spartan - +-100

+-100


Semmi sem állíthat meg

Semmi sem állíthat meg

negyvenedik_bevezeto_alt.jpg

Kezdhetném megint azzal a blogbejegyzést, hogy egy évvel ezelőtt még minden másképp volt, a földre nem tudtam rendesen leülni, elfáradtam 300 méter sétálása közben blablabla, de ez már túl sablonos lenne. Szerintem most ne menjünk ennyire vissza, elegendő visszaemlékeznünk az első Spartan versenyemre, a nagykanizsai Sprintre, ami nem egészen két hónappal ezelőtt volt. Mivel a várgesztesi Spartan Super előtt még egy laza Pannonhajszát is beiktattam, nem ez volt az első rodeóm. Sejtettem, hogy nehéz lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. 

Készülj a harcra...

Az áprilisi verseny eléggé megterhelő volt számomra, tök felkészületlenül mentem rá, semmi nem volt nálam, még egy korty víz sem. Ez utólag felelőtlen gondolkodásnak bizonyult, hiszen akkora forróság volt, hogy legtöbbször vattát tudtam volna köpni, ami nem éppen előrefele lendítette a teljesítményem. A frissítőpontokon meg annyit ittam, mint egy ló, ami ugyancsak rossz volt, mert megtelt a gyomrom vízzel és nehézkes volt utána a mozgás. Mindenesetre ez remek kiindulópontot biztosított a további versenyekhez. Rengeteg tapasztalatot szereztem, aminek köszönhetően a mostani versenyre nem csak mentálisan tudtam jobban felkészülni.

negyvenedik_poszt_02.jpg

Hajam is milyen.. :D 

Elsőként az öltözetemen változtattam. Legutóbb a mackó meg a 3XL-es póló nagyon durván átázott a vizes feladatoknál, ami plusz súlyt jelentett, majd az összes sár is rámtapadt a pályáról, ami ugyancsak megnehezítette a dolgom. A feladat tehát egyszerű volt, a felesleges ruháktól meg kellett válnom. Vettem egy király rövidgatyát a Hervisben, bementem és simán volt minden a méretemben, bár már ezen nem kéne meglepődnöm, mégis mindig rácsodálkozom. Mivel tudtam válogatni is, ezért egy légáteresztő Adidas rövidgatyára esett a választásom, ami gyorsan megszárad, rugalmas és piszok könnyű. A pólót is kisebbre cseréltem, csináltattam XXL-eset a megmérettetésre, ez is kényelmesebbnek bizonyult, mint az egyel nagyobb elődje. A cipőm ugyanaz a Reebok Speed TR volt, mint az előző versenyen. Remekül tette a dolgát, a nagy sárban jó tapadást biztosított és tartotta a bokámat is rendesen.

negyvenedik_poszt_03.jpg

A téliszalámit azért nem vittem magammal. :P Utólag megbántam!

A ruha mellett az egyéb kiegészítőkre is nagy hangsúlyt fektettem ezúttal. Hihetetlen, hogy mennyit számít az, ha az embernél van a görcsre magnézium, vagy ha van mit innia, ha megszomjazna. Éppen ezért vettem egy vizestasakot is. Kinéztem egyet a Decathlonban kifejezetten futáshoz, de sajnos nem volt már raktáron, ami meg lett volna, az S-es méretű volt, szóval még egy picit szűkös lett volna! :D Így nagyon leleményesen átmentem a biciklis osztályra, ahol ugyanúgy megtalálhatóak ezek a vizestasakok. Megvettem a legolcsóbbat, ami nekem bőven megfelel egyelőre. 3 liter az űrtartalma, és 1 literes vizestasak fér bele. Egész profi kis cucc, már tök olyan vagyok, mint az igazi sportolók. Pakoltam a táskába a víz mellé műzliszeletet, magnéziumot, izotóniás port, amit a vízbe keverhetek, meg pár energy shot-ot. Nem gondoltam volna, hogy mennyire hasznos dolgok ezek. Amikor az első pár km után begörcsölt mindkét vádlim, ittam egy kis magnéziumot és kb 6 perc alatt varázsütés szerűen elmúlt minden fájdalom. Folyamatosan tudtam pótolni a folyadékot is, ami a majd 9 óra menetelés közben egész jól jött a fülledt melegben.

negyvenedik_poszt_04.jpg

... és vele a kudarcra!

Azt hittem mindenre felkészültem a lehető legjobban, de egy ilyen verseny esetén nem lehet mindenre felkészülni. Ami tőlem telt, azt megtettem, a többit pedig izgatottan vártam. Izgalmakban és meglepetésekben pedig nem volt hiány, kezdetnek Gergő barátom elaludt, így majdnem lekéstük a rajtot. Nagyon rossz lett volna, ha ennyi küzdelem és felkészülés után egy ilyen apró baki miatt ki kellett volna hagyni a versenyt. Szerencsére aztán időben odaértünk, kismillió ember volt már a Várgesztesi Villaparkban. 

negyvenedik_poszt_05.jpg

Átvettük a rajtcsomagot és készülődtünk a versenyre, amikor is arra lettem figyelmes, hogy az én sorszámommal ellátott kis borítékban volt egy extra papír. Kivettem és néztem nagyokat, amikor megláttam, hogy az önkéntesek egy dedikált, Spartan logóval ellátott kis üzenetet hagytak nekem. El sem tudom magyarázni, hogy ez milyen jó érzéssel töltött el. Ekkor tudtam, hogy bármi is lesz, mindenképp végigmegyek a pályán. A kudarc nem opció!

#SÁRgesztes

Rövidke bemelegítés után az eső is megérkezett, szóval minden körülmény adott volt, izgalmas versenynek néztünk elébe. Az adrenalin hatalmas volt, sokkal jobban vártam a rajtot, mint az előzőnél. Nagyon éreztem magamban az erőt, hegyeket is meg tudtam volna mozgatni az elején. Aztán nem gondoltam volna, hogy meg is kell majd, a pálya nagy részén akkora sárban kellett mennünk, hogy néhol térdig elsüllyedtem. Többen elcsúsztak és nem is tudták befejezni a versenyt egy törés/rándulás miatt. Ezeket a zord körülményeket akkor még nem is sejtettük.

negyvenedik_poszt_06.jpg

A füst felszállt, elindult a 11:45-ös rajt. Mindenki szaladni kezdett, még én is. Az első párszáz métert csodával határos módon én is kocogva tettem meg. Csak szemerkélt az eső, szóval nem volt semmi gond, könnyen lehetett eleinte haladni. A palánk fölött-alatt-között típusú feladatokat könnyedén teljesítettem. Aztán ezután egy tóban kellett nagyjából 40 métert úszva megtenni. Sajnos nem tartom magam valami jó úszónak, igazából nem is nagyon próbáltam mostanában. Éppen ezért a segítők tettek rám egy mentőmellényt, biztos, ami biztos. Szerencsére nem süllyedtem el, végig tudtam menni ezen az akadályon is, és amin meglepődtem az az volt, hogy nem görcsölt be a combhajlítóm közben. A víz hőmérséklete éppen jó volt, szivesen elidőztem volna még benne, de még nagyon sok volt hátra a versenyből, úgyhogy igyekeztünk tovább.

negyvenedik_poszt_07.jpg

Amikor jól lehetett haladni, akkor próbáltam a kocogást és a sétát felváltva. Az első óra nagyon gyorsan eltelt így. Nem is vettem észre, nem is néztem az órámram, egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Mentem előre és nem foglalkoztam semmivel, izgatottan vártam, hogy vajon mi lesz a következő feladat. Nos, olyan sokat nem kellett várnom rá, egy kupacon nagyon sok akadály volt elrendezve. Az első a Bender volt, amit egyelőre nem tudok megcsinálni, de jövőre tuti megpróbálom! 30 burpee ötösével hangosan számolva. Csak úgy repültek ezek a burpeek, még mindig nagyon éreztem. Jöhetett a következő feladat, kötélmászás! :D Itt egy picit elkeseredtem, megfogtam a kötelet, kicsit felrugaszkodtam, de a 160kg-os súlyommal ez még mindig csak egy kitűzött cél marad. Jövőre! Itt már egy kicsit kedvtelenebbül számoltam el harmincig, de még tudtam, hogy sok van hátra. Nem veszíthetek a lelkesedésből. 

negyvenedik_poszt_08.jpg

Néha megálltam, hogy a természetben gyönyörködhessek! :D 

A kötélmászás után szögesdrót érkezett, majd az a-cargo. Ezeket magabiztosan meg tudom csinálni már. Most nem akadtam el egyáltalán a drótban, és a cargonál sem féltem attól, hogy szanaszét szakad alattam a kötél. Pedig most nagyon sok másik versenyző is volt rajta, párszor recsegett ropogott azért. De semmi pánik, sokkal többet kell kibírjon ez a cucc. A mászóka után egy vizesgödör volt a közepén egy palánkkal, úgynevezett dunk wall. A palánk alatt teljesen a vízbe mártózva kell átmenni ezen az akadályon. Eleinte könnyűnek tűnik, de becsapós lehet, óvatosan kell a víz alá merülni. A vizestáskámat levettem a hátamról és megvártam, amíg Gergő átér, majd odaadtam neki és én is átmentem rajta.

negyvenedik_poszt_09.jpg

Azért másnak is fárasztó volt, nem csak nekem. 

Ezután megint egy mászókára kellett felmenni, a másik oldalon meg le, ezt is meg tudtam csinálni. Gergő segített az elején felkapaszkodni, utána már gyerekjáték volt. Féltem, hogy lecsúszik a kezem vagy a lábam a csövekről, mert az eső itt már eléggé rákezdett, de szerencsére nem történt semmi. A következő feladat a majomlétra volt, ami ráadásul nem csak vizszintesen ment, hanem a közepéig emelkedett, utána pedig lefelé kellett kicsit menni. Jól megnéztem magamnak ezt az akadályt és elhatároztam, hogy ezzel is csak jövőre próbálkozom. Nekiálltam burpeezni, itt is ötösével csináltam, viszont már volt egy kis pihenő is az ismétlések között. Kezdtem érezni, hogy ennek fele sem tréfa.

negyvenedik_poszt_11.jpg

Hóóóóóóóó-rukk.

Ezután a memória teszt következett. A rajtszám utolsó két számjegyéhez tartozó kódot kellett megjegyezni, az enyém a 63-as szám volt, amihez a W22GDN kód tartozott (lehet az utolsó három betűt felcseréltem :D). Hatalmas mázlim volt, mert a versenyen jól eltaláltam, azóta meg már ki emlékszik! Ezzel megúsztam 30 burpeet. 

negyvenedik_poszt_10.jpg

10 km után is tudtam még mosolyogni.

Megint cargo mászás, 6 láb magas fal, ezekkel sem volt probléma. A falnál Gergő segítsége nagyon jól jött, mert ez már az a magasság, amit sajnos nem tudok sem megugrani, sem úgy feltolni magam, hogy jó legyen. Mindenesetre már jobban vettem ezt az akadályt is, mint két hónappal ezelőtt, szóval látom, hogy egyre könnyebben veszem ezeket az akadályokat.  Meg is lepődtünk, hogy mennyivel többet bírok most, mint a Sprint alkalmával Nagykanizsán. Következő feladatként egy gerendán kellett átfordulni valahogy. Ennek az akadálynak négyszer is nekifutottam. Éreztem magamban az erőt rá, de sajnos a testem közbeszólt. A hasam miatt nem tudtam úgy átfordulni rajta, ahogy azt én fejben elterveztem. Voltak ott páran, akik segítettek és megtoltak, hogy át tudjak menni. Zavart a dolog, hogy nem ment egyedül, legközelebb már ez is könnyedén sikerülni fog. Tényleg csak egy kicsi kellett volna.

negyvenedik_poszt_12.jpg

Itt egyszerre vágtam be a hasam és a lábszáram is.

Mentünk tovább és elérkeztünk egy kikövezett részhez, ahol homokzsákokat kellett cipelni. Fel kellett vinni egy emelkedőn, megkerültük vele a várgesztesi várat, majd lejöttünk. Azt nem tudom, hogy mekkora volt a homokzsák, de nem volt megterhelő egyáltalán, mert évekig 60+ felesleget cipeltem magamon mindenhova. Ezután csomó feladat egy helyen volt, fel is torlódtak az emberek. Sajnos az egyensúlyozásnál félig jutottam el a gerendán, és az Olimpusz falnál is csak félig sikerült eljutnom, aztán lecsúsztam. Ezek mind olyan feladatok, amiket meg kellene tudnom csinálni, de valahogy mégsem sikerültek. Talán a fáradtság volt az oka, talán a sáros, csúszós terep, nem tudom. Van még hova fejlődni, az egyszer biztos.

negyvenedik_poszt_13.jpg

Két burpee között már nem őszinte a mosolyom, miután leestem az egyensúlyozásnál.

A következő akadály a 8 láb magas fal volt, ahol ismét segítséget kellett kérnem Gergőtől. Bakot tartott, de pár versenyző odajött még, hogy segítsen, nehogy visszaessek. Persze nem estem volna vissza, de jó volt azért, hogy ott voltak, biztonságban éreztem így magam. Persze a másik oldalon senki sem volt, úgyhogy akár hatalmasat zakózhattam volna, de ügyesen le tudtam ereszkedni :D 

negyvenedik_poszt_14.jpg

Hát egy darabig így is eljutottam, de rossz volt ez a tecnhnika.

Egy általam még sosem látott feladathoz érkeztünk ezután. Ez egy fal volt, ami Z alakban volt elrendezve és végig kellett menni az oldalán. Pár kapaszkodó lehetőség volt, de nekem túl messze voltak egymástól, meg sem próbáltam. A burpeet itt már nem tudtam olyan hangosan számolni, de csináltam tisztességesen. Egyre többet kellett pihennem, hogy levegőt kapjak, de szerencsére Gergő türelmesen megvárt. Mentünk tovább, ahol a memória feladatot kellett visszamondani, ez ugye sikerült, szóval fellélegeztem, aztán ferde fal, Gergő segítségével ez is sikerült. Majd dárdahajítás következett, itt (ha nem is elsőre, de) betaláltam a szalmabálába, és bent is maradt a dárda. Itt nagyon sok önkéntes volt, mindenkivel lepacsiztam, hiszen kiderült, hogy többen közülük aláírták a rajtcsomagomban található papírt, úgyhogy nagy volt az öröm :) Ismét hatalmas motivációs löketet kaptam, megöleltem a csajokat és mentem is tovább.

negyvenedik_poszt_15.jpg

Jó sokat mentünk, mire az utolsó pár akadályhoz elértünk. Egy kupacon volt megint sok. Egy falon kellett átmenni, ez nem volt vészes, sokszor megcsináltam már,  aztán egy homokzsákot kellett felhúzni jó magasra, majd úgy visszaengedni, hogy nem huppanhat a földre. Ezt is meg tudtam csinálni könnyedén, hiszen ki tudtam használni a testi adottságaimat. El sem hiszem, hogy van olyan feladat, ahol ez a testalkat előnyös lehet :D 

negyvenedik_poszt_16.jpg

Csak a pózolás.

Utolsó előtti feladatként a multirig (gyűrű, kötél, rúd felakasztva és ezeken kell átlendülni egyik pontból a másikba) helyett megint burpeeznem kellett. Sajnos a saját testsúlyos feladatok nem mennek még, szóval a "könnyebb" utat választottam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy itt már nagyon a végét jártam. Persze ez után már csak egy feladat következett, szóval hülyén nézett volna ki, ha itt feladom. Eszem ágában sem volt, nem azért mentem. Már kezdett sötétedni, nagyon kevesen voltak rajtunk kívül. Az önkéntesek voltak ott, nagyon bíztattak, hogy beérjek. Gergő meg tudta csinálni az összes feladatot, szóval neki ez sem volt probléma. Én egy kicsit alkudoztam, hogy ne kelljen 30 burpeet csinálni, hiszen itt már a jóIsten tudja mennyit megcsináltam. Végül nagy küzdelmek árán 15 db-ot tudtam megcsinálni, amikor mentem a következő, a legeslegutolsó feladatra.

negyvenedik_poszt_18.jpg

Ez pedig nem volt más, mint a slip wall. Ez egy ferde fal kötelekkel, amin a nevéből is adódóan könnyen vissza lehet csúszni, ha nem ügyes az ember. Az előző versenyen 4-5-en segítettek, hogy átmenjek ezen az akadályon, sosem fogom elfelejteni. Most hétvégén is aktívan élt bennem ez az emlék, így nem engedhettem, hogy ez ismét bekövetkezzen. Nekiveselkedtem hát a kötélnek majd szépen lassan megindultam felfelé. A technikám jó volt, szinte végig fel tudtam menni, de amikor a legutolsó lépés volt hátra, akkor megcsúszott a lábam, és belekapaszkodtam a tetejébe az akadálynak. Gergő ekkor a segítségemre sietett és az egyik lábam segített a fal tetejére tennem. Innen már fel tudtam húzni magam és át is értem az utolsó akadályon.

negyvenedik_poszt_17.jpg

Fogalmam sincs, hogy hogy lett 32 km. A lépés a sár miatt volt ennyi, sokszor kellett korrigálni, nehogy elcsússzak.

Ekkor hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Áthaladtunk a célon és 8 óra 51 perc után befejeztük a várgesztesi Spartan Supert. Kb. 20 km táv, nagyon durva terepen, sok emelkedővel, iszonyat sok sárral és 27 feladattal. Rengeteg burpee. Még annál is sokkal több apró sérülés, kék-zöld folt. De nincs egyáltalán okom panaszkodni. Elhatároztam, hogy megcsinálom és végig is mentem rajta. Minden egyes percét élveztem, még ha néha a fáradtság elhatalmasodott is rajtam. Saját magammal versenyeztem, saját magamat akartam legyőzni és ez sikerült is. Az, hogy ez a verseny nem nekem van kitalálva, nem kérdés. De pont ezért volt olyan jó érzés mégis teljesíteni.

negyvenedik_poszt_19.jpg

Ezúton szeretném megköszönni Szami barátomnak, aki nagyjából a pálya felén jött velem és készített remek fotókat a küzdelmemről. A kezdetektől támogat mindenben, úgyhogy nagyon hálás vagyok neki. Gergőnek sem tudom elégszer megköszönni, hogy végig mellettem volt és átsegített a nehezebb akadályokon, néhol szó szerint, néhol pedig bíztatással. Egy kis szerencsével az októberi versenyt is közösen fogjuk teljesíteni, de már sokkal jobb eredménnyel. Végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni az edzőimnek (Marci, Zoli) és azoknak is a támogatást, akik régi ismerősként és ismeretlenül is mellettem voltak és bíztattak, hogy ne adjam fel. Sokkal többet jelent ez nekem, mint bárki gondolná. Örülök, hogy a Spartan közösség befogadott, ígérem nem fogok szégyent hozni ezekre az érmekre!

Életem legjobb élménye volt, sokkal többet kaptam ettől a versenytől, mint gondoltam volna. Makacs vagyok, kitartó és piszkosul motivált. Most pedig következik a felkészülési időszak. Szeretnék a miskolci Beast-en minél kevesebbet burpeezni. Tudom, hogy ez csak és kizárólag rajtam múlik és pont ezért tudom azt is, hogy SIKERÜLNI FOG. #jobbleszek

 

Semmi sem állíthat meg Tovább
Aroo!

Aroo!

harminchetedik_poszt_bevezeto.jpg

Amikor jelentkeztem életem első akadályfutó versenyére, akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozom. Spartan Race-en belül több kategória van; Sprint, Super és Beast a három legelterjedtebb (?), de van kifejezetten gyermekek számára (Spartan Kids), valamint nagyon elszánt emberek számára is versenyzési lehetőség (Hurricane Heist, Ultra Beast). Amikor elhatároztam, hogy szeretnék egy ilyenen részt venni, akkor láttam, hogy sajnos a gyerekeknek szánt versenyről a korom miatt lecsúsztam, így maradt a Sprint. A hirdetésben az volt, hogy 5+ km táv, 20+ akadály és ha valami nem sikerül az akadályok közül, akkor 30 burpeet (négyütemű fekvőtámasz) kell megcsinálni. Nagyjából másfél óra alatt teljesíthető a verseny.

Mi baj lehet?

A hirdetésben található számokhoz képest a verseny végül 8,2 km hosszú lett és 25 akadályt tartalmazott. Persze ezt előre nem lehetett tudni, úgyhogy nagy reményekkel vágtam neki életem első sport versenyének. Tavaly ugye túráztunk már egyet, megmásztuk a Kékestetőt. Az felfelé kb. 7 km volt és 2 óra alatt tettük meg a távot, ezért arra gondoltam, hogy most 3 óra alatt be tudom fejezni a versenyt. Az meg sem fordult a fejemben, hogy nem sikerülhet, vagy feladom útközben. A kérdés inkább az volt, hogy mennyi idő alatt érek be a célba. 

Nos ez az idő majdnem 4 óra lett. Négy nagyon hosszú óra volt ez, ami alatt nem csak a feladatokkal kellett megküzdenem, de a testem korlátait is le kellett győznöm. Mivel egy hónapja voltam mérésen, ezért megközelítőleg tudom csak, hogy a súlyom még mindig 160 kg körül mozog. Illúzióim tehát nem voltak, csak az lebegett a szemem előtt, hogy beérjek a célba, ami nem is volt olyan egyszerű.

A nagy nap

Szombaton tehát első feladatként el kellett jutnunk Győrből Nagykanizsára. Ez egy szép háromórás utat jelentett viszonylag kellemes időjárással, a nap épphogy csak egy kicsit égetett, szóval ki lehetett bírni. Időben indultunk, mert a verseny előtt két órával kellett megérkeznünk a rendezvény parkolójába, ami már szinte teljesen megtelt, mire odaértünk. Letettük az autót és át is öltöztünk ott helyben. Gergő sem volt még Spartanon, szóval nem tudtuk, hogy mire számíthatunk, illetve a munka és egyéb elfoglaltságok miatt egyikünknek sem volt ideje jobban körüljárni a kérdést, csak mentünk és nem foglalkoztunk semmivel. Persze, ha utánanéztünk volna az eseménynek, akkor könnyen kiderült volna az is, hogy a parkoló 2-3 km távolságra van a verseny helyszínétől számítva. Így hát nyakunkba vettük a várost és gyalog nekivágtunk az útnak. 

harminchetedik_poszt_02.jpg

A tó túloldalán egy kisebb tömeg látható. Több, mint 9000 ember vett részt az idei első magyar Spartan Race-en.

A fél órás séta után megtaláltuk a fesztivált, viszont amilyen okos voltam, bokazokniban és edzőcipőben mentem, így mondanom sem kell, az egyik bokámat teljesen lenyúztam. Még el sem kezdődött a verseny, de már lesérültem. Tipikus egyébként, nem is én lettem volna. Szerencsére volt nálam jó vastag váltózokni, mert azért annyit tudtam, hogy majd vizesek leszünk, szóval nem árt a váltóruha. Ez pillanatnyilag megoldotta a problémámat. A verseny egész ideje alatt eszembe sem jutott, hogy gyakorlatilag a sarkamon van egy jókora nyílt seb. 

harminchetedik_poszt_03.jpg

Odaértünk hát a nagykanizsai Csónakázó-tó mellé, ahol hatalmas tömeg volt. Beregisztráltunk, megkaptuk a rajtszámunkat, az időmérő chip-es karszalagot, a fejpántot és egyéb szalagokat, amikkel egy ingyenes italra voltunk jogosultak, valamint a csomagmegörzőbe helyezhettük el a táskánkat. Nagyjából a rajt előtt fél órával készültünk el mindennel, akkor már egyre fokozódott a hangulat. Egészen addig tök nyugodt voltam, de a helyszínen elkezdtem izgulni. Mi van akkor, ha nem fog menni? Mi van akkor, ha kudarcot vallok? 

A kudarc nem opció

Persze a kételyeimet nagyon hamar eloszlattam, hitelben különben sem izgulunk. Szinte azonnal magával ragadott a hangulat, szólt a zene, sütött a nap. Szépen elkezdtünk melegíteni a rajtra, aztán ezt közösen is megtettük. A szinpadon volt egy speaker, aki mondta, hogy hogyan melegítsünk, hogy a lehető legjobbat kihozhassuk magunkból. Amikor elérkezett a 14:45-ös rajt ideje, akkor egy falon kellett átmászni, hogy egyáltalán a rajtvonalra állhassunk. Egy pillanatra megtorpantam, hisz még sosem csináltam ilyet. De szerencsére Gergő barátom végig mellettem volt és ahol szükség volt rá, ott segített és bakot tartott. Felszállt a rózsaszín füst és megindult a tömeg.

Én nem akartam rohanni, tudtam, hogy ha már a legelején lefő a kávé és elhasználom minden erőmet, akkor hordággyal kell a hegyről levinni majd :D Persze ezt nem szerettem volna, meg szerintem a szervezők sem örültek volna neki.. Úgyhogy megpróbáltam kocogni az első párszáz méteren. Beálltam egy kényelmes tempóra, de éreztem, hogy tüdővel nem fogom bírni sokáig, úgyhogy nem erőltettem. Az első feladatban abroncsokon kellett átlépkedni, ez nem okozott különösebb problémát. Aztán a következő feladat már bonyolultabb volt. Palánkok alatt, fölött és között kellett átmászni. Ezután egy jó hosszú szakasz következett, ahol csak menni kellett.

harminchetedik_poszt_04.jpg

Fotó: Spartan Race Hungary - Attila Jakab

Hegynek felfelé vezetett a kijelölt út, majd az erdőn keresztül egy patakhoz érkeztünk, ami mellett rengeteg farönk volt, ezek közül kellett választani egy szimpatikusat és, mint utólag kiderült 600 méteren keresztül kellett cipelni, majd ugyanoda visszarakni. A férfiak számára 30 kg-os farönkök voltak előkészítve, a nőknek pedig 20 kg-os husángokat kellett cipelnie. Megmondom őszintén ez a feladat volt az egyik legegyszerűbb, hiszen 10 hónappal ezelőtt még 60 kg-os felesleget cipeltem magamon napi szinten, szóval annyira nem volt megterhelő. 

Ezután át kellett menni a patakon, ami nagyon hideg volt és nagyjából derékig ért, szóval pont teljesen átázott a nadrágom. Melegítőbe mentem, hogy védjem a lábszáramat és kényelmesen tudjak mozogni is. Itt szeretném megjegyezni, hogy ennél butább ötletet még sosem találtam ki. Az XXL-es mackónadrágom úgy megszívta magát vízzel, hogy 2-4 kg többletsúlyt szereztem magamnak. Ez még hagyján, hiszen később volt szögesdrót alatt kúszás is, ami ilyen agyagos iszapos valami lett délutánra, és az még durvábban ráragadt a nadrágomra, amitől majdnem le is csúszott többször is. Csak a kínlódás volt vele, úgyhogy legközelebb tuti rövidnadrágban megyek.

Miután átkeltünk a vizen, egy falon kellett átmászni, ez majdnem két méter magas volt, itt is jól jött a korábban alkalmazott bak Gergő segítségével. Ballagtunk tovább ezután hegyről le, hegyre fel, erdőn keresztül. A tájra egyébként nem lehet panasz, nagyon szép volt. Viszonylag hamar lemaradtunk a mezőnytől, mert inkább biztosra mentem és nem kocogtam tovább, sétáltam csak. El is érkeztünk egy olyan feladathoz, aminél sajnos büntetőt kellett csinálnom. Egyensúlyozni kellett egy gerendán. Félig eljutottam, amikor mellettem leesett valaki és megmozdult az egész szerkezet, aminek köszönhetően én is kibillentem az egyensúlyomból és leestem. Ezt csak egyszer lehetett megpróbálni, úgyhogy álltam is neki a 30 burpeenek. Ennyit még sosem csináltam egyszerre, úgyhogy próbáltam beosztani 5-ösével, hogy ne legyen annyira megterhelő. Ettől függetlenül nagyon is megterhelő volt. :D

Az egyensúlyozás után át kellett kelnünk a tavon, ami nyakig érő vizet jelentett, mondanom sem kell, itt már nem csak a nadrágom volt csurom víz, hanem a pólóm is. A pólóm egyébként egy Pluszminuszszázas póló volt, alatta pedig egy Reebok aláöltözet póló, hogy egyben tartsa a testemet. Sajnos a FEHÉR pólómból a verseny végére barna lett, és azóta is tartja ezt az új színét 3 mosás után, szóval azt hiszem ezen már semmi sem segít. 

A következő feladathoz érve kicsit megijedtem. Az akadály neve small "A" cargo volt, ami lényegében egy kifeszített háló volt, amivel a rakományt szokták rögzíteni hajókon/repülőkön. Erre kellett felmászni, majd a másik oldalon le és bennem végig az volt, hogy tuti el fog szakadni a súlyom alatt. Persze ha belegondolunk, akkor viszonylag nagy terhelésre vannak tervezve ezek a hálók, szóval még csak a közelében sem voltam annak, hogy akár egy varrásnyira szétjöjjön bárhol is, de a régi beidegződések még mindig aktívan élnek bennem. 

A tizedik feladatnak neki sem álltam. Itt gyűrűn, csövön és köteleken kellett egyik pontból a másikra eljutni függeszkedésben, ami számomra egyelőre elképzelhetetlen. Elbírom magam két kézzel, de ha már csak egy kézzel kell tartanom magam, akkor az egyáltalán nem megy egyelőre, szóval a burpee mellett döntöttem. Nagyon jófejek voltak az önkéntes segítők, bíztattak és az egyik srác be is mondta, hogy hatalmas tapsot érdemlek, hogy egyáltalán eljutottam odáig. Iszonyatosan sok erőt adott ez és nagyon jól esett. Az egész verseny alatt úgy éreztem amúgy, hogy ez egy olyan közösség, ahol támogatják a másikat és nem nevetik ki azért, mert lassabb, vagy nem olyan könnyedén oldja meg az akadályokat. Mind a versenyzők, mind a pálya melletti nézők bíztatása nagyon felemelő érzés volt. Nem is nagyon tudnám mihez hasonlítani. Ezek után nem is volt már kérdés, hogy végigcsinálom a versenyt. 

Nagyjából a táv felénél járhattunk, amikor egy ferde falon kellett átmászni. Ez már nagyobb kihívás volt, mint a többi fal, de Gergő ismét bakot tartott, és így nagy nehezen át tudtam valahogy mászni. Az ezt követő akadály ismét egy saját testsúlyos feladat volt. Magyarországon most volt először ilyen, az a neve, hogy "Bender" és lényegében pár cső van egymás fölött elhelyezve jó magasan, amire fel kell mászni, majd a másik oldalán le. Ezt sem tudtam megcsinálni, úgyhogy jöhetett az újabb burpee csomag. Ezzel együtt már háromszor kellett büntetőznöm, ami 90-et jelentett. Te jó ég.

Aztán fel kellett mászni egy hegyoldalon egy kifeszített kötélhálón, ezzel nem volt probléma, szerencsére se segítségre nem volt szükség, se büntetőznöm nem kellett.

A célegyenes

Rákanyarodtunk a célegyenesre, ami nem akarok hülyeséget mondani, de nagyjából másfél km hosszú szakasz lehetett, amin csomó akadály volt. A többi el volt osztva azért elég szellősen, de a végére besűrűsödött minden. Itt már sokkal több néző is volt, itt látványos feladatok voltak. 

Az első feladat ezen a részen az Olympus fal volt, ami egy ferde fal tele lyukakkal, kapaszkodókkal és láncokkal az oldalán. Ezen oldalazva kell átmenni úgy, hogy a földet nem lehet érinteni közben. Nagy meglepetésemre sikerült megcsinálnom ezt a feladatot, pedig már lelkiekben készültem a büntetőre.

Ezután dárdát kellett hajítani, ami sikerült, beletaláltam a szalmabálába, de a dárda sajnos kicsúszott belőle. Büntetőt kellett csinálnom, de a segítők nagyon jófejek voltak és azt mondták, hogy elég csak a felét megcsinálni, azaz 15 darabot. Namármost itt én már nagyon fáradt voltam, szinte alig éltem és nem álltam készen a büntetőre. 

Igazi harcos! Igaz társakkal! Nekem ez a Spartan Race! Együtt ugyanazon úton ! Respect és példakép! Arooo! Ui. Erre csak büszkék lehetünk!

Közzétette: Spartan Race Training Group SRTG Mátészalka – 2018. április 16.

Ami ekkor történt, arra nem is nagyon találok szavakat. Az ottani segítők bíztattak, hogy simán meg tudom csinálni. Ekkor körémgyűltek és azt mondták, hogy csináljuk együtt! Ez akkora erőt adott, hogy megújult erővel mentem tovább. Hihetetlenül jó fejek voltak, ezúton is köszönöm nekik, ezt a gesztust sosem fogom elfelejteni. Ezután kötélmászás következett. :D Ezt végképp nem tudtam megcsinálni, de Gergő bevállalta helyettem. Itt már 3,5 órája mentünk, szóval egy kicsit elnézőbbek voltak a szervezők és szemethunytak afelett, hogy testi adottságaimból adódóan erre egyelőre még nem vagyok képes.

Már csak pár feladat volt hátra, úgyhogy mentünk tovább bőszen, hiszen tisztán láttuk már a célt. A következő akadályként szögesdrót alatt kellett kúszni. Ez inkább csúszás volt már, mert akkora dagonya lett belőle a verseny végére, hogy valahol kúsztam, valahol csak toltam magam a kezeimmel előre. Veszélyes volt ez az akadály, mert nem tudtam úgy menni, hogy ne akadjak bele a szögesdrótba. Szerencsére a segítők egyből rohantak oda és egy kicsit feljebb emelték a szögesdrótot, nehogy megsérüljek. Mentem előre, nem néztem semmit, ekkor már a ruhám csupa sár volt, még talán a fülem mögött is sáros voltam. Nagy küzdelmek árán átjutottam az akadályon, közben a nézők bíztattak, tapsoltak és kiabáltak, hogy menni fog. Itt már nem adhattam fel tényleg. Ha odáig eljutottam, akkor nincs visszaút. Feltápászkodtam és viccből meg akartam ölelni egy segítőt, akin tiszta ruha volt, jól jött ki, mert mindenki nevetett :D

Ezután egy két méteres falon kellett átmászni, itt a Gergő mellett egy másik srác is bakot tartott, így sikerült átmásznom az akadályon. A falat majomlétra követte, sajnos ezt ugyancsak büntetővel kellett kiváltanom, a segítők ismét jófejek voltak, elfelezhettük a Gergővel, így miután ő megcsinálta a feladatot 15-15 büntetőt csináltunk és mehettünk tovább. Ezután át kellett menni a tavon a part mentén, ez lemosta valamelyest a sarat a ruhámról. De jó hideg volt, úgyhogy egyáltalán nem volt kellemes. 

Az utolsó előtti előtti előtti feladat az volt, hogy egy jó nehéz (fogalmam sincs mekkora) zsákot fel kellett húzni kötéllel magasra, aztán szépen visszaengedni. Ezt meg tudtam csinálni, pedig kicsit nehezítette, hogy sáros/vizes volt a kezem és csúszott a kötél nagyon, mindenesetre nem volt vele probléma.

Ezután ismét a rakományt rögzítő háló volt, de ez már nagyon magas volt. Átmásztam ezen és közben megint azon aggódtam, hogy ó jaj, nehogy elszakadjon alattam :D Ekkor már a jótékonyságból futók is beértek minket, szóval hatalmas tömeg volt. Mindenki drukkolt és bíztatott, hisz ezután már csak egy feladat következett.

Ez egy ferde fal volt, amire fel kellett mászni egy kötél segítségével. Nos ez a fal nagyon csúszós volt, biztosan meg van a technikája, hogy hogyan is kell ezt végrehajtani, de hát fogalmam sem volt róla, szóval próbáltam megkapaszkodni a kötélben és felfelé mászni. Ment is egy darabig, de aztán a tetejénél lecsúszott a lábam és nem tudtam magam felhúzni már a kötélen. Ismét eszembe jutott, hogy hoppá, még mindig 160 kg vagyok. Nekifutottam mégegyszer, de megint nem sikerült. Aztán tanakodtunk, hogy most akkor hogy kéne, vagy egyáltalán hogy jutok át azon az akadályon, hiszen már csak az választ el a hőn áhított éremtől. Megtettünk akkora utat és pont a végénél adjam fel? A kudarc nem opció.

Mindenki bíztatott, hogy most már nincs sok hátra, sikerülni fog. Jött a többi versenyző is, ők is mondták, hogy segítenek. Gergő felmászott az akadályon, megkapaszkodtam a kötélben és elkezdtem felfelé mászni. Gergő megfogta a kezem, húztam magam, majd egy másik srác is elkezdte tolni hátulról a lábamat, aminek köszönhetően nagy nehezen felértem az akadály tetejére. Ekkor az összes néző úgy tapsolt, mint az állat. Hihetetlen élmény volt, hogy ilyen sokan megtapsolták azt, hogy épphogy felevickéltem valahogyan a ferde falra. Kicsit meg is hatódtam, annyira jó érzés volt, hogy vadidegen emberek velem együtt izgultak és segítettek küzdeni. Ezután már csak a tűzugrás volt, ami igazából csak egy jelképes dolog.

Spártaiak lettünk!

Ezután megkaptuk a pólót, a finisher érmet és a trifecta egyik cikkelyét, kaptunk banánt és innivalót. Egész nap nem ettem semmit, úgyhogy az nagyon jól jött akkor. Rengetegen jöttek oda gratulálni, sok emberrel pacsiztunk. Szívmelengető érzés volt. Megszereztem életem első érmét. Sosem voltam még ilyen boldog. 

harminchetedik_poszt_05.jpg

Biztos vagyok benne, hogy ez a verseny nem az olyan alkatú embereknek való, mint én, de nagyon motivált az, hogy ennek ellenére mégis végigcsináljam. A kitartásom és az akaraterőm meghozta gyümölcsét és hatalmas motivációt kaptam ennek a versenynek köszönhetően ahhoz, hogy elmenjek a következő fokozatra is, ami már 13+ km és 30+ akadály. Két hónapom van rá felkészülni és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy végigcsináljam azt is.

Nagyon sok lájkot, kommentet és üzenetet kaptam az utóbbi napokban olyanoktól, akik látták, hogy mit vittem véghez. Elképesztően jó érzés ezt átélnem, úgyhogy szeretném megköszönni mindenkinek a bátorító szavakat, továbbá az edzőimnek, Marcinak a felkészítést, Zolinak pedig az étrendet, de különösen Gergőnek, aki végig mellettem volt és együtt csinálta velem életem első versenyét. 

Jöhet a következő! AROO! 

Aroo! Tovább