fogyás - +-100

+-100


Az első téli versenyem - Winter Spartan Sprint @ Slovensky Raj

Az első téli versenyem - Winter Spartan Sprint @ Slovensky Raj

negyvenkilencedik_poszt_bevezeto.jpg

Ahogyan az előző posztomban írtam, idén szeretném kicsit feltúrbózni a versenyek számát. Annak ellenére, hogy tavaly már 8 versennyel túlléptem az előző évek átlagát, sőt még az összegét is, úgy gondoltam, hogy még több megmérettetésen szeretnék részt venni. Ezekkel a kihívásokkal tudom mérni azt, hogy ténylegesen mennyi értelme van minden egyes nap reggel 5 órakor felkelnem, edzenem heti 5-8 alkalommal és diétáznom, ahogy a csövön kifér. Idén az első ilyen rendezvény egy téli Spartan Sprint volt a lenyűgözően szép Szlovák Paradicsomban. Kihívásból pedig volt bőven!

Szinte a szomszédban

Magyarország éghajlati és domborzati adottságait tekintve nem egyszerű egy igazán jó téli akadályfutó versenyt megszervezni, mint egy hegyekkel és völgyekkel tűzdelt tájon. Amikor az edzőmmel, Marcival tervezgettük, hogy idén melyik versenyeken veszek részt, mondtam neki, hogy mindenképpen szeretnék egy télire is elmenni. Így esett a választás a Slovenský Raj Spartan Winter Sprint-re. Annyira hirtelen jött az ötlet, hogy már betelt a regisztráció, a szálláshelyek teljesen telítve voltak, szóval gyorsan kellett cselekedni. 

negyvenkilencedik_poszt_02.jpg

Sosem voltam jó földrajzból, de azt hiszem ez a Magas-Tátra. :D Rákerestem neten, de így is csak 50% biztonsággal merem állítani.

Megnéztem a környező falvakat szabad szállás után kutatva, és szerencsére egy nagyon kedvező árú apartmant találtam is Lőcsén, ami a térkép szerint 31 km távolságra van Slovensky Rajtól (erről majd kicsit később). Ezután írtam több csoportba és a verseny magyar Facebook eseményéhez is, hogy szeretnék egy Open nevezést. Személy szerint nagyon jó ötletnek találtam azt, hogy lett magyar esemény is, hiszen a 3000 résztvevőből közel 1000 magyar versenyző állt rajthoz szombaton. Szerencsére nagyjából fél óra alatt lett jegyem is és szállásom is. Tök boldog voltam, ilyen egyszerűen még egyik Spartan versenyem se indult. Hátra is dőltem, hiszen azt hittem, hogy az én munkám itt véget is ért. 

Kard nélkül csatába

Persze pár apróság felett elsiklottam. Egyáltalán nem gondoltam bele, hogy egy téli versenyen hideg lesz. :D Azt hittem, hogy majd rövidgatyában meg pólóban lefutom, aztán kész is. Persze ennél nagyobb baromságot el se tudnék képzelni, sőt, nem is értem hogy jutott ilyen eszembe. Szerencsére a felismerés, hogy mekkora hülye vagyok, még a verseny előtt történt, szóval időben voltam, hogy átgondoljam a dolgaimat. Indulás előtt kellett vennem egy futónadrágot, egy sielős polár aláöltözetet és egy pár kesztyűt. Azt gondoltam, hogy ezzel akkor ki is maxoltam a téli felkészülést. Persze rutinosabb téli futók foghatják a fejüket, hiszen a legfontosabb dologról megfeledkeztem még így is. 

negyvenkilencedik_poszt_03.jpg

Eredetileg a pulcsit le akartam venni, de aztán a -12°C miatt megváltozott a terv.

Kellett volna még ehhez a szetthez egy maszk vagy egy sál, amit a szám/orrom elé tehetek. Az órám szerint -9 °C volt a hőmérséklet, de ennél még jóval hidegebb is volt, -10, -12 körüli értékre is lehűlt a futamok közben. Ehhez még hozzájött egy viszonylag nagy erejű szél is, ami a hőérzeten klasszisokat rontott. Egy szóval: ROHADTHIDEGVOLT. Persze rajtam volt egy vékony védőréteg még a ruha alatt, szóval annyira nem fáztam, de a tüdőmnek nem tett jót a sok hideg levegő, amit belélegeztem. Estére eléggé megfájdult és kicsit a torkomon is éreztem. Nem elfelejteni legközelebb, valami kell a szám elé is.

6,7 km, 20 akadály, 150 burpee, 1 esés

Az első 10 perc kocogás után már nem fáztam egyáltalán, sőt, a hideg volt a legkisebb problémám. A bemelegítés után könnyedén átvetettem magam a legelső palánkon még a rajt előtt. Egész végig arra gondoltam csak, hogy egy Beast után ez a sprint meg sem kottyanhat. Azóta eltelt majdnem fél év, sokkal jobb az erőnlétem, sokkal jobb az állóképességem. Mondjuk a súlyom az nem igazán változott azóta, de mégis minden egyéb téren jobb vagyok, mint akkor. Szóval nagy reményekkel indultam neki az idei első versenyemnek. 9:45-kor indultam, amiben szerintem a legtöbb magyar indult, mert olyan skandálások voltak, hogy hirtelen nem is éreztem magam egyedül. Elindultunk és jöttek is az akadályok sorra. Laza kocogás felfelé, emelkedő szerencsére nem sok volt, meglehetősen jól bírtam. 

negyvenkilencedik_poszt_05.jpg

Az első akadállyal meggyűlt a bajom már egyszer korábban, többszöri nekifutásra sem sikerült megcsinálnom a várgesztesi superen (kép alább). Most fel tudtam ugrani rá, viszont egy emelkedőn volt felállítva, ezért sajnos a gravitáció hatására nem bírtam átlendülni rajta. Másodszori nekifutásra kaptam egy kis segítséget egy kedves magyar versenytárstól, akinek ezúton is köszönöm! 

negyvenedik_poszt_12.jpg

A kép csak illusztráció :D

Ezután az egyik legegyszerűbb feladat következett, az OUT nevezetű. Három kisebb akadályból áll: egyszer át kell menni egy palánk fölött, aztán egy palánk alatt, majd legvégül egy olyan palánkon keresztül, aminek van teteje is. Alapvetően ez még egyszer sem okozott problémát, most viszont az utolsó kis palánknál sikerült olyan szerencsétlenül érkeznem a jobb lábamra, hogy megrándult egy kicsit a térdem. Innentől kezdve minden lépésem fájdalommal járt. Kellemetlen feszítő érzés volt a jobb térdem külső oldalán, ami most ezen sorok írása közben is sajog kicsit, de már sokkal jobb, mint akkor. Ettől függetlenül mentem tovább és eszembe sem jutott az, hogy feladjam a versenyt, hiszen a feladás nem opció. 

Egy szerencsés véletlen folytán összetalálkoztam Beával, akivel már korábbi Spartan versenyeken is volt szerencsém pár szót váltani. Annyira megörült a találkozásnak, hogy mellém is szegődött és együtt mentünk a pálya hátralevő részében. Nagyon sokat beszélgettünk és segített elterelni a gondolataimat a fájó térdemről. Sőt még a burpee-ket is segített számolni, szóval én is nagyon örültem, hogy velem tartott. 

negyvenkilencedik_poszt_04.jpg

Imádom ezeket a mászós feladatokat, volt Vertical és A cargo is.

Ketten mentünk hát tovább és jöttek sorra a feladatok. Még a vertical-cargo előtt volt egy egyensúly feladat, sajnos lepottyantam az akadályról, ezért jöhetett is a 30 burpee. Kellemes volt, igazából fel voltam rá készülve, hogy egy párat majd nyomnom kell, szóval nem volt ebből semmi probléma. A pálya nagyon szép volt. Gyönyörű ösvényen haladtunk végig, erdővel, hegyekkel a láthatáron és a nemzeti parkot egy kis patakocska szelte át, amibe persze bele is kellett mennünk. Én nem bántam, egyáltalán nem éreztem hidegnek a vizet, lehet az adrenalin miatt. Egy 5 perccel később már egyáltalán fel sem tűnt, hogy vizes lenne a cipőm, vagy a nadrágom szára.

Különösen nem emelnék ki minden akadályt, aki szeretné az itt megnézheti a pályarajzot, szerencsére egyiknél sem történt semmi baleset, a függőleges cargon kívül egy új feladat sem volt az előzőekhez képest. A legtöbbet nagyon könnyedén tudtam teljesíteni, amik viszont büntetőt értek, azok ezek voltak: egyensúly, majomlétra, "Z" fal, kötélmászás, és multi rig. Ezek többnyire saját testsúlyos feladatok voltak, kivéve az egyensúly. Ott csak simán béna voltam, nem is értem amúgy hogyan. De persze a legjobbak is hibázhatnak, szóval egyáltalán nem problémáztam ezen.

negyvenkilencedik_poszt_06.jpg

Sajnos a fájó térdemmel nem haladtam valami gyorsan, plusz nagyon csúszós volt a pálya több szakaszon is. Nem akartam elvágódni, szóval nagyon meggondoltam, hogy hova lépek. Persze a lehetőségekhez mérten igyekeztem minél gyorsabban haladni. Összességében a versenyt majdnem percre pontosan 3 óra alatt teljesítettem. Ami alatt rengeteget nézelődtem, az akadályok teljesítése elvett csomó időt, beszélgettem ismerősökkel, megálltam inni a frissítőpontnál, (ami nem bizonyult jó ötletnek, mert nem volt jó ize :D) és tényleg próbáltam a lehető legjobban érezni magam a verseny alatt. Az órám szerint 1,5 óra alatt teljesítettem a távot, szóval nagyjából másfél óra ment el a feladatokra, a 150 büntetőre és az egyéb hülyéskedéskre, fotókhoz pózolásokra stb. 

Többször lett volna lehetőségem elesni, nagyon csúszós jeges talaj volt a lábunk alatt sokszor. Szerencsére, vagy nem szerencsére, egyszer sikerült elvágódnom, amikor már a nyakamban volt az érem. Figyelmetlen voltam és meg is történt a baj. Puhára estem, szóval elkezdtem röhögni saját magamon, majd felpattantam gyorsan és körülnéztem, hogy ki látta. Mivel ez a célban volt, ahol a legtöbb segítő és néző állt, valószínűleg több százan látták, de nem zavart, mert sikeresen teljesítettem életem első téli versenyét összesen egy eséssel. :)

AROO

Elégedett vagyok az eredményemmel, egészen más kihívás volt ebben az extrém hidegben és jeges környezetben teljesíteni ezt a Sprintet, amit a fájós térdem sem könnyített meg. A büntetők is jobban mentek, mint eddig bármikor, és az akadályokkal sem volt annyi probléma, mint az előző versenyeken. Az időbeni eredményeket megnézve pedig kategóriámban 10 perccel voltam lemaradva az előttem levő embertől, szóval ha egy kicsit jobban összekapom magam és nem nézelődök annyit, akkor lehet, hogy simán jó időt 'futottam' volna. Az újdonság erejével hatott ez a mostani téli, egyáltalán nem bántam meg, hogy belevágtam. Meglehetősen jó kezdése volt ez az idei szezonnak. Jöhet a következő állomás március végén, Nagykanizsán! #jobbleszek

Az első téli versenyem - Winter Spartan Sprint @ Slovensky Raj Tovább
Hogyan lettem Spartan Race Ambassador?

Hogyan lettem Spartan Race Ambassador?

negyvennyolcadik_poszt_bevezeto.jpg

Tavaly nagyjából ilyenkor ismerkedtem meg az akadályfutóverseny fogalmával. Ez volt az az időszak, amikor elhatároztam, hogy szeretném feszegetni a határaimat és teljesíteni akarok legalább egy ilyen versenyt. Persze akkor már annyira lelkes voltam, hogy rögtön jelentkeztem a nagykanizsai Sprintre és a Pannonhajszára is. Ha belegondolok, elég felelőtlen gondolkodás volt részemről úgy belevágni egy olyan versenybe, ami megfelelő testi és lelki felkészülést is igényel, hogy semmilyen előképzettségem nem volt.

Ettől függetlenül a fejembe vettem, és makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy namármost én ezeket megcsinálom, ha belehalok is. Lehet, hogy nem az enyém lett a legjobb idő, vagy a legkevesebb büntető, de mégis megcsináltam. Az első versenyem egy jó nagy kinlódás volt. Már a rajthoz sem tudtam, hogy hogyan jutok be. Bepánikoltam és nem is sejtettem, hogy még mi várhat rám azok után. Aztán persze jöttek az akadályok sorra, és rá kellett döbbennem, hogy nagyon kevés az edzettségi szintem még egy ilyen kaliberű versenyhez. A 8km-es távot nagyjából 4 óra alatt tettem meg. Az már majdnem maratoni idő, szóval rohadt lassan tudtam végigérni a pályán.

Az első mindig fáj

Persze ez egyáltalán nem tántorított el, sőt, még jobban meghozta a kedvem a többi versenyhez. Életem legnagyobb élménye volt, akkor éreztem igazán azt először, hogy megérte ez a sok edzés, a diéta és az, hogy egyáltalán életmódot változtattam. Akkor jöttem rá, hogy annyi minden van még az egész napos henyélésen és semmittevésen túl, és annyi dolog van még, amire nem vagyok képes, de mindenképpen szeretném elsajátítani vagy megcsinálni. Akkor kattant át igazán a fejemben ez az egész dolog. Tudtam, hogy testben még sokat kell készülnöm, de fejben akkor lettem igazi spártai.

harminchetedik_poszt_04.jpg

Ezután jöttek sorra a versenyek és egyre jobban bebizonyosodott, hogy az ember bármit elérhet, amit akar. Na persze még mindig nem én vagyok a kerületi "akadályfutóbajnok", sőt, az még évek kemény munkájába fog telni. De tudom és hiszem, hogy ha kitartóan küzdök tovább, akkor ez egyszer beteljesül tényleg. 

Aztán ahogy teltek a hónapok az első versenyem után, egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy szeretném ha más is megtapasztalná azt, amit én. Ha más is felfedezné azt a rengeteg lehetőséget, ami benne lakozik. Fel kell kelni a kanapéról és meg kell tenni az első lépést. Nem kell egyből futóversenyre jelentkezni, apró lépésekben is lehet haladni. A lényeg, hogy el kell indulni az úton és nem szabad feladni. 

Vannak határaink


Talán ez volt az egyik legnagyobb motivációm a miskolci Spartan Beast-en, amit nem tudtam befejezni 1 km híján. Egyszerre mindig csak egy lépést kell megtenni. Aztán a következőt. Aztán mégegyet és mégegyet. Aztán észre se vettem, de megtettem több, mint 30 000 lépést :D Dehát végül mégsem értem be a célba. Kifutottam az időből (kifutottam haha) és ezért nem sikerült. Hatalmas pofon volt ez nekem, ami akkor és ott nagyon kellett. Utólag hálás vagyok érte, mert alázatra tanított és arra, hogy egy kicsit vegyek vissza a tempóból.

beast.jpg

Eleinte dühös voltam, hogy így alakult, de aztán utólag belegondolva így alakult a legjobban. Csak annak sikerül minden elsőre és csont nélkül, aki nem próbálkozik eléggé és nem feszegeti igazán a határait. Kellenek a kudarcok ahhoz, hogy megtanuljuk értékelni a küzdelmet. A versenyek csak arra jók, hogy lemérjük azt, hogy a versenyek közti időben milyen hatékonyan tudtunk edzeni, felkészülni a megmérettetésre. Akkor és ott azalatt a pár óra alatt derül ki, hogy megtettünk e mindent azért, hogy jobbak legyünk. Ha nem, akkor küzdeni kell tovább, ha pedig igen, akkor keresni kell az újabb kihívást, amiért érdemes küzdeni.

Jöhet az új szezon

Talán ez az a mentalitás, ami alkalmasnak tesz engem arra, hogy méltón képviseljem a Spartan versenyeket és a Spartan életmódot. Tudom, hogy nem én vagyok a legjobb versenyző, de biztos vagyok benne, hogy a tőlem telhető legtöbbet megteszem azért, hogy ez a következő időszakban megváltozzon. Az a hatalmas hátrány, amivel tavaly indultam, egyre kisebbnek tűnik. Az edzőm, Marci szerint, most sokkal jobb formában vagyok, mint a legutóbbi versenyemnél. Ennek ellenére az idei évet fokozatosan építjük fel, szépen lassan menetelek a trifekta felé. 

pluszminusz_calendar.jpg

A fenti naptárban bejelöltem azokat az eseményeket, amiken szeretnék mindenképpen én is részt venni. Ezeket az edzőmmel néztük ki, odafigyeltünk arra, hogy megfelelő idő maradjon a regenerációra, és az edzéstervet is úgy alakítjuk, hogy ezekre a versenyekre a lehető legjobban fel tudjak készülni. 

  • Slovak Paradise Winter Sprint
  • Nagykanizsa Super és Sprint
  • Slovakia Super
  • Eplény Beast
  • Kubinska Sprint
  • Kazincbarcika Beast

Amint láthatjátok idén egy téli sprintet (ami nemsokára itt is van) és két trifektát lőttem be célként. Ez egy nagyon szép terv, persze bármi közbejöhet, úgyhogy nem leszek szomorú, hogy ha valamelyik versenyt nem tudom teljesíteni, vagy ne adj Isten lesérülök, vagy valami meggátol abban, hogy eljussak akármelyikre. Azon leszek, hogy élvezzem ezeket a versenyeket, kikapcsolódjak és jól érezzem magam.

negyvennyolcadik_poszt_02.jpg

Szeretném leszögezni, hogy a versenynaptárat még azelőtt állítottuk össze a Marcival, mielőtt megtudtam, hogy megválasztottak engem is Spartan Brand Ambassadornak. Elképesztő megtiszteltetés, hogy ilyen remek sportolók között lehetek én is. Amikor jelentkeztem, akkor csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél több embert tudjak motiválni arra, hogy jöjjön és próbálja ki magát egy ilyen versenyen. Szeretném ha mások nem követnék el azt a hibát, amit én, és előbb kezükbeveszik az életük fölött az irányítást.

Hihetetlen fogadtatásban volt részem, nagyon örültem, hogy a magyar Spartan közösség ilyen szinten befogadott és támogat abban, hogy elérjem a célomat. Lényegében azt hiszem, a közösség az, ami ezt a versenyt igazán kimagaslóvá teszi és ezt tényleg csak a célvonalnál tudja meg az ember. AROO!

Hogyan lettem Spartan Race Ambassador? Tovább
+-100 | vlog #1 - A kezdetek

+-100 | vlog #1 - A kezdetek

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz felvenni egy ilyen vlog bejegyzést. Megpróbáltam mindent összeszedni, amivel el tudom rendesen helyezni térben és időben, hogy mégis miről is fognak szólni ezek a videók. Minden héten szeretnék egy epizódot feltenni, lesz főzés, edzés és ilyen beszélgetős epizód is. Természetesen a versenyekről is részletesen be fogok számolni immáron videós formában. Remélhetőleg ebben a /számomra/ új formátumban is #jobbleszek!

 

+-100 | vlog #1 - A kezdetek Tovább
Viszlát, 2018!

Viszlát, 2018!

negyvenhetedik_poszt_06.jpg

Életem eddigi legaktívabb évén vagyok túl. Nagyjából 200 edzésem volt idén és 8 versenyen voltam, ami nálam rekordnak számít, tekintve, hogy 25 éven keresztül szinte semmi ilyesmit nem csináltam. Sőt, ha belegondolok, eszem ágában sem volt soha sportolni sem, nemhogy versenyekre jelentkezni. Aztán szerencsére ez a dolog átalakult, az egyik legfontosabb dolog lett az életemben a mozgás és elképzelhetetlennek tartom, hogy kimaradjon egy edzés. Emellett azt is megfigyeltem magamon, hogy sokkal szivesebben sétálgatok a városban, sokkal könnyebben ráveszem magam, hogy elmenjek bárhova gyalog - tekintve, hogy a bicóm tropára ment és azóta sem foglalkoztam vele, hogy megjavítsam, vagy másikat szerezzek helyette. :D 

2018 nem hozott annyira látványos változást. Nem változott drasztikusan a súlyom, ha úgy nézzük 5 kg mínuszt sikerült ebben az évben összehoznom, ami elég gyatra teljesítménynek tűnhet. A kezdeti havi 10 kg mínuszhoz képest ez semmi. Az elején nagyon durva diétát követtem, ami ahhoz kellett, hogy minél gyorsabban, minél több súlytól megszabadulhassak, mert annyira extrém túlsúllyal rendelkeztem (+-100 kg felesleg ugye :P). 

negyvenhetedik_poszt_02.jpg

2017 és 2018 utolsó edzése

Az ilyen étrendet, amit én is követtem, lehetetlen egy egész életen át fenntartani, sőt butaság is lenne. Éppen ezért tértem át egy módosított diétára, ami még mindig deficites, még mindig nagyon kevés szénhidrátot tartalmaz, de mégis több kalóriát tartalmaz, hogy a megváltozott igényekhez elegendő "üzemanyagot" biztosítsak a szervezetem számára. Namármost, ha a súlyom nem is változott olyan látványosan idén, az eredmények és a fotók mégis azt bizonyítják, hogy valamit jól csináltam. A ruháim sokkal jobban állnak rajtam, az edzést sokkal jobban bírom. A teljesítményem legalább a duplájára nőtt a tavalyihoz viszonyítva - több ismétlésre vagyok képes nagyobb súlyokkal kevesebb idő alatt.

negyvenhetedik_poszt_04.jpg

Egy éve még épphogy jó volt a csuklómon az óra, most már szorítanom kell a szíjon.

Olyan edzettségi és állóképességi szintet értem el idén, aminek köszönhetően simán fel tudom venni a versenyt a csoportos crossfit/kettlebell edzésen levő emberekkel, sőt! Hiába, olyan sokat mondogattam, hogy jobb leszek, hogy tényleg jobb lettem. :D Amit kezdetben 16 kg-os kettlebellel csináltam, az ma már könnyedén megy 24, 28 vagy akár 32 kg-os súllyal is. A súlyemelős gyakorlatok is mennek magasabb súlyokkal, amit tavaly ilyenkor 40 kg-mal csináltam, az ma már 60 kg-mal is könnyedén megy. A technikámon folyamatosan faragunk, ha kell. A saját testsúlyos gyakorlatokat is sokkal egyszerűbben tudom végrehajtani. Viszont nagyon odafigyelünk Marcival arra, hogy véletlenül se érjen semmilyen sérülés. A legfontosabb az egészségem megőrzése és fejlesztése.

Hello, 2019!

Rájöttem arra, hogy túlságosan is hagytam azt, hogy a múlt történései befolyásolják a jelenem. A sok negatív tapasztalat, a sok sérelem, ami a súlyom miatt ért nagyon nagy kihatással volt a lelkivilágomra és arra, hogy manapság hogyan állok a dolgokhoz. Legbelül szerintem én mindig az a kövér srác leszek, aki egész életemben voltam, még ha próbálom ezt az ellenkezőjére is fordítani. Igenis kezembe vettem az irányítást. Igenis teszek azért, hogy ne szóljanak meg az utcán, mert akkora vagyok, mint egy elefánt de mégis 25 év emlékei nem múlnak el nyomtalanul. Inkább meg kell tanulnom a hasznomra fordítani azt a sok megpróbáltatást, amin keresztül mentem.

negyvenhetedik_poszt_03.jpg

Rájöttem arra is, hogy csakis rajtam múlik, hogy elfogadom-e magam, vagy sem. Éppen ezért arra fogok koncentrálni, hogy kicsit lelassítsak néha és úgy tekintsek vissza a mögöttem levő időszakra, hogy egy hatalmas utat jártam be, amire sosem gondoltam volna, hogy képes leszek. Mai fejjel leginkább azért haragszom magamra, mert nem álltam neki előbb. Mindig volt valami kifogásom, mindig találtam "jobb elfoglaltságot" annál, minthogy odafigyeljek arra, hogy mozogjak vagy egészségesen éljek. Lusta voltam, kényelmes és igénytelen, lényegében önpusztító életmódot folytattam.

negyvenhetedik_poszt_05.jpg

Volt idő, amikor nem tudtam ennél jobban összehúzni az öltönyöm. Most meg már csak úgy lóg rajtam! Természetesen a lányok mindkét képen csodálatosan néznek ki. :) 

Pedig aztán aligha van jobb dolog annál, amikor valaki tényleg teljesértékű életet él, foglalkozik magával, jókat eszik és mozog is valamit. Amit az elmúlt másfél évben megtapasztaltam, hogy ez tényleg kivitelezhető, de hatalmas áldozatokkal és lemondásokkal jár. Mindenesetre a sok küzdelem, izomláz, undorító zabpehely mégis egy jobb, boldogabb élethez vezet, hiszen a nap végén úgy tudjuk nyugtázni a napot, hogy ma is megtettünk mindent azért, hogy a legtöbbet kihozzuk abból, amink van.

negyvenhetedik_poszt_bevezeto.jpg

Ettől függetlenül tudom, hogy én korántsem végzek tökéletes munkát. Lehet ezt még sokkal jobban is csinálni, szóval az elkövetkezendő időben azon leszek, hogy fejlődjek minden téren. Egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy elfogadjam magam és büszke legyek arra, amit eddig elértem. Ez persze nem jelenti azt, hogy hátradőlök és lazítok. Jöhetnek a versenyek, készen állok az edzésekre, és nagyon várom az újabb és újabb kihívásokat is. Továbbá szeretném elérni jövőre az álomhatárt, miszerint megszabadulok 100 kg-tól. Ehhez már "csak" 35 kell, a nagyján már túl vagyok. Lehetőleg jó lenne a kezdéstől számított 2 éven belül ezt elérni, de akkor sem leszek csalódott, ha ez nem sikerül. :)

Szeretnék minél több embert motiválni arra, hogy kezdjen valamit magával és lépjen ki a komfortzónájából, mert lényegében én is akkor kezdtem el igazán élni, amikor megtettem az első lépést a változás felé. A változáshoz pedig idő kell! #jobbleszek

Viszlát, 2018! Tovább
Eltelt másfél év

Eltelt másfél év

negyvenhatodik_poszt_bevezeto.jpg

Az elmúlt másfél évben annyi mindenen keresztül mentem, hogy nehéz lenne mindent leírni. Már csak az elmúlt egy-két hónap történései is annyira változatosak voltak és annyi impulzus ért, hogy azt is szinte lehetetlen feldolgoznom és átadhatóvá formálnom, mindenesetre megpróbálom összefoglalni, hogy honnan indultam, eddig hová jutottam és hogy milyen terveim vannak még a jövőre való tekintettel.

A kezdetek

Napra pontosan másfél évvel ezelőtt indult útjára a +-100 blog, amiben azt szerettem volna megörökíteni, hogy milyen kínkeserves úton érhető el a hőn áhított tökéletes alak, vagy akár egy sokkal egészségesebb és fittebb életmód. Rengeteg lemondás, sok szervezkedés és még ennél is jóval több akarat kellett ahhoz, hogy belevágjak egyáltalán egy ekkora horderejű dologba. Persze aztán idővel rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez az új életmód. A mindennapjaim szerves részévé vált az edzés, nem is tudnék meglenni már nélküle, illetve megvetéssel nézek vissza régi önmagamra és sokszor eszembe jut, hogy mégis hogy engedhettem el magam annyira, hogy 220 kg-osra terebélyesedjek. 

negyvenhatodik_poszt_02.jpg

Na jó, azért az a fagyikehely elég király volt. :D 

Utólag persze könnyen beszél az ember, mindenki sokkal okosabb, kár is a múltat hánytorgatni. Természetesen mindenki tudja legbelül, ha árt saját magának, de az élvezetek hajszolása és a komfort megteremtése közben sajnos áteshetünk a ló túloldalára, amikor viszont már nehéz megálljt parancsolni az önpusztító életformának. Nehéz, de nem lehetetlen. Nekem is talán a felismerés volt a legnehezebb. Felismerni azt, hogy rövid úton vége lehet az életemnek, ha nem kezdek magammal valamit. Hatalmas kockázatot vállaltam azzal, hogy fetrengtem egész nap és evés közben még csak a fejemet sem akartam megmozdítani szinte. Bármilyen minimális erőfeszítés már problémákat szült, amit inkább igyekeztem elkerülni. Mérhetetlenül lusta voltam és kényelmes, aminek hát meg is lett az eredménye.

A sikerek

Aztán végülis elkezdtem és kitartóan csináltam az életmódváltást. Azt csináltam, amit a szakemberek mondtak. Eleinte nagyon bugyuta feladatokat kellett csinálnom az edzéseken. Komplex feladatokat a saját gátaim miatt nem tudtam elvégezni. Gépeket nem tudtam használni, mert nem fértem hozzájuk rendesen. Az első hetekben a legalapvetőbb bemelegítés is annyira kifárasztott, hogy azt hittem meghalok. De nem adtam fel, tudtam, hogy majd egyszer jobb lesz a helyzet. Nem kell életem végéig csak hajolgatnom, meg dobozra leülnöm, majd felállnom. Aztán a diétának köszönhetően csak úgy pörögtek le rólam a kilók. Egyre több gyakorlatot tudtam elvégezni, egyre több eszközt tudtam kipróbálni az edzőteremben. Hatalmas sikerként könyveltem el, hogy pikk-pakk megszabadultam 20 kg-tól. Összességében ez elenyésző volt az akkori feleslegemhez képest, mégis annyira sokat számított, hogy tudtam: innentől már nincs megállás. Az önbizalmamat javította, a lelkesedésem egyre csak nőtt és a blogot is nagyon szivesen írtam. Nagyon izgalmas volt ez az időszak, de mégis rengeteg munka volt még előttem.

negyvenhatodik_poszt_03.jpg

A kezdeti sikerek jók voltak arra, hogy látványos fejlődést érjek el, hiszen nem is nulláról kezdtem, hanem valahonnan mínuszból indultam neki ennek az egésznek. Próbáltam egy nagy hátrányból előnyt kovácsolni és tudtam, hogy ehhez piszok sok idő kell. Nem voltak irreális elvárásaim magammal szemben, mégis próbáltam egyre jobban hajtani magam, hogy a kezdeti sikerek ne hagyjanak alább. Szerettem volna minél többet, minél jobban csinálni. Az pedig, hogy kezdett látványos lenni az átváltozásom, nagyban előrelendítette a produkciót. Növeltem az edzést, kipróbáltam mást is, kerestem az új kihívásokat és minden nap egy kicsivel jobb akartam lenni saját magamnál. 

A versenyek

Aztán egy ponton megragadtam a fogyással. Biztos van rá tudományos magyarázat. A diétához hozzászokott a szervezetem, elkezdtem izmot építeni, ami kisebb térfogattal járt, de a súlyom nem változott stb-stb. Az igazat megvallva nem értek hozzá és a sok munka/edzés/főzés meg minden mellett nem is nagyon volt időm ezzel foglalkozni. Persze ez tróger hozzáállás a részemről, mert jó lenne tisztában lennem azzal, hogy mi miért történik, hogy működnek a különféle izomcsoportok és még ezer másik dologgal is képben kéne lennem. De én csak egy egyszerű srác vagyok, aki próbálja minél jobban érezni magát. Próbálok a lehetőségeimhez mérten legjobban helyt állni az edzéseken és igyekszem betartani a diétát is.

negyvenhatodik_poszt_04.jpg

Az edzőm (Marci) biztosra akart menni és nem siettünk el semmit. A lehető legalaposabban tanított meg nekem minden mozdulatot, hogy véletlenül se legyen semmi bajom. Egy idő után viszont úgy éreztem, hogy megragadtam nem csak a fogyásban, de az edzésben is. Persze ez egyáltalán nem így volt, de akkor ezt másképp éltem meg. Keresnem kellett az új impulzust, kellett valami, amiért küzdeni akarok, egy olyan cél, ami régen lehetetlen volt, de kis odafigyeléssel és rákészüléssel még ha nagy nehézségek árán is, de el tudom érni.

negyvenhatodik_poszt_05.jpg

A 4XL-es póló szétdurran rajtam a bal oldali képen, a jobboldalin pedig az XXL-es lóg :P

Így kerültek képbe az akadályfutó versenyek. Se futni nem tudtam, se akadályokon átjutni. TÖKÉLETES! Végre valami, ami hajt előre. Tudtam, hogy ezt meg akarom csinálni és voltam/vagyok annyira makacs, hogy csak ez lebegjen a szemem előtt. Ez a céltudatosság segített abban, hogy a poszt írásáig bezáródóan már 7 versenyen is voltam. Persze Marci le akart róla beszélni. Féltett a kudarctól, nem akarta, hogy lesérüljek, mert az az egész munkát hátráltatta volna, vagy lehet teljesen vissza is vetette volna a kezdeti szintre. Nem tudott megállítani, elhatároztam, hogy megcsinálom életem első Spartan Sprintjét (5+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Pannonhajszát (7+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a BakonyRun Night Editiont (8+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Spartan Supert (13+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Nemzetihajszát (14+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Spartan Beastet (20+ km). De azt nem tudtam megcsinálni.

Az első kudarc

Hatalmas sikerként könyveltem el azt, hogy 160 kg-osan el tudtam egyáltalán indulni ilyen versenyeken és végig tudtam menni a pályákon. Legyőztem a gátlásaimat, nem foglalkoztam azokkal az emberekkel, akik le akartak beszélni. Sokszor megkaptam, hogy ezek a versenyek nem nekem valók. De biztos vagyok abban, hogy nekem sokkal nagyobb kihívás volt, mint azoknak, akik egész életükben vékonyak/sportosak voltak. Abban is biztos vagyok, hogy sokkal nagyobb élmény is volt nekem és sokkal jobban is örültem annak, amikor sikeresen beértem a célba. Ezt jelzi az is, hogy az első Spartan versenyem végén az éremmel a nyakamban leültem egy fa tövébe és elsírtam magam. Egészen addig bennem is voltak kétségek, hogy menni fog e, de ott tudatosult bennem véglegesen, hogy képes vagyok arra, amit elterveztem, meglesz a 100 kg minusz, vagy ha úgy hozza a sors, akkor még több is. De itt már nem is ez volt a cél, hanem az, hogy felülmúljam saját magam minden alkalommal és ez sikerült is. A sikereim továbbra is jöttek hétről-hétre, versenyről-versenyre.

negyvenhatodik_poszt_06.jpg

Felbátorodtam tehát és elindultam a 20+ km távú Spartan Beast-en. Öt akadályfutó versennyel és rengeteg kilóméterrel a hátam mögött már nem gondoltam magam kezdőnek. Egy cél lebegett a szemem előtt, hogy megcsináljam a Spartan Trifectát. Egyrészt magam miatt, másrészt pedig másoknak is szerettem volna bizonyítani azt, hogy képes vagyok rá és ha nekem megy, akkor bárki elérheti azt a célt, amit kitűzött maga elé. Aztán a versenyhez készülődve meghallottam, hogy a 20+ km nagyjából 28 km-t jelent. Egy kicsit leblokkoltam, hiszen ennyit még sosem mentem. A legtöbb a várgesztesi Spartan Super volt a maga 18 km-ével. Tisztában voltam a képességeimmel, de azért még mindig 160 kg körül volt a súlyom. Tudtam, hogy nem én fogom a legjobb időt futni, de nekiveselkedtem. Az 1500m szintkülönbség viszont annyira megterhelőnek bizonyult, hogy lassan tudtam csak haladni a pályán.

beast.jpg

El kellett ismernem, hogy ez a verseny tényleg megérdemli a Beast nevet, hiszen nagyon nehéz pályát sikerült összerakniuk a szervezőknek. Lassan, de biztosan haladtam a cél felé, amit 19:00-kor lezártak a szervezők. Ekkor én már úgy voltam vele, hogy nem kell az érem, nem kell a póló, csak hadd menjek végig a pályán. A szabályok viszont ezt nem tették lehetővé. A cél előtt nagyjából 1,5 km-rel a szervezők levágták a kezemről a karszalagot és hét másik versenyzővel együtt quadokkal levittek a pályáról. Ezt hatalmas kudarcnak éltem meg. Egyrészt megalázónak éreztem, hogy kizártak lényegében a versenyből, másrészt tudtam, hogy ha még van egy kis időm, akkor simán be tudtam volna érni. Persze ekkor már 10 órája a pályán voltam és ha azt is figyelembe vesszük, hogy a szállástól is gyalog mentünk Gergővel a verseny helyszínére, akkor összesen már 30 km volt a lábamban.

negyvenhatodik_poszt_08.jpg

Elkeseredtem. Akkor először tényleg úgy éreztem, hogy a sok kinlódás mit sem ér. Felelőtlenül vágtam bele, és tényleg nem nekem való ez a verseny. Vasárnap hazajöttem Miskolcról, átgondoltam a dolgaimat és nagyon csalódott voltam. Persze nagyon sokan támogattak, a versenyen többszáz ember jött oda hozzám, ami hihetetlen érzés. Komolyan mondom, a világ egyik legjobb érzése motiválni másokat és megtalálni azt a közös kapcsolódási pontot, amin aztán új ismeretségek és akár barátságok is kialakulhatnak. A közösségi oldalakon természetesen megosztottam, hogy nem sikerült beérnem a célba és ami ezután történt, arra nem találok szavakat. 

Az út

Facebook-on több, mint ezer "lájkot" és rengeteg kommentet kaptam a legnagyobb Spartan közösségben pár óra alatt, ahol a legtöbben arra hívták fel a figyelmem, hogy nem számít, hogy nem értem be, így is nagyon szép teljesítmény, amit véghez vittem. Sokan el se mernének indulni egy ilyen versenyen és magamhoz képest is sokkal jobb eredmény ez a 26 km - még így is, hogy nem értem be végül a célba. Többen felajánlották, hogy elpostázzák nekem az érmüket, hiszen megérdemelném a kitartásom miatt. Persze ezeket a felajánlásokat nem fogadtam el, tudom, hogy képes vagyok arra, hogy megszerezzem a saját érmeimet. Hálás vagyok azért, hogy ez a közösség így befogadott, eleinte tartottam tőle, hogy majd kinevetnek, mert pufirizsa vagyok, ott pedig többnyire sportolók vannak. Olyanok, akiknek az élete a futás és az edzés. Tévedtem, pont ellenkező érzéseket váltottam ki az emberekből. Elismerték azt, hogy nekem van egy célom, küzdök érte és teljes mértékben támogatnak benne. Szerencsésnek mondom magam, hiszen elsülhetett volna ez sokkal rosszabbul is :P 

negyvenhatodik_poszt_07.jpg

Persze kellett nekem is egy kis idő, mire feldolgoztam a történteket. Kellett a kudarc ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy tényleg mennyi küzdelem van a hátam mögött. Túl sok sikerélményem volt, előbb-utóbb kellett egy törés úgymond, hogy kicsit megálljak és visszatekintsek arra, hogy honnan indultam, mennyi mindent elértem már és hogy még mennyi mindent meg kell tennem ahhoz, hogy többé ne kelljen kizárjanak egy versenyről, mert éppen nem érek be időben a célba. Rájöttem arra is, hogy akármekkora baromság és közhely az, hogy "nem a cél, hanem az út a fontos" mégis milyen sok igazság van benne. Az csak egy dolog, hogy vannak bizonyos állomáspontok, amikor a hosszú hónapok munkája végül megtérül, vagy felszinre kerül. Éppen ezért nem hagytam, hogy lehúzzon teljesen egy sikertelen verseny. Megráztam magam és onnan folytattam, ahol abbahagytam. Miután hazajöttem Miskolcról, kellett egy nap, hogy a helyén tudjam kezelni a kudarcomat. Tele kék és zöld foltokkal kedden 7 órakor már az edzőteremben kezdtem és álltam is neki az edzésnek. Büszke voltam magamra, hogy egyáltalán megpróbáltam és tudtam, hogy még nagyon sokat kell fejlődnöm.

A jövő

A versenyek tényleg csak egy nagyon kis részét teszik ki az elmúlt másfél évemnek. A rengeteg munka sokszorosan megtérült már most, és hol vagyok még a végétől! Ettől függetlenül szeretnék minél több versenyen részt venni, szeretnék olyan dolgokat csinálni, amire sosem voltam képes. Kellenek az újabb kihívások, kell az, hogy új élményeket szerezzek a sport által. A kudarcnak köszönhetően rájöttem, hogy a lehető legjobb úton haladok a céljaim felé és biztos is vagyok benne, hogy el fogom érni mindegyiket.

negyvenhatodik_poszt_09.jpg

Jelenleg 65 kg-nál tartok, szóval még mindig van egy jókora felesleg rajtam, amitől meg kell szabadulnom. Különösebben nem sürgetek semmit, igyekszem a maximumot kihozni magamból és tisztában vagyok vele, hogy még nagyon hosszú út van előttem. Mindenesetre egészen addig, amíg ennek az útnak minden egyes percét élvezem, addig tuti nem fogok letérni róla! #jobbleszek

Eltelt másfél év Tovább
+/-100 dokumentumfilm - első rész

+/-100 dokumentumfilm - első rész

negyvenotodik_poszt_bevezeto.jpg

Amikor nekiálltam ennek a lehetetlennek tűnő kihívásnak, akkor még nem sejtettem, hogy ennyi embert érdekelni fog az a rögös út, amire ráléptem. Csináltam (és még csinálom is) kitartóan és nem foglalkoztam semmivel. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél jobban odafigyeljek az étkezésre és az edzést a lehetőségeimhez mérten a legszabályosabban végezzem. Éppen ezért lepett meg egy nagyon kedves ismerősöm felkérése. Rebeka egy rövid dokumentumfilmet szeretett volna készíteni egy egyetemi óra keretein belül a kezdetekről, arról, hogyan élem a napjaim és hogy milyen a kapcsolatom az edzőmmel.

Mi baj lehet

Természetesen hezitálás nélkül igent mondtam a felkérésre, nagyon izgatott lettem, mert ilyet még nem csináltam sosem. Eddig csak az én szemszögemből mutattam be ezt a folyamatot a blogon keresztül, viszont kiváncsi voltam, hogy más kívülről mit lát ebből, hogyan tudná megközelíteni az én átlagosnak nem éppen mondható helyzetemet.

negyvenotodik_poszt_02.jpg

Őszinte a mosolyom :D 

Eleinte kicsit kényelmetlenül éreztem magam a forgatások során, mert nem nagyon szeretem magam visszanézni videón. Minden apró hibámat észreveszem, illetve mint minden ember, én sem szeretem visszahallani a hangomat felvételről. Továbbá amíg egy fotón könnyű jól kinézni, addig egy videón már jóval nehezebb odafigyelni erre. A kérdéseket sem beszéltük meg előre, minden spontán történt, hogy a lehető legjobban át tudjuk adni a történetet.

negyvenotodik_poszt_03.jpg

Összesen négy forgatási napot tartottunk, amikor is Rebeka elkisért egy edzésre, egy versenyre, egy sörözésre Marcival és vettünk új ruhákat is. Nagyon jó visszaemlékezni ezekre, de mégis nagyon sokat változtam a forgatás óta, pedig a felvételek csak idén nyáron készültek.

+/-100

Fogadjátok tehát sok szeretettel ezt a kisfilmet, és ezúton is köszönöm mégegyszer Rebekának, hogy érdemesnek találta a történetem megfilmesítésre. Tudtommal egyébként sikeresen teljesítette a tárgyat az egyetemen, amihez pedig gratulálok! Azt hiszem egy ilyen videó után ez a legkevesebb! :P 

Jövő tavasszal érkezik a következő rész, addig még nagyon sokat kell küzdenem, de biztos vagyok benne, hogy #jobbleszek!

 

+/-100 dokumentumfilm - első rész Tovább
Eltelt egy év

Eltelt egy év

harminckilencedik_poszt_bevezeto.jpg

Emlékeztek erre a képre? Tavaly ezen a napon fogalmazódott meg bennem a blog és az életmódváltás ötlete. Akkor még nem is sejtettem, hogy mekkora ereje lesz ennek a dolognak. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien nyomon fogják követni az átalakulásomat és, hogy ilyen sok embert fogok motiválni azzal, ha kitartóan küzdök a céljaimért.

A változáshoz idő kell

Mindig mondogatom, hogy a változáshoz idő kell. Eleinte valószínűleg azért mondogattam, hogy magam is nyugtatgassam és ne várjak azonnali sikereket. Persze az elmúlt egy év alatt megtanultam, hogy ez a hatalmas közhely tényleg igaz. Ahhoz, hogy megváltozzon az ember - akár kívül, akár belül - idő kell. 

harminckilencedik_poszt_02.jpg

Az első edzés előtt nem volt őszinte a mosolyom.

Talán az egyik legfontosabb dolog az, hogy fejben rendeződjenek a dolgok. Körvonalazódjon a cél, utána pedig megtaláljuk azokat a módszereket, amik segítségével el tudjuk érni mindazt, amit kitűztünk magunk elé. Ez egy hosszú tanulási folyamat, ahol megismered saját magad, a tested és a lelked egyaránt. Nincsen olyan megoldás, amivel varázslat szerűen javulást lehetne elérni. Kemény munka, kitartás és céltudatosság kell ahhoz, hogy valaki a legjobbat hozza ki magából. Ha ezek közül tényleg minden megvan és a csillagok állása is kedvező, na akkor lehet változást elérni. Akkor is csak lassan.

harminckilencedik_poszt_03.jpg

Én sajnos ezt rossz sorrendben közelítettem meg. Elhatároztam, hogy lefogyok. Mindenre odafigyeltem, a diétára, az edzésre, az új életmóddal járó lemondásokra. Az időmet megtanultam beosztani, folyamatosan növeltem a fizikai terhelést, a drasztikus diétát mérsékeltem, ahogy jöttek az eredmények. Minden napom újabb kihívás volt, próbáltam jobb lenni saját magamnál. Ez nagyon jól működött, nincs okom panaszra, viszont valami elkerülte a figyelmem. Nem foglalkoztam azzal, hogy fejben elrendezzem ezt a sok impulzust, ami nap, mint nap ér.

harminckilencedik_poszt_04.jpg

Talán a pizza az egyetlen dolog, ami egyáltalán nem hiányzik. Ettem belőle eleget! :D 

Többen mondták, mikor elkezdtem az életmódváltást, hogy szenteljek időt arra, hogy az elmémet is edzzem. Ezt tök nagy hülyeségnek gondoltam és csak megvontam a vállam. "Mit tudnak ezek az emberek, ez egyáltalán nem számít. Diéta legyen meg testmozgás, aztán kész!"- gondoltam magamban. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. 

harminckilencedik_poszt_05.jpg

Úgy voltam vele, hogy ez egy öngerjesztő folyamat. Az egyik változás hozza magával a másikat majd. Ha majd látom kívülről azt, hogy mennek le a kilók, akkor majd javulni fog a kedvem, sokkal vidámabb leszek és magabiztosabb. Ugye alapvetően azért álltam neki az életmódváltásnak is, mert egy mélypontra értem az életemben és abból szerettem volna kijönni. Abban bíztam, hogy ez majd segít abban, hogy egy teljesebb, boldogabb életet éljek. Többé kevésbé így is lett.

harminckilencedik_poszt_06.jpg

A blog indulása óta felfelé ível ez a görbe és továbbra is töretlenül dübörög. Több száz új embert ismertem meg, rengeteg üzenetet, lájkot és kommentet kapok folyamatosan a közösségi oldalakon és már élőben is van, hogy oda mernek jönni hozzám olyanok, akik követik az átalakulásom és szorítanak azért, hogy elérjem a céljaimat. A kilók mennek le folyamatosan, a ruháim egyre jobban állnak, tudok már rendes üzletben venni magamnak szinte bármit. Az edzettségi szintem soha nem látott méretet öltött. Olyan dolgokra vagyok képes, amire a legvadabb álmomban sem számítottam volna. Néha saját magam is képes vagyok meglepni.

harminckilencedik_poszt_07.jpg

Az akadályversenyeken való részvétel egy olyan fejezetet nyitott az életemben, ami kalandokkal és izgalmakkal teli. Sosem voltam motiváltabb, mint most. Folyamatosan találok magamnak újabb és újabb kihívásokat, újabb célokat, amik visznek előre. Ha nincs kedvem edzeni menni - néha ilyen is van egy fárasztó nap után -, akkor általában arra gondolok, hogy "na most kell csak igazán elmennem". Felkerekedek és a saját rekordjaimat döntögetem. Olyankor mindig eszembe jut, hogy ehelyett feküdhettem volna otthon és csinálhattam volna a jó nagy semmit. De akkor csak egy helyben toporognék, vagy ami rosszabb, lehet visszacsúsznék. 

Szóval összességében javult minden körülöttem. A hétköznapi dolgok sem megterhelők már, be tudom kötni a cipőmet, könnyedén ki tudok kelni az ágyból. Beleférek akármelyik székbe normálisan. Ezek mind olyan dolgok, amik ezelőtt nehezemre estek. DE! És ez most egy nagyon nagy de. Sajnos a fejemben mégsem tudom elrendezni úgy a dolgokat, ahogy azt kellene.

Mint a népmesében

Emlékeztek arra a bizonyos népmesére, amikor az okos lány vitt ajándékot, meg nem is? Na, én pont így érzem magam. Nehéz megmagyaráznom, de mostanában, amikor tükörbe nézek, akkor csunyábbnak látom magam, mint egy évvel ezelőtt. Látom is a változást, meg nem is. Boldogabb is vagyok, meg nem is. Iszonyatosan sokat gondolkoztam ezen, és arra jutottam, hogy ez bizonyára azért van, mert most már nagyon odafigyelek saját magamra. Minden apró hibám látom, és minden apró hiba sokkal nagyobbnak tűnik, mert eddig egyáltalán nem vettem észre őket. Oly sok éven át próbáltam kizárni ezeket a dolgokat, igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy hogy nézek ki, gyakorlatilag tagadásban éltem.

harminckilencedik_poszt_09.jpg

Még sok van hátra. 

Most meg, amikor már megszabadultam 60 kg-tól, teljesen másképp nézek saját magamra. Kezd látszódni rendesen az arcom, az erek megjelentek a kezemen, a csontjaim körvonalazódnak. Az 5XL és 6XL-es ruhákról XXL-re csökkent a méretem, még a cipők is lötyögnek már rajtam, amin tök meglepődtem. Összességében csak pozitív változásról beszélhetünk. Rengeteget küzdöttem, hogy idáig eljussak, viszont fejben nem értem még el erre a szintre. Az önbizalmam nincs még a helyén. Fogalmam sincs, hogy hogyan lehetne ezen javítani. De biztos vagyok benne, hogy most ez a következő nagyobb kihívás, amivel meg kell küzdenem.

harminckilencedik_poszt_08.jpg

Egyszer talán el fogom felejteni azokat a dolgokat, amik az előző 25 évben meghatározták az életem és hatással voltak a mindennapjaimra. Mindenesetre szerintem aki ennyi évig kövérként élt, az nem fog egy év alatt másképp saját magához állni. Legalábbis én nem tudok most még. Sokszor észreveszem magamon, hogy a régi berögződött szokásaim ugyanúgy jelen vannak még mindig, pl. folyamatosan igazgatom a pólómat, holott már nem lóg ki belőle a hasam, ha látok egy szűkebb helyet, akkor inkább kikerülöm, pedig simán elférnék és még csomó ilyen apróság van, ami berögzült az évek során.

Hogyan tovább

Azt kell mondjam, hogy a blog teljes mértékben betöltötte azt a funkciót, amire eredetileg kitaláltam. Most a napokban pár posztomat ismét elolvastam és nagyon jó volt visszaemlékezni a kezdetekre. Megmosolyogtam azt, ahogyan ebbe az egészbe belevágtam és, hogy mennyire nem voltam felkészülve arra, ami várt rám. Utólag persze már nagy a szám és könnyen beszélek, de valahogy mégis el kellett kezdenem. Ha visszamehetnék az időben, akkor csak annyit változtatnék, hogy előbb elkezdtem volna ezt az életmódot. Az izomláz is annyira a hétköznapjaim részévé vált már, hogy fura lenne, ha nem lenne.

Biztos vagyok abban, hogy nem szeretném abbahagyni, amit egy évvel ezelőtt elkezdtem. Szerencsére ez egyszer sem fordult meg még a fejemben. Persze mindenkinek vannak nehezebb napjai, nekem is volt jópár. De ez nem tántoríthat el attól, hogy elérjem a céljaimat. Sőt! A legnehezebb talán olyankor felülkerekedni saját magunkon, amikor semmi sem úgy megy, ahogy kéne. Ez az igazán nagy dolog. 

pluszminusz_torta.jpg

Köszönöm a tortát az Élelem étteremnek! Full egészséges, minden mentes süti ;)

Az előző posztban írtam arról, hogy most lelassult - már-már meg is állt a fogyásom. Sajnos tényleg ez a helyzet, bármit csinálhatok, a súlyom mostanában nem változik, csak a centiméterek és a tükörben látott eredmény. Úgyhogy módosítanunk kell a diétán. Lehet az edzésterven is változtatni kell majd valamilyen szinten, vagy az intenzitáson növelünk, vagy az alkalmakon, ezt majd a Marci kitalálja. Jöhetnek az újabb kihívások, készülök a versenyekre. Az egyik nagy álmom az a Spartan Trifecta lenne, amiből egy már megvan. Kettő versenyt kell még teljesítenem hozzá, az egyik (Spartan Super) nemsokára esedékes lesz, alig több, mint egy hét múlva. Igyekszem most minden energiámat arra összpontosítani.

Ezúton szeretném megköszönni az edzőim (Zoli, Marci) segítségét, a CrossFit Arrabona nyújtotta lehetőségeket, a kollégáimnak a RAW Agency-nél, hogy nap, mint nap elviselik a hülyeségeimet, a barátaimnak és mindenkinek, aki támogat akár csak egy jó szóval a céljaim elérésében. Nagyon nagy fába vágtam a fejszém, és nem is gondolnátok, hogy milyen sokat jelent az a szeretet, amit az elmúlt egy évben kaptam tőletek! Bízom benne, hogy a következő év legalább ennyire izgalmas lesz, ha nem sokkal izgalmasabb! Nagy terveim vannak továbbra is, úgyhogy maradjatok velem. Amúgy is még van legalább 60 kg, amit le kell dobnom! :D 

Teljesen új ember lett belőlem, az életem egyéb területein is sikeresnek mondhatom magam, és bízom benne, hogy hamarosan fejben is meg tudom újítani magam. Nem elfelejteni, a változáshoz idő kell. #jobbleszek

 

Eltelt egy év Tovább
Ismét legyőztem saját magam, sőt!

Ismét legyőztem saját magam, sőt!

harmincnyolcadik_poszt_bevezeto.jpg

Az idei év eddigi legnagyobb meglepetéseként sikeresen teljesítettem a Pannonhajszát 7+ km-es távon. Na nem az a meglepetés, hogy teljesítettem, inkább a körülmények és a magamhoz képest elért fejlődés volt az, ami igazán meglepett. Régen volt poszt, úgyhogy ne szaladjunk ennyire előre! 

Élet a Spartan Sprint után

A verseny utáni napokban szinte felrobbant a postafiókom Facebookon. Akkora szintű szeretetet kaptam vadidegen emberektől, amekkorára legvadabb álmaimban sem számítottam volna. Rengetegen megosztották azokat a képeket/videókat, amiken én szereplek és többszáz bíztató és gratuláló komment is érkezett. Volt szerencsém pár emberrel közvetlenebb kapcsolatba is kerülni és pár üzenetet váltani, aminek nagyon örültem. Sok erőt merítek ezekből az élményekből, bár még mindig furán kezelem a dolgot. Igérem belejövök lassan ebbe is! :D Ez a hatalmas "lelkifröccs" egyébként a lehető legjobb időben érkezett, mert kezdtem magam alatt lenni. Idén a súlyom nem változott szinte semmit. Az elmúlt 6 hónapban megrekedtem a bűvős 160kg-os határnál és sehogy sem megy lejjebb ez a szám. Persze az állóképességem sokkal jobb, a ruhák is egyre jobban állnak rajtam, de ha bárki megkérdezi, hogy mennyinél tartok, akkor azt kell mondanom, hogy 60kg-ot fogytam még "csak" eddig. Ilyenkor általában látom az embereken a csalódást, vagy a meglepődöttséget és a jónéhányadik ilyen beszélgetés után sajnos én is hajlamos vagyok egy kicsit elgondolkozni ezen, pedig nem szabadna. 

harmincnyolcadik_poszt_02.jpg

Sajnos ugye a bokám teljesen lenyúztam, aminek köszönhetően legyengült az immunrendszerem és a sok vitamin ellenére még a herpesz is kijött a számon. Ezért nem igazán fotózgattam magam, és edzeni sem tudtam elmenni egy egész hétig, amíg teljesen be nem gyógyult a lábam. Kicsit sántikáltam is pár napig, ez eléggé kellemetlenül érintett. Persze az jobban zavart, hogy így a crossfit edzéseket is ki kellett hagynom. Lelkiismeretfurdalásom is volt, hogy nem mozgok semmit, és izgultam a Pannonhajsza miatt is, hiszen csak egy hónapom volt arra, hogy még készüljek rá, mindenesetre a nagyobb sebesülés elkerülése végett inkább "lábadoztam".

Mélypont

Talán most először éreztem azt, hogy igazán mélypontra kerültem. Hónapokig nem változott a súlyom, nem tudtam azokat az eredményeket felmutatni, amire mindenki kiváncsi lett volna. Részben ezért sem írtam a blogra, mert nem akartam csalódást okozni azoknak az embereknek, akik követik az átalakulásomat. Ez tök nagy butaság volt tőlem, hiszen ez egy olyan dolog, ami ugyanúgy meghatározó része az életmódváltásnak, mint a sikerek és a hamar elért eredmények. Ez van sajnos, tovább kell lépni ezen. Szerencsére csak a blogírással voltam ilyen tróger, az edzéseket ugyanúgy folytattam, miután megjavult a lábam. 

harmincnyolcadik_poszt_03.jpg

Lassan pálcika lábam lesz.

Magamhoz képest is folyamatosan jobb lettem és ami pluszban jó érzéssel töltött el, az az, hogy másokhoz képest sem maradtam már el annyira, mint régebb. Ha visszagondolok arra, hogy az első edzésemen a földre sem tudtam leülni, vagy hogy két evezés után begörcsölt a lábam, akkor más megvilágításba kerül az alábbi tábla. A jobb oldali táblázaton láthatunk hat féle gyakorlatot (evezés, amerikai swing, front squat, push press, assault bike, felülés), mindegyiket 3 percig kellett végezni és minél több ismétlésszámot/kalóriát kellett elérni közben. Az én sorom az, amiben az SZY van az első oszlopban. Fogalmam sincs miért így írta fel Marci a nevemet, a Szeky egyértelműbb lett volna :D A lényeg, hogy alig maradtam el a többiek pontszámához képest, és a fentebb teljesítők mindegyike nagyjából fele akkora, mint én. 

harmincnyolcadik_poszt_04.jpg

Az eredmények tehát egyre jobbak lettek, sokkal jobban érzem magam, de mégis az volt bennem, hogy nem vagyok elég jó. Akik nem ismernek és nem tudják, hogy min mentem keresztül eddig, azok még mindig csak egy nagydarab srácot látnak. Nem is sejtik, hogy voltam kétszer ekkora is. Egyik délután elmentem egy hajléktalan mellett, aki részeg is volt és odakiabált nekem, hogy "na mi van dagadék". Persze nem szóltam vissza neki, mit is mondhattam volna. Az önbizalmam soha nem látott mértékre csökkent, pedig abszolút nem volt rá okom. Én tudom, hogy honnan indultam és azt is tudom, hogy mennyi munkát fektettem bele abba, hogy eddig elérjek.

harmincnyolcadik_poszt_05.jpg

A tükör nem csap be sosem.

Pannonhajsza

Ahogy közeledett a következő megmérettetésem napja, egyre jobban izgultam miatta. Sajnos a munkám miatt nem tudtam annyit készülni, mint amennyit szerettem volna, egy-két edzés kimaradt, de igyekeztem javítani a képességeimen. Bicikliztem többet, igyekeztem gyorsabban sétálni, ha mentem valahova és összességében próbáltam növelni a teljesítményemet még jobban. 

harmincnyolcadik_poszt_06.jpg

harmincnyolcadik_poszt_07.jpg

Eltűnt a második állam. :D  

A Spartan emléke még nagyon frissen élt bennem, szóval tudtam, hogy nem egy kéjutazásra kell számítanom. Sőt! A nagykanizsai verseny távja csupán 8,2 km volt, a mostani viszont alapból már 7 km-ről indult. Párszor voltam már Cseszneken és tudtam, hogy milyen szintkülönbségek vannak. Egy jó kondiban lévő embernek is elég megterhelő emelkedőkkel teletűzdelt pályára számítottam. A szervezők természetesen nem okoztak csalódást, sikerült úgy kanyarítaniuk az útvonalat, hogy kellőképpen nehéz legyen a terep.

harmincnyolcadik_poszt_08.jpg

Szombaton reggel elindultunk tehát Győrből Csesznekre, az út nagyjából egy óra volt úgyhogy jó korán kellett kelni a 9 órás rajthoz, hogy időben ott legyünk. Eredetileg úgy volt, hogy Zsolti barátom jön velem a versenyre, de egy sérülés miatt ki kellett hagynia a rendezvényt, így egy sokkal csinosabb kísérőm lett Orsi személyében, aki segített a mentális rákészülésben is és végig bíztatott, hogy ne adjam fel. 

Amikor megérkeztünk a helyszínre, akkor már rengetegen voltak, mindenki izgatottan várta az első rajtot. Több ismerőssel is találkoztunk és olyanokkal is összefutottunk, akik követik a blogot hónapról hónapra, de még nem volt alkalmunk élőben találkozni. Ez sikeresen elterelte a figyelmem arról, hogy már megint mekkora fába vágtam a fejszémet. Egészen addig nagyon izgultam és olyan gondolataim voltak, hogy nem fog menni, de amikor elrajtoltunk, akkor ezek a negatív gondolatok azonnal elmúltak. Nem hagyhattam cserben saját magam, továbbá azoknak az embereknek sem okozhattam csalódást, akik bíztattak és támogattak. Így is nagy nyomás volt rajtam, de hogy ezt is még fokozzuk, egy kamerával végigkisérték az egész versenyem. Erről egy későbbi posztban majd részletesen mesélek, mindenesetre nem könnyítette meg a helyzetem, hogy szinte minden lépésemről felvétel készült.

A táj nagyon szép volt, szerencsére az időjárás is nekünk kedvezett, minden adott volt egy jó versenyhez. Az első pár feladat könnyedén ment, kúszni kellett villanypásztorok alatt, aztán szögesdrót alatt háton felfelé, aztán négykézláb úgy, hogy a térdünk nem érhetett le. Át kellett mászni egy jókora szalmabála rakáson, amitől egy picit tartottam, nehogy elszakadjon az a kötél, amivel rögzítették ezeket a bálákat. Szerencsére ezzel sem volt probléma, pikk-pakk felmásztam. Aztán betonhengereken kellett keresztülmászni. Haladtunk tovább és egy vizesárokhoz érkeztünk, amin egy bambuszrúd segítségével át kellett lendülni. Soha nem csináltam még ilyet, féltem tőle, hogy belepottyanok a vízbe, ami a verseny további részét lehet megnehezítette volna. Nagy lendületet vettem, szorítottam erősen azt a rudat, majd átjutottam a másik oldalra. Egy picit visszacsúszott a lábam, mert eléggé dagonyás volt az a rész, de épphogy a cipőm beleért a vízbe.A következő akadálynál csúzlival kellett célbalőni. Nem volt egyszerű feladat, két próbálkozás volt, elsőre úgy fölé lőttem, hogy öröm volt nézni, másodszorra viszont mindketten eltaláltuk a kis műanyag palackot. Mentünk tovább és elértünk egy ferde falhoz, ez nagyon magasnak bizonyult, úgyhogy meg sem próbáltuk, büntetésből kerülő úton kellett menni, ami plusz 1 km volt. Ezután megérkeztünk az első frissítő ponthoz. Betankoltunk az izotópos italból, aztán mentünk tovább. Ezután homokzsákot kellett cipelni, majd bálát kellett talicskázni. Ezek nem voltak nehezek egyáltalán. Jó sokat kellett menni, mire elértünk a várhoz. Fel kellett mászni, iszonyat meredek volt, azt hittem meghalok, mire felérek a hegy tetejére. Ott még volt egy kötéllétra, amin könnyedén felmásztam egy kis pihenő után. Ott kukoricát kellett morzsolni, majd következett egy újabb frissítő pont. Itt mosakodni is lehetett, tényleg frissítően hatott, mert a nap hét ágra sütött, úgyhogy jól esett kicsit megmosni az arcunkat. Ezután íjászkodni kellett a vár lábánál. Nem nagyon volt tapasztalatom ebben, szóval egy kis elméleti útmutatás után éppenhogy eltaláltam a célt, szerencsére nem kellett büntetőzni. Ezután vizes vödröt kellett cipelni. Ez alapvetően nem lett volna nehéz, de előttünk sokan kipacsálták a vödör tartalmát, úgyhogy meglehetősen csúszós lett a talaj. Szerencsére nem sikerült fenékre esni, de volt pár meredekebb pillanat. :D Aztán gólyalábon kellett megtenni egy bizonyos távot, itt sokáig próbálkoztam egyáltalán pár lépést tenni, de sajnos a rajtam található felesleg miatt vagy túl előre dőltem, vagy túl hátra. Biztos ment volna, ha egy pár órát szórakozok vele, de erre nem volt idő. Mentem hát büntetőzni. A burpee valamivel könnyebbnek tűnt most, mint Spartanon. Talán az is hozzájárult, hogy rövidnadrágban voltam és könnyebben mozogtam így, a ruha nem akadályozott semmiben.

Sajnos a sok hegymenettől a vádlim iszonyatosan elkezdett görcsölni. - Nem elfelejteni, legközelebb legyen magnézium nálam, plusz előtte is csomót meg kell inni, hogy ezt elkerülhessem! - Próbáltam lenyújtani, de hosszú távon nem lett jobb sajnos a helyzet. A következő feladat zsákban ugrálás volt, hát persze, hogy a legjobban vádlit igénybevevő feladat :D Ilyen a szerencsém, mindenesetre ezt is meg tudtam csinálni, csak párszor megálltam közben, hogy az elviselhetetlen fájdalom kicsit alábbhagyjon. Ezután mentünk tovább és egy libikókán kellett átmászni, ami jó magas volt és nagyon koncentrálni kellett, nehogy leessünk. Ezután már láttuk a parkoló autókat, tudtuk, hogy a cél nem lehet messze. Kötélmászás következett, Orsi majdnem felért a tetejére, én meg sem próbáltam, szóval büntetőzni kellett. A következő feladat ismét nagyon nehéznek bizonyult, gerendákon kellett átmászni alul, felül, meg lajhár mászásban egy kötélen átmászni és mindezt egy akadályon belül! Meg sem próbáltam ezt sem, hiszen az első gerendán leestem volna :D Túlélésre játszottam, úgyhogy csináltam kényelmesen a burpeeket inkább.

Itt már nagyon fáradt voltam, de tudtam, hogy nincs sok hátra. Úgyhogy eszembe sem jutott az, hogy feladjam. Fel kellett megint mászni egy nagyobb dombra, itt egy korábbi akadálynál kifüggesztett memória feladványra kellett válaszolni, szerencsére ez volt talán a legegyszerűbb feladat mind közül. Ezután hatalmas meglepetésemre megjelent két barátom, Zsolti és Ádi, akik még mondták is, hogy nem tudnak eljönni, mert más dolguk van. Annyira megörültem nekik, hogy el sem tudom mondani. Egy újabb energialöketet kaptam az utolsó méterekre, amiért nagyon hálás vagyok. 

Mentünk tovább és elérkeztünk a legdurvább akadályhoz. Én még ilyet nem is láttam, álló gerendák voltak sorba rendezve és azokon kellett átmászni. Ezt sem próbáltam meg, csináltam a büntetőket, de biztos vagyok benne, hogy jövőre szeretném teljesíteni ezt az akadályt, hatalmas élmény lehet!

harmincnyolcadik_poszt_09.jpg

Ezután már csak két feladat volt hátra, egyensúlyozva hátrafelé kellett mászni egy gerendán úgy, hogy kézzel végig érinteni kellett azt. Eleinte szokatlan volt ez a feladat, de aztán szépen lassan végig értem. Az utolsó előtti lépésnél véletlenül letettem a lábam, kibillentem az egyensúlyomból, gyorsan körülnéztem és reménykedtem benne, hogy nem látta senki. Persze rengetegen voltak ott, mindenki látta :D Viccesen mondtam, hogy most ne nézzen oda senki, nevettek és mondták, hogy nem láttak semmit, visszaléptem a gerendára és megtettem a maradék két lépést, ekkor az ott állók megtapsoltak és gratuláltak, hogy egyáltalán odáig eljutottam. :)

harmincnyolcadik_poszt_10.jpg

Innen már csak egy utolsó feladat volt, egy rönköt kellett egy kijelölt pályán elhúzni. Jó nagy darab rönköt választottam, úgyhogy az pont jó volt még a végére, de szinte meg sem kottyant, mert már láttam a célt.

harmincnyolcadik_poszt_11.jpg

Ezután már a cél következett, 2-300 méter lehetett. De ezt már futva és nevetve tettük meg Orsival, hatalmas öröm volt befejezni a versenyt. Sikerült ismét legyőznöm saját magam.

harmincnyolcadik_poszt_12.jpg

Nem mindenkinek őszinte a mosolya :D 

harmincnyolcadik_poszt_13.jpg

Véletlen megállítottam az órán az időmérést, szóval a kezdő és befejező idpontot kell nézni :D 

Ez, hogy legyőztem magam, többszörösen is igaznak bizonyult. A nagykanizsai Spartan Sprinthez képest majdnem 10 perccel hamarabb beértem a célba egy olyan versenyen, ahol több volt a feladat, nagyobb volt a szintkülönbség, és több, mint 2 km-el hosszabb is volt a táv. Sikerült bebizonyítanom saját magamnak, hogy bármilyen célt tűzök ki az életben, el tudom érni, csak küzdeni kell érte. A kitartó és alázatos munka meghozza az eredményét, de hát mindannyian tudjuk, a változáshoz idő kell! 

Rengeteg biztatást kaptam a verseny alatt a versenytársaktól és Orsi is végig mellettem volt és nem hagyta, hogy akár egy pillanatra is elbizonytalanodjak a saját képességeimben. Hálás vagyok, hogy elkísért ezen a "túrán" és örülök annak, hogy ő is kilépett a komfort zónájából. Nagyon sokat kaptam ettől a versenytől, és ennek köszönhetően a mélyponton is sikerült átlendülnöm. Nem volt egyszerű, hiszen fejben helyre kellett raknom ezeket a dolgokat.

A komfort zónám már valahol jó régen elhagytam, szóval igyekszem mindig újabb és újabb kihívásokat keresni. A következő megmérettetésem (várgesztesi Spartan Super, 13km+ és 25 akadály+) kevesebb, mint 20 nap múlva lesz, úgyhogy egyelőre csakis ez lebeg a szemem előtt. Lehet, hogy nem fogok minden héten versenyre készülni, de biztos vagyok benne, hogy megtalálom azokat a rövidtávú és hosszútávú célokat, amikért érdemes napról napra felkelnem és küzdenem. #jobbleszek

Ismét legyőztem saját magam, sőt! Tovább
Aroo!

Aroo!

harminchetedik_poszt_bevezeto.jpg

Amikor jelentkeztem életem első akadályfutó versenyére, akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozom. Spartan Race-en belül több kategória van; Sprint, Super és Beast a három legelterjedtebb (?), de van kifejezetten gyermekek számára (Spartan Kids), valamint nagyon elszánt emberek számára is versenyzési lehetőség (Hurricane Heist, Ultra Beast). Amikor elhatároztam, hogy szeretnék egy ilyenen részt venni, akkor láttam, hogy sajnos a gyerekeknek szánt versenyről a korom miatt lecsúsztam, így maradt a Sprint. A hirdetésben az volt, hogy 5+ km táv, 20+ akadály és ha valami nem sikerül az akadályok közül, akkor 30 burpeet (négyütemű fekvőtámasz) kell megcsinálni. Nagyjából másfél óra alatt teljesíthető a verseny.

Mi baj lehet?

A hirdetésben található számokhoz képest a verseny végül 8,2 km hosszú lett és 25 akadályt tartalmazott. Persze ezt előre nem lehetett tudni, úgyhogy nagy reményekkel vágtam neki életem első sport versenyének. Tavaly ugye túráztunk már egyet, megmásztuk a Kékestetőt. Az felfelé kb. 7 km volt és 2 óra alatt tettük meg a távot, ezért arra gondoltam, hogy most 3 óra alatt be tudom fejezni a versenyt. Az meg sem fordult a fejemben, hogy nem sikerülhet, vagy feladom útközben. A kérdés inkább az volt, hogy mennyi idő alatt érek be a célba. 

Nos ez az idő majdnem 4 óra lett. Négy nagyon hosszú óra volt ez, ami alatt nem csak a feladatokkal kellett megküzdenem, de a testem korlátait is le kellett győznöm. Mivel egy hónapja voltam mérésen, ezért megközelítőleg tudom csak, hogy a súlyom még mindig 160 kg körül mozog. Illúzióim tehát nem voltak, csak az lebegett a szemem előtt, hogy beérjek a célba, ami nem is volt olyan egyszerű.

A nagy nap

Szombaton tehát első feladatként el kellett jutnunk Győrből Nagykanizsára. Ez egy szép háromórás utat jelentett viszonylag kellemes időjárással, a nap épphogy csak egy kicsit égetett, szóval ki lehetett bírni. Időben indultunk, mert a verseny előtt két órával kellett megérkeznünk a rendezvény parkolójába, ami már szinte teljesen megtelt, mire odaértünk. Letettük az autót és át is öltöztünk ott helyben. Gergő sem volt még Spartanon, szóval nem tudtuk, hogy mire számíthatunk, illetve a munka és egyéb elfoglaltságok miatt egyikünknek sem volt ideje jobban körüljárni a kérdést, csak mentünk és nem foglalkoztunk semmivel. Persze, ha utánanéztünk volna az eseménynek, akkor könnyen kiderült volna az is, hogy a parkoló 2-3 km távolságra van a verseny helyszínétől számítva. Így hát nyakunkba vettük a várost és gyalog nekivágtunk az útnak. 

harminchetedik_poszt_02.jpg

A tó túloldalán egy kisebb tömeg látható. Több, mint 9000 ember vett részt az idei első magyar Spartan Race-en.

A fél órás séta után megtaláltuk a fesztivált, viszont amilyen okos voltam, bokazokniban és edzőcipőben mentem, így mondanom sem kell, az egyik bokámat teljesen lenyúztam. Még el sem kezdődött a verseny, de már lesérültem. Tipikus egyébként, nem is én lettem volna. Szerencsére volt nálam jó vastag váltózokni, mert azért annyit tudtam, hogy majd vizesek leszünk, szóval nem árt a váltóruha. Ez pillanatnyilag megoldotta a problémámat. A verseny egész ideje alatt eszembe sem jutott, hogy gyakorlatilag a sarkamon van egy jókora nyílt seb. 

harminchetedik_poszt_03.jpg

Odaértünk hát a nagykanizsai Csónakázó-tó mellé, ahol hatalmas tömeg volt. Beregisztráltunk, megkaptuk a rajtszámunkat, az időmérő chip-es karszalagot, a fejpántot és egyéb szalagokat, amikkel egy ingyenes italra voltunk jogosultak, valamint a csomagmegörzőbe helyezhettük el a táskánkat. Nagyjából a rajt előtt fél órával készültünk el mindennel, akkor már egyre fokozódott a hangulat. Egészen addig tök nyugodt voltam, de a helyszínen elkezdtem izgulni. Mi van akkor, ha nem fog menni? Mi van akkor, ha kudarcot vallok? 

A kudarc nem opció

Persze a kételyeimet nagyon hamar eloszlattam, hitelben különben sem izgulunk. Szinte azonnal magával ragadott a hangulat, szólt a zene, sütött a nap. Szépen elkezdtünk melegíteni a rajtra, aztán ezt közösen is megtettük. A szinpadon volt egy speaker, aki mondta, hogy hogyan melegítsünk, hogy a lehető legjobbat kihozhassuk magunkból. Amikor elérkezett a 14:45-ös rajt ideje, akkor egy falon kellett átmászni, hogy egyáltalán a rajtvonalra állhassunk. Egy pillanatra megtorpantam, hisz még sosem csináltam ilyet. De szerencsére Gergő barátom végig mellettem volt és ahol szükség volt rá, ott segített és bakot tartott. Felszállt a rózsaszín füst és megindult a tömeg.

Én nem akartam rohanni, tudtam, hogy ha már a legelején lefő a kávé és elhasználom minden erőmet, akkor hordággyal kell a hegyről levinni majd :D Persze ezt nem szerettem volna, meg szerintem a szervezők sem örültek volna neki.. Úgyhogy megpróbáltam kocogni az első párszáz méteren. Beálltam egy kényelmes tempóra, de éreztem, hogy tüdővel nem fogom bírni sokáig, úgyhogy nem erőltettem. Az első feladatban abroncsokon kellett átlépkedni, ez nem okozott különösebb problémát. Aztán a következő feladat már bonyolultabb volt. Palánkok alatt, fölött és között kellett átmászni. Ezután egy jó hosszú szakasz következett, ahol csak menni kellett.

harminchetedik_poszt_04.jpg

Fotó: Spartan Race Hungary - Attila Jakab

Hegynek felfelé vezetett a kijelölt út, majd az erdőn keresztül egy patakhoz érkeztünk, ami mellett rengeteg farönk volt, ezek közül kellett választani egy szimpatikusat és, mint utólag kiderült 600 méteren keresztül kellett cipelni, majd ugyanoda visszarakni. A férfiak számára 30 kg-os farönkök voltak előkészítve, a nőknek pedig 20 kg-os husángokat kellett cipelnie. Megmondom őszintén ez a feladat volt az egyik legegyszerűbb, hiszen 10 hónappal ezelőtt még 60 kg-os felesleget cipeltem magamon napi szinten, szóval annyira nem volt megterhelő. 

Ezután át kellett menni a patakon, ami nagyon hideg volt és nagyjából derékig ért, szóval pont teljesen átázott a nadrágom. Melegítőbe mentem, hogy védjem a lábszáramat és kényelmesen tudjak mozogni is. Itt szeretném megjegyezni, hogy ennél butább ötletet még sosem találtam ki. Az XXL-es mackónadrágom úgy megszívta magát vízzel, hogy 2-4 kg többletsúlyt szereztem magamnak. Ez még hagyján, hiszen később volt szögesdrót alatt kúszás is, ami ilyen agyagos iszapos valami lett délutánra, és az még durvábban ráragadt a nadrágomra, amitől majdnem le is csúszott többször is. Csak a kínlódás volt vele, úgyhogy legközelebb tuti rövidnadrágban megyek.

Miután átkeltünk a vizen, egy falon kellett átmászni, ez majdnem két méter magas volt, itt is jól jött a korábban alkalmazott bak Gergő segítségével. Ballagtunk tovább ezután hegyről le, hegyre fel, erdőn keresztül. A tájra egyébként nem lehet panasz, nagyon szép volt. Viszonylag hamar lemaradtunk a mezőnytől, mert inkább biztosra mentem és nem kocogtam tovább, sétáltam csak. El is érkeztünk egy olyan feladathoz, aminél sajnos büntetőt kellett csinálnom. Egyensúlyozni kellett egy gerendán. Félig eljutottam, amikor mellettem leesett valaki és megmozdult az egész szerkezet, aminek köszönhetően én is kibillentem az egyensúlyomból és leestem. Ezt csak egyszer lehetett megpróbálni, úgyhogy álltam is neki a 30 burpeenek. Ennyit még sosem csináltam egyszerre, úgyhogy próbáltam beosztani 5-ösével, hogy ne legyen annyira megterhelő. Ettől függetlenül nagyon is megterhelő volt. :D

Az egyensúlyozás után át kellett kelnünk a tavon, ami nyakig érő vizet jelentett, mondanom sem kell, itt már nem csak a nadrágom volt csurom víz, hanem a pólóm is. A pólóm egyébként egy Pluszminuszszázas póló volt, alatta pedig egy Reebok aláöltözet póló, hogy egyben tartsa a testemet. Sajnos a FEHÉR pólómból a verseny végére barna lett, és azóta is tartja ezt az új színét 3 mosás után, szóval azt hiszem ezen már semmi sem segít. 

A következő feladathoz érve kicsit megijedtem. Az akadály neve small "A" cargo volt, ami lényegében egy kifeszített háló volt, amivel a rakományt szokták rögzíteni hajókon/repülőkön. Erre kellett felmászni, majd a másik oldalon le és bennem végig az volt, hogy tuti el fog szakadni a súlyom alatt. Persze ha belegondolunk, akkor viszonylag nagy terhelésre vannak tervezve ezek a hálók, szóval még csak a közelében sem voltam annak, hogy akár egy varrásnyira szétjöjjön bárhol is, de a régi beidegződések még mindig aktívan élnek bennem. 

A tizedik feladatnak neki sem álltam. Itt gyűrűn, csövön és köteleken kellett egyik pontból a másikra eljutni függeszkedésben, ami számomra egyelőre elképzelhetetlen. Elbírom magam két kézzel, de ha már csak egy kézzel kell tartanom magam, akkor az egyáltalán nem megy egyelőre, szóval a burpee mellett döntöttem. Nagyon jófejek voltak az önkéntes segítők, bíztattak és az egyik srác be is mondta, hogy hatalmas tapsot érdemlek, hogy egyáltalán eljutottam odáig. Iszonyatosan sok erőt adott ez és nagyon jól esett. Az egész verseny alatt úgy éreztem amúgy, hogy ez egy olyan közösség, ahol támogatják a másikat és nem nevetik ki azért, mert lassabb, vagy nem olyan könnyedén oldja meg az akadályokat. Mind a versenyzők, mind a pálya melletti nézők bíztatása nagyon felemelő érzés volt. Nem is nagyon tudnám mihez hasonlítani. Ezek után nem is volt már kérdés, hogy végigcsinálom a versenyt. 

Nagyjából a táv felénél járhattunk, amikor egy ferde falon kellett átmászni. Ez már nagyobb kihívás volt, mint a többi fal, de Gergő ismét bakot tartott, és így nagy nehezen át tudtam valahogy mászni. Az ezt követő akadály ismét egy saját testsúlyos feladat volt. Magyarországon most volt először ilyen, az a neve, hogy "Bender" és lényegében pár cső van egymás fölött elhelyezve jó magasan, amire fel kell mászni, majd a másik oldalán le. Ezt sem tudtam megcsinálni, úgyhogy jöhetett az újabb burpee csomag. Ezzel együtt már háromszor kellett büntetőznöm, ami 90-et jelentett. Te jó ég.

Aztán fel kellett mászni egy hegyoldalon egy kifeszített kötélhálón, ezzel nem volt probléma, szerencsére se segítségre nem volt szükség, se büntetőznöm nem kellett.

A célegyenes

Rákanyarodtunk a célegyenesre, ami nem akarok hülyeséget mondani, de nagyjából másfél km hosszú szakasz lehetett, amin csomó akadály volt. A többi el volt osztva azért elég szellősen, de a végére besűrűsödött minden. Itt már sokkal több néző is volt, itt látványos feladatok voltak. 

Az első feladat ezen a részen az Olympus fal volt, ami egy ferde fal tele lyukakkal, kapaszkodókkal és láncokkal az oldalán. Ezen oldalazva kell átmenni úgy, hogy a földet nem lehet érinteni közben. Nagy meglepetésemre sikerült megcsinálnom ezt a feladatot, pedig már lelkiekben készültem a büntetőre.

Ezután dárdát kellett hajítani, ami sikerült, beletaláltam a szalmabálába, de a dárda sajnos kicsúszott belőle. Büntetőt kellett csinálnom, de a segítők nagyon jófejek voltak és azt mondták, hogy elég csak a felét megcsinálni, azaz 15 darabot. Namármost itt én már nagyon fáradt voltam, szinte alig éltem és nem álltam készen a büntetőre. 

Igazi harcos! Igaz társakkal! Nekem ez a Spartan Race! Együtt ugyanazon úton ! Respect és példakép! Arooo! Ui. Erre csak büszkék lehetünk!

Közzétette: Spartan Race Training Group SRTG Mátészalka – 2018. április 16.

Ami ekkor történt, arra nem is nagyon találok szavakat. Az ottani segítők bíztattak, hogy simán meg tudom csinálni. Ekkor körémgyűltek és azt mondták, hogy csináljuk együtt! Ez akkora erőt adott, hogy megújult erővel mentem tovább. Hihetetlenül jó fejek voltak, ezúton is köszönöm nekik, ezt a gesztust sosem fogom elfelejteni. Ezután kötélmászás következett. :D Ezt végképp nem tudtam megcsinálni, de Gergő bevállalta helyettem. Itt már 3,5 órája mentünk, szóval egy kicsit elnézőbbek voltak a szervezők és szemethunytak afelett, hogy testi adottságaimból adódóan erre egyelőre még nem vagyok képes.

Már csak pár feladat volt hátra, úgyhogy mentünk tovább bőszen, hiszen tisztán láttuk már a célt. A következő akadályként szögesdrót alatt kellett kúszni. Ez inkább csúszás volt már, mert akkora dagonya lett belőle a verseny végére, hogy valahol kúsztam, valahol csak toltam magam a kezeimmel előre. Veszélyes volt ez az akadály, mert nem tudtam úgy menni, hogy ne akadjak bele a szögesdrótba. Szerencsére a segítők egyből rohantak oda és egy kicsit feljebb emelték a szögesdrótot, nehogy megsérüljek. Mentem előre, nem néztem semmit, ekkor már a ruhám csupa sár volt, még talán a fülem mögött is sáros voltam. Nagy küzdelmek árán átjutottam az akadályon, közben a nézők bíztattak, tapsoltak és kiabáltak, hogy menni fog. Itt már nem adhattam fel tényleg. Ha odáig eljutottam, akkor nincs visszaút. Feltápászkodtam és viccből meg akartam ölelni egy segítőt, akin tiszta ruha volt, jól jött ki, mert mindenki nevetett :D

Ezután egy két méteres falon kellett átmászni, itt a Gergő mellett egy másik srác is bakot tartott, így sikerült átmásznom az akadályon. A falat majomlétra követte, sajnos ezt ugyancsak büntetővel kellett kiváltanom, a segítők ismét jófejek voltak, elfelezhettük a Gergővel, így miután ő megcsinálta a feladatot 15-15 büntetőt csináltunk és mehettünk tovább. Ezután át kellett menni a tavon a part mentén, ez lemosta valamelyest a sarat a ruhámról. De jó hideg volt, úgyhogy egyáltalán nem volt kellemes. 

Az utolsó előtti előtti előtti feladat az volt, hogy egy jó nehéz (fogalmam sincs mekkora) zsákot fel kellett húzni kötéllel magasra, aztán szépen visszaengedni. Ezt meg tudtam csinálni, pedig kicsit nehezítette, hogy sáros/vizes volt a kezem és csúszott a kötél nagyon, mindenesetre nem volt vele probléma.

Ezután ismét a rakományt rögzítő háló volt, de ez már nagyon magas volt. Átmásztam ezen és közben megint azon aggódtam, hogy ó jaj, nehogy elszakadjon alattam :D Ekkor már a jótékonyságból futók is beértek minket, szóval hatalmas tömeg volt. Mindenki drukkolt és bíztatott, hisz ezután már csak egy feladat következett.

Ez egy ferde fal volt, amire fel kellett mászni egy kötél segítségével. Nos ez a fal nagyon csúszós volt, biztosan meg van a technikája, hogy hogyan is kell ezt végrehajtani, de hát fogalmam sem volt róla, szóval próbáltam megkapaszkodni a kötélben és felfelé mászni. Ment is egy darabig, de aztán a tetejénél lecsúszott a lábam és nem tudtam magam felhúzni már a kötélen. Ismét eszembe jutott, hogy hoppá, még mindig 160 kg vagyok. Nekifutottam mégegyszer, de megint nem sikerült. Aztán tanakodtunk, hogy most akkor hogy kéne, vagy egyáltalán hogy jutok át azon az akadályon, hiszen már csak az választ el a hőn áhított éremtől. Megtettünk akkora utat és pont a végénél adjam fel? A kudarc nem opció.

Mindenki bíztatott, hogy most már nincs sok hátra, sikerülni fog. Jött a többi versenyző is, ők is mondták, hogy segítenek. Gergő felmászott az akadályon, megkapaszkodtam a kötélben és elkezdtem felfelé mászni. Gergő megfogta a kezem, húztam magam, majd egy másik srác is elkezdte tolni hátulról a lábamat, aminek köszönhetően nagy nehezen felértem az akadály tetejére. Ekkor az összes néző úgy tapsolt, mint az állat. Hihetetlen élmény volt, hogy ilyen sokan megtapsolták azt, hogy épphogy felevickéltem valahogyan a ferde falra. Kicsit meg is hatódtam, annyira jó érzés volt, hogy vadidegen emberek velem együtt izgultak és segítettek küzdeni. Ezután már csak a tűzugrás volt, ami igazából csak egy jelképes dolog.

Spártaiak lettünk!

Ezután megkaptuk a pólót, a finisher érmet és a trifecta egyik cikkelyét, kaptunk banánt és innivalót. Egész nap nem ettem semmit, úgyhogy az nagyon jól jött akkor. Rengetegen jöttek oda gratulálni, sok emberrel pacsiztunk. Szívmelengető érzés volt. Megszereztem életem első érmét. Sosem voltam még ilyen boldog. 

harminchetedik_poszt_05.jpg

Biztos vagyok benne, hogy ez a verseny nem az olyan alkatú embereknek való, mint én, de nagyon motivált az, hogy ennek ellenére mégis végigcsináljam. A kitartásom és az akaraterőm meghozta gyümölcsét és hatalmas motivációt kaptam ennek a versenynek köszönhetően ahhoz, hogy elmenjek a következő fokozatra is, ami már 13+ km és 30+ akadály. Két hónapom van rá felkészülni és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy végigcsináljam azt is.

Nagyon sok lájkot, kommentet és üzenetet kaptam az utóbbi napokban olyanoktól, akik látták, hogy mit vittem véghez. Elképesztően jó érzés ezt átélnem, úgyhogy szeretném megköszönni mindenkinek a bátorító szavakat, továbbá az edzőimnek, Marcinak a felkészítést, Zolinak pedig az étrendet, de különösen Gergőnek, aki végig mellettem volt és együtt csinálta velem életem első versenyét. 

Jöhet a következő! AROO! 

Aroo! Tovább
A nyolcadik hónap is letelt

A nyolcadik hónap is letelt

harmincotodik_poszt_bevezeto.jpg

A bal oldali kép és a jobb oldali kép között egész pontosan 261 nap telt el. Amikor lefotózkodtam azzal a dobozzal, utána nem is nagyon akartam sehol sem visszalátni azt a képet. Talán Instagramra feltöltöttem, de nem volt fent sokáig. Itt már éreztem, hogy nagyon nagy a baj. A mosolyom egyáltalán nem őszinte, pont azért, mert tudtam, hogy mennyire durván elszaladt velem a ló. Ez volt talán a legrosszabb időszak, közvetlenül azelőtt, hogy elkezdtem az életmódváltást. Egyáltalán nem éreztem magam jól a bőrömben. Lelkileg és testileg is nagyon megviseltek az extrém túlsúllyal járó apró dolgok is. Nem is találtam több képet már magamról közvetlenül az első edzésem előtti napokból.

Mennyi az annyi

A legfrissebb képen viszont mintha már egy egészen más ember szerepelne. Fejben és testben is rengeteg változás történt az elmúlt 8 hónap alatt. A legjobban tényleg az ilyen képeken lehet látni, hogy míg régen csak egy hatalmas golyó voltam, most már kezd körvonalazódni a vállam, a csuklyás izmom, a csontjaim egyre látványosabbak. A képek persze nem adják át teljesen azt, hogy mennyivel lettem kisebb, szóval az alábbi táblázatban látható adatokkal talán könnyebb lesz érzékeltetnem, hogy mégis mi minden változott.

Mellkas Bal kar Jobb kar Bal láb Jobb láb
2017.06.19. ~160 cm 51 cm 49 cm 86 cm 84 cm
2018.01.16. 131 cm 39,5 cm 41,5 cm 72 cm 70,5 cm

 

Azt hiszem különösebben nem szorul magyarázatra, a táblázatban található számok a legelső mérés és a legutolsó mérés megközelítő adatait mutatják. A legelső mérésnél a mellkas azért csak kb. 160 cm, mert sem a mérőszalag, sem a Marci nem ért át rendesen, szóval nem tudtuk pontosan lemérni. Mindenesetre ezek az értékek sokkal többet számítanak nekem, mint amit a mérleg nyelve mutat, bízom benne, hogy hamarosan ezek a számok is még kisebbek lesznek.

harmincotodik_poszt_02.jpg

Az összehasonlító képeket úgy vágom egymás mellé, hogy a két szeme egyenlő távolságra van egymástól.

Plusz egy edzés

Az utóbbi pár posztban nem volt szó a box edzésekről. Ennek az az oka, hogy a karácsony előtti időszakban a felgyülemlett munkának és a közelgő ünnepeknek köszönhetően nem volt időm arra, hogy elmenjek hétfőn és szerdán este 19:00-kor még egyet edzeni. Persze én tudom a legjobban, hogy időnk mindig arra van, amire szeretnénk, hogy legyen, de valahogyan mégsem tudtam összehozni. Megcsúsztam az ebédjeim főzésével, a mosogatással is, egyszerűen összecsaptak a hullámok a fejem fölött. Sajnos módosítanom kellett az eredeti elképzeléseimen és ideiglenesen félre kellett tennem a boxot. Ezúton szeretném megköszönni a Gladiátor Box Clubnak, valamint a boxnet.hu-nak, hogy az ő jóvoltukból ingyen és bérmentve kipróbálhattam ezt a remek sportot. Nagyon megszerettem az ökölvívást, teljesen más edzésforma, mint a crossfit, tiszta szívből tudom ajánlani mindenkinek. Egyelőre viszont abba kell hagynom. Biztos vagyok benne, hogy vissza fogok térni még a boxhoz, de szeretnék még előtte több feleslegtől megszabadulni.

harmincotodik_poszt_03.jpg

Persze azért, mert a boxot most félretettem, a crossfit edzést ugyanúgy csinálom, mint eddig. Heti három alkalommal járok továbbra is, és most szeretném ezt kibővíteni még egy mobility edzéssel. A mobilitás, hajlékonyság nagyon fontos ahhoz, hogy a funkcionális edzéseket helyesen végre tudjam hajtani. Ezeken az edzéseken pedig főleg olyan nyújtó, lazító és átmozgató gyakorlatok szerepelnek, amik jót tesznek az izületeknek, az izomrostoknak és összességében az egészséget is nagyban javítják. Sokszor van olyan problémám egy-egy crossfit edzésen, hogy saját magamnak útban vagyok. Nem vagyok elég hajlékony, nem tudom úgy kinyújtani a lábam vagy a kezem, ahogy kéne és ez sérülésekhez is vezethet. Ezért gondoltam arra, hogy egy ilyen mobilitást fejlesztő edzésen rendszeresen részt vegyek. Még egyelőre csak tervezgetem, de jövőhéten el is megyek egy ilyen csoportos foglalkozásra, hogy megnézzem mégis miről van szó. Veszíteni nem veszíthetek vele, sőt.

burpee.gif

Mivel jelentkeztem a Pannon Hajszára és a Spartan Sprintre is, egyre több olyan gyakorlatot fogok végezni a privát edzéseken, amik ezekre a versenyekre készítenek fel. A héten végrehajtottam az első igazi burpee gyakorlatot, aminél undorítóbbat aligha tudok elképzelni (fenti gif). Ez egy igazán tüdős, állóképességet igénylő gyakorlat, ami nagyon meg tudja dobni a pulzust rövid idő alatt. Egymás után 15 db-ot csináltam meg, de azt hittem, hogy ott halok meg a gumiszőnyegen. Többet kell csinálnom majd ezt, hiszen ha egy feladatot nem tudok megcsinálni valamelyik versenyen, akkor büntetésből 30 db-ot kell ebből a csodálatos gyakorlatból megcsinálni. Remek kilátások, alig várom már!

Kérdezz-felelek

Egyre több olyan kérdést kapok, ami komolyabb hangvételű, ennek nagyon örülök, viszont vannak olyan kérdések, amelyekre személyességük miatt nem tudok kitenni ide a blogra, viszont szívesen válaszolnék rá privátban. Ezért mostantól opcionálisan lehetővé teszem, hogy aki szeretne privát választ kapni a kérdésére, az megadhatja a kérdőívben az e-mail címét és tudunk levelezni, vagy akár arra is lehetőség van, hogy a blog facebook oldalán feltegyétek üzenetben a kérdéseteket. 

harmincotodik_poszt_04.jpg

Nem mindig sikerül jól a közös kép edzés után.. 

A nyolcadik hónap is letelt Tovább