fogyás - +-100

+-100


Eltelt másfél év

Eltelt másfél év

negyvenhatodik_poszt_bevezeto.jpg

Az elmúlt másfél évben annyi mindenen keresztül mentem, hogy nehéz lenne mindent leírni. Már csak az elmúlt egy-két hónap történései is annyira változatosak voltak és annyi impulzus ért, hogy azt is szinte lehetetlen feldolgoznom és átadhatóvá formálnom, mindenesetre megpróbálom összefoglalni, hogy honnan indultam, eddig hová jutottam és hogy milyen terveim vannak még a jövőre való tekintettel.

A kezdetek

Napra pontosan másfél évvel ezelőtt indult útjára a +-100 blog, amiben azt szerettem volna megörökíteni, hogy milyen kínkeserves úton érhető el a hőn áhított tökéletes alak, vagy akár egy sokkal egészségesebb és fittebb életmód. Rengeteg lemondás, sok szervezkedés és még ennél is jóval több akarat kellett ahhoz, hogy belevágjak egyáltalán egy ekkora horderejű dologba. Persze aztán idővel rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez az új életmód. A mindennapjaim szerves részévé vált az edzés, nem is tudnék meglenni már nélküle, illetve megvetéssel nézek vissza régi önmagamra és sokszor eszembe jut, hogy mégis hogy engedhettem el magam annyira, hogy 220 kg-osra terebélyesedjek. 

negyvenhatodik_poszt_02.jpg

Na jó, azért az a fagyikehely elég király volt. :D 

Utólag persze könnyen beszél az ember, mindenki sokkal okosabb, kár is a múltat hánytorgatni. Természetesen mindenki tudja legbelül, ha árt saját magának, de az élvezetek hajszolása és a komfort megteremtése közben sajnos áteshetünk a ló túloldalára, amikor viszont már nehéz megálljt parancsolni az önpusztító életformának. Nehéz, de nem lehetetlen. Nekem is talán a felismerés volt a legnehezebb. Felismerni azt, hogy rövid úton vége lehet az életemnek, ha nem kezdek magammal valamit. Hatalmas kockázatot vállaltam azzal, hogy fetrengtem egész nap és evés közben még csak a fejemet sem akartam megmozdítani szinte. Bármilyen minimális erőfeszítés már problémákat szült, amit inkább igyekeztem elkerülni. Mérhetetlenül lusta voltam és kényelmes, aminek hát meg is lett az eredménye.

A sikerek

Aztán végülis elkezdtem és kitartóan csináltam az életmódváltást. Azt csináltam, amit a szakemberek mondtak. Eleinte nagyon bugyuta feladatokat kellett csinálnom az edzéseken. Komplex feladatokat a saját gátaim miatt nem tudtam elvégezni. Gépeket nem tudtam használni, mert nem fértem hozzájuk rendesen. Az első hetekben a legalapvetőbb bemelegítés is annyira kifárasztott, hogy azt hittem meghalok. De nem adtam fel, tudtam, hogy majd egyszer jobb lesz a helyzet. Nem kell életem végéig csak hajolgatnom, meg dobozra leülnöm, majd felállnom. Aztán a diétának köszönhetően csak úgy pörögtek le rólam a kilók. Egyre több gyakorlatot tudtam elvégezni, egyre több eszközt tudtam kipróbálni az edzőteremben. Hatalmas sikerként könyveltem el, hogy pikk-pakk megszabadultam 20 kg-tól. Összességében ez elenyésző volt az akkori feleslegemhez képest, mégis annyira sokat számított, hogy tudtam: innentől már nincs megállás. Az önbizalmamat javította, a lelkesedésem egyre csak nőtt és a blogot is nagyon szivesen írtam. Nagyon izgalmas volt ez az időszak, de mégis rengeteg munka volt még előttem.

negyvenhatodik_poszt_03.jpg

A kezdeti sikerek jók voltak arra, hogy látványos fejlődést érjek el, hiszen nem is nulláról kezdtem, hanem valahonnan mínuszból indultam neki ennek az egésznek. Próbáltam egy nagy hátrányból előnyt kovácsolni és tudtam, hogy ehhez piszok sok idő kell. Nem voltak irreális elvárásaim magammal szemben, mégis próbáltam egyre jobban hajtani magam, hogy a kezdeti sikerek ne hagyjanak alább. Szerettem volna minél többet, minél jobban csinálni. Az pedig, hogy kezdett látványos lenni az átváltozásom, nagyban előrelendítette a produkciót. Növeltem az edzést, kipróbáltam mást is, kerestem az új kihívásokat és minden nap egy kicsivel jobb akartam lenni saját magamnál. 

A versenyek

Aztán egy ponton megragadtam a fogyással. Biztos van rá tudományos magyarázat. A diétához hozzászokott a szervezetem, elkezdtem izmot építeni, ami kisebb térfogattal járt, de a súlyom nem változott stb-stb. Az igazat megvallva nem értek hozzá és a sok munka/edzés/főzés meg minden mellett nem is nagyon volt időm ezzel foglalkozni. Persze ez tróger hozzáállás a részemről, mert jó lenne tisztában lennem azzal, hogy mi miért történik, hogy működnek a különféle izomcsoportok és még ezer másik dologgal is képben kéne lennem. De én csak egy egyszerű srác vagyok, aki próbálja minél jobban érezni magát. Próbálok a lehetőségeimhez mérten legjobban helyt állni az edzéseken és igyekszem betartani a diétát is.

negyvenhatodik_poszt_04.jpg

Az edzőm (Marci) biztosra akart menni és nem siettünk el semmit. A lehető legalaposabban tanított meg nekem minden mozdulatot, hogy véletlenül se legyen semmi bajom. Egy idő után viszont úgy éreztem, hogy megragadtam nem csak a fogyásban, de az edzésben is. Persze ez egyáltalán nem így volt, de akkor ezt másképp éltem meg. Keresnem kellett az új impulzust, kellett valami, amiért küzdeni akarok, egy olyan cél, ami régen lehetetlen volt, de kis odafigyeléssel és rákészüléssel még ha nagy nehézségek árán is, de el tudom érni.

negyvenhatodik_poszt_05.jpg

A 4XL-es póló szétdurran rajtam a bal oldali képen, a jobboldalin pedig az XXL-es lóg :P

Így kerültek képbe az akadályfutó versenyek. Se futni nem tudtam, se akadályokon átjutni. TÖKÉLETES! Végre valami, ami hajt előre. Tudtam, hogy ezt meg akarom csinálni és voltam/vagyok annyira makacs, hogy csak ez lebegjen a szemem előtt. Ez a céltudatosság segített abban, hogy a poszt írásáig bezáródóan már 7 versenyen is voltam. Persze Marci le akart róla beszélni. Féltett a kudarctól, nem akarta, hogy lesérüljek, mert az az egész munkát hátráltatta volna, vagy lehet teljesen vissza is vetette volna a kezdeti szintre. Nem tudott megállítani, elhatároztam, hogy megcsinálom életem első Spartan Sprintjét (5+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Pannonhajszát (7+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a BakonyRun Night Editiont (8+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Spartan Supert (13+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Nemzetihajszát (14+ km). Aztán megcsináltam. Elhatároztam, hogy megcsinálom a Spartan Beastet (20+ km). De azt nem tudtam megcsinálni.

Az első kudarc

Hatalmas sikerként könyveltem el azt, hogy 160 kg-osan el tudtam egyáltalán indulni ilyen versenyeken és végig tudtam menni a pályákon. Legyőztem a gátlásaimat, nem foglalkoztam azokkal az emberekkel, akik le akartak beszélni. Sokszor megkaptam, hogy ezek a versenyek nem nekem valók. De biztos vagyok abban, hogy nekem sokkal nagyobb kihívás volt, mint azoknak, akik egész életükben vékonyak/sportosak voltak. Abban is biztos vagyok, hogy sokkal nagyobb élmény is volt nekem és sokkal jobban is örültem annak, amikor sikeresen beértem a célba. Ezt jelzi az is, hogy az első Spartan versenyem végén az éremmel a nyakamban leültem egy fa tövébe és elsírtam magam. Egészen addig bennem is voltak kétségek, hogy menni fog e, de ott tudatosult bennem véglegesen, hogy képes vagyok arra, amit elterveztem, meglesz a 100 kg minusz, vagy ha úgy hozza a sors, akkor még több is. De itt már nem is ez volt a cél, hanem az, hogy felülmúljam saját magam minden alkalommal és ez sikerült is. A sikereim továbbra is jöttek hétről-hétre, versenyről-versenyre.

negyvenhatodik_poszt_06.jpg

Felbátorodtam tehát és elindultam a 20+ km távú Spartan Beast-en. Öt akadályfutó versennyel és rengeteg kilóméterrel a hátam mögött már nem gondoltam magam kezdőnek. Egy cél lebegett a szemem előtt, hogy megcsináljam a Spartan Trifectát. Egyrészt magam miatt, másrészt pedig másoknak is szerettem volna bizonyítani azt, hogy képes vagyok rá és ha nekem megy, akkor bárki elérheti azt a célt, amit kitűzött maga elé. Aztán a versenyhez készülődve meghallottam, hogy a 20+ km nagyjából 28 km-t jelent. Egy kicsit leblokkoltam, hiszen ennyit még sosem mentem. A legtöbb a várgesztesi Spartan Super volt a maga 18 km-ével. Tisztában voltam a képességeimmel, de azért még mindig 160 kg körül volt a súlyom. Tudtam, hogy nem én fogom a legjobb időt futni, de nekiveselkedtem. Az 1500m szintkülönbség viszont annyira megterhelőnek bizonyult, hogy lassan tudtam csak haladni a pályán.

beast.jpg

El kellett ismernem, hogy ez a verseny tényleg megérdemli a Beast nevet, hiszen nagyon nehéz pályát sikerült összerakniuk a szervezőknek. Lassan, de biztosan haladtam a cél felé, amit 19:00-kor lezártak a szervezők. Ekkor én már úgy voltam vele, hogy nem kell az érem, nem kell a póló, csak hadd menjek végig a pályán. A szabályok viszont ezt nem tették lehetővé. A cél előtt nagyjából 1,5 km-rel a szervezők levágták a kezemről a karszalagot és hét másik versenyzővel együtt quadokkal levittek a pályáról. Ezt hatalmas kudarcnak éltem meg. Egyrészt megalázónak éreztem, hogy kizártak lényegében a versenyből, másrészt tudtam, hogy ha még van egy kis időm, akkor simán be tudtam volna érni. Persze ekkor már 10 órája a pályán voltam és ha azt is figyelembe vesszük, hogy a szállástól is gyalog mentünk Gergővel a verseny helyszínére, akkor összesen már 30 km volt a lábamban.

negyvenhatodik_poszt_08.jpg

Elkeseredtem. Akkor először tényleg úgy éreztem, hogy a sok kinlódás mit sem ér. Felelőtlenül vágtam bele, és tényleg nem nekem való ez a verseny. Vasárnap hazajöttem Miskolcról, átgondoltam a dolgaimat és nagyon csalódott voltam. Persze nagyon sokan támogattak, a versenyen többszáz ember jött oda hozzám, ami hihetetlen érzés. Komolyan mondom, a világ egyik legjobb érzése motiválni másokat és megtalálni azt a közös kapcsolódási pontot, amin aztán új ismeretségek és akár barátságok is kialakulhatnak. A közösségi oldalakon természetesen megosztottam, hogy nem sikerült beérnem a célba és ami ezután történt, arra nem találok szavakat. 

Az út

Facebook-on több, mint ezer "lájkot" és rengeteg kommentet kaptam a legnagyobb Spartan közösségben pár óra alatt, ahol a legtöbben arra hívták fel a figyelmem, hogy nem számít, hogy nem értem be, így is nagyon szép teljesítmény, amit véghez vittem. Sokan el se mernének indulni egy ilyen versenyen és magamhoz képest is sokkal jobb eredmény ez a 26 km - még így is, hogy nem értem be végül a célba. Többen felajánlották, hogy elpostázzák nekem az érmüket, hiszen megérdemelném a kitartásom miatt. Persze ezeket a felajánlásokat nem fogadtam el, tudom, hogy képes vagyok arra, hogy megszerezzem a saját érmeimet. Hálás vagyok azért, hogy ez a közösség így befogadott, eleinte tartottam tőle, hogy majd kinevetnek, mert pufirizsa vagyok, ott pedig többnyire sportolók vannak. Olyanok, akiknek az élete a futás és az edzés. Tévedtem, pont ellenkező érzéseket váltottam ki az emberekből. Elismerték azt, hogy nekem van egy célom, küzdök érte és teljes mértékben támogatnak benne. Szerencsésnek mondom magam, hiszen elsülhetett volna ez sokkal rosszabbul is :P 

negyvenhatodik_poszt_07.jpg

Persze kellett nekem is egy kis idő, mire feldolgoztam a történteket. Kellett a kudarc ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy tényleg mennyi küzdelem van a hátam mögött. Túl sok sikerélményem volt, előbb-utóbb kellett egy törés úgymond, hogy kicsit megálljak és visszatekintsek arra, hogy honnan indultam, mennyi mindent elértem már és hogy még mennyi mindent meg kell tennem ahhoz, hogy többé ne kelljen kizárjanak egy versenyről, mert éppen nem érek be időben a célba. Rájöttem arra is, hogy akármekkora baromság és közhely az, hogy "nem a cél, hanem az út a fontos" mégis milyen sok igazság van benne. Az csak egy dolog, hogy vannak bizonyos állomáspontok, amikor a hosszú hónapok munkája végül megtérül, vagy felszinre kerül. Éppen ezért nem hagytam, hogy lehúzzon teljesen egy sikertelen verseny. Megráztam magam és onnan folytattam, ahol abbahagytam. Miután hazajöttem Miskolcról, kellett egy nap, hogy a helyén tudjam kezelni a kudarcomat. Tele kék és zöld foltokkal kedden 7 órakor már az edzőteremben kezdtem és álltam is neki az edzésnek. Büszke voltam magamra, hogy egyáltalán megpróbáltam és tudtam, hogy még nagyon sokat kell fejlődnöm.

A jövő

A versenyek tényleg csak egy nagyon kis részét teszik ki az elmúlt másfél évemnek. A rengeteg munka sokszorosan megtérült már most, és hol vagyok még a végétől! Ettől függetlenül szeretnék minél több versenyen részt venni, szeretnék olyan dolgokat csinálni, amire sosem voltam képes. Kellenek az újabb kihívások, kell az, hogy új élményeket szerezzek a sport által. A kudarcnak köszönhetően rájöttem, hogy a lehető legjobb úton haladok a céljaim felé és biztos is vagyok benne, hogy el fogom érni mindegyiket.

negyvenhatodik_poszt_09.jpg

Jelenleg 65 kg-nál tartok, szóval még mindig van egy jókora felesleg rajtam, amitől meg kell szabadulnom. Különösebben nem sürgetek semmit, igyekszem a maximumot kihozni magamból és tisztában vagyok vele, hogy még nagyon hosszú út van előttem. Mindenesetre egészen addig, amíg ennek az útnak minden egyes percét élvezem, addig tuti nem fogok letérni róla! #jobbleszek

Eltelt másfél év Tovább
+/-100 dokumentumfilm - első rész

+/-100 dokumentumfilm - első rész

negyvenotodik_poszt_bevezeto.jpg

Amikor nekiálltam ennek a lehetetlennek tűnő kihívásnak, akkor még nem sejtettem, hogy ennyi embert érdekelni fog az a rögös út, amire ráléptem. Csináltam (és még csinálom is) kitartóan és nem foglalkoztam semmivel. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél jobban odafigyeljek az étkezésre és az edzést a lehetőségeimhez mérten a legszabályosabban végezzem. Éppen ezért lepett meg egy nagyon kedves ismerősöm felkérése. Rebeka egy rövid dokumentumfilmet szeretett volna készíteni egy egyetemi óra keretein belül a kezdetekről, arról, hogyan élem a napjaim és hogy milyen a kapcsolatom az edzőmmel.

Mi baj lehet

Természetesen hezitálás nélkül igent mondtam a felkérésre, nagyon izgatott lettem, mert ilyet még nem csináltam sosem. Eddig csak az én szemszögemből mutattam be ezt a folyamatot a blogon keresztül, viszont kiváncsi voltam, hogy más kívülről mit lát ebből, hogyan tudná megközelíteni az én átlagosnak nem éppen mondható helyzetemet.

negyvenotodik_poszt_02.jpg

Őszinte a mosolyom :D 

Eleinte kicsit kényelmetlenül éreztem magam a forgatások során, mert nem nagyon szeretem magam visszanézni videón. Minden apró hibámat észreveszem, illetve mint minden ember, én sem szeretem visszahallani a hangomat felvételről. Továbbá amíg egy fotón könnyű jól kinézni, addig egy videón már jóval nehezebb odafigyelni erre. A kérdéseket sem beszéltük meg előre, minden spontán történt, hogy a lehető legjobban át tudjuk adni a történetet.

negyvenotodik_poszt_03.jpg

Összesen négy forgatási napot tartottunk, amikor is Rebeka elkisért egy edzésre, egy versenyre, egy sörözésre Marcival és vettünk új ruhákat is. Nagyon jó visszaemlékezni ezekre, de mégis nagyon sokat változtam a forgatás óta, pedig a felvételek csak idén nyáron készültek.

+/-100

Fogadjátok tehát sok szeretettel ezt a kisfilmet, és ezúton is köszönöm mégegyszer Rebekának, hogy érdemesnek találta a történetem megfilmesítésre. Tudtommal egyébként sikeresen teljesítette a tárgyat az egyetemen, amihez pedig gratulálok! Azt hiszem egy ilyen videó után ez a legkevesebb! :P 

Jövő tavasszal érkezik a következő rész, addig még nagyon sokat kell küzdenem, de biztos vagyok benne, hogy #jobbleszek!

 

+/-100 dokumentumfilm - első rész Tovább
Eltelt egy év

Eltelt egy év

harminckilencedik_poszt_bevezeto.jpg

Emlékeztek erre a képre? Tavaly ezen a napon fogalmazódott meg bennem a blog és az életmódváltás ötlete. Akkor még nem is sejtettem, hogy mekkora ereje lesz ennek a dolognak. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien nyomon fogják követni az átalakulásomat és, hogy ilyen sok embert fogok motiválni azzal, ha kitartóan küzdök a céljaimért.

A változáshoz idő kell

Mindig mondogatom, hogy a változáshoz idő kell. Eleinte valószínűleg azért mondogattam, hogy magam is nyugtatgassam és ne várjak azonnali sikereket. Persze az elmúlt egy év alatt megtanultam, hogy ez a hatalmas közhely tényleg igaz. Ahhoz, hogy megváltozzon az ember - akár kívül, akár belül - idő kell. 

harminckilencedik_poszt_02.jpg

Az első edzés előtt nem volt őszinte a mosolyom.

Talán az egyik legfontosabb dolog az, hogy fejben rendeződjenek a dolgok. Körvonalazódjon a cél, utána pedig megtaláljuk azokat a módszereket, amik segítségével el tudjuk érni mindazt, amit kitűztünk magunk elé. Ez egy hosszú tanulási folyamat, ahol megismered saját magad, a tested és a lelked egyaránt. Nincsen olyan megoldás, amivel varázslat szerűen javulást lehetne elérni. Kemény munka, kitartás és céltudatosság kell ahhoz, hogy valaki a legjobbat hozza ki magából. Ha ezek közül tényleg minden megvan és a csillagok állása is kedvező, na akkor lehet változást elérni. Akkor is csak lassan.

harminckilencedik_poszt_03.jpg

Én sajnos ezt rossz sorrendben közelítettem meg. Elhatároztam, hogy lefogyok. Mindenre odafigyeltem, a diétára, az edzésre, az új életmóddal járó lemondásokra. Az időmet megtanultam beosztani, folyamatosan növeltem a fizikai terhelést, a drasztikus diétát mérsékeltem, ahogy jöttek az eredmények. Minden napom újabb kihívás volt, próbáltam jobb lenni saját magamnál. Ez nagyon jól működött, nincs okom panaszra, viszont valami elkerülte a figyelmem. Nem foglalkoztam azzal, hogy fejben elrendezzem ezt a sok impulzust, ami nap, mint nap ér.

harminckilencedik_poszt_04.jpg

Talán a pizza az egyetlen dolog, ami egyáltalán nem hiányzik. Ettem belőle eleget! :D 

Többen mondták, mikor elkezdtem az életmódváltást, hogy szenteljek időt arra, hogy az elmémet is edzzem. Ezt tök nagy hülyeségnek gondoltam és csak megvontam a vállam. "Mit tudnak ezek az emberek, ez egyáltalán nem számít. Diéta legyen meg testmozgás, aztán kész!"- gondoltam magamban. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. 

harminckilencedik_poszt_05.jpg

Úgy voltam vele, hogy ez egy öngerjesztő folyamat. Az egyik változás hozza magával a másikat majd. Ha majd látom kívülről azt, hogy mennek le a kilók, akkor majd javulni fog a kedvem, sokkal vidámabb leszek és magabiztosabb. Ugye alapvetően azért álltam neki az életmódváltásnak is, mert egy mélypontra értem az életemben és abból szerettem volna kijönni. Abban bíztam, hogy ez majd segít abban, hogy egy teljesebb, boldogabb életet éljek. Többé kevésbé így is lett.

harminckilencedik_poszt_06.jpg

A blog indulása óta felfelé ível ez a görbe és továbbra is töretlenül dübörög. Több száz új embert ismertem meg, rengeteg üzenetet, lájkot és kommentet kapok folyamatosan a közösségi oldalakon és már élőben is van, hogy oda mernek jönni hozzám olyanok, akik követik az átalakulásom és szorítanak azért, hogy elérjem a céljaimat. A kilók mennek le folyamatosan, a ruháim egyre jobban állnak, tudok már rendes üzletben venni magamnak szinte bármit. Az edzettségi szintem soha nem látott méretet öltött. Olyan dolgokra vagyok képes, amire a legvadabb álmomban sem számítottam volna. Néha saját magam is képes vagyok meglepni.

harminckilencedik_poszt_07.jpg

Az akadályversenyeken való részvétel egy olyan fejezetet nyitott az életemben, ami kalandokkal és izgalmakkal teli. Sosem voltam motiváltabb, mint most. Folyamatosan találok magamnak újabb és újabb kihívásokat, újabb célokat, amik visznek előre. Ha nincs kedvem edzeni menni - néha ilyen is van egy fárasztó nap után -, akkor általában arra gondolok, hogy "na most kell csak igazán elmennem". Felkerekedek és a saját rekordjaimat döntögetem. Olyankor mindig eszembe jut, hogy ehelyett feküdhettem volna otthon és csinálhattam volna a jó nagy semmit. De akkor csak egy helyben toporognék, vagy ami rosszabb, lehet visszacsúsznék. 

Szóval összességében javult minden körülöttem. A hétköznapi dolgok sem megterhelők már, be tudom kötni a cipőmet, könnyedén ki tudok kelni az ágyból. Beleférek akármelyik székbe normálisan. Ezek mind olyan dolgok, amik ezelőtt nehezemre estek. DE! És ez most egy nagyon nagy de. Sajnos a fejemben mégsem tudom elrendezni úgy a dolgokat, ahogy azt kellene.

Mint a népmesében

Emlékeztek arra a bizonyos népmesére, amikor az okos lány vitt ajándékot, meg nem is? Na, én pont így érzem magam. Nehéz megmagyaráznom, de mostanában, amikor tükörbe nézek, akkor csunyábbnak látom magam, mint egy évvel ezelőtt. Látom is a változást, meg nem is. Boldogabb is vagyok, meg nem is. Iszonyatosan sokat gondolkoztam ezen, és arra jutottam, hogy ez bizonyára azért van, mert most már nagyon odafigyelek saját magamra. Minden apró hibám látom, és minden apró hiba sokkal nagyobbnak tűnik, mert eddig egyáltalán nem vettem észre őket. Oly sok éven át próbáltam kizárni ezeket a dolgokat, igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy hogy nézek ki, gyakorlatilag tagadásban éltem.

harminckilencedik_poszt_09.jpg

Még sok van hátra. 

Most meg, amikor már megszabadultam 60 kg-tól, teljesen másképp nézek saját magamra. Kezd látszódni rendesen az arcom, az erek megjelentek a kezemen, a csontjaim körvonalazódnak. Az 5XL és 6XL-es ruhákról XXL-re csökkent a méretem, még a cipők is lötyögnek már rajtam, amin tök meglepődtem. Összességében csak pozitív változásról beszélhetünk. Rengeteget küzdöttem, hogy idáig eljussak, viszont fejben nem értem még el erre a szintre. Az önbizalmam nincs még a helyén. Fogalmam sincs, hogy hogyan lehetne ezen javítani. De biztos vagyok benne, hogy most ez a következő nagyobb kihívás, amivel meg kell küzdenem.

harminckilencedik_poszt_08.jpg

Egyszer talán el fogom felejteni azokat a dolgokat, amik az előző 25 évben meghatározták az életem és hatással voltak a mindennapjaimra. Mindenesetre szerintem aki ennyi évig kövérként élt, az nem fog egy év alatt másképp saját magához állni. Legalábbis én nem tudok most még. Sokszor észreveszem magamon, hogy a régi berögződött szokásaim ugyanúgy jelen vannak még mindig, pl. folyamatosan igazgatom a pólómat, holott már nem lóg ki belőle a hasam, ha látok egy szűkebb helyet, akkor inkább kikerülöm, pedig simán elférnék és még csomó ilyen apróság van, ami berögzült az évek során.

Hogyan tovább

Azt kell mondjam, hogy a blog teljes mértékben betöltötte azt a funkciót, amire eredetileg kitaláltam. Most a napokban pár posztomat ismét elolvastam és nagyon jó volt visszaemlékezni a kezdetekre. Megmosolyogtam azt, ahogyan ebbe az egészbe belevágtam és, hogy mennyire nem voltam felkészülve arra, ami várt rám. Utólag persze már nagy a szám és könnyen beszélek, de valahogy mégis el kellett kezdenem. Ha visszamehetnék az időben, akkor csak annyit változtatnék, hogy előbb elkezdtem volna ezt az életmódot. Az izomláz is annyira a hétköznapjaim részévé vált már, hogy fura lenne, ha nem lenne.

Biztos vagyok abban, hogy nem szeretném abbahagyni, amit egy évvel ezelőtt elkezdtem. Szerencsére ez egyszer sem fordult meg még a fejemben. Persze mindenkinek vannak nehezebb napjai, nekem is volt jópár. De ez nem tántoríthat el attól, hogy elérjem a céljaimat. Sőt! A legnehezebb talán olyankor felülkerekedni saját magunkon, amikor semmi sem úgy megy, ahogy kéne. Ez az igazán nagy dolog. 

pluszminusz_torta.jpg

Köszönöm a tortát az Élelem étteremnek! Full egészséges, minden mentes süti ;)

Az előző posztban írtam arról, hogy most lelassult - már-már meg is állt a fogyásom. Sajnos tényleg ez a helyzet, bármit csinálhatok, a súlyom mostanában nem változik, csak a centiméterek és a tükörben látott eredmény. Úgyhogy módosítanunk kell a diétán. Lehet az edzésterven is változtatni kell majd valamilyen szinten, vagy az intenzitáson növelünk, vagy az alkalmakon, ezt majd a Marci kitalálja. Jöhetnek az újabb kihívások, készülök a versenyekre. Az egyik nagy álmom az a Spartan Trifecta lenne, amiből egy már megvan. Kettő versenyt kell még teljesítenem hozzá, az egyik (Spartan Super) nemsokára esedékes lesz, alig több, mint egy hét múlva. Igyekszem most minden energiámat arra összpontosítani.

Ezúton szeretném megköszönni az edzőim (Zoli, Marci) segítségét, a CrossFit Arrabona nyújtotta lehetőségeket, a kollégáimnak a RAW Agency-nél, hogy nap, mint nap elviselik a hülyeségeimet, a barátaimnak és mindenkinek, aki támogat akár csak egy jó szóval a céljaim elérésében. Nagyon nagy fába vágtam a fejszém, és nem is gondolnátok, hogy milyen sokat jelent az a szeretet, amit az elmúlt egy évben kaptam tőletek! Bízom benne, hogy a következő év legalább ennyire izgalmas lesz, ha nem sokkal izgalmasabb! Nagy terveim vannak továbbra is, úgyhogy maradjatok velem. Amúgy is még van legalább 60 kg, amit le kell dobnom! :D 

Teljesen új ember lett belőlem, az életem egyéb területein is sikeresnek mondhatom magam, és bízom benne, hogy hamarosan fejben is meg tudom újítani magam. Nem elfelejteni, a változáshoz idő kell. #jobbleszek

 

Eltelt egy év Tovább
Ismét legyőztem saját magam, sőt!

Ismét legyőztem saját magam, sőt!

harmincnyolcadik_poszt_bevezeto.jpg

Az idei év eddigi legnagyobb meglepetéseként sikeresen teljesítettem a Pannonhajszát 7+ km-es távon. Na nem az a meglepetés, hogy teljesítettem, inkább a körülmények és a magamhoz képest elért fejlődés volt az, ami igazán meglepett. Régen volt poszt, úgyhogy ne szaladjunk ennyire előre! 

Élet a Spartan Sprint után

A verseny utáni napokban szinte felrobbant a postafiókom Facebookon. Akkora szintű szeretetet kaptam vadidegen emberektől, amekkorára legvadabb álmaimban sem számítottam volna. Rengetegen megosztották azokat a képeket/videókat, amiken én szereplek és többszáz bíztató és gratuláló komment is érkezett. Volt szerencsém pár emberrel közvetlenebb kapcsolatba is kerülni és pár üzenetet váltani, aminek nagyon örültem. Sok erőt merítek ezekből az élményekből, bár még mindig furán kezelem a dolgot. Igérem belejövök lassan ebbe is! :D Ez a hatalmas "lelkifröccs" egyébként a lehető legjobb időben érkezett, mert kezdtem magam alatt lenni. Idén a súlyom nem változott szinte semmit. Az elmúlt 6 hónapban megrekedtem a bűvős 160kg-os határnál és sehogy sem megy lejjebb ez a szám. Persze az állóképességem sokkal jobb, a ruhák is egyre jobban állnak rajtam, de ha bárki megkérdezi, hogy mennyinél tartok, akkor azt kell mondanom, hogy 60kg-ot fogytam még "csak" eddig. Ilyenkor általában látom az embereken a csalódást, vagy a meglepődöttséget és a jónéhányadik ilyen beszélgetés után sajnos én is hajlamos vagyok egy kicsit elgondolkozni ezen, pedig nem szabadna. 

harmincnyolcadik_poszt_02.jpg

Sajnos ugye a bokám teljesen lenyúztam, aminek köszönhetően legyengült az immunrendszerem és a sok vitamin ellenére még a herpesz is kijött a számon. Ezért nem igazán fotózgattam magam, és edzeni sem tudtam elmenni egy egész hétig, amíg teljesen be nem gyógyult a lábam. Kicsit sántikáltam is pár napig, ez eléggé kellemetlenül érintett. Persze az jobban zavart, hogy így a crossfit edzéseket is ki kellett hagynom. Lelkiismeretfurdalásom is volt, hogy nem mozgok semmit, és izgultam a Pannonhajsza miatt is, hiszen csak egy hónapom volt arra, hogy még készüljek rá, mindenesetre a nagyobb sebesülés elkerülése végett inkább "lábadoztam".

Mélypont

Talán most először éreztem azt, hogy igazán mélypontra kerültem. Hónapokig nem változott a súlyom, nem tudtam azokat az eredményeket felmutatni, amire mindenki kiváncsi lett volna. Részben ezért sem írtam a blogra, mert nem akartam csalódást okozni azoknak az embereknek, akik követik az átalakulásomat. Ez tök nagy butaság volt tőlem, hiszen ez egy olyan dolog, ami ugyanúgy meghatározó része az életmódváltásnak, mint a sikerek és a hamar elért eredmények. Ez van sajnos, tovább kell lépni ezen. Szerencsére csak a blogírással voltam ilyen tróger, az edzéseket ugyanúgy folytattam, miután megjavult a lábam. 

harmincnyolcadik_poszt_03.jpg

Lassan pálcika lábam lesz.

Magamhoz képest is folyamatosan jobb lettem és ami pluszban jó érzéssel töltött el, az az, hogy másokhoz képest sem maradtam már el annyira, mint régebb. Ha visszagondolok arra, hogy az első edzésemen a földre sem tudtam leülni, vagy hogy két evezés után begörcsölt a lábam, akkor más megvilágításba kerül az alábbi tábla. A jobb oldali táblázaton láthatunk hat féle gyakorlatot (evezés, amerikai swing, front squat, push press, assault bike, felülés), mindegyiket 3 percig kellett végezni és minél több ismétlésszámot/kalóriát kellett elérni közben. Az én sorom az, amiben az SZY van az első oszlopban. Fogalmam sincs miért így írta fel Marci a nevemet, a Szeky egyértelműbb lett volna :D A lényeg, hogy alig maradtam el a többiek pontszámához képest, és a fentebb teljesítők mindegyike nagyjából fele akkora, mint én. 

harmincnyolcadik_poszt_04.jpg

Az eredmények tehát egyre jobbak lettek, sokkal jobban érzem magam, de mégis az volt bennem, hogy nem vagyok elég jó. Akik nem ismernek és nem tudják, hogy min mentem keresztül eddig, azok még mindig csak egy nagydarab srácot látnak. Nem is sejtik, hogy voltam kétszer ekkora is. Egyik délután elmentem egy hajléktalan mellett, aki részeg is volt és odakiabált nekem, hogy "na mi van dagadék". Persze nem szóltam vissza neki, mit is mondhattam volna. Az önbizalmam soha nem látott mértékre csökkent, pedig abszolút nem volt rá okom. Én tudom, hogy honnan indultam és azt is tudom, hogy mennyi munkát fektettem bele abba, hogy eddig elérjek.

harmincnyolcadik_poszt_05.jpg

A tükör nem csap be sosem.

Pannonhajsza

Ahogy közeledett a következő megmérettetésem napja, egyre jobban izgultam miatta. Sajnos a munkám miatt nem tudtam annyit készülni, mint amennyit szerettem volna, egy-két edzés kimaradt, de igyekeztem javítani a képességeimen. Bicikliztem többet, igyekeztem gyorsabban sétálni, ha mentem valahova és összességében próbáltam növelni a teljesítményemet még jobban. 

harmincnyolcadik_poszt_06.jpg

harmincnyolcadik_poszt_07.jpg

Eltűnt a második állam. :D  

A Spartan emléke még nagyon frissen élt bennem, szóval tudtam, hogy nem egy kéjutazásra kell számítanom. Sőt! A nagykanizsai verseny távja csupán 8,2 km volt, a mostani viszont alapból már 7 km-ről indult. Párszor voltam már Cseszneken és tudtam, hogy milyen szintkülönbségek vannak. Egy jó kondiban lévő embernek is elég megterhelő emelkedőkkel teletűzdelt pályára számítottam. A szervezők természetesen nem okoztak csalódást, sikerült úgy kanyarítaniuk az útvonalat, hogy kellőképpen nehéz legyen a terep.

harmincnyolcadik_poszt_08.jpg

Szombaton reggel elindultunk tehát Győrből Csesznekre, az út nagyjából egy óra volt úgyhogy jó korán kellett kelni a 9 órás rajthoz, hogy időben ott legyünk. Eredetileg úgy volt, hogy Zsolti barátom jön velem a versenyre, de egy sérülés miatt ki kellett hagynia a rendezvényt, így egy sokkal csinosabb kísérőm lett Orsi személyében, aki segített a mentális rákészülésben is és végig bíztatott, hogy ne adjam fel. 

Amikor megérkeztünk a helyszínre, akkor már rengetegen voltak, mindenki izgatottan várta az első rajtot. Több ismerőssel is találkoztunk és olyanokkal is összefutottunk, akik követik a blogot hónapról hónapra, de még nem volt alkalmunk élőben találkozni. Ez sikeresen elterelte a figyelmem arról, hogy már megint mekkora fába vágtam a fejszémet. Egészen addig nagyon izgultam és olyan gondolataim voltak, hogy nem fog menni, de amikor elrajtoltunk, akkor ezek a negatív gondolatok azonnal elmúltak. Nem hagyhattam cserben saját magam, továbbá azoknak az embereknek sem okozhattam csalódást, akik bíztattak és támogattak. Így is nagy nyomás volt rajtam, de hogy ezt is még fokozzuk, egy kamerával végigkisérték az egész versenyem. Erről egy későbbi posztban majd részletesen mesélek, mindenesetre nem könnyítette meg a helyzetem, hogy szinte minden lépésemről felvétel készült.

A táj nagyon szép volt, szerencsére az időjárás is nekünk kedvezett, minden adott volt egy jó versenyhez. Az első pár feladat könnyedén ment, kúszni kellett villanypásztorok alatt, aztán szögesdrót alatt háton felfelé, aztán négykézláb úgy, hogy a térdünk nem érhetett le. Át kellett mászni egy jókora szalmabála rakáson, amitől egy picit tartottam, nehogy elszakadjon az a kötél, amivel rögzítették ezeket a bálákat. Szerencsére ezzel sem volt probléma, pikk-pakk felmásztam. Aztán betonhengereken kellett keresztülmászni. Haladtunk tovább és egy vizesárokhoz érkeztünk, amin egy bambuszrúd segítségével át kellett lendülni. Soha nem csináltam még ilyet, féltem tőle, hogy belepottyanok a vízbe, ami a verseny további részét lehet megnehezítette volna. Nagy lendületet vettem, szorítottam erősen azt a rudat, majd átjutottam a másik oldalra. Egy picit visszacsúszott a lábam, mert eléggé dagonyás volt az a rész, de épphogy a cipőm beleért a vízbe.A következő akadálynál csúzlival kellett célbalőni. Nem volt egyszerű feladat, két próbálkozás volt, elsőre úgy fölé lőttem, hogy öröm volt nézni, másodszorra viszont mindketten eltaláltuk a kis műanyag palackot. Mentünk tovább és elértünk egy ferde falhoz, ez nagyon magasnak bizonyult, úgyhogy meg sem próbáltuk, büntetésből kerülő úton kellett menni, ami plusz 1 km volt. Ezután megérkeztünk az első frissítő ponthoz. Betankoltunk az izotópos italból, aztán mentünk tovább. Ezután homokzsákot kellett cipelni, majd bálát kellett talicskázni. Ezek nem voltak nehezek egyáltalán. Jó sokat kellett menni, mire elértünk a várhoz. Fel kellett mászni, iszonyat meredek volt, azt hittem meghalok, mire felérek a hegy tetejére. Ott még volt egy kötéllétra, amin könnyedén felmásztam egy kis pihenő után. Ott kukoricát kellett morzsolni, majd következett egy újabb frissítő pont. Itt mosakodni is lehetett, tényleg frissítően hatott, mert a nap hét ágra sütött, úgyhogy jól esett kicsit megmosni az arcunkat. Ezután íjászkodni kellett a vár lábánál. Nem nagyon volt tapasztalatom ebben, szóval egy kis elméleti útmutatás után éppenhogy eltaláltam a célt, szerencsére nem kellett büntetőzni. Ezután vizes vödröt kellett cipelni. Ez alapvetően nem lett volna nehéz, de előttünk sokan kipacsálták a vödör tartalmát, úgyhogy meglehetősen csúszós lett a talaj. Szerencsére nem sikerült fenékre esni, de volt pár meredekebb pillanat. :D Aztán gólyalábon kellett megtenni egy bizonyos távot, itt sokáig próbálkoztam egyáltalán pár lépést tenni, de sajnos a rajtam található felesleg miatt vagy túl előre dőltem, vagy túl hátra. Biztos ment volna, ha egy pár órát szórakozok vele, de erre nem volt idő. Mentem hát büntetőzni. A burpee valamivel könnyebbnek tűnt most, mint Spartanon. Talán az is hozzájárult, hogy rövidnadrágban voltam és könnyebben mozogtam így, a ruha nem akadályozott semmiben.

Sajnos a sok hegymenettől a vádlim iszonyatosan elkezdett görcsölni. - Nem elfelejteni, legközelebb legyen magnézium nálam, plusz előtte is csomót meg kell inni, hogy ezt elkerülhessem! - Próbáltam lenyújtani, de hosszú távon nem lett jobb sajnos a helyzet. A következő feladat zsákban ugrálás volt, hát persze, hogy a legjobban vádlit igénybevevő feladat :D Ilyen a szerencsém, mindenesetre ezt is meg tudtam csinálni, csak párszor megálltam közben, hogy az elviselhetetlen fájdalom kicsit alábbhagyjon. Ezután mentünk tovább és egy libikókán kellett átmászni, ami jó magas volt és nagyon koncentrálni kellett, nehogy leessünk. Ezután már láttuk a parkoló autókat, tudtuk, hogy a cél nem lehet messze. Kötélmászás következett, Orsi majdnem felért a tetejére, én meg sem próbáltam, szóval büntetőzni kellett. A következő feladat ismét nagyon nehéznek bizonyult, gerendákon kellett átmászni alul, felül, meg lajhár mászásban egy kötélen átmászni és mindezt egy akadályon belül! Meg sem próbáltam ezt sem, hiszen az első gerendán leestem volna :D Túlélésre játszottam, úgyhogy csináltam kényelmesen a burpeeket inkább.

Itt már nagyon fáradt voltam, de tudtam, hogy nincs sok hátra. Úgyhogy eszembe sem jutott az, hogy feladjam. Fel kellett megint mászni egy nagyobb dombra, itt egy korábbi akadálynál kifüggesztett memória feladványra kellett válaszolni, szerencsére ez volt talán a legegyszerűbb feladat mind közül. Ezután hatalmas meglepetésemre megjelent két barátom, Zsolti és Ádi, akik még mondták is, hogy nem tudnak eljönni, mert más dolguk van. Annyira megörültem nekik, hogy el sem tudom mondani. Egy újabb energialöketet kaptam az utolsó méterekre, amiért nagyon hálás vagyok. 

Mentünk tovább és elérkeztünk a legdurvább akadályhoz. Én még ilyet nem is láttam, álló gerendák voltak sorba rendezve és azokon kellett átmászni. Ezt sem próbáltam meg, csináltam a büntetőket, de biztos vagyok benne, hogy jövőre szeretném teljesíteni ezt az akadályt, hatalmas élmény lehet!

harmincnyolcadik_poszt_09.jpg

Ezután már csak két feladat volt hátra, egyensúlyozva hátrafelé kellett mászni egy gerendán úgy, hogy kézzel végig érinteni kellett azt. Eleinte szokatlan volt ez a feladat, de aztán szépen lassan végig értem. Az utolsó előtti lépésnél véletlenül letettem a lábam, kibillentem az egyensúlyomból, gyorsan körülnéztem és reménykedtem benne, hogy nem látta senki. Persze rengetegen voltak ott, mindenki látta :D Viccesen mondtam, hogy most ne nézzen oda senki, nevettek és mondták, hogy nem láttak semmit, visszaléptem a gerendára és megtettem a maradék két lépést, ekkor az ott állók megtapsoltak és gratuláltak, hogy egyáltalán odáig eljutottam. :)

harmincnyolcadik_poszt_10.jpg

Innen már csak egy utolsó feladat volt, egy rönköt kellett egy kijelölt pályán elhúzni. Jó nagy darab rönköt választottam, úgyhogy az pont jó volt még a végére, de szinte meg sem kottyant, mert már láttam a célt.

harmincnyolcadik_poszt_11.jpg

Ezután már a cél következett, 2-300 méter lehetett. De ezt már futva és nevetve tettük meg Orsival, hatalmas öröm volt befejezni a versenyt. Sikerült ismét legyőznöm saját magam.

harmincnyolcadik_poszt_12.jpg

Nem mindenkinek őszinte a mosolya :D 

harmincnyolcadik_poszt_13.jpg

Véletlen megállítottam az órán az időmérést, szóval a kezdő és befejező idpontot kell nézni :D 

Ez, hogy legyőztem magam, többszörösen is igaznak bizonyult. A nagykanizsai Spartan Sprinthez képest majdnem 10 perccel hamarabb beértem a célba egy olyan versenyen, ahol több volt a feladat, nagyobb volt a szintkülönbség, és több, mint 2 km-el hosszabb is volt a táv. Sikerült bebizonyítanom saját magamnak, hogy bármilyen célt tűzök ki az életben, el tudom érni, csak küzdeni kell érte. A kitartó és alázatos munka meghozza az eredményét, de hát mindannyian tudjuk, a változáshoz idő kell! 

Rengeteg biztatást kaptam a verseny alatt a versenytársaktól és Orsi is végig mellettem volt és nem hagyta, hogy akár egy pillanatra is elbizonytalanodjak a saját képességeimben. Hálás vagyok, hogy elkísért ezen a "túrán" és örülök annak, hogy ő is kilépett a komfort zónájából. Nagyon sokat kaptam ettől a versenytől, és ennek köszönhetően a mélyponton is sikerült átlendülnöm. Nem volt egyszerű, hiszen fejben helyre kellett raknom ezeket a dolgokat.

A komfort zónám már valahol jó régen elhagytam, szóval igyekszem mindig újabb és újabb kihívásokat keresni. A következő megmérettetésem (várgesztesi Spartan Super, 13km+ és 25 akadály+) kevesebb, mint 20 nap múlva lesz, úgyhogy egyelőre csakis ez lebeg a szemem előtt. Lehet, hogy nem fogok minden héten versenyre készülni, de biztos vagyok benne, hogy megtalálom azokat a rövidtávú és hosszútávú célokat, amikért érdemes napról napra felkelnem és küzdenem. #jobbleszek

Ismét legyőztem saját magam, sőt! Tovább
Aroo!

Aroo!

harminchetedik_poszt_bevezeto.jpg

Amikor jelentkeztem életem első akadályfutó versenyére, akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozom. Spartan Race-en belül több kategória van; Sprint, Super és Beast a három legelterjedtebb (?), de van kifejezetten gyermekek számára (Spartan Kids), valamint nagyon elszánt emberek számára is versenyzési lehetőség (Hurricane Heist, Ultra Beast). Amikor elhatároztam, hogy szeretnék egy ilyenen részt venni, akkor láttam, hogy sajnos a gyerekeknek szánt versenyről a korom miatt lecsúsztam, így maradt a Sprint. A hirdetésben az volt, hogy 5+ km táv, 20+ akadály és ha valami nem sikerül az akadályok közül, akkor 30 burpeet (négyütemű fekvőtámasz) kell megcsinálni. Nagyjából másfél óra alatt teljesíthető a verseny.

Mi baj lehet?

A hirdetésben található számokhoz képest a verseny végül 8,2 km hosszú lett és 25 akadályt tartalmazott. Persze ezt előre nem lehetett tudni, úgyhogy nagy reményekkel vágtam neki életem első sport versenyének. Tavaly ugye túráztunk már egyet, megmásztuk a Kékestetőt. Az felfelé kb. 7 km volt és 2 óra alatt tettük meg a távot, ezért arra gondoltam, hogy most 3 óra alatt be tudom fejezni a versenyt. Az meg sem fordult a fejemben, hogy nem sikerülhet, vagy feladom útközben. A kérdés inkább az volt, hogy mennyi idő alatt érek be a célba. 

Nos ez az idő majdnem 4 óra lett. Négy nagyon hosszú óra volt ez, ami alatt nem csak a feladatokkal kellett megküzdenem, de a testem korlátait is le kellett győznöm. Mivel egy hónapja voltam mérésen, ezért megközelítőleg tudom csak, hogy a súlyom még mindig 160 kg körül mozog. Illúzióim tehát nem voltak, csak az lebegett a szemem előtt, hogy beérjek a célba, ami nem is volt olyan egyszerű.

A nagy nap

Szombaton tehát első feladatként el kellett jutnunk Győrből Nagykanizsára. Ez egy szép háromórás utat jelentett viszonylag kellemes időjárással, a nap épphogy csak egy kicsit égetett, szóval ki lehetett bírni. Időben indultunk, mert a verseny előtt két órával kellett megérkeznünk a rendezvény parkolójába, ami már szinte teljesen megtelt, mire odaértünk. Letettük az autót és át is öltöztünk ott helyben. Gergő sem volt még Spartanon, szóval nem tudtuk, hogy mire számíthatunk, illetve a munka és egyéb elfoglaltságok miatt egyikünknek sem volt ideje jobban körüljárni a kérdést, csak mentünk és nem foglalkoztunk semmivel. Persze, ha utánanéztünk volna az eseménynek, akkor könnyen kiderült volna az is, hogy a parkoló 2-3 km távolságra van a verseny helyszínétől számítva. Így hát nyakunkba vettük a várost és gyalog nekivágtunk az útnak. 

harminchetedik_poszt_02.jpg

A tó túloldalán egy kisebb tömeg látható. Több, mint 9000 ember vett részt az idei első magyar Spartan Race-en.

A fél órás séta után megtaláltuk a fesztivált, viszont amilyen okos voltam, bokazokniban és edzőcipőben mentem, így mondanom sem kell, az egyik bokámat teljesen lenyúztam. Még el sem kezdődött a verseny, de már lesérültem. Tipikus egyébként, nem is én lettem volna. Szerencsére volt nálam jó vastag váltózokni, mert azért annyit tudtam, hogy majd vizesek leszünk, szóval nem árt a váltóruha. Ez pillanatnyilag megoldotta a problémámat. A verseny egész ideje alatt eszembe sem jutott, hogy gyakorlatilag a sarkamon van egy jókora nyílt seb. 

harminchetedik_poszt_03.jpg

Odaértünk hát a nagykanizsai Csónakázó-tó mellé, ahol hatalmas tömeg volt. Beregisztráltunk, megkaptuk a rajtszámunkat, az időmérő chip-es karszalagot, a fejpántot és egyéb szalagokat, amikkel egy ingyenes italra voltunk jogosultak, valamint a csomagmegörzőbe helyezhettük el a táskánkat. Nagyjából a rajt előtt fél órával készültünk el mindennel, akkor már egyre fokozódott a hangulat. Egészen addig tök nyugodt voltam, de a helyszínen elkezdtem izgulni. Mi van akkor, ha nem fog menni? Mi van akkor, ha kudarcot vallok? 

A kudarc nem opció

Persze a kételyeimet nagyon hamar eloszlattam, hitelben különben sem izgulunk. Szinte azonnal magával ragadott a hangulat, szólt a zene, sütött a nap. Szépen elkezdtünk melegíteni a rajtra, aztán ezt közösen is megtettük. A szinpadon volt egy speaker, aki mondta, hogy hogyan melegítsünk, hogy a lehető legjobbat kihozhassuk magunkból. Amikor elérkezett a 14:45-ös rajt ideje, akkor egy falon kellett átmászni, hogy egyáltalán a rajtvonalra állhassunk. Egy pillanatra megtorpantam, hisz még sosem csináltam ilyet. De szerencsére Gergő barátom végig mellettem volt és ahol szükség volt rá, ott segített és bakot tartott. Felszállt a rózsaszín füst és megindult a tömeg.

Én nem akartam rohanni, tudtam, hogy ha már a legelején lefő a kávé és elhasználom minden erőmet, akkor hordággyal kell a hegyről levinni majd :D Persze ezt nem szerettem volna, meg szerintem a szervezők sem örültek volna neki.. Úgyhogy megpróbáltam kocogni az első párszáz méteren. Beálltam egy kényelmes tempóra, de éreztem, hogy tüdővel nem fogom bírni sokáig, úgyhogy nem erőltettem. Az első feladatban abroncsokon kellett átlépkedni, ez nem okozott különösebb problémát. Aztán a következő feladat már bonyolultabb volt. Palánkok alatt, fölött és között kellett átmászni. Ezután egy jó hosszú szakasz következett, ahol csak menni kellett.

harminchetedik_poszt_04.jpg

Fotó: Spartan Race Hungary - Attila Jakab

Hegynek felfelé vezetett a kijelölt út, majd az erdőn keresztül egy patakhoz érkeztünk, ami mellett rengeteg farönk volt, ezek közül kellett választani egy szimpatikusat és, mint utólag kiderült 600 méteren keresztül kellett cipelni, majd ugyanoda visszarakni. A férfiak számára 30 kg-os farönkök voltak előkészítve, a nőknek pedig 20 kg-os husángokat kellett cipelnie. Megmondom őszintén ez a feladat volt az egyik legegyszerűbb, hiszen 10 hónappal ezelőtt még 60 kg-os felesleget cipeltem magamon napi szinten, szóval annyira nem volt megterhelő. 

Ezután át kellett menni a patakon, ami nagyon hideg volt és nagyjából derékig ért, szóval pont teljesen átázott a nadrágom. Melegítőbe mentem, hogy védjem a lábszáramat és kényelmesen tudjak mozogni is. Itt szeretném megjegyezni, hogy ennél butább ötletet még sosem találtam ki. Az XXL-es mackónadrágom úgy megszívta magát vízzel, hogy 2-4 kg többletsúlyt szereztem magamnak. Ez még hagyján, hiszen később volt szögesdrót alatt kúszás is, ami ilyen agyagos iszapos valami lett délutánra, és az még durvábban ráragadt a nadrágomra, amitől majdnem le is csúszott többször is. Csak a kínlódás volt vele, úgyhogy legközelebb tuti rövidnadrágban megyek.

Miután átkeltünk a vizen, egy falon kellett átmászni, ez majdnem két méter magas volt, itt is jól jött a korábban alkalmazott bak Gergő segítségével. Ballagtunk tovább ezután hegyről le, hegyre fel, erdőn keresztül. A tájra egyébként nem lehet panasz, nagyon szép volt. Viszonylag hamar lemaradtunk a mezőnytől, mert inkább biztosra mentem és nem kocogtam tovább, sétáltam csak. El is érkeztünk egy olyan feladathoz, aminél sajnos büntetőt kellett csinálnom. Egyensúlyozni kellett egy gerendán. Félig eljutottam, amikor mellettem leesett valaki és megmozdult az egész szerkezet, aminek köszönhetően én is kibillentem az egyensúlyomból és leestem. Ezt csak egyszer lehetett megpróbálni, úgyhogy álltam is neki a 30 burpeenek. Ennyit még sosem csináltam egyszerre, úgyhogy próbáltam beosztani 5-ösével, hogy ne legyen annyira megterhelő. Ettől függetlenül nagyon is megterhelő volt. :D

Az egyensúlyozás után át kellett kelnünk a tavon, ami nyakig érő vizet jelentett, mondanom sem kell, itt már nem csak a nadrágom volt csurom víz, hanem a pólóm is. A pólóm egyébként egy Pluszminuszszázas póló volt, alatta pedig egy Reebok aláöltözet póló, hogy egyben tartsa a testemet. Sajnos a FEHÉR pólómból a verseny végére barna lett, és azóta is tartja ezt az új színét 3 mosás után, szóval azt hiszem ezen már semmi sem segít. 

A következő feladathoz érve kicsit megijedtem. Az akadály neve small "A" cargo volt, ami lényegében egy kifeszített háló volt, amivel a rakományt szokták rögzíteni hajókon/repülőkön. Erre kellett felmászni, majd a másik oldalon le és bennem végig az volt, hogy tuti el fog szakadni a súlyom alatt. Persze ha belegondolunk, akkor viszonylag nagy terhelésre vannak tervezve ezek a hálók, szóval még csak a közelében sem voltam annak, hogy akár egy varrásnyira szétjöjjön bárhol is, de a régi beidegződések még mindig aktívan élnek bennem. 

A tizedik feladatnak neki sem álltam. Itt gyűrűn, csövön és köteleken kellett egyik pontból a másikra eljutni függeszkedésben, ami számomra egyelőre elképzelhetetlen. Elbírom magam két kézzel, de ha már csak egy kézzel kell tartanom magam, akkor az egyáltalán nem megy egyelőre, szóval a burpee mellett döntöttem. Nagyon jófejek voltak az önkéntes segítők, bíztattak és az egyik srác be is mondta, hogy hatalmas tapsot érdemlek, hogy egyáltalán eljutottam odáig. Iszonyatosan sok erőt adott ez és nagyon jól esett. Az egész verseny alatt úgy éreztem amúgy, hogy ez egy olyan közösség, ahol támogatják a másikat és nem nevetik ki azért, mert lassabb, vagy nem olyan könnyedén oldja meg az akadályokat. Mind a versenyzők, mind a pálya melletti nézők bíztatása nagyon felemelő érzés volt. Nem is nagyon tudnám mihez hasonlítani. Ezek után nem is volt már kérdés, hogy végigcsinálom a versenyt. 

Nagyjából a táv felénél járhattunk, amikor egy ferde falon kellett átmászni. Ez már nagyobb kihívás volt, mint a többi fal, de Gergő ismét bakot tartott, és így nagy nehezen át tudtam valahogy mászni. Az ezt követő akadály ismét egy saját testsúlyos feladat volt. Magyarországon most volt először ilyen, az a neve, hogy "Bender" és lényegében pár cső van egymás fölött elhelyezve jó magasan, amire fel kell mászni, majd a másik oldalán le. Ezt sem tudtam megcsinálni, úgyhogy jöhetett az újabb burpee csomag. Ezzel együtt már háromszor kellett büntetőznöm, ami 90-et jelentett. Te jó ég.

Aztán fel kellett mászni egy hegyoldalon egy kifeszített kötélhálón, ezzel nem volt probléma, szerencsére se segítségre nem volt szükség, se büntetőznöm nem kellett.

A célegyenes

Rákanyarodtunk a célegyenesre, ami nem akarok hülyeséget mondani, de nagyjából másfél km hosszú szakasz lehetett, amin csomó akadály volt. A többi el volt osztva azért elég szellősen, de a végére besűrűsödött minden. Itt már sokkal több néző is volt, itt látványos feladatok voltak. 

Az első feladat ezen a részen az Olympus fal volt, ami egy ferde fal tele lyukakkal, kapaszkodókkal és láncokkal az oldalán. Ezen oldalazva kell átmenni úgy, hogy a földet nem lehet érinteni közben. Nagy meglepetésemre sikerült megcsinálnom ezt a feladatot, pedig már lelkiekben készültem a büntetőre.

Ezután dárdát kellett hajítani, ami sikerült, beletaláltam a szalmabálába, de a dárda sajnos kicsúszott belőle. Büntetőt kellett csinálnom, de a segítők nagyon jófejek voltak és azt mondták, hogy elég csak a felét megcsinálni, azaz 15 darabot. Namármost itt én már nagyon fáradt voltam, szinte alig éltem és nem álltam készen a büntetőre. 

Igazi harcos! Igaz társakkal! Nekem ez a Spartan Race! Együtt ugyanazon úton ! Respect és példakép! Arooo! Ui. Erre csak büszkék lehetünk!

Közzétette: Spartan Race Training Group SRTG Mátészalka – 2018. április 16.

Ami ekkor történt, arra nem is nagyon találok szavakat. Az ottani segítők bíztattak, hogy simán meg tudom csinálni. Ekkor körémgyűltek és azt mondták, hogy csináljuk együtt! Ez akkora erőt adott, hogy megújult erővel mentem tovább. Hihetetlenül jó fejek voltak, ezúton is köszönöm nekik, ezt a gesztust sosem fogom elfelejteni. Ezután kötélmászás következett. :D Ezt végképp nem tudtam megcsinálni, de Gergő bevállalta helyettem. Itt már 3,5 órája mentünk, szóval egy kicsit elnézőbbek voltak a szervezők és szemethunytak afelett, hogy testi adottságaimból adódóan erre egyelőre még nem vagyok képes.

Már csak pár feladat volt hátra, úgyhogy mentünk tovább bőszen, hiszen tisztán láttuk már a célt. A következő akadályként szögesdrót alatt kellett kúszni. Ez inkább csúszás volt már, mert akkora dagonya lett belőle a verseny végére, hogy valahol kúsztam, valahol csak toltam magam a kezeimmel előre. Veszélyes volt ez az akadály, mert nem tudtam úgy menni, hogy ne akadjak bele a szögesdrótba. Szerencsére a segítők egyből rohantak oda és egy kicsit feljebb emelték a szögesdrótot, nehogy megsérüljek. Mentem előre, nem néztem semmit, ekkor már a ruhám csupa sár volt, még talán a fülem mögött is sáros voltam. Nagy küzdelmek árán átjutottam az akadályon, közben a nézők bíztattak, tapsoltak és kiabáltak, hogy menni fog. Itt már nem adhattam fel tényleg. Ha odáig eljutottam, akkor nincs visszaút. Feltápászkodtam és viccből meg akartam ölelni egy segítőt, akin tiszta ruha volt, jól jött ki, mert mindenki nevetett :D

Ezután egy két méteres falon kellett átmászni, itt a Gergő mellett egy másik srác is bakot tartott, így sikerült átmásznom az akadályon. A falat majomlétra követte, sajnos ezt ugyancsak büntetővel kellett kiváltanom, a segítők ismét jófejek voltak, elfelezhettük a Gergővel, így miután ő megcsinálta a feladatot 15-15 büntetőt csináltunk és mehettünk tovább. Ezután át kellett menni a tavon a part mentén, ez lemosta valamelyest a sarat a ruhámról. De jó hideg volt, úgyhogy egyáltalán nem volt kellemes. 

Az utolsó előtti előtti előtti feladat az volt, hogy egy jó nehéz (fogalmam sincs mekkora) zsákot fel kellett húzni kötéllel magasra, aztán szépen visszaengedni. Ezt meg tudtam csinálni, pedig kicsit nehezítette, hogy sáros/vizes volt a kezem és csúszott a kötél nagyon, mindenesetre nem volt vele probléma.

Ezután ismét a rakományt rögzítő háló volt, de ez már nagyon magas volt. Átmásztam ezen és közben megint azon aggódtam, hogy ó jaj, nehogy elszakadjon alattam :D Ekkor már a jótékonyságból futók is beértek minket, szóval hatalmas tömeg volt. Mindenki drukkolt és bíztatott, hisz ezután már csak egy feladat következett.

Ez egy ferde fal volt, amire fel kellett mászni egy kötél segítségével. Nos ez a fal nagyon csúszós volt, biztosan meg van a technikája, hogy hogyan is kell ezt végrehajtani, de hát fogalmam sem volt róla, szóval próbáltam megkapaszkodni a kötélben és felfelé mászni. Ment is egy darabig, de aztán a tetejénél lecsúszott a lábam és nem tudtam magam felhúzni már a kötélen. Ismét eszembe jutott, hogy hoppá, még mindig 160 kg vagyok. Nekifutottam mégegyszer, de megint nem sikerült. Aztán tanakodtunk, hogy most akkor hogy kéne, vagy egyáltalán hogy jutok át azon az akadályon, hiszen már csak az választ el a hőn áhított éremtől. Megtettünk akkora utat és pont a végénél adjam fel? A kudarc nem opció.

Mindenki bíztatott, hogy most már nincs sok hátra, sikerülni fog. Jött a többi versenyző is, ők is mondták, hogy segítenek. Gergő felmászott az akadályon, megkapaszkodtam a kötélben és elkezdtem felfelé mászni. Gergő megfogta a kezem, húztam magam, majd egy másik srác is elkezdte tolni hátulról a lábamat, aminek köszönhetően nagy nehezen felértem az akadály tetejére. Ekkor az összes néző úgy tapsolt, mint az állat. Hihetetlen élmény volt, hogy ilyen sokan megtapsolták azt, hogy épphogy felevickéltem valahogyan a ferde falra. Kicsit meg is hatódtam, annyira jó érzés volt, hogy vadidegen emberek velem együtt izgultak és segítettek küzdeni. Ezután már csak a tűzugrás volt, ami igazából csak egy jelképes dolog.

Spártaiak lettünk!

Ezután megkaptuk a pólót, a finisher érmet és a trifecta egyik cikkelyét, kaptunk banánt és innivalót. Egész nap nem ettem semmit, úgyhogy az nagyon jól jött akkor. Rengetegen jöttek oda gratulálni, sok emberrel pacsiztunk. Szívmelengető érzés volt. Megszereztem életem első érmét. Sosem voltam még ilyen boldog. 

harminchetedik_poszt_05.jpg

Biztos vagyok benne, hogy ez a verseny nem az olyan alkatú embereknek való, mint én, de nagyon motivált az, hogy ennek ellenére mégis végigcsináljam. A kitartásom és az akaraterőm meghozta gyümölcsét és hatalmas motivációt kaptam ennek a versenynek köszönhetően ahhoz, hogy elmenjek a következő fokozatra is, ami már 13+ km és 30+ akadály. Két hónapom van rá felkészülni és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy végigcsináljam azt is.

Nagyon sok lájkot, kommentet és üzenetet kaptam az utóbbi napokban olyanoktól, akik látták, hogy mit vittem véghez. Elképesztően jó érzés ezt átélnem, úgyhogy szeretném megköszönni mindenkinek a bátorító szavakat, továbbá az edzőimnek, Marcinak a felkészítést, Zolinak pedig az étrendet, de különösen Gergőnek, aki végig mellettem volt és együtt csinálta velem életem első versenyét. 

Jöhet a következő! AROO! 

Aroo! Tovább
A nyolcadik hónap is letelt

A nyolcadik hónap is letelt

harmincotodik_poszt_bevezeto.jpg

A bal oldali kép és a jobb oldali kép között egész pontosan 261 nap telt el. Amikor lefotózkodtam azzal a dobozzal, utána nem is nagyon akartam sehol sem visszalátni azt a képet. Talán Instagramra feltöltöttem, de nem volt fent sokáig. Itt már éreztem, hogy nagyon nagy a baj. A mosolyom egyáltalán nem őszinte, pont azért, mert tudtam, hogy mennyire durván elszaladt velem a ló. Ez volt talán a legrosszabb időszak, közvetlenül azelőtt, hogy elkezdtem az életmódváltást. Egyáltalán nem éreztem magam jól a bőrömben. Lelkileg és testileg is nagyon megviseltek az extrém túlsúllyal járó apró dolgok is. Nem is találtam több képet már magamról közvetlenül az első edzésem előtti napokból.

Mennyi az annyi

A legfrissebb képen viszont mintha már egy egészen más ember szerepelne. Fejben és testben is rengeteg változás történt az elmúlt 8 hónap alatt. A legjobban tényleg az ilyen képeken lehet látni, hogy míg régen csak egy hatalmas golyó voltam, most már kezd körvonalazódni a vállam, a csuklyás izmom, a csontjaim egyre látványosabbak. A képek persze nem adják át teljesen azt, hogy mennyivel lettem kisebb, szóval az alábbi táblázatban látható adatokkal talán könnyebb lesz érzékeltetnem, hogy mégis mi minden változott.

Mellkas Bal kar Jobb kar Bal láb Jobb láb
2017.06.19. ~160 cm 51 cm 49 cm 86 cm 84 cm
2018.01.16. 131 cm 39,5 cm 41,5 cm 72 cm 70,5 cm

 

Azt hiszem különösebben nem szorul magyarázatra, a táblázatban található számok a legelső mérés és a legutolsó mérés megközelítő adatait mutatják. A legelső mérésnél a mellkas azért csak kb. 160 cm, mert sem a mérőszalag, sem a Marci nem ért át rendesen, szóval nem tudtuk pontosan lemérni. Mindenesetre ezek az értékek sokkal többet számítanak nekem, mint amit a mérleg nyelve mutat, bízom benne, hogy hamarosan ezek a számok is még kisebbek lesznek.

harmincotodik_poszt_02.jpg

Az összehasonlító képeket úgy vágom egymás mellé, hogy a két szeme egyenlő távolságra van egymástól.

Plusz egy edzés

Az utóbbi pár posztban nem volt szó a box edzésekről. Ennek az az oka, hogy a karácsony előtti időszakban a felgyülemlett munkának és a közelgő ünnepeknek köszönhetően nem volt időm arra, hogy elmenjek hétfőn és szerdán este 19:00-kor még egyet edzeni. Persze én tudom a legjobban, hogy időnk mindig arra van, amire szeretnénk, hogy legyen, de valahogyan mégsem tudtam összehozni. Megcsúsztam az ebédjeim főzésével, a mosogatással is, egyszerűen összecsaptak a hullámok a fejem fölött. Sajnos módosítanom kellett az eredeti elképzeléseimen és ideiglenesen félre kellett tennem a boxot. Ezúton szeretném megköszönni a Gladiátor Box Clubnak, valamint a boxnet.hu-nak, hogy az ő jóvoltukból ingyen és bérmentve kipróbálhattam ezt a remek sportot. Nagyon megszerettem az ökölvívást, teljesen más edzésforma, mint a crossfit, tiszta szívből tudom ajánlani mindenkinek. Egyelőre viszont abba kell hagynom. Biztos vagyok benne, hogy vissza fogok térni még a boxhoz, de szeretnék még előtte több feleslegtől megszabadulni.

harmincotodik_poszt_03.jpg

Persze azért, mert a boxot most félretettem, a crossfit edzést ugyanúgy csinálom, mint eddig. Heti három alkalommal járok továbbra is, és most szeretném ezt kibővíteni még egy mobility edzéssel. A mobilitás, hajlékonyság nagyon fontos ahhoz, hogy a funkcionális edzéseket helyesen végre tudjam hajtani. Ezeken az edzéseken pedig főleg olyan nyújtó, lazító és átmozgató gyakorlatok szerepelnek, amik jót tesznek az izületeknek, az izomrostoknak és összességében az egészséget is nagyban javítják. Sokszor van olyan problémám egy-egy crossfit edzésen, hogy saját magamnak útban vagyok. Nem vagyok elég hajlékony, nem tudom úgy kinyújtani a lábam vagy a kezem, ahogy kéne és ez sérülésekhez is vezethet. Ezért gondoltam arra, hogy egy ilyen mobilitást fejlesztő edzésen rendszeresen részt vegyek. Még egyelőre csak tervezgetem, de jövőhéten el is megyek egy ilyen csoportos foglalkozásra, hogy megnézzem mégis miről van szó. Veszíteni nem veszíthetek vele, sőt.

burpee.gif

Mivel jelentkeztem a Pannon Hajszára és a Spartan Sprintre is, egyre több olyan gyakorlatot fogok végezni a privát edzéseken, amik ezekre a versenyekre készítenek fel. A héten végrehajtottam az első igazi burpee gyakorlatot, aminél undorítóbbat aligha tudok elképzelni (fenti gif). Ez egy igazán tüdős, állóképességet igénylő gyakorlat, ami nagyon meg tudja dobni a pulzust rövid idő alatt. Egymás után 15 db-ot csináltam meg, de azt hittem, hogy ott halok meg a gumiszőnyegen. Többet kell csinálnom majd ezt, hiszen ha egy feladatot nem tudok megcsinálni valamelyik versenyen, akkor büntetésből 30 db-ot kell ebből a csodálatos gyakorlatból megcsinálni. Remek kilátások, alig várom már!

Kérdezz-felelek

Egyre több olyan kérdést kapok, ami komolyabb hangvételű, ennek nagyon örülök, viszont vannak olyan kérdések, amelyekre személyességük miatt nem tudok kitenni ide a blogra, viszont szívesen válaszolnék rá privátban. Ezért mostantól opcionálisan lehetővé teszem, hogy aki szeretne privát választ kapni a kérdésére, az megadhatja a kérdőívben az e-mail címét és tudunk levelezni, vagy akár arra is lehetőség van, hogy a blog facebook oldalán feltegyétek üzenetben a kérdéseteket. 

harmincotodik_poszt_04.jpg

Nem mindig sikerül jól a közös kép edzés után.. 

A nyolcadik hónap is letelt Tovább
Mennyi az a 60 kg?

Mennyi az a 60 kg?

harminckettedik_poszt_bevezeto.jpg

Megszabadultam 60 kg feleslegtől, ezért arra gondoltam, hogy megmutatom, hogy mégis mennyi az annyi. Szerettem volna venni valamiből 60 kg-nyit, hogy jól látható legyen, hogy mekkora túlsúly volt rajtam. Az első gondolatom az volt, hogy veszek zsírt, de ezt az ötletet hamar elvetettem. Elég elcsépelt, és ha már veszek valamit, akkor mindenképp olyat szeretnék, ami hasznos lehet esetleg más számára is.

Nemrég szereztem tudomást arról, hogy a nagyon hátrányos helyzetű gyerekeket amikor elveszik a szüleiktől, vagy lemondanak róluk, vagy bármi más szörnyű oknál fogva egyedül maradnak, akkor már nem minden esetben kerülnek árvaházba, hanem nevelőszülők viselik a gondjukat. Sajnos, vagy szerencsére én még sosem hallottam ilyesmiről, ezért nagyon ledöbbentettek azok a történetek, amiket hallottam. Amikor megtudtam, hogy a közvetlen ismeretségi körömben vannak is ilyen nevelőszülők, nem gondolkodtam tovább, azonnal tudtam, hogy nekik szeretnék segíteni.

harminckettedik_poszt_02.jpg

Ő itt Brendon!

Igyekeztem olyan dolgokat választani, amire szükség lehet egy átlagos háztartásban. Olyan dolgokat, amikből rengeteg fogy el, főleg akkor, ha három kisgyerek is van a háznál. Elmentünk tehát bevásárolni, vittünk bevásárolókocsit is, mert azért 60 kg elég sok. Nem mondom, hogy nehéz volt bepakolni a kocsiba, de azért ha kézben kellett volna a kasszától kivinni a parkolóig ezt a sok cuccot, akkor azért megterhelő lett volna és tuti el is fáradtam volna rendesen. Hihetetlen, hogy ezt a nagy túlsúlyt cipeltem magamon csomó ideig nap, mint nap.

harminckettedik_poszt_03.jpg

A kulisszák mögött Szami, Virág, Brendon és Fecóka.

Beszéltem a nevelőszülőkkel, elmondtam nekik a tervemet és nagyon örültek neki. Szerveztünk egy fotózással egybekötött személyes találkozót, amikor oda tudtam nekik adni ezt a kis csomagot. Természetesen a gyerekek is jöttek és eltöltöttünk egy kis időt együtt. Csináltunk pár fotót és megismerhettem a szívszorító történetüket, ami csak még jobban megerősített abban, hogy remek helyre került ez a kupac liszt és cukor. Frissítés: Utólag megtudtam, hogy mivel olyan sok ez a 60 kg, további csomagokat készítettek belőle és több rászoruló között fogják szétosztani egy részét. 

Elképesztően jó érzés az, hogy ezzel az aprósággal segíthettem valakin, valakiken. Ezt a napot sosem fogom elfelejteni, az egyszer biztos. Durva belegondolni abba, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy hatással legyünk más emberek életére. Amikor elbúcsúztunk a családtól, akkor a kezembe nyomtak egy kis meglepetést, amit ők készítettek nekem. Egy kis mappát, ami egy emléklapot tartalmazott. Az emléklapon a kicsik kézlenyomata és fényképe szerepelt. El sem tudom mondani, hogy mennyire jól esett ez a gesztus, biztos vagyok benne, hogy a szobám falát fogja díszíteni ez a lap! :) 

Ezúton szeretném megköszönni a sok segítséget Szaminak, aki a képeket készítette, illetve az ötlettől a megvalósításig végig mellettem volt! Ha tehetitek, ti is segítsetek embertársaitokon és ne csak karácsonykor! A mondás, mi szerint "jobb adni, mint kapni" teljes mértékben igaz! A poszt végére pedig iderakok egy összehasonlító képet is, hogy ez se maradjon el. A tükörért bocsánat, ígérem le fogom takarítani most már tényleg!

harminckettedik_poszt_04.jpg

Mennyi az a 60 kg? Tovább
Már van fülem!

Már van fülem!

harmincegyedik_poszt_bevezeto.jpg

Mielőtt nekiálltam volna az életmódváltásnak, arra lettem figyelmes, hogy a képekről egyre inkább kezdtek eltűnni a füleim, míg nem eljutottam odáig, hogy ha szemből készült rólam kép, egyáltalán nem látszódtak. Többen fel is hívták rá a figyelmem, hogy ez milyen vicces, de engem nagyon zavart. A bőröm sem volt az igazi az egészségtelen táplálkozásnak köszönhetően. A rossz ételektől rengeteg pattanás volt a homlokomon, szerencsére már ennek is búcsút intettem.

+-60

A héten voltam InBody mérésen, ami kimutatta, hogy erősen elhízott vagyok. :D Milyen meglepő. Természetesen mindenki erősen elhízottnak számít, aki 115 kg felett van, szóval nem lepődtem meg, amióta járok ezekre a mérésekre, mindig ezt mutatta. ~60 kg-tól szabadultam meg az elmúlt 6 hónapban. Kezd beállni a fogyás heti 1 kg-ra, ami az új étrendem kialakításánál volt cél. Hivatalosan az sem jó, ha viszonylag gyorsan dobálja le a kilókat az ember magáról, nem egészséges, de nekem sokból könnyű volt sokat gyorsan leadni. 

Nagyjából három évvel ezelőtt voltam először egy ilyen vizsgálaton, már akkor 198 kg-ot mutatott, ami elképesztő szám. Nagyon rossz a felismerés, amikor az arcodba tolják a kész tényeket, KÖVÉR VAGY. Tudtam, hogy nagy vagyok, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Persze akkor hidegzuhanyként ért, azonnal vettem egy biciklit, elhatároztam, hogy tenni fogok ellene. Lefogyok és majd szép leszek, stb stb. Ez mind szép és jó volt, de csak fél gőzzel vágtam bele. Eljártam edzeni, biciklizgettem, de diétázni nem kezdtem el. Nem volt rendszer az életemben, mindig dolgoztam, az egyetem miatt felemás napjaim voltak és a sok stressz, a megfelelési kényszer is csak mértéktelen evéshez vezetett.

harmincegyedik_poszt_02.jpg

Szépen lassan tűnik el a tokám is. Marcival a kemény edzések mellett a hülyéskedésre is van idő. :D 

Mivel a fogyás főképp a táplálkozáson múlik, mondanom sem kell, hogy nem értem el kimagasló eredményeket, az edzések kezdtek elmaradozni, inkább buszoztam biciklizés helyett, ha kimozdultam, de legtöbbször nem is nagyon mentem sehova. Nagyon hamar abba is hagytam. Egyáltalán nem volt meg a motivációm, inkább nyűgnek éltem meg az egészet. Beletörődtem, hogy nem fog változni a helyzet és elfogadtam, hogy mindig is kövér leszek. Na ezt nem szabadott volna. Ha tehetném, odamennék az akkori énemhez, és jól felpofoznám magam. Nagyon sokat kell most küzdenem azért, hogy helyrehozzam azt, amit ő elrontott.

Vásárlás

Augusztus 31-én, amikor már kezdett hűvösebb lenni és nem lehettem mindig rövidnadrágban, kellett vegyek egy hosszúnadrágot. Nagyon nem akartam sok új ruhát venni, főleg úgy, hogy még nagyon az elején voltam az átalakulásomnak. Amit felpróbáltam, az 54-es méretű volt. Fogalmam sincs, hogy ez a szám mit jelent, talán a szélességét (?), de betűkben nem tudnám kifejezni, hogy XL vagy XXL, mindenesetre hatalmas. Pont jó volt derékban, be tudtam gombolni, szóval meg is vettem. Mivel nem lehet célzottan fogyni sehonnan, általában össze-vissza mindenhonnan mentek le rólam a kilók, de a lábaim érintetlenül maradtak, viszont az utóbbi időben onnan is megindult. Rengeteg olyan gyakorlatot végzek, ami a combhajlító és combfeszítő izmokat igénybe veszi, szóval ideje volt :D 

harmincegyedik_poszt_03.jpg

54 -» 38

Mivel ez az egyetlen egy nadrágom van, ami normális, gondoltam veszek egy újat. A Levi's üzletben készségesek voltak az eladók, mondták, hogy próbáljak fel egy 38-as méretűt, biztosan jó lesz. Már alapból az nagyon furcsa volt nekem, hogy nem azt mondták, hogy "ekkora méretben nem tartunk ruhát egyáltalán". Sajnos csak negatív tapasztalatom volt az elmúlt évek során, szóval hihetetlenül boldog voltam, hogy nem kellett szinte azonnal kifordulnom egy márkás ruhákat árusító üzletből. Ha jól emlékszem, akkor ez egy 511-es szabású farmer volt, aminek a lába lefelé keskenyedik. Kissé szkeptikus voltam, hiszen a dagadtboltban 54-es nadrágot vettem, ami épphogy jó volt, nem gondoltam volna, hogy egy ennyivel kisebbet gond nélkül fel tudok venni. Amikor a próbafülképe léptem, nagyon izgatott lettem. Tökéletesen jó volt. Be tudtam gombolni, a hosszúsága nem volt az igazi, de az alját fel lehet tűrni, vagy egy varrónő simán hozzám igazítja. Az ára is nagyon kedvező volt, kb 12000 Ft-nak megfelelő Euróért árulták, míg a dagadtboltban 18000 Ft-ért számították azt a fekete farmert. Ennek ellenére mégsem vettem meg. Látszik, hogy azért jó vastag még mindig a lábam, mindig is bő nadrágokat hordtam, hogy ezt a nyilvánvaló tényt leplezzem vele. Ez az én hülyeségem és sajnos eléggé lerabolták a készleteket, ha lett volna egyel nagyobb, akkor habozás nélkül megvettem volna! :)

harmincegyedik_poszt_04.jpg

Persze nem távoztam üres kézzel, egy pulcsit azért újítottam!

Do you even lift, bro?

Annak ellenére, hogy nagyon változatosak a crossfit edzéseim, időről-időre vannak visszatérő gyakorlatok. Ezek nagyon jók, hiszen így tudom igazán mérni, hogy mennyit fejlődök az edzések során. Az egyik kedvenc gyakorlatom a deadlift, viszonylag egyszerű kivitelezni és gyorsan lehet fejlődni is benne. Először júniusban csináltam ilyet, akkor még csak PVC csővel meg 30kg-al. Aztán azóta szépen lassan mentem feljebb. Szeptember 30-án 115 kilóval próbálkoztam, most pedig december 9-én 135 kg volt, amit felkaptam a földről. Ezidáig ez a legnagyobb súly, amit valaha felemeltem.

harmincegyedik_poszt_05.jpg

 

Szerencsére videón is megörökítettük mindkét komolyabb próbálkozásomat. A baloldali a 115 kg, a jobboldali a 135 kg. Még mindig útban vagyok magamnak, de jobban kihúztam magam, jobban hátrament a fenekem, helyesebben végeztem a gyakorlatot. Ami miatt pluszban örülök ennek a videófelvételnek, hogy megjelent az alkaromon egy ér, illetve látszik, hogy kezd formálódni, mintha ki lennék pattintva. :D

Change takes time

Emlékeztetőnek ide kell raknom ezt a videót, mert hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a változáshoz igenis idő kell. Nem lehet mindent egyszerre, nem lehet mindent azonnal. Türelmesnek kell lennem, kitartónak, figyelnem kell a pihenésre is, nem szabad túledzenem magam. Nagyon nehéz megtalálni az arany középutat, de törekedni kell rá.

Jól haladok az utamon, szépen fokozatosan egyre jobb leszek, egyre erősebb, egyre mozgékonyabb, egyre kisebb. Ahhoz, hogy +-100 kg legyek, még 60kg-tól kell megszabadulnom, de messze még a vége! Ahogy telik az idő, újabb és újabb célokat tűzök ki magam elé. 2018 az én évem lesz minden tekintetben, nincs mi megállíthatna!

Már van fülem! Tovább
30. poszt

30. poszt

harmincadik_poszt_bevezeto_1.jpgIsmét mérföldkőhöz érkeztünk. Két nap múlva lesz 6 hónapja, hogy létrehoztam a blogot, ezért arra gondoltam, hogy egy picit csinosítok a kinézetén. Amikor magamnak irogattam, meg készítettem a képeket, akkor még nem tartottam annyira fontosnak, hogy igényesen nézzen ki az oldal, de mióta ilyen rengetegen nézitek (több, mint 160.000 megtekintés, atyaég), muszáj kicsit megemberelnem magam ezen a téren is. 

Ilyenek voltunk

harmincadik_poszt_02.jpg

Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy majd ezekkel a kekszekkel és drazsékkal kezdek valamit. Ahogy mennek le a kilók, úgy fogyhatna el, lehetnének harapásnyomok rajta, mintha szépen lassan eszegetném. Idővel aztán gyerekesnek tűnt ez az egész, sőt, az első hónap után már ki nem állhattam. A mostani logó és arculat egy jóval letisztultabb vonalat képvisel. Ezt már bármilyen tartalomhoz fel lehet jól használni, akár videóban, akár képen vagy bármilyen grafikában szépen mutat. 

Nem a méret a lényeg

harmincadik_poszt_03.jpgAz elmúlt fél év alatt felkerült egy poszter a falra és átkerült máshova a szárogató :D

Olyan kevésnek tűnik, mégis rengeteg idő eltelt már, mióta nekiálltam az új életmódnak. A bal oldali kép készültekor már egy hete jártam edzeni és a diétát is tartottam már, de jól látható, hogy az 5xl-es póló feszül a hasamon. Pont egy vadiúj rövidnadrágot próbáltam fel, amit a helyi dagadtboltból újítottam természetesen horror áron. A széken látható a párja, amin még lóg a cimke. Ez volt a kapható legnagyobb méret akkor, színben is tetszett, bár az ember nem válogat, ha ilyen szűkös (haha) a kínálat. Sajnos ezt a nadrágot nem tudtam úgy felvenni, hogy rendesen rajtam legyen, csak a derekamig tudtam húzni, gyakorlatilag a hasam rá is lógott. Persze ez sokszor gondot okozott, mert vagy a hasam, vagy a kőműves dekoltázsom kilátszódott bizonyos mozdulatok során, arról nem is beszélve, hogy az övtől, amit használtam ki is sebesedett a bőröm. Most már "sajnos" túl nagy rám, azt hiszem ezt sem kell már többet hordanom.

harmincadik_poszt_04.jpg

Október 3-án vettem ezt az XXL méretű melegítő szettet. A bal oldali képen látható, amikor először felpróbáltam. Egy picit szűk volt a nadrág, a pulóver részét meg nem szívesen húztam össze, mert akkor nagyon feszült rajtam és látszódtak a hurkák itt-ott. Úgy voltam vele, hogy majd szépen belefogyok, aztán akkor nem lesz probléma. Nos, ahogyan a mellékelt ábra mutatja, bőven sikerült "belenőni". Köszönöm szépen a remek fotót @szami!

harmincadik_poszt_05.jpg

Hamarosan ennek is új állja helyét!

Ki vagyok pattintva

Rengetegen kérdezitek továbbra is, hogy mi a helyzet a bőrömmel. Az utóbbi időben figyelmes lettem rá, hogy ahogy folyamatosan fogyok, úgy kezd el átalakulni egy-egy testrészem. Mivel nem lehet meghatározni, hogy honnan fogyjak éppen, így mindig nekem is újdonság felfedeznem azokat a részeket magamon, ahonnan esetleg ment le pár deka. Általában vidám felismerések ezek, hiszen alapvetően ez egy nagyon jó dolog. A végtagjaimon látszódik talán a legjobban az, hogy a bőr mennyire megnyúlt.

harmincadik_poszt_06.jpg

Hadd mutatkozzam be, Popeye vagyok!

Most már kezd látszódni a karom teljes valójában, a könyököm megjelent, a bütykök a kézfejemnél előbújtak, minden héten fedezek fel egy új eret is a csuklómnál és már a bicepszem is mutatja magát. Ahogy már egy korábbi posztban írtam, sajnos elkerülhetetlen, hogy lógjon a bőröm. Itt inkább az a kérdés, hogy az idő múlásával mi fog történni. Így marad? Jobban lógni fog? Esetleg visszahúzódik? Ezek mind-mind olyan kérdések, amik miatt egy picit izgatott vagyok. Idővel mindegyikre választ fogok kapni, addig pedig nem tudok mást csinálni, szépen fokozatosan menetelek a célom felé!

30. poszt Tovább
Kérdezz - felelek 1.

Kérdezz - felelek 1.

huszonhatodik_poszt_bevezeto.jpg

Az elmúlt pár hét alatt több, mint 40 anoním üzenetet kaptam, amiből pár kérdést igyekszem megválaszolni most ebben a posztban. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki "csak" dícsérő kommenteket írt és támogat abban, hogy elérjem a célom. Hihetetlenül jól esik, hogy ilyen sokan nyomon követitek az utamat és többen velem is tartotok! Jók a kérdések, úgyhogy vágjunk is bele!

Kérdezz - felelek 1. Tovább