtam, hogy rendben vagyok e, ezért azonnal bekamuztam, hogy "PERSZE! Semmi gond nincs, csak pihenek egyet." Pár percig vívódtam, hogy mit tegyek. Tudtam, hogy ha segítséget kérek a szervezőktől, akkor a versenynek számomra azonnal vége. Akárhány ember futott el mellettem, mindenkinek azt mondtam, hogy semmi gond, jól vagyok. A makacs és büszke belső énem nem engedte, hogy beismerjem azt, hogy itt problémák vannak.

otvenedik_poszt_15.jpg

Aztán nagyjából a 15. embernél mondtam, hogy legyen kedves szólni a következő akadálynál levő önkénteseknek, hogy nem tudom folytatni a versenyt. Az egészségem sokkal többet ér annál, mint a büszkeségem. Ha ebben az állapotban folytattam volna, azzal kockára tehettem volna a bokám épségét egész életem végéig. Ezt pedig egyértelműen nem szerettem volna. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik megálltak, hogy megnézzék jól vagyok e. Sajnos akkor már sokmindent nem tudtak tenni az ügy érdekében, de a sportszerűség és az emberiesség mindenképpen egy nagyon felemelő dolog, főleg egy ilyen helyzetben. Többek között ezért is szeretem annyira ezt a közösséget és ezért vagyok büszke arra, hogy spártainak mondhatom én is magam.

A segítők, Rebeka és Vanda hamar megérkeztek a Bendertől. Azonnal szóltak az irányításnak, hogy gond van és már küldték is a mentőegységet. Addig, amíg várakoztunk, addig kedélyesen elbeszélgettünk, rengetegen elfutottak mellettünk és folyamatosan kérdezték, hogy tudnak e segíteni. Itt kezdett tudatosulni bennem az, hogy számomra ez a verseny végetért, és nagy valószínűséggel a vasárnapi Sprint is felejtős. Egyre mérgesebb lettem a kialakult helyzetre, persze utólag már nagyon nem tudtam vele mit kezdeni, mégis dühített a dolog. Oly sokat készültem erre, egy éve vártam ezt a versenyt és akkor egy ilyen bugyuta baleset közbeszól. Persze próbált mindenki nyugtatni, hogy: ez akárkivel előfordulhat, örüljek, hogy nem lett nagyobb bajom. 

otvenedik_poszt_09.jpg

A bokám kétszer akkora lett, mint a másik.

Nagyjából 10 perccel később megérkeztek a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat munkatársai, akik segítettek beszállni abba a kis menő quadba, és levittek hegyről. Ott megvizsgáltak, azt mondták, hogy ne nagyon terheljem, és ha nem lesz jobb, akkor mindenképp menjek el vele kórházba. Kaptam egy pólyakötést rá, és elindultam a cuccaimért. Ezúton is nagyon szépen köszönöm a gyors és szakszerű segítséget az orvosi csapatnak!

Gyógyulás

Amikor átvettem a táskámat és leültem egy padra, akkor egyre jobban fájt a lábam. Eleinte még nehezen, de tudtam haladni vele, aztán ez csak rosszabb lett. Próbáltam nem foglalkozni vele, írtam a barátaimnak és a családomnak, hogy sajnos most ez a verseny számomra elég szerencsétlenül ért véget. Addigra Patrícia és Gergő is beért a célba, ők nagyon ügyesek voltak, Gergő hiba nélkül teljesítette a távot. Ők ekkor még nem nagyon tudták, hogy mi van, meg is lepődtek, hogy ilyen hamar végeztem én is. Összeszedelődzködtünk, aztán mentünk vissza a szállásra. Sok mindenre nem voltam képes ebben az állapotban és a hazajutás sem volt egyszerű.

otvenedik_poszt_10.jpg

Amikor a szállásra értünk, akkor megebédeltünk, aztán egyből el is feküdtem, hogy felpolcoljam a lábam. A fájdalom csak durvább lett, a többiek azt mondták, hogy menjünk be kórházba, mert lehet nagyobb a baj, mint ami kívülről látszik. Én persze makacs voltam továbbra is, nem akartam bemenni. Pihenni akartam és várni, hátha a probléma magától megoldódik. Feküdtem pár órát, el is aludtam, addig a többiek bementek a városba, voltak boltban is. Mire visszaértek sajnos a lábam nem javult egyáltalán, a jegelés ellenére sem, sőt, jobban fájt, mint amikor elestem, úgyhogy mondták, hogy azonnal el kell mennünk kórházba. Nagy nehezen megfürödtem, felöltöztem, Patrícia újra befáslizta a lábam, aztán még egy kicsit húzni akartam az időt. Egészen addig sikerült még így feküdnöm, amíg ismét elaludtam és így este már nem mentünk be a kórházba. :D

Másnap felkeltem reggel és egyértelművé vált számomra is, hogy mindenképp be kell mennem, mert a fájdalom egyáltalán nem akart szűnni és a véraláfutás is megjelent a lábam mindkét oldalán. Gergő és Patrícia vasárnap is versenyzett, úgyhogy elsőként elvittük őket a helyszínre, átvették a rajtcsomagot, majd én és Patrícia barátja, Gábor, elmentünk a nagykanizsai kórházba. Ott szinte azonnal megvizsgáltak, megröntgeneztek és azt mondták, hogy részleges bokaszalag szakadásom van, illetve egy picike rész letört a csontból is. A felvételeken láttam én is az elváltozást, de konkrét törés szerencsére nem volt. 

otvenedik_poszt_11.jpg

Jégakku híján a vizes tasakomat hűtöttem le :D

Azt javasolták, hogy jegeljem, felírtak egy bokaszorítót és mondták, hogy az ilyen baleseteknél nem szoktak már műtétet javasolni és a gipszet is kerülik, mert általában lassítja a felépülést. Azóta eltelt egy hét, és sokkal jobb a helyzet. A lábam már nem fáj annyira, viszonylag könnyedén tudok haladni, amikor a bokaszorító rajta van a lábamon. Persze nem nagyon terhelem, mert félő ekkora túlsúlynál, hogy ismét bekövetkezik a baj. Egész héten itthon feküdtem, pihentettem és jegeltem. 

otvenedik_poszt_12.jpg

Ezen felül pedig Réka, aki egyébként a táplálkozási tanácsadóm, javasolt egy kezelést, amit sportolóknál szoktak alkalmazni. Flossing szalaggal körbetekerte a bokám, majd mozgatnom kellett minimálisan, ezáltal serkentve a vérkeringést. Ezt megismételtük 5-6 alkalommal és ezáltal lejjebb ment a duzzanat és utána nem is fájt már annyira.

A jövő

A kontrollon kiderül, hogy mi a helyzet, de még pár hétig biztosan nem terhelhetem a bokám. Marci szerint leghamarabb ősszel mehetek újabb Spartan versenyre, ami jócskán betesz a terveimnek. Szeretnék minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy minél hamarabb felépüljek. Természetesen figyelembe veszem azt is, hogy a teljes felépüléshez sok idő kell. Orvosi és edzői felügyelet alatt szépen lassan megerősítem a bokám körüli részt. Remélhetőleg azért ősznél előbb is részt vehetek versenyeken.

otvenedik_poszt_13.jpg

Marcival, a verseny előtti utolsó edzésen.

A szívem mélyén még mindig dühös vagyok magamra, hogy így elintéztem a bokám. Ezzel hátravetettem a fogyási folyamatot, az edzést, a versenyekre való felkészülést és a hétköznapi életem is megnehezítettem erre az időszakra. Ettől függetlenül örülök, hogy nem lett nagyobb bajom és hogy ennyivel megúsztam. Ez a megfelelő bemelegítésnek köszönhető! Na jó, lehet egy kis szerencsém is volt azért :P

Mindenesetre nem fogom feladni és nem hagyom, hogy ez a sérülés rányomja a bélyegét arra, amit elterveztem. Meglesz idén a trifecta, és a 100 kg mínusz is. Most egy kicsit át kell értékelnem a dolgaimat, az étkezésre kell nagyobb hangsúlyt fektetnem, mivel nagyon ugrálni nem tudok. A következő posztban arról írok majd, hogyan kezdtük el a közös munkát Rékával, a táplálkozási tanácsadómmal. Izgatott vagyok emiatt, hiszen a fogyás javarészt a konyhában történik!

Összességében tényleg ez volt életem eddigi legjobb versenye, nagyon jól haladtam, az akadályokkal nem volt probléma. Optimális esetben 4,5 óra alatt és 240 büntetővel végeztem volna a Super távval, ami azt jelentette volna, hogy csupán fél órával tovább tartott volna teljesítenem, mint a legelső Sprintemet. Kétszer olyan ügyes vagyok, mint akkor, ami számomra hihetetlen teljesítménynek számít. Sajnos ez most nem lett meg, de a következő versenyen a legjobb formámat fogom hozni! #jobbleszek

Életem eddigi legjobb versenye Tovább
Az első téli versenyem - Winter Spartan Sprint @ Slovensky Raj

Az első téli versenyem - Winter Spartan Sprint @ Slovensky Raj

negyvenkilencedik_poszt_bevezeto.jpg

Ahogyan az előző posztomban írtam, idén szeretném kicsit feltúrbózni a versenyek számát. Annak ellenére, hogy tavaly már 8 versennyel túlléptem az előző évek átlagát, sőt még az összegét is, úgy gondoltam, hogy még több megmérettetésen szeretnék részt venni. Ezekkel a kihívásokkal tudom mérni azt, hogy ténylegesen mennyi értelme van minden egyes nap reggel 5 órakor felkelnem, edzenem heti 5-8 alkalommal és diétáznom, ahogy a csövön kifér. Idén az első ilyen rendezvény egy téli Spartan Sprint volt a lenyűgözően szép Szlovák Paradicsomban. Kihívásból pedig volt bőven!

Szinte a szomszédban

Magyarország éghajlati és domborzati adottságait tekintve nem egyszerű egy igazán jó téli akadályfutó versenyt megszervezni, mint egy hegyekkel és völgyekkel tűzdelt tájon. Amikor az edzőmmel, Marcival tervezgettük, hogy idén melyik versenyeken veszek részt, mondtam neki, hogy mindenképpen szeretnék egy télire is elmenni. Így esett a választás a Slovenský Raj Spartan Winter Sprint-re. Annyira hirtelen jött az ötlet, hogy már betelt a regisztráció, a szálláshelyek teljesen telítve voltak, szóval gyorsan kellett cselekedni. 

negyvenkilencedik_poszt_02.jpg

Sosem voltam jó földrajzból, de azt hiszem ez a Magas-Tátra. :D Rákerestem neten, de így is csak 50% biztonsággal merem állítani.

Megnéztem a környező falvakat szabad szállás után kutatva, és szerencsére egy nagyon kedvező árú apartmant találtam is Lőcsén, ami a térkép szerint 31 km távolságra van Slovensky Rajtól (erről majd kicsit később). Ezután írtam több csoportba és a verseny magyar Facebook eseményéhez is, hogy szeretnék egy Open nevezést. Személy szerint nagyon jó ötletnek találtam azt, hogy lett magyar esemény is, hiszen a 3000 résztvevőből közel 1000 magyar versenyző állt rajthoz szombaton. Szerencsére nagyjából fél óra alatt lett jegyem is és szállásom is. Tök boldog voltam, ilyen egyszerűen még egyik Spartan versenyem se indult. Hátra is dőltem, hiszen azt hittem, hogy az én munkám itt véget is ért. 

Kard nélkül csatába

Persze pár apróság felett elsiklottam. Egyáltalán nem gondoltam bele, hogy egy téli versenyen hideg lesz. :D Azt hittem, hogy majd rövidgatyában meg pólóban lefutom, aztán kész is. Persze ennél nagyobb baromságot el se tudnék képzelni, sőt, nem is értem hogy jutott ilyen eszembe. Szerencsére a felismerés, hogy mekkora hülye vagyok, még a verseny előtt történt, szóval időben voltam, hogy átgondoljam a dolgaimat. Indulás előtt kellett vennem egy futónadrágot, egy sielős polár aláöltözetet és egy pár kesztyűt. Azt gondoltam, hogy ezzel akkor ki is maxoltam a téli felkészülést. Persze rutinosabb téli futók foghatják a fejüket, hiszen a legfontosabb dologról megfeledkeztem még így is. 

negyvenkilencedik_poszt_03.jpg

Eredetileg a pulcsit le akartam venni, de aztán a -12°C miatt megváltozott a terv.

Kellett volna még ehhez a szetthez egy maszk vagy egy sál, amit a szám/orrom elé tehetek. Az órám szerint -9 °C volt a hőmérséklet, de ennél még jóval hidegebb is volt, -10, -12 körüli értékre is lehűlt a futamok közben. Ehhez még hozzájött egy viszonylag nagy erejű szél is, ami a hőérzeten klasszisokat rontott. Egy szóval: ROHADTHIDEGVOLT. Persze rajtam volt egy vékony védőréteg még a ruha alatt, szóval annyira nem fáztam, de a tüdőmnek nem tett jót a sok hideg levegő, amit belélegeztem. Estére eléggé megfájdult és kicsit a torkomon is éreztem. Nem elfelejteni legközelebb, valami kell a szám elé is.

6,7 km, 20 akadály, 150 burpee, 1 esés

Az első 10 perc kocogás után már nem fáztam egyáltalán, sőt, a hideg volt a legkisebb problémám. A bemelegítés után könnyedén átvetettem magam a legelső palánkon még a rajt előtt. Egész végig arra gondoltam csak, hogy egy Beast után ez a sprint meg sem kottyanhat. Azóta eltelt majdnem fél év, sokkal jobb az erőnlétem, sokkal jobb az állóképességem. Mondjuk a súlyom az nem igazán változott azóta, de mégis minden egyéb téren jobb vagyok, mint akkor. Szóval nagy reményekkel indultam neki az idei első versenyemnek. 9:45-kor indultam, amiben szerintem a legtöbb magyar indult, mert olyan skandálások voltak, hogy hirtelen nem is éreztem magam egyedül. Elindultunk és jöttek is az akadályok sorra. Laza kocogás felfelé, emelkedő szerencsére nem sok volt, meglehetősen jól bírtam. 

negyvenkilencedik_poszt_05.jpg

Az első akadállyal meggyűlt a bajom már egyszer korábban, többszöri nekifutásra sem sikerült megcsinálnom a várgesztesi superen (kép alább). Most fel tudtam ugrani rá, viszont egy emelkedőn volt felállítva, ezért sajnos a gravitáció hatására nem bírtam átlendülni rajta. Másodszori nekifutásra kaptam egy kis segítséget egy kedves magyar versenytárstól, akinek ezúton is köszönöm! 

negyvenedik_poszt_12.jpg

A kép csak illusztráció :D

Ezután az egyik legegyszerűbb feladat következett, az OUT nevezetű. Három kisebb akadályból áll: egyszer át kell menni egy palánk fölött, aztán egy palánk alatt, majd legvégül egy olyan palánkon keresztül, aminek van teteje is. Alapvetően ez még egyszer sem okozott problémát, most viszont az utolsó kis palánknál sikerült olyan szerencsétlenül érkeznem a jobb lábamra, hogy megrándult egy kicsit a térdem. Innentől kezdve minden lépésem fájdalommal járt. Kellemetlen feszítő érzés volt a jobb térdem külső oldalán, ami most ezen sorok írása közben is sajog kicsit, de már sokkal jobb, mint akkor. Ettől függetlenül mentem tovább és eszembe sem jutott az, hogy feladjam a versenyt, hiszen a feladás nem opció. 

Egy szerencsés véletlen folytán összetalálkoztam Beával, akivel már korábbi Spartan versenyeken is volt szerencsém pár szót váltani. Annyira megörült a találkozásnak, hogy mellém is szegődött és együtt mentünk a pálya hátralevő részében. Nagyon sokat beszélgettünk és segített elterelni a gondolataimat a fájó térdemről. Sőt még a burpee-ket is segített számolni, szóval én is nagyon örültem, hogy velem tartott. 

negyvenkilencedik_poszt_04.jpg

Imádom ezeket a mászós feladatokat, volt Vertical és A cargo is.

Ketten mentünk hát tovább és jöttek sorra a feladatok. Még a vertical-cargo előtt volt egy egyensúly feladat, sajnos lepottyantam az akadályról, ezért jöhetett is a 30 burpee. Kellemes volt, igazából fel voltam rá készülve, hogy egy párat majd nyomnom kell, szóval nem volt ebből semmi probléma. A pálya nagyon szép volt. Gyönyörű ösvényen haladtunk végig, erdővel, hegyekkel a láthatáron és a nemzeti parkot egy kis patakocska szelte át, amibe persze bele is kellett mennünk. Én nem bántam, egyáltalán nem éreztem hidegnek a vizet, lehet az adrenalin miatt. Egy 5 perccel később már egyáltalán fel sem tűnt, hogy vizes lenne a cipőm, vagy a nadrágom szára.

Különösen nem emelnék ki minden akadályt, aki szeretné az itt megnézheti a pályarajzot, szerencsére egyiknél sem történt semmi baleset, a függőleges cargon kívül egy új feladat sem volt az előzőekhez képest. A legtöbbet nagyon könnyedén tudtam teljesíteni, amik viszont büntetőt értek, azok ezek voltak: egyensúly, majomlétra, "Z" fal, kötélmászás, és multi rig. Ezek többnyire saját testsúlyos feladatok voltak, kivéve az egyensúly. Ott csak simán béna voltam, nem is értem amúgy hogyan. De persze a legjobbak is hibázhatnak, szóval egyáltalán nem problémáztam ezen.

negyvenkilencedik_poszt_06.jpg

Sajnos a fájó térdemmel nem haladtam valami gyorsan, plusz nagyon csúszós volt a pálya több szakaszon is. Nem akartam elvágódni, szóval nagyon meggondoltam, hogy hova lépek. Persze a lehetőségekhez mérten igyekeztem minél gyorsabban haladni. Összességében a versenyt majdnem percre pontosan 3 óra alatt teljesítettem. Ami alatt rengeteget nézelődtem, az akadályok teljesítése elvett csomó időt, beszélgettem ismerősökkel, megálltam inni a frissítőpontnál, (ami nem bizonyult jó ötletnek, mert nem volt jó ize :D) és tényleg próbáltam a lehető legjobban érezni magam a verseny alatt. Az órám szerint 1,5 óra alatt teljesítettem a távot, szóval nagyjából másfél óra ment el a feladatokra, a 150 büntetőre és az egyéb hülyéskedéskre, fotókhoz pózolásokra stb. 

Többször lett volna lehetőségem elesni, nagyon csúszós jeges talaj volt a lábunk alatt sokszor. Szerencsére, vagy nem szerencsére, egyszer sikerült elvágódnom, amikor már a nyakamban volt az érem. Figyelmetlen voltam és meg is történt a baj. Puhára estem, szóval elkezdtem röhögni saját magamon, majd felpattantam gyorsan és körülnéztem, hogy ki látta. Mivel ez a célban volt, ahol a legtöbb segítő és néző állt, valószínűleg több százan látták, de nem zavart, mert sikeresen teljesítettem életem első téli versenyét összesen egy eséssel. :)

AROO

Elégedett vagyok az eredményemmel, egészen más kihívás volt ebben az extrém hidegben és jeges környezetben teljesíteni ezt a Sprintet, amit a fájós térdem sem könnyített meg. A büntetők is jobban mentek, mint eddig bármikor, és az akadályokkal sem volt annyi probléma, mint az előző versenyeken. Az időbeni eredményeket megnézve pedig kategóriámban 10 perccel voltam lemaradva az előttem levő embertől, szóval ha egy kicsit jobban összekapom magam és nem nézelődök annyit, akkor lehet, hogy simán jó időt 'futottam' volna. Az újdonság erejével hatott ez a mostani téli, egyáltalán nem bántam meg, hogy belevágtam. Meglehetősen jó kezdése volt ez az idei szezonnak. Jöhet a következő állomás március végén, Nagykanizsán! #jobbleszek

Az első téli versenyem - Winter Spartan Sprint @ Slovensky Raj Tovább