pluszminuszszaz - +-100

+-100


Legyőztem a Bakonyt is!

Legyőztem a Bakonyt is!

negyvenkettedik_poszt_bevezeto.jpg

15 hónapja írom a Pluszminuszszáz blogot, azaz egy éve és 3 hónapja tart az életmódváltásom. Most már bátran és büszkén kijelenthetem, hogy elértem arra a pontra, ahonnan már tényleg nincsen visszaút. Teljesen magával rántott ez az életforma. A hétköznapjaim nem is indulhatnának már másképpen. Amióta egy héten 5 alkalommal edzek, azóta sokkal energikusabb vagyok és a kedvem is jobb napközben. Érzem magamon, hogy napról napra fejlődöm és #jobbleszek.

BakonyRUN Night Edition

Mivel teljesen beállt a napi rutinom, nem sok minden változatos dolgot tudok írni a blogra a mindennapjaimmal kapcsolatosan. Edzek, odafigyelek a kajára, dolgozom és próbálok minél többet pihenni, hiszen az izmok fejlődéséhez és a fogyáshoz is elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű alvás. Ahhoz, hogy folyamatosan haladjak tovább az általam megálmodott úton, szerencsére mindig van valami olyan dolog, mint pl. egy verseny, ami plusz löketet tud adni.

negyvenkettedik_poszt_02.jpg

Első közös képünk Győr egyik legjobb edzőjével. (2017. június 15.)

Egy hónappal ezelőtt, amikor a BakonyRUN főszervezője megkeresett azzal, hogy szeretne meghívni az augusztus 25-én tartott esti versenyükre, akkor nagyon meglepődtem. Az első gondolatom az volt, hogy mennyire menő már, hogy vendégként vehetek részt egy akadályfutó versenyen a második gondolatom pedig az volt, hogy ajjaj, megint futni kell. :D Hihetetlen nagy nyomás nehezedett rám, hiszen alapvetően még nagyon nem tudok futni és csomó akadályt nem tudok teljesíteni az alkatomból kifolyólag. Így hát nagyon megköszöntem a lehetőséget és nekiálltam teljes erőbedobással készülni a következő megmérettetésemre, bízván abban, hogy nem lesz olyan megterhelő a szervezetem számára, mint az előző versenyek. Akkor még nem tudtam, hogy milyen nagy fába vágom a fejszémet. Kicsit alá is becsültem a Bakony rejtette lehetőségeket.

negyvenkettedik_poszt_03.jpg

A poszt készültekor a legfrissebb közös képünk Marcival. (2018. augusztus 27.)

8+ km, 15+ akadály

A verseny napjára teljesen elmúltak azok a gondolataim, hogy "jaj ne, már megint futni kell". Elképesztően izgatott voltam, mert ez volt életem első éjjeli versenye. Kicsit tartottam a távtól, de úgy voltam vele, hogy az első Spartan Sprintem picivel több volt, mint 8 km, úgyhogy mégis mi baj lehet?

negyvenkettedik_poszt_04.jpg

Viszonylag időben elindultunk Gergővel hát Városlőd felé, de előtte gyorsan útbaejtettük a Decathlont, hogy vegyünk nekem egy fejlámpát. Bementem és az elsőt megvettük, ami találtunk. Különösebben nem válogattam, ár-érték arányban talán ez volt a legjobb, volt belőle piros színű és így utólag már tapasztalatból tudom mondani, hogy teljes mértékben megfelelt arra, amire nekem kellett.

negyvenkettedik_poszt_05.jpg

Sajnos nekem tönkrement az összes Pluszminuszszázas pólóm, úgyhogy nem tudtam azt felvenni. :D 

Egy minimális rutinom már van az ilyen versenyek terén, úgyhogy vettünk magnéziumot is, hogy ha esetleg a durva hegymenetek után begörcsölne a vádlim, akkor tudjam azonnal orvosolni a helyzetet. Ezután nagyjából egy órás autóút után meg is érkeztünk a helyszínre.Viszonylag kevés ember volt ott, akik a versenyre készülődtek. Mi a 19:30-as rajthoz álltunk, szóval akkor még világos volt. Valószínűleg az emberek nagy része inkább a korom sötétben szeretett volna indulni, ami valahol érthető is. Úgy az igazi egy éjszakai verseny, ha már tényleg éjszaka van. :D Mindenesetre mi örültünk a korai indulásnak, miután odaértünk, gyorsan beregisztráltunk, átvettük a rajtcsomagot és már mehettünk is bemelegíteni.

negyvenkettedik_poszt_06.jpg

Kaptunk menő technikai pólót. Volt az én méretemben is. :)

Bemelegítettünk annak rendje és módja szerint, ellenőriztük a fejlámpát és rajthoz álltunk. Itt már hatalmas adrenalin lett rajtam úrrá. Tényleg úgy van, ha az ember egyszer rákap az ízére ezeknek a versenyeknek, akkor onnantól nincs visszaút. Magával rántja a gépszíj és mindig újat és újat akar. Persze, ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy áradozni fogok az akadályfutó versenyekről, akkor tuti röhögök egy jót. Nem néztem volna ki magamból, sőt szerintem senki sem gondolta volna, hogy én valaha ilyeneken fogok akár csak nézőként is részt venni. Pont ettől olyan csodálatos, hogy folyamatosan bontom le az akadályaimat és harcolok magammal, hogy előbb utóbb tényleg jobb legyek.

Most sokkal jobb voltam

Elindult az első rajt tehát, mindenki örjöngött, hatalmas tapsvihar övezte az első futókat. Elképesztően jó érzés volt, hogy vállvetve indulhattam olyan sportolókkal, akik ezt a versenyt annyi idő alatt teljesítik, mialatt más megnéz két Barátok közt rész. Persze nekem nem voltak ilyen céljaim, a realitás talaján biztos lábakkal állva azt tűztem ki magam elé, hogy 3 óra alá bemegyek. Viszonylag nagy vállalás volt ez a részemről, hiszen a Spartan Sprintet 3 óra 56 perc alatt teljesítettem.

negyvenkettedik_poszt_07.jpg

Próbáltam nem kitakarni senkit :D Forrás: Figura Photo | Bakonyrun Facebook

Én nem tudom, hogy ez hogy lehet, de szinte csak felfelé mentünk a verseny 90%-ban. Értem én, hogy Bakony, meg a legnagyobb akadály maga a természet, de hogy alig volt vizszintes terep, az egy kicsit rosszul érintett lelkileg. Nagyon nehéz volt a kijelölt pálya emiatt, igyekeztem az energiámat minél jobban beosztani és nagyon odafigyeltem a levegővételre is. A legnagyobb baj velem talán az, hogy az elmúlt 25 évem nagyon nagy hatással van a mostani gondolkodásomra. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy bizonyos dolgokra nem vagyok képes. Lehet ez bármi, akár egy-egy akadály, vagy olyan hétköznapi dolog, hogy két parkoló autó között mondjuk elférek e úgy, hogy nem töröm le egyik tükrét sem. Fizikálisan fele akkora vagyok terjedelemben, mint egy évvel ezelőtt, de fejben sajnos még nem sikerült hozzánőnöm. Most is ez történt velem, eléggé berezeltem, hogy nem fog menni ez a 8 km ráadásul csak emelkedővel, plusz az akadályokat még akkor nem is láttam.

negyvenkettedik_poszt_08.jpg

Forrás: Figura Photo | Bakonyrun Facebook

Ahogy haladtam a pályán, az első akadály sem segített; ez két negatív fal volt egymás után, amikre még segítséggel sem tudtam felmenni. Bumm, 30 négyütemű. Jól indult tehát a verseny. A kezdeti lelkesedésem picit itt megtorpant, de aztán ahogy egyre sötétebb lett - ugye mi még világosban indultunk -, egyre jobban belejöttem. Sikerült egy kényelmes tempóra beállnom, amit végig tudtam tartani is. Ez gyorsabb volt a gyaloglásomnál, de mégsem volt még kocogás, szóval nem fáradtam el az első 1-2 km után. Az ösvényt biciklilámpák villogása jelölte, illetve ilyen megtörhető világító rudak, amit rave partikon szoktak osztogatni, bár gondolom más gyakorlati haszna is van ezen kívül. :D Persze a mezőny eléggé elhagyott minket az első futós szakaszon, egy idő után mégis sikerült utolérnünk őket az egyik akadálynál. Ezen nagyon meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ilyen jó tempót megyünk. 

negyvenkettedik_poszt_09.jpg

Sajnos nem tudtam képeket csinálni a verseny közben és olyan sok nem is készült az akadályokról, de erről találtam egyet egy korábbi versenyről. Hát nem szörnyű ez a konstrukció? Forrás: Bakonyrun

A következő akadály gumiabroncsokból állt, össze volt kötözve egy csomó és ki volt rögzítve két fa törzse közé. Ezen át kellett mászni, jó magas volt, kicsit féltem is tőle. Úgy voltam vele, hogy megpróbálom mindenképp, lesz, ami lesz. Az első pár lépés után úgy belengett, hogy azt hittem ott fogok szörnyet halni. A lábaim elkezdtek remegni, a kezemmel alig bírtam tartani magam. Le is kellett szálljak azonnal, mert tuti elengedtem volna és akkor hanyatt vágódok. Kicsit kifújtam magam, próbáltam higgadtan, okosan megoldani ezt a kihívást. Megragadtam tehát a kötelet, felléptem az egyik abroncsra és elkezdtem szépen lassan mászni. Gergő segített egy kicsit, megfogta az abroncsokat, hogy annyira ne mozogjon, de még így is hihetetlenül nehéz volt felmásznom. Kellett ide mindenféle izomcsoport, hogy sikeresen teljesítsem ezt az akadályt. Lefelé sem volt egyszerűbb, és miután sikerült átmásznom ezen az akadályon, még 5 percig remegett a lábam. Ilyet még sosem éreztem, az adrenalin csak úgy áramlott bennem, jó és rossz érzés is volt egyben. Mentünk hát tovább!

Megint csak felfelé vezetett az utunk, de végülis a hegyek között mire is számítson az ember. Az lebegett a szemem előtt, hogy ha ilyen sokat megyünk felfelé, akkor a völgybe is le kell majd érnünk egyszer valahogyan, szóval majd lefelé is kell legalább ennyit menni - KÖSZ SHERLOCK. :D Szóval haladtunk a kijelölt ösvényen, és egyáltalán nem lassultunk. Kis idő múltán volt a földön egy háló, ami alatt át kellett kúszni, ezután ismét felfelé vezetett az út. A következő akadály egy kötélrács (? - fogalmam sincs) volt, amin át kellett mászni. Először függőlegesen fel, aztán vizszintesen át és megint függőlegesen le. Ezt az akadályt meg sem próbáltam, többeknek nem sikerült, amikor odaértünk, csatlakoztam a büntizőkhöz. +30 négyütemű.

Ezután kicsit összefolytak az akadályok, mert olyan gyorsan mentünk, hogy nem is nagyon tudtam már követni a történéseket :D A frissítőpont előtt volt egy palánk, amin át kellett mászni (kép fentebb). Jó magas volt, kétszer is megpróbáltam, de nem ment még segítséggel sem. Ilyen nehéz akadályokkal még nem találkoztam egyik versenyen sem. Naívan azt hittem, hogy egy Spartan Sprint, egy Pannonhajsza és egy Spartan Super után nem érhet már meglepetés. De mégis ért. Szóval ezen a versenyen az akadályok nagy része sokkal nehezebb volt, mint az eddigi futamjaimon. Vizi akadály is volt kettő is, továbbá volt egy egyensúlyozós feladat is, ezeket gond nélkül megcsináltam. Kötélmászás is volt, amit a súlyomból kifolyólag nem tudok még rendesen megcsinálni, de egy kis alkudozás után könnyített kötélmászásból (a földről álló helyzetbe húztam magam, majd vissza, ez számít egynek) csináltam 4-et és ezzel ki tudtam váltani egy rendes kötélmászást. A vége felé az egyik nagy ellenségem majomlétra is felbukkant, ennek neki sem álltam, de hatalmas örömmel mentem a négyütemű fekvőket csinálni, mert már láttam a végét a versenynek. 

negyvenkettedik_poszt_10.jpg

Az óra nem mérte a futást néha, amikor mászni kellett, vagy feladat volt és megálltam előtte, de a kezdő és vég időpontból kiszámítható a nagyjából két és fél óra.

Utolsó előtti feladatként vizen elhelyezett platformokon kellett átfutni. Azért kellett futni, mert ha lassan mész, akkor könnyedén beleeshetsz a vízbe. Ezt persze nem szerettem volna, úgyhogy próbáltam átkacsázni ezen az akadályon és csodával határos módon egy csepp víz sem került rám. A parton már sok néző volt, szurkoltak nagyon, hogy ne essek bele. Kicsit izgultam is, mert nem akartam ilyen sok ember előtt elzakózni! :D 

negyvenkettedik_poszt_11.jpg

Meg sem izzadtam. :D

Legutolsó feladatot kocogva közelítettük meg, egy katonai háló alatt kellett homokban kúszni, ezzel is biztosítva, hogy tök koszosak legyünk, mert az előző akadálynál pont a tavon kellett átmenni, szóval csurom vizesek voltunk. Ezután áthaladtunk a célvonalon, mindenki hatalmas tapsban tört ki. Hihetetlen érzés volt. Most először éreztem magam igazi versenyzőnek. Eddig mindig az volt bennem, hogy nem való ez nekem, de most úgy voltam vele, hogy igenis ott a helyem ezeken a rendezvényeken! Nagyon sokat számít, hogy most már minden nap járok edzeni. Ezen tudom lemérni talán a legjobban a jelentőségét. Végül ettünk egy banánt, ittunk egy kis vizet, majd mentünk is hazafelé, mint akik jól végezték a dolgukat.

negyvenkettedik_poszt_12.jpg

223 nevező közül kereken 200. lettem! 

Ezúton szeretném megköszönni a Bakonyrun szervezőinek, hogy meghívtak erre a rendezvényre. Egész életemben bántam volna, ha kihagyom! Elképesztő élmény volt! Sokszor mondogatom, hogy a változáshoz idő kell. Kezdem most már úgy érezni, hogy lassan eljön az én időm, vagy már itt is van. Versenyről versenyre ügyesebb vagyok. Minden egyes nappal közelebb vagyok a célomhoz, amitől senki és semmi nem tud eltántorítani. Jöhet a következő kihívás!

#jobbleszek 

 

Legyőztem a Bakonyt is! Tovább
Egy igazi futóverseny

Egy igazi futóverseny

negyvenegyedik_poszt_bevezeto.jpg

Ismét viszonylag nagy fába vágtam a fejszémet, részt vettem életem első futóversenyén, ahol tényleg csak és kizárólag a futásé volt a szerep. Sajnos / vagy nem sajnos /  a munkám miatt járnom kellett az országot az elmúlt két hónapban. Nagyon nehézkesen tudtam csak megoldani az edzést és a diétát is csak ímmel-ámmal tartottam be. Ez egy borzasztóan nehéz időszak volt, ami lelkileg is eléggé megviselt, hiszen azon felül, hogy a blogra sem jutott idő, saját magammal sem tudtam úgy foglalkozni, ahogy eddig. Még mindig hatalmas súlyfelesleggel rendelkezem, nem tudtam edzeni két hétig egyáltalán, ennek ellenére beneveztem a Hungaroringen tartott RING RUN RACE nevű rendezvényre, azon belül is a 4 km-es távra. Végülis mi baj lehet, nem igaz?!

A változáshoz idő kell

negyvenegyedik_poszt_02.jpg

A várgesztesi Spartan Super 20 km-e után tele voltam kék és zöld foltokkal, amikből később aztán lila lett. Ennyi véraláfutás még életemben nem volt rajtam. Kb úgy néztem ki, mint akit baseball ütővel agyonvert 14 kamasz kissrác. Nem értettem, hogy hogy történhetett mindez, hiszen egyszer sem estem el és nem is ütöttem be magam sehova. Nyilván megnyomhattam magam az akadályok leküzdése közben. A testemen belül a zsírszövetek kezdenek feloldódni, aminek köszönhetően olyan érzékeny a bőröm és az az alatti terület, hogy egy minimális nyomás hatására is bezöldülök, mint Hulk.

negyvenegyedik_poszt_03.jpg

A két kép között egy egész év telt el.

A változáshoz tényleg idő kell, nekem meg abból volt a legkevesebb, ezért csak nagyon kevés olyan alkalom volt, amikor le tudtam menni edzeni a terembe. Amikor a napi rutinod részévé válik a mozgás vagy bármi, akkor utána már elég nehéz eltérően alakítani a dolgokat. Ha viszont rá vagy kényszerülve, akkor nincs mit tenni. Számomra a munka elsődlegessé vált, hiszen valamiből meg kell vennem azt a sok zöldséget. :D Így háttérbe szorult a mozgás, ami nagyon fura érzés volt. Persze ez nem jelentette azt, hogy a diétát is teljesen felfüggesztettem, igyekeztem a lehetőségekhez mérten mindig olyat választani az elmúlt hetekben, ami a lehető legkevesebb szénhidrátot tartalmazta. Sok csirke és zöldség, mellette a megfelelő folyadékbevitel.

Ring Run Race 4k

Szóval a Spartan Super óta nem igazán volt lehetőségem hatékonyan készülni a következő megmérettetésre. Mégis úgy gondoltam, hogy ez a futóverseny jó kihívás lehet, szeretném kipróbálni magam. Persze amikor beneveztem rá, akkor még nem tudtam, hogy ki sem fogok látszódni a munkából. Azért annyira nem voltam felkészületlen, hiszen több, mint egy éve próbálom jobbá tenni az életem és folyamatosan feszegetem a határaim.

negyvenegyedik_poszt_04.jpg

A Hungaroring aszfaltján futni azért elég menő.

Mivel ez a 4 km-nyi táv annyira nem megterhelő, mint egy akadályfutás, a mostani megmérettetésre egy maréknyi cinkostársam is volt. Ezúton szeretném megköszönni a barátaimnak, hogy elkisértek, iszonyatosan sokat jelentett a támogatásuk. Persze a többiek sokkal ügyesebbek, mint én, sőt szoktak futni is, ezért úgy egyeztünk meg, hogy mindenki a saját tempójában, a saját ritmusában fut. A versenykiírásban az szerepelt, hogy 45 perc a szintidő, szóval én kitűztem célul magamnak, hogy ezt a 4 km távot mindenképpen meg kell tennem ezalatt. Nem is nagyon versenyeztem senki mással, inkább saját magamat próbáltam legyőzni. 

negyvenegyedik_poszt_05.jpg

Itt még nem is sejtettük, hogy mi vár ránk.

Persze ez nem csak egy sima futóverseny volt. A különlegességét az adta, hogy a Hungaroring aszfaltján tehettük meg ezt az egy kört, ami azért valljuk be, elég menő. Na igen, de azért amennyire menő, annyira volt megterhelő is. Aszfalton futni nem egy jó dolog, ha az embernek nincs jó cipője. Illetve a nap kellőképpen felmelegítette a talpunk alatt a talajt, hogy tényleg kapkodni kellett a lábunkat. 

negyvenegyedik_poszt_06.jpg

Pluszminuszszáz alakulat.

Egy kb tíz perces bemelegítés után a rajthoz álltunk és vártuk a startpisztoly eldördülését. Rengeteg ember volt körülöttünk. az adrenalin szintünk is növekedett, elvégre mégiscsak egy versenyről volt szó. Egy lassú kocogós rajt után az első kanyarnál a felvezető autó duda szóval jelezte, hogy akkor lehet indulni. A hatalmas tömeg az első párszáz méteren egyszerre mozgott, majd az ügyesebbek azért elhúztak a lejtős részen. Az első mérföld (azért így tudom, mert az órám mérföldben mérte a távot) viszonylag könnyen eltelt nekem is. Tudtam kocogni, elég sokáig tartottam a lépést a tömeggel én is.

negyvenegyedik_poszt_08.jpg

Aztán az első emelkedőnél le is lassultam, majd végül sétára kellett váltanom. Hiába, még mindig a 160 kg körüli súlyomat tartom, szóval nem vártam csodát. Tudtam, hogy el fogok fáradni viszonylag hamar, de magam is megleptem, hogy milyen jól bírom. Próbáltam a sétát is erőltetett menetben végezni, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mindenképp meg kell legyen a szintidő. Az eddigi versenyeimen a túlélésre játszottam, a beérés volt a lényeg, itt viszont volt egy megkötés, hogy csak az kap érmet/emléktárgyat a végén, aki szintidő alatt teljesít.

negyvenegyedik_poszt_11.jpg

A jókedv a verseny előtt is megvolt és utána sem hagyott alább!

Ez nagyon motivált arra, hogy mindent megtegyek azért az éremért, nem vallhattam kudarcot. Ezért próbáltam felváltva kocogni és sétálni, mégis hamar a mezőny végére kerültem, mire elértük a frissítőpontot. Nagyjából a pálya felénél lehetett egy vizes állomáspont, ahol mindenki kicsit felfrissíthette magát. Kellett is a hideg víz, hiszen iszonyatosan tűzött a nap. Páran rosszul is lettek talán, ahogy láttam, bár lehet csak egy rossz lépésnek köszönhetően kellett kétszer is mennie a mentőnek. Pontos infóim erről nincsenek, mert azon voltam, hogy nekem ne legyen semmi bajom :D

A frissítőpontnál sem álltam meg, mert nem akartam értékes perceket veszíteni. Előttem egy hölgy ment a lányával, valahogy mindig 50-100 méterrel előttem voltak. Akármennyire próbáltam kocogni, ők is rákapcsoltak, amikor sétáltam, akkor ők is csak sétáltak. Ekkor kitűztem magamnak, hogy próbálom őket utolérni bármi áron. Nem szerettem volna a verseny végén kullogni, ezért próbáltam minél rövidebb ideig sétálni. Persze a testem fizikailag képtelen volt arra, hogy úgy szaladgáljak, mint a többiek, még ha fejben el is döntöttem, hogy lefutom Usain Boltot. 

negyvenegyedik_poszt_10.jpg

Szami Katus Attilával versenyzett az utolsó 50 méteren. Vegyesek az érzelmek ezen a képen. :D

Sehogy sem sikerült megközelíteni az előttem haladókat, már kezdtek szállingózni azok az emberek, akik nem csak egy kört futnak, hanem hármat, vagy 5-öt. Rengetegen bíztattak, hogy ne álljak meg, nem sok van hátra, volt aki felismert egy korábbi versenyről is. Ez természetesen hatalmas erőt adott. Valamiért a bíztatás mindig dob egy kicsit a teljesítményemen, amellett, hogy a lelkemnek is nagyon jól esik. Így hát egyre kevesebb lett a távolság az előttem szaladókkal. Persze ekkora már a többiek rég nevetve elfelejtették az egész versenyt. Szami lett közülünk a legjobb, a maga 18 percével, de a többiek is kevesebb, mint 27 perc alatt megtették a távot.

negyvenegyedik_poszt_09.jpg

Aztán ráfordultunk a célegyenesre, a hölgy a lányával még mindig előttem voltak, amikor a lány rákapcsolt és ott hagyta az anyukáját. Ekkor én is próbáltam kocogni még jobban, hiszen az időm is vészesen fogyott. Mindenképp be akartam érni a szintidő előtt és az is jó lett volna, ha nem én vagyok az utolsó. Amennyire lehetetlennek tűnt az elején ez a dolog, egyre csak közeledtem az előttem csak sétáló anyukához. Ekkor már látni lehetett a célvonalat, a tribűnön rengeteg ember kezdett tapsolni és szurkolni, hogy már tényleg nincs sok hátra. És akkor megtörtént a csoda, utol értem a nénit. Nagyon örültem neki, majd ő is elkezdett kocogni. Ekkor egy őszinte "NEMÁ" hagyta el a számat és nevettünk egy hatalmasat. Nagyjából 50 méter lehetett hátra, amit fej fej mellett tettünk meg és megbeszéltük, hogy egyszerre fogjuk átlépni a célvonalat. Szerintem így pont jó volt, hiszen egyikünk sem lett utolsó. :) Talán, ha egy kicsit jobban belendülök, akkor megelőzhettem volna simán, de én nem ezért mentem, hanem csak jól szerettem volna érezni magam! Az időm végül 41 perc és 30 másodperc lett és 4,40 km-t tettem meg az órám szerint.

negyvenegyedik_poszt_07.jpg

Magamhoz képest ez az eddigi legjobb teljesítményem, mondjuk úgy könnyű, hogy igazán még sosem futottam. A mostani feleslegemmel nem is nagyon szeretném ennél jobban erőltetni, viszont biztos vagyok benne, hogy ettől kezdve sokkal több kocogást fogok vinni az edzéseimbe, hiszen hatalmas élmény volt ezen a versenyen részt venni. Sikerült ismét jobbnak lennem önmagamnál, ami mindennél fontosabb.

A következő megmérettetés

A héten véget ér az a projekt, amin az elmúlt hetekben dolgoztam, úgyhogy vissza tudok térni a régi kerékvágásba. Sőt! Úgy döntöttem, hogy nem elégszem meg azzal, amit eddig csináltam. Beszéltem Marcival és növeltük az edzések számát. Ettől a héttől kezdve minden hétköznap reggelem a CrossFit Arrabonában kezdődik! A heti öt edzés mellé egy kis biciklizést is beiktatok hétvégére, hiszen itt a jó idő, lehet menni a szabadba. Továbbá megkaptam az új diétámat is, amit szerintem egy következő posztban meg is osztok veletek, mert a korábbihoz képest jóval változatosabb. Ahhoz, hogy sikerüljön minden napra rendesen megfőznöm és reggel elmennem edzeni, kicsit a napirendemen is módosítanom kell. Mostantól 5:00 órára húzom a vekkert, így nyerek egy órát reggel, és este megpróbálok időben lefeküdni. Nagyjából másfél hónapom van felkészülni a következő versenyemre, ami a BakonyRUN lesz. Ez egy 8+ km távú akadályfutó verseny, 15+ akadállyal, ESTE. Remek kihívás lesz, izgatottan várom! Persze a következő megmérettetésem az lesz, hogy újra főzzek rendesen és fel tudjak kelni reggel ötkor. A többi már menni fog magától! #jobbleszek

 

Egy igazi futóverseny Tovább
Eltelt a kilencedik hónap

Eltelt a kilencedik hónap

harminchatodik_poszt_bevezeto.jpgAz idő egyre gyorsabban telik, rengeteg minden történik körülöttem. Úgy érzem, hogy sok dologról le is maradok és nem tudom megélni úgy, ahogy azt igazán kéne. Ez talán az egyik hátránya az új életmódnak, egyszerűen nincs időm unatkozni, vagy azon sajnálkozni, hogy hétfő van (talán ez nem is akkora hátrány..). A fenti két kép között majdnem napra pontosan egy év telt el, csak annyi a különbség, hogy 60 kilóval könnyebb vagyok ma már, mint akkor. Megígérem, ha elérem a célom, akkor készítek egy harmadik képet is Dancsó Péterrel, csak a poén kedvéért! :D

Benne voltam a tévében

Annak ellenére, hogy ez a február elég rövid volt, meglehetősen sok dolog történt velem. A blogon már összesen 215 EZER megtekintés van, ami jóval meghaladja azt a nézőszámot, amire valaha is számítottam. A megnövekedett érdeklődés azt hozta magával, hogy megkerestek a FEM3-on futó FEM3 Café nevű műsortól egy interjú erejéig és a Győr+ rádióban is beszéltem arról, hogy mégis mekkora fába vágtam a fejszémet. 

harminchatodik_poszt_02.jpgVettem egy nadrágot a műsor miatt egy IGAZI BOLTBAN, elég vagányan nézek ki benne. A TV2 székházban pedig egy ilyen szobában kellett várni amíg adásba kerültem.

Mindig sejtettem, hogy egyszer bekerülök a tévébe. Reméltem, hogy nem valamelyik híradó, vagy a Kékfény lesz az, ahol majd láthatnak az emberek, de aztán végülis a TV2 csoport egyik csatornája, a Fem3 volt az, ahol először beszéltem a történetemről a nagyérdeműnek. Az egész egy facebook üzenettel kezdődött, hogy szeretnének látni a műsorban, adjam meg a telefonszámom és beszéljünk róla. Eleinte nagyon szkeptikus voltam, a mai világban sosem lehet tudni, hogy mi átverés, vagy mi nem. Pont a napokban dőlt be rengeteg ember egy ingyenes Tesla autó sorsolásnak a facebookon, úgyhogy nyitott szemmel kell járni. Szóval egészen a műsor napjáig igyekeztem titokban tartani a dolgot, mert kicsit tartottam attól, hogy valaki szórakozik velem. 

Több telefonos egyeztetés után egyre biztosabb voltam benne, hogy ez tényleg megtörténik, tényleg benne leszek a tévében. Hihetetlenül örültem neki, számomra hatalmas szó, hogy egy élő műsorban szerepelhettem. Egy keddi napon kellett felutaznom Budapestre a TV2 székházába, ahol a stúdió volt. Jó korán indultunk Szamival, hogy elkerüljük a reggeli dugót, és biztosan időben odaérjünk az adásra. Instrukcióként azt kaptam, hogy fél órával előbb legyek ott, hogy fel tudjanak készíteni. Amikor odaértünk, akkor egy fogadószobába kísértek minket, ahol egy televízión lehetett nézni az élő adást. A műsor egyik szerkesztője hozott egy nyomtatványt, amit alá kellett írnom. Az volt benne, hogy nem reklámozhatom a blogomat, nem mondhatom ki a nevét. Ezután átkísért a smink szobába, ahol egy kis púdert tettek a homlokomra, hogy ne csillogjon a sok lámpától. Ezután átkísért egy másik szobába, ahol rámrakták a mikrofont. Amikor ide bementünk, akkor többen is köszöntek nekem, hogy "szia Gábor", integettek, mindenki nagyon kedves volt és tényleg olyan érzésem volt, hogy vártak már és mindenki tudta, hogy miért megyek. Egyáltalán nem izgultam, úgy voltam vele, hogy ez is egy olyan nap, mint a többi. Bemegyek, leülök és válaszolok pár kérdésre. Mi baj lehet?! Nem szakmai dolgokat fognak kérdezni, nem vizsgázni fogok, csak egyszerűen magamról és az életemről kell mesélni. Full egyszerű az egész. Na igen! 

Amikor beléptem a stúdióba és megláttam a sok lámpát, a szép díszletet, a stábtagokat és a nagy kijelzőket, akkor hirtelen ökölbe szorult a gyomrom. Azt sem tudtam mi van. Aztán sikerült összekapnom magam, vártam szépen a soromra. Véget ért az előttem lévő interjú, reklámot adtak és megkezdődött a következő szegmens velem. Egy néni integetett, hogy akkor most kéne beülni a kanapéra. Elfoglaltam a helyem, köszöntem a műsorvezetőknek, akik hihetetlenül kedvesek és lelkesek voltak. Nagyon meglepődtem és jó érzéssel töltött el, hogy ennyire jófejek voltak velem. Felkészültek belőlem, ők is tudták, hogy miért megyek és tök közvetlen volt az egész beszélgetés. Megmondom őszintén, én még nem mertem visszanézni az adást, szóval nem tudom, hogy mondtam e hülyeséget, vagy sem, igyekeztem nagyon, hogy a lehető legértelmesebb mondatok hagyják el a számat, aztán ez vagy sikerült, vagy nem :D Ha legközelebb megyek, amikor már elértem a +-100-at, akkor biztos rutinosabb leszek! :)

harminchatodik_poszt_03.jpg

A város hangja

A televíziós szereplésem után felkerestek a Győr+ rádiótól, ahol ugyancsak az átalakulásomról kellett beszélnem. Itt már egyáltalán nem izgultam, hiszen nem voltak kamerák, amik rögzítik minden egyes gesztusomat, szóval elengedhettem magam és felszabadultan beszélgettem a műsorvezetőkkel. Lentebb meghallgathatjátok, hogy miket beszéltem, ahogy a televíziós felvételt, ezt sem mertem még visszahallgatni, szóval nem tudom, hogy jó dolgokat mondtam e, vagy sem.

Mindenesetre hatalmas élmény volt ez is, hiszen nem minden nap szerepelhet az ember egy héten belül a tévében és a rádióban is. Kicsit úgy éreztem, hogy elege lesz az embereknek belőlem, mert szó szerint már tényleg a csapból is én folytam. :P

Saját póló + videó

harminchatodik_poszt_04.jpg

Amikor annak idején elkezdtem, nem gondoltam volna, hogy eljutok ehhez a mérföldkőhöz. Elkészítettem a saját logómmal ellátott pólót, amivel szerettem volna pár barátomnak megköszönni, hogy egészen eddig támogatott abban, hogy elérjem a célom. Tolerálták azt, hogy a szabadidőm eléggé megcsappant és bátorítottak arra, hogy továbbra is haladjak a céljaim felé. Bízom benne, hogy továbbra is mellettem állnak majd és büszkén viselik ezt a pólót. Lényegében ez nem csak egy póló, hanem az elmúlt 9 hónap kínlódásának szimbóluma. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy ez létrejöhessen, úgyhogy büszke vagyok rá.

A másik büszkeségem az alábbi videó. Sajnos / vagy nem sajnos a videó előbb elkészült, mint a pólók, szóval azért nem azt viselem benne. Viszont szeretnék minél több embert arra motiválni, hogy kezdjen el sportolni és ne féljen segítséget kérni. Sportolni elképesztően jó. Furán hangozhat a számból, de az elmúlt közel egy év alatt többet sportoltam, mint az elmúlt 24 évemben. Szerintem manapság már egy hét alatt többet sportolok, mint régen :D Szóval nagyon nagy örömmel készítettem ezt a videót, valamivel jobb minőségű, mint az első.

 

harminchatodik_poszt_05.jpg

Ahogy a képen is látszik, kezd egyre emberibb formám lenni. Az első alkalommal, amikor mentem a Marcihoz, akkor egy XXXXXL-es póló volt rajtam, amiből kilógott a hasam. A fenti képen egy XXL-es méretűt hordok, de már ez is kezd kicsit lógni itt-ott. Egyszerűen nem tudok betelni ezekkel a pólókkal. 

Jó sok időmbe telt, mire összeszedtem ezt a sokmindent, ami történt velem az elmúlt hetekben. Természetesen azt már le sem írom, hogy kedden, csütörtökön, szombaton járok még mindig crossfitre, és mellette péntekenként van egy mobility is, amit ugyancsak nagy lelkesedéssel csinálok. Szükségem is van minden edzésre, mert játékon kívül megcsinálom a CrossFit Open gyakorlatait - erről majd írok egy másik posztot, plusz alig több, mint egy hónap van már csak hátra a Spartan Sprintig. Nagy erőkkel készülök rá, hogy ne érjen meglepetés. 

A következő posztban a kérdéseiteket fogom megválaszolni, szerencsére van egy csomó. Ha esetleg van még olyan dolog, amire kiváncsiak vagytok és nem írtam még róla, akkor tegyétek fel nyugodtan a kérdéseiteket az alábbi dobozban. 

Eltelt a kilencedik hónap Tovább