célok - +-100

+-100


Vége...

Vége...

negyvenharmadik_poszt_bevezeto.jpg

2017. május 30-án az életem hatalmas fordulatot vett, amikor beléptem a győri CrossFit Arrabona kissé rozsdás ajtaján. Nagyjából azt sem tudtam, hogy merre vagyok arccal. Sosem voltam még ilyen teremben, különösebben azt sem tudtam mi fán terem a CrossFit. Ahogy beléptem, egy tök más világ tárult elém olyan eszközökkel, amikről még hírből sem hallottam. Mivel nyár volt, az orrom megcsapta a gumitégla és az izzadság elegyéből származó szag. Szólt a zene és egy kisebb csapat éppen végzett és nyújtáshoz készülődött. Akkor még nem tudtam, de a lehető legjobb helyen voltam aznap. Azóta már eltelt 455 nap, megszámlálhatatlan mennyiségű edzésen voltam és most már biztosan tudom, hogy soha többé nem teszem be abba a terembe a lábam.

Ahol egy ajtó bezárul...

A helyzet persze egyáltalán nem ennyire drámai, de mégis elfogott a nosztalgia, hiszen életem egyik legizgalmasabb időszaka ehhez a teremhez köt. Ez a terem volt mindennek az alfája és omegája. Ez volt az a terem, ahol a napjaimat indítottam. Ez volt az a terem, ahol rengeteg új barátot szereztem és ez volt az a terem, ahova ha nem is mindig örömmel mentem be, de tuti mindig elégedetten és boldogan jöttem ki.

negyvenharmadik_poszt_02.jpg

Mivel eleinte félénk voltam, csak egy hét után csináltam fotókat, Marcival, az edzőmmel pedig 2 hét elteltével készült az első közös kép. :D 

A teremben levő legtöbb eszközt nem is használhattam nagyon sokáig. Egyrészt fogalmam sem volt mik azok, másrészt képtelen lettem volna a testi adottságaim miatt. Csak hogy egy példát mondjak, az evezőpadról két húzás után leestem gyakorlatilag, mert olyan görcsbe rándult mind a két lábam egyszerre, hogy utána már nem is tudtam semmit sem csinálni. De az elején az assault bike is tiltó listán volt, mert tekerés közben a hasamnak ütődött a kormány, nem is tudtam rá felülni rendesen.

negyvenharmadik_poszt_04.jpg

Valami mintha hiányozna.

Aztán ahogy telt az idő, fokozatosan megtanultam, hogy minek hol a helye, hogy mi mire való és mára már minden eszközt tudok használni. Viszonyításképp pár héttel ezelőtt eveztem 5000 métert az ergométeren és meg sem kottyant. Persze elfáradtam, de mégis jobb volt, mint amikor először nagyjából 10 métert tudtam megtenni rajta. :D

negyvenharmadik_poszt_03.jpg

Első és utolsó szelfik a teremben. Marci is kezd belejönni a fotózkodásba :D

Na még mielőtt mindenki azt hinné, hogy abbahagyom az új életmódomat és visszatérek a lazsáló, tunya, egész nap csak fetrengő életmódomhoz, szeretném eloszlatni a kételyeket. Az edzőterem, ahova járok csupán egy új, modern és sokkal menőbb terembe költözik.

Az új CrossFit Arrabona

Ismét egy új szakaszhoz érkezett az életem, augusztusban nem csak az edzőterem költözött, hanem én is egy új albérletbe "kényszerültem", mert eladták az előzőt a fejünk fölül. Váratlanul érintett, mert felborult a mindennapi rutinom ezáltal. Az új lakás kétszer olyan messze volt az edzőteremtől, mint a régi és most, hogy az edzőterem is áttette a székhelyét egész pontosan 6 km távolság lett köztünk. Ez nem tűnik olyan nagynak, de minden nap megtenni ezt a távot kétszer a nagy győri forgalomban elég csücskös.

negyvenharmadik_poszt_05.jpg

Az a jó a reggel 7 órás edzésben, hogy ilyen szép napfelkeltét láthat az ember előtte.

Amikor nagyon belejöttem és minden lámpa nekem kedvezett, akkor 7-8 perc alatt jutottam el a másik lakásból a másik edzőterembe. Most ez az út a háromszorosa lett időben és távolságban is. Időben el kell indulnom, ha nem akarok kapkodni, vagy elkésni. Sajnos rosszalkodik a biciklim, szalajt a hátsó legkisebb lánctányér, ezért nem tudok olyan hatékonyan menni, mint eddig. Ezt mindenképp meg kell nézetnem és akkor utána mérek egy újabb időt, szerintem legalább 5 percet tudnék javítani, ha a legnagyobb sebességen csapatom.

negyvenharmadik_poszt_06.jpg

Megpróbálom úgy felfogni, mintha minden edzés előtt lenne egy 20 perces biciklis bemelegítésem, majd utána még egy 20 perces tekerés levezetés gyanánt. Azt hiszem ez a legkisebb problémám, amúgy jó időben még élvezem is a bicózást, szóval nem lesz ezzel probléma. Nincsenek kifogások, nem állíthat meg az, hogy messzebb lett a terem. A komfort zónám már jó régen elhagytam, úgyhogy nem is rinyálok többet.

There's a first time for everything

Egyszer mindent el kell kezdeni valahol, ahogy az angol mondja és azt is tudjuk már, hogy minden kezdet nehéz. Az új teremben való első edzéssel sem volt ez most másképp. Olyan brutális bell edzésben volt részem, amit az elmúlt egy-két hónapban tuti nem tapasztaltam. Másnap fájt minden porcikám és hazudnék, ha azt mondanám, hogy harmadnapra már nem éreztem belőle semmit. 

negyvenharmadik_poszt_07.jpg

Az állandó izomlázon segíteni szokott az, hogy most már minden nap járok edzeni. Másnapra tök rosszul szoktam lenni, de egy durva wod, vagy egy belles edzés után mindig jól érzem magam egy rövid időre. Aztán megint előjön az izomláz és kezdődik minden előről. Ez egy örökös szélmalomharc, már rájöttem :D 

negyvenharmadik_poszt_08.jpg

Hétfőn szerdán és pénteken általában bellezni szoktunk. Ilyenkor a Marci is beszáll hozzánk és együtt csináljuk az összes gyakorlatot. Az elmúlt hónapok során sikerült eljutnom arra a szintre, hogy most már a 24 kg-os kettlebellel tudok mindent biztonságosan csinálni. Néha, amikor dupla súllyal kell valamit végrehajtani, akkor is inkább két 24 kilósat választok magamnak. Maximum nem megy vele, és akkor lejjebb megyek egy kisebb súlyra, de mégis mindig megpróbálom, hogy a határaimat feszegessem. Apránként megyek felfelé és szerintem, ha így haladok tovább bizonyos dolgokat már 28 kg-os bellel is el tudok végezni egy hónap múlva. Mindenesetre nem sietek sehova, igyekszem a lehető legjobb technikával kivitelezni a feladatokat és ez a legfontosabb!

negyvenharmadik_poszt_09.jpg

Talán ezt már írtam több posztban is, de eleinte nem tudtam volna elképzelni azt, hogy az edzőmmel együtt edzek, vagy hogy beszállhassak egy ilyen nagy intenzitású edzésbe. Hatalmas öröm ez nekem, el sem tudjátok képzelni. Folyamatosan egyre jobb leszek saját magamnál és lassan tényleg elérek egy olyan szintre, ahol már a normális emberekkel is fel tudom venni a sersenyt. Rengeteg motivációt szerzek ezekből az edzésekből, utána mindig feldobva érzem magam. Nem csak azért, mert vége van, és lehet pihenni, hanem azért is, mert ismét megtettem mindent azért, hogy fejlődjek.

negyvenharmadik_poszt_10.jpg

Köszönöm a képeket Szami, nagyon jók lettek! Ez mondjuk érdekes, de hozott anyaggal dolgoztál :P 

Új edzőterem, új albérlet, megint minden felfordult körülöttem. Viszont az elmúlt kicsivel több, mint egy év megtanított arra, hogy nem az a lényeg, hogy mi változik körülötted, vagy mi történik veled. A legfontosabb az az, hogy minél jobban/gyorsabban reagálj ezekre a változásokra és úgy tedd mindazt, hogy a lehető legjobban jöjjél ki belőle. Próbálom az előnyömre fordítani ezt a 6 km biciklizést, próbálom a legjobban kihasználni az új terem nyújtotta előnyöket.

Most érzem azt igazán, hogy fejben is kezdek ott lenni már, ahol szeretnék. Látom magamon a változást és érzem is minden reggel, amikor egészségesen, erőtől kicsattanva ébredek. Ezt az érzést nem cserélném el a kényelemre és a lustálkodásra semmi pénzért sem. Ez az új életem, de tudom, hogy ennél még lehetek sokkal jobb is!

#jobbleszek

Vége... Tovább
Legyőztem a Bakonyt is!

Legyőztem a Bakonyt is!

negyvenkettedik_poszt_bevezeto.jpg

15 hónapja írom a Pluszminuszszáz blogot, azaz egy éve és 3 hónapja tart az életmódváltásom. Most már bátran és büszkén kijelenthetem, hogy elértem arra a pontra, ahonnan már tényleg nincsen visszaút. Teljesen magával rántott ez az életforma. A hétköznapjaim nem is indulhatnának már másképpen. Amióta egy héten 5 alkalommal edzek, azóta sokkal energikusabb vagyok és a kedvem is jobb napközben. Érzem magamon, hogy napról napra fejlődöm és #jobbleszek.

BakonyRUN Night Edition

Mivel teljesen beállt a napi rutinom, nem sok minden változatos dolgot tudok írni a blogra a mindennapjaimmal kapcsolatosan. Edzek, odafigyelek a kajára, dolgozom és próbálok minél többet pihenni, hiszen az izmok fejlődéséhez és a fogyáshoz is elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű alvás. Ahhoz, hogy folyamatosan haladjak tovább az általam megálmodott úton, szerencsére mindig van valami olyan dolog, mint pl. egy verseny, ami plusz löketet tud adni.

negyvenkettedik_poszt_02.jpg

Első közös képünk Győr egyik legjobb edzőjével. (2017. június 15.)

Egy hónappal ezelőtt, amikor a BakonyRUN főszervezője megkeresett azzal, hogy szeretne meghívni az augusztus 25-én tartott esti versenyükre, akkor nagyon meglepődtem. Az első gondolatom az volt, hogy mennyire menő már, hogy vendégként vehetek részt egy akadályfutó versenyen a második gondolatom pedig az volt, hogy ajjaj, megint futni kell. :D Hihetetlen nagy nyomás nehezedett rám, hiszen alapvetően még nagyon nem tudok futni és csomó akadályt nem tudok teljesíteni az alkatomból kifolyólag. Így hát nagyon megköszöntem a lehetőséget és nekiálltam teljes erőbedobással készülni a következő megmérettetésemre, bízván abban, hogy nem lesz olyan megterhelő a szervezetem számára, mint az előző versenyek. Akkor még nem tudtam, hogy milyen nagy fába vágom a fejszémet. Kicsit alá is becsültem a Bakony rejtette lehetőségeket.

negyvenkettedik_poszt_03.jpg

A poszt készültekor a legfrissebb közös képünk Marcival. (2018. augusztus 27.)

8+ km, 15+ akadály

A verseny napjára teljesen elmúltak azok a gondolataim, hogy "jaj ne, már megint futni kell". Elképesztően izgatott voltam, mert ez volt életem első éjjeli versenye. Kicsit tartottam a távtól, de úgy voltam vele, hogy az első Spartan Sprintem picivel több volt, mint 8 km, úgyhogy mégis mi baj lehet?

negyvenkettedik_poszt_04.jpg

Viszonylag időben elindultunk Gergővel hát Városlőd felé, de előtte gyorsan útbaejtettük a Decathlont, hogy vegyünk nekem egy fejlámpát. Bementem és az elsőt megvettük, ami találtunk. Különösebben nem válogattam, ár-érték arányban talán ez volt a legjobb, volt belőle piros színű és így utólag már tapasztalatból tudom mondani, hogy teljes mértékben megfelelt arra, amire nekem kellett.

negyvenkettedik_poszt_05.jpg

Sajnos nekem tönkrement az összes Pluszminuszszázas pólóm, úgyhogy nem tudtam azt felvenni. :D 

Egy minimális rutinom már van az ilyen versenyek terén, úgyhogy vettünk magnéziumot is, hogy ha esetleg a durva hegymenetek után begörcsölne a vádlim, akkor tudjam azonnal orvosolni a helyzetet. Ezután nagyjából egy órás autóút után meg is érkeztünk a helyszínre.Viszonylag kevés ember volt ott, akik a versenyre készülődtek. Mi a 19:30-as rajthoz álltunk, szóval akkor még világos volt. Valószínűleg az emberek nagy része inkább a korom sötétben szeretett volna indulni, ami valahol érthető is. Úgy az igazi egy éjszakai verseny, ha már tényleg éjszaka van. :D Mindenesetre mi örültünk a korai indulásnak, miután odaértünk, gyorsan beregisztráltunk, átvettük a rajtcsomagot és már mehettünk is bemelegíteni.

negyvenkettedik_poszt_06.jpg

Kaptunk menő technikai pólót. Volt az én méretemben is. :)

Bemelegítettünk annak rendje és módja szerint, ellenőriztük a fejlámpát és rajthoz álltunk. Itt már hatalmas adrenalin lett rajtam úrrá. Tényleg úgy van, ha az ember egyszer rákap az ízére ezeknek a versenyeknek, akkor onnantól nincs visszaút. Magával rántja a gépszíj és mindig újat és újat akar. Persze, ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy áradozni fogok az akadályfutó versenyekről, akkor tuti röhögök egy jót. Nem néztem volna ki magamból, sőt szerintem senki sem gondolta volna, hogy én valaha ilyeneken fogok akár csak nézőként is részt venni. Pont ettől olyan csodálatos, hogy folyamatosan bontom le az akadályaimat és harcolok magammal, hogy előbb utóbb tényleg jobb legyek.

Most sokkal jobb voltam

Elindult az első rajt tehát, mindenki örjöngött, hatalmas tapsvihar övezte az első futókat. Elképesztően jó érzés volt, hogy vállvetve indulhattam olyan sportolókkal, akik ezt a versenyt annyi idő alatt teljesítik, mialatt más megnéz két Barátok közt rész. Persze nekem nem voltak ilyen céljaim, a realitás talaján biztos lábakkal állva azt tűztem ki magam elé, hogy 3 óra alá bemegyek. Viszonylag nagy vállalás volt ez a részemről, hiszen a Spartan Sprintet 3 óra 56 perc alatt teljesítettem.

negyvenkettedik_poszt_07.jpg

Próbáltam nem kitakarni senkit :D Forrás: Figura Photo | Bakonyrun Facebook

Én nem tudom, hogy ez hogy lehet, de szinte csak felfelé mentünk a verseny 90%-ban. Értem én, hogy Bakony, meg a legnagyobb akadály maga a természet, de hogy alig volt vizszintes terep, az egy kicsit rosszul érintett lelkileg. Nagyon nehéz volt a kijelölt pálya emiatt, igyekeztem az energiámat minél jobban beosztani és nagyon odafigyeltem a levegővételre is. A legnagyobb baj velem talán az, hogy az elmúlt 25 évem nagyon nagy hatással van a mostani gondolkodásomra. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy bizonyos dolgokra nem vagyok képes. Lehet ez bármi, akár egy-egy akadály, vagy olyan hétköznapi dolog, hogy két parkoló autó között mondjuk elférek e úgy, hogy nem töröm le egyik tükrét sem. Fizikálisan fele akkora vagyok terjedelemben, mint egy évvel ezelőtt, de fejben sajnos még nem sikerült hozzánőnöm. Most is ez történt velem, eléggé berezeltem, hogy nem fog menni ez a 8 km ráadásul csak emelkedővel, plusz az akadályokat még akkor nem is láttam.

negyvenkettedik_poszt_08.jpg

Forrás: Figura Photo | Bakonyrun Facebook

Ahogy haladtam a pályán, az első akadály sem segített; ez két negatív fal volt egymás után, amikre még segítséggel sem tudtam felmenni. Bumm, 30 négyütemű. Jól indult tehát a verseny. A kezdeti lelkesedésem picit itt megtorpant, de aztán ahogy egyre sötétebb lett - ugye mi még világosban indultunk -, egyre jobban belejöttem. Sikerült egy kényelmes tempóra beállnom, amit végig tudtam tartani is. Ez gyorsabb volt a gyaloglásomnál, de mégsem volt még kocogás, szóval nem fáradtam el az első 1-2 km után. Az ösvényt biciklilámpák villogása jelölte, illetve ilyen megtörhető világító rudak, amit rave partikon szoktak osztogatni, bár gondolom más gyakorlati haszna is van ezen kívül. :D Persze a mezőny eléggé elhagyott minket az első futós szakaszon, egy idő után mégis sikerült utolérnünk őket az egyik akadálynál. Ezen nagyon meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ilyen jó tempót megyünk. 

negyvenkettedik_poszt_09.jpg

Sajnos nem tudtam képeket csinálni a verseny közben és olyan sok nem is készült az akadályokról, de erről találtam egyet egy korábbi versenyről. Hát nem szörnyű ez a konstrukció? Forrás: Bakonyrun

A következő akadály gumiabroncsokból állt, össze volt kötözve egy csomó és ki volt rögzítve két fa törzse közé. Ezen át kellett mászni, jó magas volt, kicsit féltem is tőle. Úgy voltam vele, hogy megpróbálom mindenképp, lesz, ami lesz. Az első pár lépés után úgy belengett, hogy azt hittem ott fogok szörnyet halni. A lábaim elkezdtek remegni, a kezemmel alig bírtam tartani magam. Le is kellett szálljak azonnal, mert tuti elengedtem volna és akkor hanyatt vágódok. Kicsit kifújtam magam, próbáltam higgadtan, okosan megoldani ezt a kihívást. Megragadtam tehát a kötelet, felléptem az egyik abroncsra és elkezdtem szépen lassan mászni. Gergő segített egy kicsit, megfogta az abroncsokat, hogy annyira ne mozogjon, de még így is hihetetlenül nehéz volt felmásznom. Kellett ide mindenféle izomcsoport, hogy sikeresen teljesítsem ezt az akadályt. Lefelé sem volt egyszerűbb, és miután sikerült átmásznom ezen az akadályon, még 5 percig remegett a lábam. Ilyet még sosem éreztem, az adrenalin csak úgy áramlott bennem, jó és rossz érzés is volt egyben. Mentünk hát tovább!

Megint csak felfelé vezetett az utunk, de végülis a hegyek között mire is számítson az ember. Az lebegett a szemem előtt, hogy ha ilyen sokat megyünk felfelé, akkor a völgybe is le kell majd érnünk egyszer valahogyan, szóval majd lefelé is kell legalább ennyit menni - KÖSZ SHERLOCK. :D Szóval haladtunk a kijelölt ösvényen, és egyáltalán nem lassultunk. Kis idő múltán volt a földön egy háló, ami alatt át kellett kúszni, ezután ismét felfelé vezetett az út. A következő akadály egy kötélrács (? - fogalmam sincs) volt, amin át kellett mászni. Először függőlegesen fel, aztán vizszintesen át és megint függőlegesen le. Ezt az akadályt meg sem próbáltam, többeknek nem sikerült, amikor odaértünk, csatlakoztam a büntizőkhöz. +30 négyütemű.

Ezután kicsit összefolytak az akadályok, mert olyan gyorsan mentünk, hogy nem is nagyon tudtam már követni a történéseket :D A frissítőpont előtt volt egy palánk, amin át kellett mászni (kép fentebb). Jó magas volt, kétszer is megpróbáltam, de nem ment még segítséggel sem. Ilyen nehéz akadályokkal még nem találkoztam egyik versenyen sem. Naívan azt hittem, hogy egy Spartan Sprint, egy Pannonhajsza és egy Spartan Super után nem érhet már meglepetés. De mégis ért. Szóval ezen a versenyen az akadályok nagy része sokkal nehezebb volt, mint az eddigi futamjaimon. Vizi akadály is volt kettő is, továbbá volt egy egyensúlyozós feladat is, ezeket gond nélkül megcsináltam. Kötélmászás is volt, amit a súlyomból kifolyólag nem tudok még rendesen megcsinálni, de egy kis alkudozás után könnyített kötélmászásból (a földről álló helyzetbe húztam magam, majd vissza, ez számít egynek) csináltam 4-et és ezzel ki tudtam váltani egy rendes kötélmászást. A vége felé az egyik nagy ellenségem majomlétra is felbukkant, ennek neki sem álltam, de hatalmas örömmel mentem a négyütemű fekvőket csinálni, mert már láttam a végét a versenynek. 

negyvenkettedik_poszt_10.jpg

Az óra nem mérte a futást néha, amikor mászni kellett, vagy feladat volt és megálltam előtte, de a kezdő és vég időpontból kiszámítható a nagyjából két és fél óra.

Utolsó előtti feladatként vizen elhelyezett platformokon kellett átfutni. Azért kellett futni, mert ha lassan mész, akkor könnyedén beleeshetsz a vízbe. Ezt persze nem szerettem volna, úgyhogy próbáltam átkacsázni ezen az akadályon és csodával határos módon egy csepp víz sem került rám. A parton már sok néző volt, szurkoltak nagyon, hogy ne essek bele. Kicsit izgultam is, mert nem akartam ilyen sok ember előtt elzakózni! :D 

negyvenkettedik_poszt_11.jpg

Meg sem izzadtam. :D

Legutolsó feladatot kocogva közelítettük meg, egy katonai háló alatt kellett homokban kúszni, ezzel is biztosítva, hogy tök koszosak legyünk, mert az előző akadálynál pont a tavon kellett átmenni, szóval csurom vizesek voltunk. Ezután áthaladtunk a célvonalon, mindenki hatalmas tapsban tört ki. Hihetetlen érzés volt. Most először éreztem magam igazi versenyzőnek. Eddig mindig az volt bennem, hogy nem való ez nekem, de most úgy voltam vele, hogy igenis ott a helyem ezeken a rendezvényeken! Nagyon sokat számít, hogy most már minden nap járok edzeni. Ezen tudom lemérni talán a legjobban a jelentőségét. Végül ettünk egy banánt, ittunk egy kis vizet, majd mentünk is hazafelé, mint akik jól végezték a dolgukat.

negyvenkettedik_poszt_12.jpg

223 nevező közül kereken 200. lettem! 

Ezúton szeretném megköszönni a Bakonyrun szervezőinek, hogy meghívtak erre a rendezvényre. Egész életemben bántam volna, ha kihagyom! Elképesztő élmény volt! Sokszor mondogatom, hogy a változáshoz idő kell. Kezdem most már úgy érezni, hogy lassan eljön az én időm, vagy már itt is van. Versenyről versenyre ügyesebb vagyok. Minden egyes nappal közelebb vagyok a célomhoz, amitől senki és semmi nem tud eltántorítani. Jöhet a következő kihívás!

#jobbleszek 

 

Legyőztem a Bakonyt is! Tovább
Egy igazi futóverseny

Egy igazi futóverseny

negyvenegyedik_poszt_bevezeto.jpg

Ismét viszonylag nagy fába vágtam a fejszémet, részt vettem életem első futóversenyén, ahol tényleg csak és kizárólag a futásé volt a szerep. Sajnos / vagy nem sajnos /  a munkám miatt járnom kellett az országot az elmúlt két hónapban. Nagyon nehézkesen tudtam csak megoldani az edzést és a diétát is csak ímmel-ámmal tartottam be. Ez egy borzasztóan nehéz időszak volt, ami lelkileg is eléggé megviselt, hiszen azon felül, hogy a blogra sem jutott idő, saját magammal sem tudtam úgy foglalkozni, ahogy eddig. Még mindig hatalmas súlyfelesleggel rendelkezem, nem tudtam edzeni két hétig egyáltalán, ennek ellenére beneveztem a Hungaroringen tartott RING RUN RACE nevű rendezvényre, azon belül is a 4 km-es távra. Végülis mi baj lehet, nem igaz?!

A változáshoz idő kell

negyvenegyedik_poszt_02.jpg

A várgesztesi Spartan Super 20 km-e után tele voltam kék és zöld foltokkal, amikből később aztán lila lett. Ennyi véraláfutás még életemben nem volt rajtam. Kb úgy néztem ki, mint akit baseball ütővel agyonvert 14 kamasz kissrác. Nem értettem, hogy hogy történhetett mindez, hiszen egyszer sem estem el és nem is ütöttem be magam sehova. Nyilván megnyomhattam magam az akadályok leküzdése közben. A testemen belül a zsírszövetek kezdenek feloldódni, aminek köszönhetően olyan érzékeny a bőröm és az az alatti terület, hogy egy minimális nyomás hatására is bezöldülök, mint Hulk.

negyvenegyedik_poszt_03.jpg

A két kép között egy egész év telt el.

A változáshoz tényleg idő kell, nekem meg abból volt a legkevesebb, ezért csak nagyon kevés olyan alkalom volt, amikor le tudtam menni edzeni a terembe. Amikor a napi rutinod részévé válik a mozgás vagy bármi, akkor utána már elég nehéz eltérően alakítani a dolgokat. Ha viszont rá vagy kényszerülve, akkor nincs mit tenni. Számomra a munka elsődlegessé vált, hiszen valamiből meg kell vennem azt a sok zöldséget. :D Így háttérbe szorult a mozgás, ami nagyon fura érzés volt. Persze ez nem jelentette azt, hogy a diétát is teljesen felfüggesztettem, igyekeztem a lehetőségekhez mérten mindig olyat választani az elmúlt hetekben, ami a lehető legkevesebb szénhidrátot tartalmazta. Sok csirke és zöldség, mellette a megfelelő folyadékbevitel.

Ring Run Race 4k

Szóval a Spartan Super óta nem igazán volt lehetőségem hatékonyan készülni a következő megmérettetésre. Mégis úgy gondoltam, hogy ez a futóverseny jó kihívás lehet, szeretném kipróbálni magam. Persze amikor beneveztem rá, akkor még nem tudtam, hogy ki sem fogok látszódni a munkából. Azért annyira nem voltam felkészületlen, hiszen több, mint egy éve próbálom jobbá tenni az életem és folyamatosan feszegetem a határaim.

negyvenegyedik_poszt_04.jpg

A Hungaroring aszfaltján futni azért elég menő.

Mivel ez a 4 km-nyi táv annyira nem megterhelő, mint egy akadályfutás, a mostani megmérettetésre egy maréknyi cinkostársam is volt. Ezúton szeretném megköszönni a barátaimnak, hogy elkisértek, iszonyatosan sokat jelentett a támogatásuk. Persze a többiek sokkal ügyesebbek, mint én, sőt szoktak futni is, ezért úgy egyeztünk meg, hogy mindenki a saját tempójában, a saját ritmusában fut. A versenykiírásban az szerepelt, hogy 45 perc a szintidő, szóval én kitűztem célul magamnak, hogy ezt a 4 km távot mindenképpen meg kell tennem ezalatt. Nem is nagyon versenyeztem senki mással, inkább saját magamat próbáltam legyőzni. 

negyvenegyedik_poszt_05.jpg

Itt még nem is sejtettük, hogy mi vár ránk.

Persze ez nem csak egy sima futóverseny volt. A különlegességét az adta, hogy a Hungaroring aszfaltján tehettük meg ezt az egy kört, ami azért valljuk be, elég menő. Na igen, de azért amennyire menő, annyira volt megterhelő is. Aszfalton futni nem egy jó dolog, ha az embernek nincs jó cipője. Illetve a nap kellőképpen felmelegítette a talpunk alatt a talajt, hogy tényleg kapkodni kellett a lábunkat. 

negyvenegyedik_poszt_06.jpg

Pluszminuszszáz alakulat.

Egy kb tíz perces bemelegítés után a rajthoz álltunk és vártuk a startpisztoly eldördülését. Rengeteg ember volt körülöttünk. az adrenalin szintünk is növekedett, elvégre mégiscsak egy versenyről volt szó. Egy lassú kocogós rajt után az első kanyarnál a felvezető autó duda szóval jelezte, hogy akkor lehet indulni. A hatalmas tömeg az első párszáz méteren egyszerre mozgott, majd az ügyesebbek azért elhúztak a lejtős részen. Az első mérföld (azért így tudom, mert az órám mérföldben mérte a távot) viszonylag könnyen eltelt nekem is. Tudtam kocogni, elég sokáig tartottam a lépést a tömeggel én is.

negyvenegyedik_poszt_08.jpg

Aztán az első emelkedőnél le is lassultam, majd végül sétára kellett váltanom. Hiába, még mindig a 160 kg körüli súlyomat tartom, szóval nem vártam csodát. Tudtam, hogy el fogok fáradni viszonylag hamar, de magam is megleptem, hogy milyen jól bírom. Próbáltam a sétát is erőltetett menetben végezni, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mindenképp meg kell legyen a szintidő. Az eddigi versenyeimen a túlélésre játszottam, a beérés volt a lényeg, itt viszont volt egy megkötés, hogy csak az kap érmet/emléktárgyat a végén, aki szintidő alatt teljesít.

negyvenegyedik_poszt_11.jpg

A jókedv a verseny előtt is megvolt és utána sem hagyott alább!

Ez nagyon motivált arra, hogy mindent megtegyek azért az éremért, nem vallhattam kudarcot. Ezért próbáltam felváltva kocogni és sétálni, mégis hamar a mezőny végére kerültem, mire elértük a frissítőpontot. Nagyjából a pálya felénél lehetett egy vizes állomáspont, ahol mindenki kicsit felfrissíthette magát. Kellett is a hideg víz, hiszen iszonyatosan tűzött a nap. Páran rosszul is lettek talán, ahogy láttam, bár lehet csak egy rossz lépésnek köszönhetően kellett kétszer is mennie a mentőnek. Pontos infóim erről nincsenek, mert azon voltam, hogy nekem ne legyen semmi bajom :D

A frissítőpontnál sem álltam meg, mert nem akartam értékes perceket veszíteni. Előttem egy hölgy ment a lányával, valahogy mindig 50-100 méterrel előttem voltak. Akármennyire próbáltam kocogni, ők is rákapcsoltak, amikor sétáltam, akkor ők is csak sétáltak. Ekkor kitűztem magamnak, hogy próbálom őket utolérni bármi áron. Nem szerettem volna a verseny végén kullogni, ezért próbáltam minél rövidebb ideig sétálni. Persze a testem fizikailag képtelen volt arra, hogy úgy szaladgáljak, mint a többiek, még ha fejben el is döntöttem, hogy lefutom Usain Boltot. 

negyvenegyedik_poszt_10.jpg

Szami Katus Attilával versenyzett az utolsó 50 méteren. Vegyesek az érzelmek ezen a képen. :D

Sehogy sem sikerült megközelíteni az előttem haladókat, már kezdtek szállingózni azok az emberek, akik nem csak egy kört futnak, hanem hármat, vagy 5-öt. Rengetegen bíztattak, hogy ne álljak meg, nem sok van hátra, volt aki felismert egy korábbi versenyről is. Ez természetesen hatalmas erőt adott. Valamiért a bíztatás mindig dob egy kicsit a teljesítményemen, amellett, hogy a lelkemnek is nagyon jól esik. Így hát egyre kevesebb lett a távolság az előttem szaladókkal. Persze ekkora már a többiek rég nevetve elfelejtették az egész versenyt. Szami lett közülünk a legjobb, a maga 18 percével, de a többiek is kevesebb, mint 27 perc alatt megtették a távot.

negyvenegyedik_poszt_09.jpg

Aztán ráfordultunk a célegyenesre, a hölgy a lányával még mindig előttem voltak, amikor a lány rákapcsolt és ott hagyta az anyukáját. Ekkor én is próbáltam kocogni még jobban, hiszen az időm is vészesen fogyott. Mindenképp be akartam érni a szintidő előtt és az is jó lett volna, ha nem én vagyok az utolsó. Amennyire lehetetlennek tűnt az elején ez a dolog, egyre csak közeledtem az előttem csak sétáló anyukához. Ekkor már látni lehetett a célvonalat, a tribűnön rengeteg ember kezdett tapsolni és szurkolni, hogy már tényleg nincs sok hátra. És akkor megtörtént a csoda, utol értem a nénit. Nagyon örültem neki, majd ő is elkezdett kocogni. Ekkor egy őszinte "NEMÁ" hagyta el a számat és nevettünk egy hatalmasat. Nagyjából 50 méter lehetett hátra, amit fej fej mellett tettünk meg és megbeszéltük, hogy egyszerre fogjuk átlépni a célvonalat. Szerintem így pont jó volt, hiszen egyikünk sem lett utolsó. :) Talán, ha egy kicsit jobban belendülök, akkor megelőzhettem volna simán, de én nem ezért mentem, hanem csak jól szerettem volna érezni magam! Az időm végül 41 perc és 30 másodperc lett és 4,40 km-t tettem meg az órám szerint.

negyvenegyedik_poszt_07.jpg

Magamhoz képest ez az eddigi legjobb teljesítményem, mondjuk úgy könnyű, hogy igazán még sosem futottam. A mostani feleslegemmel nem is nagyon szeretném ennél jobban erőltetni, viszont biztos vagyok benne, hogy ettől kezdve sokkal több kocogást fogok vinni az edzéseimbe, hiszen hatalmas élmény volt ezen a versenyen részt venni. Sikerült ismét jobbnak lennem önmagamnál, ami mindennél fontosabb.

A következő megmérettetés

A héten véget ér az a projekt, amin az elmúlt hetekben dolgoztam, úgyhogy vissza tudok térni a régi kerékvágásba. Sőt! Úgy döntöttem, hogy nem elégszem meg azzal, amit eddig csináltam. Beszéltem Marcival és növeltük az edzések számát. Ettől a héttől kezdve minden hétköznap reggelem a CrossFit Arrabonában kezdődik! A heti öt edzés mellé egy kis biciklizést is beiktatok hétvégére, hiszen itt a jó idő, lehet menni a szabadba. Továbbá megkaptam az új diétámat is, amit szerintem egy következő posztban meg is osztok veletek, mert a korábbihoz képest jóval változatosabb. Ahhoz, hogy sikerüljön minden napra rendesen megfőznöm és reggel elmennem edzeni, kicsit a napirendemen is módosítanom kell. Mostantól 5:00 órára húzom a vekkert, így nyerek egy órát reggel, és este megpróbálok időben lefeküdni. Nagyjából másfél hónapom van felkészülni a következő versenyemre, ami a BakonyRUN lesz. Ez egy 8+ km távú akadályfutó verseny, 15+ akadállyal, ESTE. Remek kihívás lesz, izgatottan várom! Persze a következő megmérettetésem az lesz, hogy újra főzzek rendesen és fel tudjak kelni reggel ötkor. A többi már menni fog magától! #jobbleszek

 

Egy igazi futóverseny Tovább
Semmi sem állíthat meg

Semmi sem állíthat meg

negyvenedik_bevezeto_alt.jpg

Kezdhetném megint azzal a blogbejegyzést, hogy egy évvel ezelőtt még minden másképp volt, a földre nem tudtam rendesen leülni, elfáradtam 300 méter sétálása közben blablabla, de ez már túl sablonos lenne. Szerintem most ne menjünk ennyire vissza, elegendő visszaemlékeznünk az első Spartan versenyemre, a nagykanizsai Sprintre, ami nem egészen két hónappal ezelőtt volt. Mivel a várgesztesi Spartan Super előtt még egy laza Pannonhajszát is beiktattam, nem ez volt az első rodeóm. Sejtettem, hogy nehéz lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. 

Készülj a harcra...

Az áprilisi verseny eléggé megterhelő volt számomra, tök felkészületlenül mentem rá, semmi nem volt nálam, még egy korty víz sem. Ez utólag felelőtlen gondolkodásnak bizonyult, hiszen akkora forróság volt, hogy legtöbbször vattát tudtam volna köpni, ami nem éppen előrefele lendítette a teljesítményem. A frissítőpontokon meg annyit ittam, mint egy ló, ami ugyancsak rossz volt, mert megtelt a gyomrom vízzel és nehézkes volt utána a mozgás. Mindenesetre ez remek kiindulópontot biztosított a további versenyekhez. Rengeteg tapasztalatot szereztem, aminek köszönhetően a mostani versenyre nem csak mentálisan tudtam jobban felkészülni.

negyvenedik_poszt_02.jpg

Hajam is milyen.. :D 

Elsőként az öltözetemen változtattam. Legutóbb a mackó meg a 3XL-es póló nagyon durván átázott a vizes feladatoknál, ami plusz súlyt jelentett, majd az összes sár is rámtapadt a pályáról, ami ugyancsak megnehezítette a dolgom. A feladat tehát egyszerű volt, a felesleges ruháktól meg kellett válnom. Vettem egy király rövidgatyát a Hervisben, bementem és simán volt minden a méretemben, bár már ezen nem kéne meglepődnöm, mégis mindig rácsodálkozom. Mivel tudtam válogatni is, ezért egy légáteresztő Adidas rövidgatyára esett a választásom, ami gyorsan megszárad, rugalmas és piszok könnyű. A pólót is kisebbre cseréltem, csináltattam XXL-eset a megmérettetésre, ez is kényelmesebbnek bizonyult, mint az egyel nagyobb elődje. A cipőm ugyanaz a Reebok Speed TR volt, mint az előző versenyen. Remekül tette a dolgát, a nagy sárban jó tapadást biztosított és tartotta a bokámat is rendesen.

negyvenedik_poszt_03.jpg

A téliszalámit azért nem vittem magammal. :P Utólag megbántam!

A ruha mellett az egyéb kiegészítőkre is nagy hangsúlyt fektettem ezúttal. Hihetetlen, hogy mennyit számít az, ha az embernél van a görcsre magnézium, vagy ha van mit innia, ha megszomjazna. Éppen ezért vettem egy vizestasakot is. Kinéztem egyet a Decathlonban kifejezetten futáshoz, de sajnos nem volt már raktáron, ami meg lett volna, az S-es méretű volt, szóval még egy picit szűkös lett volna! :D Így nagyon leleményesen átmentem a biciklis osztályra, ahol ugyanúgy megtalálhatóak ezek a vizestasakok. Megvettem a legolcsóbbat, ami nekem bőven megfelel egyelőre. 3 liter az űrtartalma, és 1 literes vizestasak fér bele. Egész profi kis cucc, már tök olyan vagyok, mint az igazi sportolók. Pakoltam a táskába a víz mellé műzliszeletet, magnéziumot, izotóniás port, amit a vízbe keverhetek, meg pár energy shot-ot. Nem gondoltam volna, hogy mennyire hasznos dolgok ezek. Amikor az első pár km után begörcsölt mindkét vádlim, ittam egy kis magnéziumot és kb 6 perc alatt varázsütés szerűen elmúlt minden fájdalom. Folyamatosan tudtam pótolni a folyadékot is, ami a majd 9 óra menetelés közben egész jól jött a fülledt melegben.

negyvenedik_poszt_04.jpg

... és vele a kudarcra!

Azt hittem mindenre felkészültem a lehető legjobban, de egy ilyen verseny esetén nem lehet mindenre felkészülni. Ami tőlem telt, azt megtettem, a többit pedig izgatottan vártam. Izgalmakban és meglepetésekben pedig nem volt hiány, kezdetnek Gergő barátom elaludt, így majdnem lekéstük a rajtot. Nagyon rossz lett volna, ha ennyi küzdelem és felkészülés után egy ilyen apró baki miatt ki kellett volna hagyni a versenyt. Szerencsére aztán időben odaértünk, kismillió ember volt már a Várgesztesi Villaparkban. 

negyvenedik_poszt_05.jpg

Átvettük a rajtcsomagot és készülődtünk a versenyre, amikor is arra lettem figyelmes, hogy az én sorszámommal ellátott kis borítékban volt egy extra papír. Kivettem és néztem nagyokat, amikor megláttam, hogy az önkéntesek egy dedikált, Spartan logóval ellátott kis üzenetet hagytak nekem. El sem tudom magyarázni, hogy ez milyen jó érzéssel töltött el. Ekkor tudtam, hogy bármi is lesz, mindenképp végigmegyek a pályán. A kudarc nem opció!

#SÁRgesztes

Rövidke bemelegítés után az eső is megérkezett, szóval minden körülmény adott volt, izgalmas versenynek néztünk elébe. Az adrenalin hatalmas volt, sokkal jobban vártam a rajtot, mint az előzőnél. Nagyon éreztem magamban az erőt, hegyeket is meg tudtam volna mozgatni az elején. Aztán nem gondoltam volna, hogy meg is kell majd, a pálya nagy részén akkora sárban kellett mennünk, hogy néhol térdig elsüllyedtem. Többen elcsúsztak és nem is tudták befejezni a versenyt egy törés/rándulás miatt. Ezeket a zord körülményeket akkor még nem is sejtettük.

negyvenedik_poszt_06.jpg

A füst felszállt, elindult a 11:45-ös rajt. Mindenki szaladni kezdett, még én is. Az első párszáz métert csodával határos módon én is kocogva tettem meg. Csak szemerkélt az eső, szóval nem volt semmi gond, könnyen lehetett eleinte haladni. A palánk fölött-alatt-között típusú feladatokat könnyedén teljesítettem. Aztán ezután egy tóban kellett nagyjából 40 métert úszva megtenni. Sajnos nem tartom magam valami jó úszónak, igazából nem is nagyon próbáltam mostanában. Éppen ezért a segítők tettek rám egy mentőmellényt, biztos, ami biztos. Szerencsére nem süllyedtem el, végig tudtam menni ezen az akadályon is, és amin meglepődtem az az volt, hogy nem görcsölt be a combhajlítóm közben. A víz hőmérséklete éppen jó volt, szivesen elidőztem volna még benne, de még nagyon sok volt hátra a versenyből, úgyhogy igyekeztünk tovább.

negyvenedik_poszt_07.jpg

Amikor jól lehetett haladni, akkor próbáltam a kocogást és a sétát felváltva. Az első óra nagyon gyorsan eltelt így. Nem is vettem észre, nem is néztem az órámram, egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Mentem előre és nem foglalkoztam semmivel, izgatottan vártam, hogy vajon mi lesz a következő feladat. Nos, olyan sokat nem kellett várnom rá, egy kupacon nagyon sok akadály volt elrendezve. Az első a Bender volt, amit egyelőre nem tudok megcsinálni, de jövőre tuti megpróbálom! 30 burpee ötösével hangosan számolva. Csak úgy repültek ezek a burpeek, még mindig nagyon éreztem. Jöhetett a következő feladat, kötélmászás! :D Itt egy picit elkeseredtem, megfogtam a kötelet, kicsit felrugaszkodtam, de a 160kg-os súlyommal ez még mindig csak egy kitűzött cél marad. Jövőre! Itt már egy kicsit kedvtelenebbül számoltam el harmincig, de még tudtam, hogy sok van hátra. Nem veszíthetek a lelkesedésből. 

negyvenedik_poszt_08.jpg

Néha megálltam, hogy a természetben gyönyörködhessek! :D 

A kötélmászás után szögesdrót érkezett, majd az a-cargo. Ezeket magabiztosan meg tudom csinálni már. Most nem akadtam el egyáltalán a drótban, és a cargonál sem féltem attól, hogy szanaszét szakad alattam a kötél. Pedig most nagyon sok másik versenyző is volt rajta, párszor recsegett ropogott azért. De semmi pánik, sokkal többet kell kibírjon ez a cucc. A mászóka után egy vizesgödör volt a közepén egy palánkkal, úgynevezett dunk wall. A palánk alatt teljesen a vízbe mártózva kell átmenni ezen az akadályon. Eleinte könnyűnek tűnik, de becsapós lehet, óvatosan kell a víz alá merülni. A vizestáskámat levettem a hátamról és megvártam, amíg Gergő átér, majd odaadtam neki és én is átmentem rajta.

negyvenedik_poszt_09.jpg

Azért másnak is fárasztó volt, nem csak nekem. 

Ezután megint egy mászókára kellett felmenni, a másik oldalon meg le, ezt is meg tudtam csinálni. Gergő segített az elején felkapaszkodni, utána már gyerekjáték volt. Féltem, hogy lecsúszik a kezem vagy a lábam a csövekről, mert az eső itt már eléggé rákezdett, de szerencsére nem történt semmi. A következő feladat a majomlétra volt, ami ráadásul nem csak vizszintesen ment, hanem a közepéig emelkedett, utána pedig lefelé kellett kicsit menni. Jól megnéztem magamnak ezt az akadályt és elhatároztam, hogy ezzel is csak jövőre próbálkozom. Nekiálltam burpeezni, itt is ötösével csináltam, viszont már volt egy kis pihenő is az ismétlések között. Kezdtem érezni, hogy ennek fele sem tréfa.

negyvenedik_poszt_11.jpg

Hóóóóóóóó-rukk.

Ezután a memória teszt következett. A rajtszám utolsó két számjegyéhez tartozó kódot kellett megjegyezni, az enyém a 63-as szám volt, amihez a W22GDN kód tartozott (lehet az utolsó három betűt felcseréltem :D). Hatalmas mázlim volt, mert a versenyen jól eltaláltam, azóta meg már ki emlékszik! Ezzel megúsztam 30 burpeet. 

negyvenedik_poszt_10.jpg

10 km után is tudtam még mosolyogni.

Megint cargo mászás, 6 láb magas fal, ezekkel sem volt probléma. A falnál Gergő segítsége nagyon jól jött, mert ez már az a magasság, amit sajnos nem tudok sem megugrani, sem úgy feltolni magam, hogy jó legyen. Mindenesetre már jobban vettem ezt az akadályt is, mint két hónappal ezelőtt, szóval látom, hogy egyre könnyebben veszem ezeket az akadályokat.  Meg is lepődtünk, hogy mennyivel többet bírok most, mint a Sprint alkalmával Nagykanizsán. Következő feladatként egy gerendán kellett átfordulni valahogy. Ennek az akadálynak négyszer is nekifutottam. Éreztem magamban az erőt rá, de sajnos a testem közbeszólt. A hasam miatt nem tudtam úgy átfordulni rajta, ahogy azt én fejben elterveztem. Voltak ott páran, akik segítettek és megtoltak, hogy át tudjak menni. Zavart a dolog, hogy nem ment egyedül, legközelebb már ez is könnyedén sikerülni fog. Tényleg csak egy kicsi kellett volna.

negyvenedik_poszt_12.jpg

Itt egyszerre vágtam be a hasam és a lábszáram is.

Mentünk tovább és elérkeztünk egy kikövezett részhez, ahol homokzsákokat kellett cipelni. Fel kellett vinni egy emelkedőn, megkerültük vele a várgesztesi várat, majd lejöttünk. Azt nem tudom, hogy mekkora volt a homokzsák, de nem volt megterhelő egyáltalán, mert évekig 60+ felesleget cipeltem magamon mindenhova. Ezután csomó feladat egy helyen volt, fel is torlódtak az emberek. Sajnos az egyensúlyozásnál félig jutottam el a gerendán, és az Olimpusz falnál is csak félig sikerült eljutnom, aztán lecsúsztam. Ezek mind olyan feladatok, amiket meg kellene tudnom csinálni, de valahogy mégsem sikerültek. Talán a fáradtság volt az oka, talán a sáros, csúszós terep, nem tudom. Van még hova fejlődni, az egyszer biztos.

negyvenedik_poszt_13.jpg

Két burpee között már nem őszinte a mosolyom, miután leestem az egyensúlyozásnál.

A következő akadály a 8 láb magas fal volt, ahol ismét segítséget kellett kérnem Gergőtől. Bakot tartott, de pár versenyző odajött még, hogy segítsen, nehogy visszaessek. Persze nem estem volna vissza, de jó volt azért, hogy ott voltak, biztonságban éreztem így magam. Persze a másik oldalon senki sem volt, úgyhogy akár hatalmasat zakózhattam volna, de ügyesen le tudtam ereszkedni :D 

negyvenedik_poszt_14.jpg

Hát egy darabig így is eljutottam, de rossz volt ez a tecnhnika.

Egy általam még sosem látott feladathoz érkeztünk ezután. Ez egy fal volt, ami Z alakban volt elrendezve és végig kellett menni az oldalán. Pár kapaszkodó lehetőség volt, de nekem túl messze voltak egymástól, meg sem próbáltam. A burpeet itt már nem tudtam olyan hangosan számolni, de csináltam tisztességesen. Egyre többet kellett pihennem, hogy levegőt kapjak, de szerencsére Gergő türelmesen megvárt. Mentünk tovább, ahol a memória feladatot kellett visszamondani, ez ugye sikerült, szóval fellélegeztem, aztán ferde fal, Gergő segítségével ez is sikerült. Majd dárdahajítás következett, itt (ha nem is elsőre, de) betaláltam a szalmabálába, és bent is maradt a dárda. Itt nagyon sok önkéntes volt, mindenkivel lepacsiztam, hiszen kiderült, hogy többen közülük aláírták a rajtcsomagomban található papírt, úgyhogy nagy volt az öröm :) Ismét hatalmas motivációs löketet kaptam, megöleltem a csajokat és mentem is tovább.

negyvenedik_poszt_15.jpg

Jó sokat mentünk, mire az utolsó pár akadályhoz elértünk. Egy kupacon volt megint sok. Egy falon kellett átmenni, ez nem volt vészes, sokszor megcsináltam már,  aztán egy homokzsákot kellett felhúzni jó magasra, majd úgy visszaengedni, hogy nem huppanhat a földre. Ezt is meg tudtam csinálni könnyedén, hiszen ki tudtam használni a testi adottságaimat. El sem hiszem, hogy van olyan feladat, ahol ez a testalkat előnyös lehet :D 

negyvenedik_poszt_16.jpg

Csak a pózolás.

Utolsó előtti feladatként a multirig (gyűrű, kötél, rúd felakasztva és ezeken kell átlendülni egyik pontból a másikba) helyett megint burpeeznem kellett. Sajnos a saját testsúlyos feladatok nem mennek még, szóval a "könnyebb" utat választottam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy itt már nagyon a végét jártam. Persze ez után már csak egy feladat következett, szóval hülyén nézett volna ki, ha itt feladom. Eszem ágában sem volt, nem azért mentem. Már kezdett sötétedni, nagyon kevesen voltak rajtunk kívül. Az önkéntesek voltak ott, nagyon bíztattak, hogy beérjek. Gergő meg tudta csinálni az összes feladatot, szóval neki ez sem volt probléma. Én egy kicsit alkudoztam, hogy ne kelljen 30 burpeet csinálni, hiszen itt már a jóIsten tudja mennyit megcsináltam. Végül nagy küzdelmek árán 15 db-ot tudtam megcsinálni, amikor mentem a következő, a legeslegutolsó feladatra.

negyvenedik_poszt_18.jpg

Ez pedig nem volt más, mint a slip wall. Ez egy ferde fal kötelekkel, amin a nevéből is adódóan könnyen vissza lehet csúszni, ha nem ügyes az ember. Az előző versenyen 4-5-en segítettek, hogy átmenjek ezen az akadályon, sosem fogom elfelejteni. Most hétvégén is aktívan élt bennem ez az emlék, így nem engedhettem, hogy ez ismét bekövetkezzen. Nekiveselkedtem hát a kötélnek majd szépen lassan megindultam felfelé. A technikám jó volt, szinte végig fel tudtam menni, de amikor a legutolsó lépés volt hátra, akkor megcsúszott a lábam, és belekapaszkodtam a tetejébe az akadálynak. Gergő ekkor a segítségemre sietett és az egyik lábam segített a fal tetejére tennem. Innen már fel tudtam húzni magam és át is értem az utolsó akadályon.

negyvenedik_poszt_17.jpg

Fogalmam sincs, hogy hogy lett 32 km. A lépés a sár miatt volt ennyi, sokszor kellett korrigálni, nehogy elcsússzak.

Ekkor hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Áthaladtunk a célon és 8 óra 51 perc után befejeztük a várgesztesi Spartan Supert. Kb. 20 km táv, nagyon durva terepen, sok emelkedővel, iszonyat sok sárral és 27 feladattal. Rengeteg burpee. Még annál is sokkal több apró sérülés, kék-zöld folt. De nincs egyáltalán okom panaszkodni. Elhatároztam, hogy megcsinálom és végig is mentem rajta. Minden egyes percét élveztem, még ha néha a fáradtság elhatalmasodott is rajtam. Saját magammal versenyeztem, saját magamat akartam legyőzni és ez sikerült is. Az, hogy ez a verseny nem nekem van kitalálva, nem kérdés. De pont ezért volt olyan jó érzés mégis teljesíteni.

negyvenedik_poszt_19.jpg

Ezúton szeretném megköszönni Szami barátomnak, aki nagyjából a pálya felén jött velem és készített remek fotókat a küzdelmemről. A kezdetektől támogat mindenben, úgyhogy nagyon hálás vagyok neki. Gergőnek sem tudom elégszer megköszönni, hogy végig mellettem volt és átsegített a nehezebb akadályokon, néhol szó szerint, néhol pedig bíztatással. Egy kis szerencsével az októberi versenyt is közösen fogjuk teljesíteni, de már sokkal jobb eredménnyel. Végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni az edzőimnek (Marci, Zoli) és azoknak is a támogatást, akik régi ismerősként és ismeretlenül is mellettem voltak és bíztattak, hogy ne adjam fel. Sokkal többet jelent ez nekem, mint bárki gondolná. Örülök, hogy a Spartan közösség befogadott, ígérem nem fogok szégyent hozni ezekre az érmekre!

Életem legjobb élménye volt, sokkal többet kaptam ettől a versenytől, mint gondoltam volna. Makacs vagyok, kitartó és piszkosul motivált. Most pedig következik a felkészülési időszak. Szeretnék a miskolci Beast-en minél kevesebbet burpeezni. Tudom, hogy ez csak és kizárólag rajtam múlik és pont ezért tudom azt is, hogy SIKERÜLNI FOG. #jobbleszek

 

Semmi sem állíthat meg Tovább
Eltelt egy év

Eltelt egy év

harminckilencedik_poszt_bevezeto.jpg

Emlékeztek erre a képre? Tavaly ezen a napon fogalmazódott meg bennem a blog és az életmódváltás ötlete. Akkor még nem is sejtettem, hogy mekkora ereje lesz ennek a dolognak. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien nyomon fogják követni az átalakulásomat és, hogy ilyen sok embert fogok motiválni azzal, ha kitartóan küzdök a céljaimért.

A változáshoz idő kell

Mindig mondogatom, hogy a változáshoz idő kell. Eleinte valószínűleg azért mondogattam, hogy magam is nyugtatgassam és ne várjak azonnali sikereket. Persze az elmúlt egy év alatt megtanultam, hogy ez a hatalmas közhely tényleg igaz. Ahhoz, hogy megváltozzon az ember - akár kívül, akár belül - idő kell. 

harminckilencedik_poszt_02.jpg

Az első edzés előtt nem volt őszinte a mosolyom.

Talán az egyik legfontosabb dolog az, hogy fejben rendeződjenek a dolgok. Körvonalazódjon a cél, utána pedig megtaláljuk azokat a módszereket, amik segítségével el tudjuk érni mindazt, amit kitűztünk magunk elé. Ez egy hosszú tanulási folyamat, ahol megismered saját magad, a tested és a lelked egyaránt. Nincsen olyan megoldás, amivel varázslat szerűen javulást lehetne elérni. Kemény munka, kitartás és céltudatosság kell ahhoz, hogy valaki a legjobbat hozza ki magából. Ha ezek közül tényleg minden megvan és a csillagok állása is kedvező, na akkor lehet változást elérni. Akkor is csak lassan.

harminckilencedik_poszt_03.jpg

Én sajnos ezt rossz sorrendben közelítettem meg. Elhatároztam, hogy lefogyok. Mindenre odafigyeltem, a diétára, az edzésre, az új életmóddal járó lemondásokra. Az időmet megtanultam beosztani, folyamatosan növeltem a fizikai terhelést, a drasztikus diétát mérsékeltem, ahogy jöttek az eredmények. Minden napom újabb kihívás volt, próbáltam jobb lenni saját magamnál. Ez nagyon jól működött, nincs okom panaszra, viszont valami elkerülte a figyelmem. Nem foglalkoztam azzal, hogy fejben elrendezzem ezt a sok impulzust, ami nap, mint nap ér.

harminckilencedik_poszt_04.jpg

Talán a pizza az egyetlen dolog, ami egyáltalán nem hiányzik. Ettem belőle eleget! :D 

Többen mondták, mikor elkezdtem az életmódváltást, hogy szenteljek időt arra, hogy az elmémet is edzzem. Ezt tök nagy hülyeségnek gondoltam és csak megvontam a vállam. "Mit tudnak ezek az emberek, ez egyáltalán nem számít. Diéta legyen meg testmozgás, aztán kész!"- gondoltam magamban. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. 

harminckilencedik_poszt_05.jpg

Úgy voltam vele, hogy ez egy öngerjesztő folyamat. Az egyik változás hozza magával a másikat majd. Ha majd látom kívülről azt, hogy mennek le a kilók, akkor majd javulni fog a kedvem, sokkal vidámabb leszek és magabiztosabb. Ugye alapvetően azért álltam neki az életmódváltásnak is, mert egy mélypontra értem az életemben és abból szerettem volna kijönni. Abban bíztam, hogy ez majd segít abban, hogy egy teljesebb, boldogabb életet éljek. Többé kevésbé így is lett.

harminckilencedik_poszt_06.jpg

A blog indulása óta felfelé ível ez a görbe és továbbra is töretlenül dübörög. Több száz új embert ismertem meg, rengeteg üzenetet, lájkot és kommentet kapok folyamatosan a közösségi oldalakon és már élőben is van, hogy oda mernek jönni hozzám olyanok, akik követik az átalakulásom és szorítanak azért, hogy elérjem a céljaimat. A kilók mennek le folyamatosan, a ruháim egyre jobban állnak, tudok már rendes üzletben venni magamnak szinte bármit. Az edzettségi szintem soha nem látott méretet öltött. Olyan dolgokra vagyok képes, amire a legvadabb álmomban sem számítottam volna. Néha saját magam is képes vagyok meglepni.

harminckilencedik_poszt_07.jpg

Az akadályversenyeken való részvétel egy olyan fejezetet nyitott az életemben, ami kalandokkal és izgalmakkal teli. Sosem voltam motiváltabb, mint most. Folyamatosan találok magamnak újabb és újabb kihívásokat, újabb célokat, amik visznek előre. Ha nincs kedvem edzeni menni - néha ilyen is van egy fárasztó nap után -, akkor általában arra gondolok, hogy "na most kell csak igazán elmennem". Felkerekedek és a saját rekordjaimat döntögetem. Olyankor mindig eszembe jut, hogy ehelyett feküdhettem volna otthon és csinálhattam volna a jó nagy semmit. De akkor csak egy helyben toporognék, vagy ami rosszabb, lehet visszacsúsznék. 

Szóval összességében javult minden körülöttem. A hétköznapi dolgok sem megterhelők már, be tudom kötni a cipőmet, könnyedén ki tudok kelni az ágyból. Beleférek akármelyik székbe normálisan. Ezek mind olyan dolgok, amik ezelőtt nehezemre estek. DE! És ez most egy nagyon nagy de. Sajnos a fejemben mégsem tudom elrendezni úgy a dolgokat, ahogy azt kellene.

Mint a népmesében

Emlékeztek arra a bizonyos népmesére, amikor az okos lány vitt ajándékot, meg nem is? Na, én pont így érzem magam. Nehéz megmagyaráznom, de mostanában, amikor tükörbe nézek, akkor csunyábbnak látom magam, mint egy évvel ezelőtt. Látom is a változást, meg nem is. Boldogabb is vagyok, meg nem is. Iszonyatosan sokat gondolkoztam ezen, és arra jutottam, hogy ez bizonyára azért van, mert most már nagyon odafigyelek saját magamra. Minden apró hibám látom, és minden apró hiba sokkal nagyobbnak tűnik, mert eddig egyáltalán nem vettem észre őket. Oly sok éven át próbáltam kizárni ezeket a dolgokat, igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy hogy nézek ki, gyakorlatilag tagadásban éltem.

harminckilencedik_poszt_09.jpg

Még sok van hátra. 

Most meg, amikor már megszabadultam 60 kg-tól, teljesen másképp nézek saját magamra. Kezd látszódni rendesen az arcom, az erek megjelentek a kezemen, a csontjaim körvonalazódnak. Az 5XL és 6XL-es ruhákról XXL-re csökkent a méretem, még a cipők is lötyögnek már rajtam, amin tök meglepődtem. Összességében csak pozitív változásról beszélhetünk. Rengeteget küzdöttem, hogy idáig eljussak, viszont fejben nem értem még el erre a szintre. Az önbizalmam nincs még a helyén. Fogalmam sincs, hogy hogyan lehetne ezen javítani. De biztos vagyok benne, hogy most ez a következő nagyobb kihívás, amivel meg kell küzdenem.

harminckilencedik_poszt_08.jpg

Egyszer talán el fogom felejteni azokat a dolgokat, amik az előző 25 évben meghatározták az életem és hatással voltak a mindennapjaimra. Mindenesetre szerintem aki ennyi évig kövérként élt, az nem fog egy év alatt másképp saját magához állni. Legalábbis én nem tudok most még. Sokszor észreveszem magamon, hogy a régi berögződött szokásaim ugyanúgy jelen vannak még mindig, pl. folyamatosan igazgatom a pólómat, holott már nem lóg ki belőle a hasam, ha látok egy szűkebb helyet, akkor inkább kikerülöm, pedig simán elférnék és még csomó ilyen apróság van, ami berögzült az évek során.

Hogyan tovább

Azt kell mondjam, hogy a blog teljes mértékben betöltötte azt a funkciót, amire eredetileg kitaláltam. Most a napokban pár posztomat ismét elolvastam és nagyon jó volt visszaemlékezni a kezdetekre. Megmosolyogtam azt, ahogyan ebbe az egészbe belevágtam és, hogy mennyire nem voltam felkészülve arra, ami várt rám. Utólag persze már nagy a szám és könnyen beszélek, de valahogy mégis el kellett kezdenem. Ha visszamehetnék az időben, akkor csak annyit változtatnék, hogy előbb elkezdtem volna ezt az életmódot. Az izomláz is annyira a hétköznapjaim részévé vált már, hogy fura lenne, ha nem lenne.

Biztos vagyok abban, hogy nem szeretném abbahagyni, amit egy évvel ezelőtt elkezdtem. Szerencsére ez egyszer sem fordult meg még a fejemben. Persze mindenkinek vannak nehezebb napjai, nekem is volt jópár. De ez nem tántoríthat el attól, hogy elérjem a céljaimat. Sőt! A legnehezebb talán olyankor felülkerekedni saját magunkon, amikor semmi sem úgy megy, ahogy kéne. Ez az igazán nagy dolog. 

pluszminusz_torta.jpg

Köszönöm a tortát az Élelem étteremnek! Full egészséges, minden mentes süti ;)

Az előző posztban írtam arról, hogy most lelassult - már-már meg is állt a fogyásom. Sajnos tényleg ez a helyzet, bármit csinálhatok, a súlyom mostanában nem változik, csak a centiméterek és a tükörben látott eredmény. Úgyhogy módosítanunk kell a diétán. Lehet az edzésterven is változtatni kell majd valamilyen szinten, vagy az intenzitáson növelünk, vagy az alkalmakon, ezt majd a Marci kitalálja. Jöhetnek az újabb kihívások, készülök a versenyekre. Az egyik nagy álmom az a Spartan Trifecta lenne, amiből egy már megvan. Kettő versenyt kell még teljesítenem hozzá, az egyik (Spartan Super) nemsokára esedékes lesz, alig több, mint egy hét múlva. Igyekszem most minden energiámat arra összpontosítani.

Ezúton szeretném megköszönni az edzőim (Zoli, Marci) segítségét, a CrossFit Arrabona nyújtotta lehetőségeket, a kollégáimnak a RAW Agency-nél, hogy nap, mint nap elviselik a hülyeségeimet, a barátaimnak és mindenkinek, aki támogat akár csak egy jó szóval a céljaim elérésében. Nagyon nagy fába vágtam a fejszém, és nem is gondolnátok, hogy milyen sokat jelent az a szeretet, amit az elmúlt egy évben kaptam tőletek! Bízom benne, hogy a következő év legalább ennyire izgalmas lesz, ha nem sokkal izgalmasabb! Nagy terveim vannak továbbra is, úgyhogy maradjatok velem. Amúgy is még van legalább 60 kg, amit le kell dobnom! :D 

Teljesen új ember lett belőlem, az életem egyéb területein is sikeresnek mondhatom magam, és bízom benne, hogy hamarosan fejben is meg tudom újítani magam. Nem elfelejteni, a változáshoz idő kell. #jobbleszek

 

Eltelt egy év Tovább
Ismét legyőztem saját magam, sőt!

Ismét legyőztem saját magam, sőt!

harmincnyolcadik_poszt_bevezeto.jpg

Az idei év eddigi legnagyobb meglepetéseként sikeresen teljesítettem a Pannonhajszát 7+ km-es távon. Na nem az a meglepetés, hogy teljesítettem, inkább a körülmények és a magamhoz képest elért fejlődés volt az, ami igazán meglepett. Régen volt poszt, úgyhogy ne szaladjunk ennyire előre! 

Élet a Spartan Sprint után

A verseny utáni napokban szinte felrobbant a postafiókom Facebookon. Akkora szintű szeretetet kaptam vadidegen emberektől, amekkorára legvadabb álmaimban sem számítottam volna. Rengetegen megosztották azokat a képeket/videókat, amiken én szereplek és többszáz bíztató és gratuláló komment is érkezett. Volt szerencsém pár emberrel közvetlenebb kapcsolatba is kerülni és pár üzenetet váltani, aminek nagyon örültem. Sok erőt merítek ezekből az élményekből, bár még mindig furán kezelem a dolgot. Igérem belejövök lassan ebbe is! :D Ez a hatalmas "lelkifröccs" egyébként a lehető legjobb időben érkezett, mert kezdtem magam alatt lenni. Idén a súlyom nem változott szinte semmit. Az elmúlt 6 hónapban megrekedtem a bűvős 160kg-os határnál és sehogy sem megy lejjebb ez a szám. Persze az állóképességem sokkal jobb, a ruhák is egyre jobban állnak rajtam, de ha bárki megkérdezi, hogy mennyinél tartok, akkor azt kell mondanom, hogy 60kg-ot fogytam még "csak" eddig. Ilyenkor általában látom az embereken a csalódást, vagy a meglepődöttséget és a jónéhányadik ilyen beszélgetés után sajnos én is hajlamos vagyok egy kicsit elgondolkozni ezen, pedig nem szabadna. 

harmincnyolcadik_poszt_02.jpg

Sajnos ugye a bokám teljesen lenyúztam, aminek köszönhetően legyengült az immunrendszerem és a sok vitamin ellenére még a herpesz is kijött a számon. Ezért nem igazán fotózgattam magam, és edzeni sem tudtam elmenni egy egész hétig, amíg teljesen be nem gyógyult a lábam. Kicsit sántikáltam is pár napig, ez eléggé kellemetlenül érintett. Persze az jobban zavart, hogy így a crossfit edzéseket is ki kellett hagynom. Lelkiismeretfurdalásom is volt, hogy nem mozgok semmit, és izgultam a Pannonhajsza miatt is, hiszen csak egy hónapom volt arra, hogy még készüljek rá, mindenesetre a nagyobb sebesülés elkerülése végett inkább "lábadoztam".

Mélypont

Talán most először éreztem azt, hogy igazán mélypontra kerültem. Hónapokig nem változott a súlyom, nem tudtam azokat az eredményeket felmutatni, amire mindenki kiváncsi lett volna. Részben ezért sem írtam a blogra, mert nem akartam csalódást okozni azoknak az embereknek, akik követik az átalakulásomat. Ez tök nagy butaság volt tőlem, hiszen ez egy olyan dolog, ami ugyanúgy meghatározó része az életmódváltásnak, mint a sikerek és a hamar elért eredmények. Ez van sajnos, tovább kell lépni ezen. Szerencsére csak a blogírással voltam ilyen tróger, az edzéseket ugyanúgy folytattam, miután megjavult a lábam. 

harmincnyolcadik_poszt_03.jpg

Lassan pálcika lábam lesz.

Magamhoz képest is folyamatosan jobb lettem és ami pluszban jó érzéssel töltött el, az az, hogy másokhoz képest sem maradtam már el annyira, mint régebb. Ha visszagondolok arra, hogy az első edzésemen a földre sem tudtam leülni, vagy hogy két evezés után begörcsölt a lábam, akkor más megvilágításba kerül az alábbi tábla. A jobb oldali táblázaton láthatunk hat féle gyakorlatot (evezés, amerikai swing, front squat, push press, assault bike, felülés), mindegyiket 3 percig kellett végezni és minél több ismétlésszámot/kalóriát kellett elérni közben. Az én sorom az, amiben az SZY van az első oszlopban. Fogalmam sincs miért így írta fel Marci a nevemet, a Szeky egyértelműbb lett volna :D A lényeg, hogy alig maradtam el a többiek pontszámához képest, és a fentebb teljesítők mindegyike nagyjából fele akkora, mint én. 

harmincnyolcadik_poszt_04.jpg

Az eredmények tehát egyre jobbak lettek, sokkal jobban érzem magam, de mégis az volt bennem, hogy nem vagyok elég jó. Akik nem ismernek és nem tudják, hogy min mentem keresztül eddig, azok még mindig csak egy nagydarab srácot látnak. Nem is sejtik, hogy voltam kétszer ekkora is. Egyik délután elmentem egy hajléktalan mellett, aki részeg is volt és odakiabált nekem, hogy "na mi van dagadék". Persze nem szóltam vissza neki, mit is mondhattam volna. Az önbizalmam soha nem látott mértékre csökkent, pedig abszolút nem volt rá okom. Én tudom, hogy honnan indultam és azt is tudom, hogy mennyi munkát fektettem bele abba, hogy eddig elérjek.

harmincnyolcadik_poszt_05.jpg

A tükör nem csap be sosem.

Pannonhajsza

Ahogy közeledett a következő megmérettetésem napja, egyre jobban izgultam miatta. Sajnos a munkám miatt nem tudtam annyit készülni, mint amennyit szerettem volna, egy-két edzés kimaradt, de igyekeztem javítani a képességeimen. Bicikliztem többet, igyekeztem gyorsabban sétálni, ha mentem valahova és összességében próbáltam növelni a teljesítményemet még jobban. 

harmincnyolcadik_poszt_06.jpg

harmincnyolcadik_poszt_07.jpg

Eltűnt a második állam. :D  

A Spartan emléke még nagyon frissen élt bennem, szóval tudtam, hogy nem egy kéjutazásra kell számítanom. Sőt! A nagykanizsai verseny távja csupán 8,2 km volt, a mostani viszont alapból már 7 km-ről indult. Párszor voltam már Cseszneken és tudtam, hogy milyen szintkülönbségek vannak. Egy jó kondiban lévő embernek is elég megterhelő emelkedőkkel teletűzdelt pályára számítottam. A szervezők természetesen nem okoztak csalódást, sikerült úgy kanyarítaniuk az útvonalat, hogy kellőképpen nehéz legyen a terep.

harmincnyolcadik_poszt_08.jpg

Szombaton reggel elindultunk tehát Győrből Csesznekre, az út nagyjából egy óra volt úgyhogy jó korán kellett kelni a 9 órás rajthoz, hogy időben ott legyünk. Eredetileg úgy volt, hogy Zsolti barátom jön velem a versenyre, de egy sérülés miatt ki kellett hagynia a rendezvényt, így egy sokkal csinosabb kísérőm lett Orsi személyében, aki segített a mentális rákészülésben is és végig bíztatott, hogy ne adjam fel. 

Amikor megérkeztünk a helyszínre, akkor már rengetegen voltak, mindenki izgatottan várta az első rajtot. Több ismerőssel is találkoztunk és olyanokkal is összefutottunk, akik követik a blogot hónapról hónapra, de még nem volt alkalmunk élőben találkozni. Ez sikeresen elterelte a figyelmem arról, hogy már megint mekkora fába vágtam a fejszémet. Egészen addig nagyon izgultam és olyan gondolataim voltak, hogy nem fog menni, de amikor elrajtoltunk, akkor ezek a negatív gondolatok azonnal elmúltak. Nem hagyhattam cserben saját magam, továbbá azoknak az embereknek sem okozhattam csalódást, akik bíztattak és támogattak. Így is nagy nyomás volt rajtam, de hogy ezt is még fokozzuk, egy kamerával végigkisérték az egész versenyem. Erről egy későbbi posztban majd részletesen mesélek, mindenesetre nem könnyítette meg a helyzetem, hogy szinte minden lépésemről felvétel készült.

A táj nagyon szép volt, szerencsére az időjárás is nekünk kedvezett, minden adott volt egy jó versenyhez. Az első pár feladat könnyedén ment, kúszni kellett villanypásztorok alatt, aztán szögesdrót alatt háton felfelé, aztán négykézláb úgy, hogy a térdünk nem érhetett le. Át kellett mászni egy jókora szalmabála rakáson, amitől egy picit tartottam, nehogy elszakadjon az a kötél, amivel rögzítették ezeket a bálákat. Szerencsére ezzel sem volt probléma, pikk-pakk felmásztam. Aztán betonhengereken kellett keresztülmászni. Haladtunk tovább és egy vizesárokhoz érkeztünk, amin egy bambuszrúd segítségével át kellett lendülni. Soha nem csináltam még ilyet, féltem tőle, hogy belepottyanok a vízbe, ami a verseny további részét lehet megnehezítette volna. Nagy lendületet vettem, szorítottam erősen azt a rudat, majd átjutottam a másik oldalra. Egy picit visszacsúszott a lábam, mert eléggé dagonyás volt az a rész, de épphogy a cipőm beleért a vízbe.A következő akadálynál csúzlival kellett célbalőni. Nem volt egyszerű feladat, két próbálkozás volt, elsőre úgy fölé lőttem, hogy öröm volt nézni, másodszorra viszont mindketten eltaláltuk a kis műanyag palackot. Mentünk tovább és elértünk egy ferde falhoz, ez nagyon magasnak bizonyult, úgyhogy meg sem próbáltuk, büntetésből kerülő úton kellett menni, ami plusz 1 km volt. Ezután megérkeztünk az első frissítő ponthoz. Betankoltunk az izotópos italból, aztán mentünk tovább. Ezután homokzsákot kellett cipelni, majd bálát kellett talicskázni. Ezek nem voltak nehezek egyáltalán. Jó sokat kellett menni, mire elértünk a várhoz. Fel kellett mászni, iszonyat meredek volt, azt hittem meghalok, mire felérek a hegy tetejére. Ott még volt egy kötéllétra, amin könnyedén felmásztam egy kis pihenő után. Ott kukoricát kellett morzsolni, majd következett egy újabb frissítő pont. Itt mosakodni is lehetett, tényleg frissítően hatott, mert a nap hét ágra sütött, úgyhogy jól esett kicsit megmosni az arcunkat. Ezután íjászkodni kellett a vár lábánál. Nem nagyon volt tapasztalatom ebben, szóval egy kis elméleti útmutatás után éppenhogy eltaláltam a célt, szerencsére nem kellett büntetőzni. Ezután vizes vödröt kellett cipelni. Ez alapvetően nem lett volna nehéz, de előttünk sokan kipacsálták a vödör tartalmát, úgyhogy meglehetősen csúszós lett a talaj. Szerencsére nem sikerült fenékre esni, de volt pár meredekebb pillanat. :D Aztán gólyalábon kellett megtenni egy bizonyos távot, itt sokáig próbálkoztam egyáltalán pár lépést tenni, de sajnos a rajtam található felesleg miatt vagy túl előre dőltem, vagy túl hátra. Biztos ment volna, ha egy pár órát szórakozok vele, de erre nem volt idő. Mentem hát büntetőzni. A burpee valamivel könnyebbnek tűnt most, mint Spartanon. Talán az is hozzájárult, hogy rövidnadrágban voltam és könnyebben mozogtam így, a ruha nem akadályozott semmiben.

Sajnos a sok hegymenettől a vádlim iszonyatosan elkezdett görcsölni. - Nem elfelejteni, legközelebb legyen magnézium nálam, plusz előtte is csomót meg kell inni, hogy ezt elkerülhessem! - Próbáltam lenyújtani, de hosszú távon nem lett jobb sajnos a helyzet. A következő feladat zsákban ugrálás volt, hát persze, hogy a legjobban vádlit igénybevevő feladat :D Ilyen a szerencsém, mindenesetre ezt is meg tudtam csinálni, csak párszor megálltam közben, hogy az elviselhetetlen fájdalom kicsit alábbhagyjon. Ezután mentünk tovább és egy libikókán kellett átmászni, ami jó magas volt és nagyon koncentrálni kellett, nehogy leessünk. Ezután már láttuk a parkoló autókat, tudtuk, hogy a cél nem lehet messze. Kötélmászás következett, Orsi majdnem felért a tetejére, én meg sem próbáltam, szóval büntetőzni kellett. A következő feladat ismét nagyon nehéznek bizonyult, gerendákon kellett átmászni alul, felül, meg lajhár mászásban egy kötélen átmászni és mindezt egy akadályon belül! Meg sem próbáltam ezt sem, hiszen az első gerendán leestem volna :D Túlélésre játszottam, úgyhogy csináltam kényelmesen a burpeeket inkább.

Itt már nagyon fáradt voltam, de tudtam, hogy nincs sok hátra. Úgyhogy eszembe sem jutott az, hogy feladjam. Fel kellett megint mászni egy nagyobb dombra, itt egy korábbi akadálynál kifüggesztett memória feladványra kellett válaszolni, szerencsére ez volt talán a legegyszerűbb feladat mind közül. Ezután hatalmas meglepetésemre megjelent két barátom, Zsolti és Ádi, akik még mondták is, hogy nem tudnak eljönni, mert más dolguk van. Annyira megörültem nekik, hogy el sem tudom mondani. Egy újabb energialöketet kaptam az utolsó méterekre, amiért nagyon hálás vagyok. 

Mentünk tovább és elérkeztünk a legdurvább akadályhoz. Én még ilyet nem is láttam, álló gerendák voltak sorba rendezve és azokon kellett átmászni. Ezt sem próbáltam meg, csináltam a büntetőket, de biztos vagyok benne, hogy jövőre szeretném teljesíteni ezt az akadályt, hatalmas élmény lehet!

harmincnyolcadik_poszt_09.jpg

Ezután már csak két feladat volt hátra, egyensúlyozva hátrafelé kellett mászni egy gerendán úgy, hogy kézzel végig érinteni kellett azt. Eleinte szokatlan volt ez a feladat, de aztán szépen lassan végig értem. Az utolsó előtti lépésnél véletlenül letettem a lábam, kibillentem az egyensúlyomból, gyorsan körülnéztem és reménykedtem benne, hogy nem látta senki. Persze rengetegen voltak ott, mindenki látta :D Viccesen mondtam, hogy most ne nézzen oda senki, nevettek és mondták, hogy nem láttak semmit, visszaléptem a gerendára és megtettem a maradék két lépést, ekkor az ott állók megtapsoltak és gratuláltak, hogy egyáltalán odáig eljutottam. :)

harmincnyolcadik_poszt_10.jpg

Innen már csak egy utolsó feladat volt, egy rönköt kellett egy kijelölt pályán elhúzni. Jó nagy darab rönköt választottam, úgyhogy az pont jó volt még a végére, de szinte meg sem kottyant, mert már láttam a célt.

harmincnyolcadik_poszt_11.jpg

Ezután már a cél következett, 2-300 méter lehetett. De ezt már futva és nevetve tettük meg Orsival, hatalmas öröm volt befejezni a versenyt. Sikerült ismét legyőznöm saját magam.

harmincnyolcadik_poszt_12.jpg

Nem mindenkinek őszinte a mosolya :D 

harmincnyolcadik_poszt_13.jpg

Véletlen megállítottam az órán az időmérést, szóval a kezdő és befejező idpontot kell nézni :D 

Ez, hogy legyőztem magam, többszörösen is igaznak bizonyult. A nagykanizsai Spartan Sprinthez képest majdnem 10 perccel hamarabb beértem a célba egy olyan versenyen, ahol több volt a feladat, nagyobb volt a szintkülönbség, és több, mint 2 km-el hosszabb is volt a táv. Sikerült bebizonyítanom saját magamnak, hogy bármilyen célt tűzök ki az életben, el tudom érni, csak küzdeni kell érte. A kitartó és alázatos munka meghozza az eredményét, de hát mindannyian tudjuk, a változáshoz idő kell! 

Rengeteg biztatást kaptam a verseny alatt a versenytársaktól és Orsi is végig mellettem volt és nem hagyta, hogy akár egy pillanatra is elbizonytalanodjak a saját képességeimben. Hálás vagyok, hogy elkísért ezen a "túrán" és örülök annak, hogy ő is kilépett a komfort zónájából. Nagyon sokat kaptam ettől a versenytől, és ennek köszönhetően a mélyponton is sikerült átlendülnöm. Nem volt egyszerű, hiszen fejben helyre kellett raknom ezeket a dolgokat.

A komfort zónám már valahol jó régen elhagytam, szóval igyekszem mindig újabb és újabb kihívásokat keresni. A következő megmérettetésem (várgesztesi Spartan Super, 13km+ és 25 akadály+) kevesebb, mint 20 nap múlva lesz, úgyhogy egyelőre csakis ez lebeg a szemem előtt. Lehet, hogy nem fogok minden héten versenyre készülni, de biztos vagyok benne, hogy megtalálom azokat a rövidtávú és hosszútávú célokat, amikért érdemes napról napra felkelnem és küzdenem. #jobbleszek

Ismét legyőztem saját magam, sőt! Tovább
Aroo!

Aroo!

harminchetedik_poszt_bevezeto.jpg

Amikor jelentkeztem életem első akadályfutó versenyére, akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozom. Spartan Race-en belül több kategória van; Sprint, Super és Beast a három legelterjedtebb (?), de van kifejezetten gyermekek számára (Spartan Kids), valamint nagyon elszánt emberek számára is versenyzési lehetőség (Hurricane Heist, Ultra Beast). Amikor elhatároztam, hogy szeretnék egy ilyenen részt venni, akkor láttam, hogy sajnos a gyerekeknek szánt versenyről a korom miatt lecsúsztam, így maradt a Sprint. A hirdetésben az volt, hogy 5+ km táv, 20+ akadály és ha valami nem sikerül az akadályok közül, akkor 30 burpeet (négyütemű fekvőtámasz) kell megcsinálni. Nagyjából másfél óra alatt teljesíthető a verseny.

Mi baj lehet?

A hirdetésben található számokhoz képest a verseny végül 8,2 km hosszú lett és 25 akadályt tartalmazott. Persze ezt előre nem lehetett tudni, úgyhogy nagy reményekkel vágtam neki életem első sport versenyének. Tavaly ugye túráztunk már egyet, megmásztuk a Kékestetőt. Az felfelé kb. 7 km volt és 2 óra alatt tettük meg a távot, ezért arra gondoltam, hogy most 3 óra alatt be tudom fejezni a versenyt. Az meg sem fordult a fejemben, hogy nem sikerülhet, vagy feladom útközben. A kérdés inkább az volt, hogy mennyi idő alatt érek be a célba. 

Nos ez az idő majdnem 4 óra lett. Négy nagyon hosszú óra volt ez, ami alatt nem csak a feladatokkal kellett megküzdenem, de a testem korlátait is le kellett győznöm. Mivel egy hónapja voltam mérésen, ezért megközelítőleg tudom csak, hogy a súlyom még mindig 160 kg körül mozog. Illúzióim tehát nem voltak, csak az lebegett a szemem előtt, hogy beérjek a célba, ami nem is volt olyan egyszerű.

A nagy nap

Szombaton tehát első feladatként el kellett jutnunk Győrből Nagykanizsára. Ez egy szép háromórás utat jelentett viszonylag kellemes időjárással, a nap épphogy csak egy kicsit égetett, szóval ki lehetett bírni. Időben indultunk, mert a verseny előtt két órával kellett megérkeznünk a rendezvény parkolójába, ami már szinte teljesen megtelt, mire odaértünk. Letettük az autót és át is öltöztünk ott helyben. Gergő sem volt még Spartanon, szóval nem tudtuk, hogy mire számíthatunk, illetve a munka és egyéb elfoglaltságok miatt egyikünknek sem volt ideje jobban körüljárni a kérdést, csak mentünk és nem foglalkoztunk semmivel. Persze, ha utánanéztünk volna az eseménynek, akkor könnyen kiderült volna az is, hogy a parkoló 2-3 km távolságra van a verseny helyszínétől számítva. Így hát nyakunkba vettük a várost és gyalog nekivágtunk az útnak. 

harminchetedik_poszt_02.jpg

A tó túloldalán egy kisebb tömeg látható. Több, mint 9000 ember vett részt az idei első magyar Spartan Race-en.

A fél órás séta után megtaláltuk a fesztivált, viszont amilyen okos voltam, bokazokniban és edzőcipőben mentem, így mondanom sem kell, az egyik bokámat teljesen lenyúztam. Még el sem kezdődött a verseny, de már lesérültem. Tipikus egyébként, nem is én lettem volna. Szerencsére volt nálam jó vastag váltózokni, mert azért annyit tudtam, hogy majd vizesek leszünk, szóval nem árt a váltóruha. Ez pillanatnyilag megoldotta a problémámat. A verseny egész ideje alatt eszembe sem jutott, hogy gyakorlatilag a sarkamon van egy jókora nyílt seb. 

harminchetedik_poszt_03.jpg

Odaértünk hát a nagykanizsai Csónakázó-tó mellé, ahol hatalmas tömeg volt. Beregisztráltunk, megkaptuk a rajtszámunkat, az időmérő chip-es karszalagot, a fejpántot és egyéb szalagokat, amikkel egy ingyenes italra voltunk jogosultak, valamint a csomagmegörzőbe helyezhettük el a táskánkat. Nagyjából a rajt előtt fél órával készültünk el mindennel, akkor már egyre fokozódott a hangulat. Egészen addig tök nyugodt voltam, de a helyszínen elkezdtem izgulni. Mi van akkor, ha nem fog menni? Mi van akkor, ha kudarcot vallok? 

A kudarc nem opció

Persze a kételyeimet nagyon hamar eloszlattam, hitelben különben sem izgulunk. Szinte azonnal magával ragadott a hangulat, szólt a zene, sütött a nap. Szépen elkezdtünk melegíteni a rajtra, aztán ezt közösen is megtettük. A szinpadon volt egy speaker, aki mondta, hogy hogyan melegítsünk, hogy a lehető legjobbat kihozhassuk magunkból. Amikor elérkezett a 14:45-ös rajt ideje, akkor egy falon kellett átmászni, hogy egyáltalán a rajtvonalra állhassunk. Egy pillanatra megtorpantam, hisz még sosem csináltam ilyet. De szerencsére Gergő barátom végig mellettem volt és ahol szükség volt rá, ott segített és bakot tartott. Felszállt a rózsaszín füst és megindult a tömeg.

Én nem akartam rohanni, tudtam, hogy ha már a legelején lefő a kávé és elhasználom minden erőmet, akkor hordággyal kell a hegyről levinni majd :D Persze ezt nem szerettem volna, meg szerintem a szervezők sem örültek volna neki.. Úgyhogy megpróbáltam kocogni az első párszáz méteren. Beálltam egy kényelmes tempóra, de éreztem, hogy tüdővel nem fogom bírni sokáig, úgyhogy nem erőltettem. Az első feladatban abroncsokon kellett átlépkedni, ez nem okozott különösebb problémát. Aztán a következő feladat már bonyolultabb volt. Palánkok alatt, fölött és között kellett átmászni. Ezután egy jó hosszú szakasz következett, ahol csak menni kellett.

harminchetedik_poszt_04.jpg

Fotó: Spartan Race Hungary - Attila Jakab

Hegynek felfelé vezetett a kijelölt út, majd az erdőn keresztül egy patakhoz érkeztünk, ami mellett rengeteg farönk volt, ezek közül kellett választani egy szimpatikusat és, mint utólag kiderült 600 méteren keresztül kellett cipelni, majd ugyanoda visszarakni. A férfiak számára 30 kg-os farönkök voltak előkészítve, a nőknek pedig 20 kg-os husángokat kellett cipelnie. Megmondom őszintén ez a feladat volt az egyik legegyszerűbb, hiszen 10 hónappal ezelőtt még 60 kg-os felesleget cipeltem magamon napi szinten, szóval annyira nem volt megterhelő. 

Ezután át kellett menni a patakon, ami nagyon hideg volt és nagyjából derékig ért, szóval pont teljesen átázott a nadrágom. Melegítőbe mentem, hogy védjem a lábszáramat és kényelmesen tudjak mozogni is. Itt szeretném megjegyezni, hogy ennél butább ötletet még sosem találtam ki. Az XXL-es mackónadrágom úgy megszívta magát vízzel, hogy 2-4 kg többletsúlyt szereztem magamnak. Ez még hagyján, hiszen később volt szögesdrót alatt kúszás is, ami ilyen agyagos iszapos valami lett délutánra, és az még durvábban ráragadt a nadrágomra, amitől majdnem le is csúszott többször is. Csak a kínlódás volt vele, úgyhogy legközelebb tuti rövidnadrágban megyek.

Miután átkeltünk a vizen, egy falon kellett átmászni, ez majdnem két méter magas volt, itt is jól jött a korábban alkalmazott bak Gergő segítségével. Ballagtunk tovább ezután hegyről le, hegyre fel, erdőn keresztül. A tájra egyébként nem lehet panasz, nagyon szép volt. Viszonylag hamar lemaradtunk a mezőnytől, mert inkább biztosra mentem és nem kocogtam tovább, sétáltam csak. El is érkeztünk egy olyan feladathoz, aminél sajnos büntetőt kellett csinálnom. Egyensúlyozni kellett egy gerendán. Félig eljutottam, amikor mellettem leesett valaki és megmozdult az egész szerkezet, aminek köszönhetően én is kibillentem az egyensúlyomból és leestem. Ezt csak egyszer lehetett megpróbálni, úgyhogy álltam is neki a 30 burpeenek. Ennyit még sosem csináltam egyszerre, úgyhogy próbáltam beosztani 5-ösével, hogy ne legyen annyira megterhelő. Ettől függetlenül nagyon is megterhelő volt. :D

Az egyensúlyozás után át kellett kelnünk a tavon, ami nyakig érő vizet jelentett, mondanom sem kell, itt már nem csak a nadrágom volt csurom víz, hanem a pólóm is. A pólóm egyébként egy Pluszminuszszázas póló volt, alatta pedig egy Reebok aláöltözet póló, hogy egyben tartsa a testemet. Sajnos a FEHÉR pólómból a verseny végére barna lett, és azóta is tartja ezt az új színét 3 mosás után, szóval azt hiszem ezen már semmi sem segít. 

A következő feladathoz érve kicsit megijedtem. Az akadály neve small "A" cargo volt, ami lényegében egy kifeszített háló volt, amivel a rakományt szokták rögzíteni hajókon/repülőkön. Erre kellett felmászni, majd a másik oldalon le és bennem végig az volt, hogy tuti el fog szakadni a súlyom alatt. Persze ha belegondolunk, akkor viszonylag nagy terhelésre vannak tervezve ezek a hálók, szóval még csak a közelében sem voltam annak, hogy akár egy varrásnyira szétjöjjön bárhol is, de a régi beidegződések még mindig aktívan élnek bennem. 

A tizedik feladatnak neki sem álltam. Itt gyűrűn, csövön és köteleken kellett egyik pontból a másikra eljutni függeszkedésben, ami számomra egyelőre elképzelhetetlen. Elbírom magam két kézzel, de ha már csak egy kézzel kell tartanom magam, akkor az egyáltalán nem megy egyelőre, szóval a burpee mellett döntöttem. Nagyon jófejek voltak az önkéntes segítők, bíztattak és az egyik srác be is mondta, hogy hatalmas tapsot érdemlek, hogy egyáltalán eljutottam odáig. Iszonyatosan sok erőt adott ez és nagyon jól esett. Az egész verseny alatt úgy éreztem amúgy, hogy ez egy olyan közösség, ahol támogatják a másikat és nem nevetik ki azért, mert lassabb, vagy nem olyan könnyedén oldja meg az akadályokat. Mind a versenyzők, mind a pálya melletti nézők bíztatása nagyon felemelő érzés volt. Nem is nagyon tudnám mihez hasonlítani. Ezek után nem is volt már kérdés, hogy végigcsinálom a versenyt. 

Nagyjából a táv felénél járhattunk, amikor egy ferde falon kellett átmászni. Ez már nagyobb kihívás volt, mint a többi fal, de Gergő ismét bakot tartott, és így nagy nehezen át tudtam valahogy mászni. Az ezt követő akadály ismét egy saját testsúlyos feladat volt. Magyarországon most volt először ilyen, az a neve, hogy "Bender" és lényegében pár cső van egymás fölött elhelyezve jó magasan, amire fel kell mászni, majd a másik oldalán le. Ezt sem tudtam megcsinálni, úgyhogy jöhetett az újabb burpee csomag. Ezzel együtt már háromszor kellett büntetőznöm, ami 90-et jelentett. Te jó ég.

Aztán fel kellett mászni egy hegyoldalon egy kifeszített kötélhálón, ezzel nem volt probléma, szerencsére se segítségre nem volt szükség, se büntetőznöm nem kellett.

A célegyenes

Rákanyarodtunk a célegyenesre, ami nem akarok hülyeséget mondani, de nagyjából másfél km hosszú szakasz lehetett, amin csomó akadály volt. A többi el volt osztva azért elég szellősen, de a végére besűrűsödött minden. Itt már sokkal több néző is volt, itt látványos feladatok voltak. 

Az első feladat ezen a részen az Olympus fal volt, ami egy ferde fal tele lyukakkal, kapaszkodókkal és láncokkal az oldalán. Ezen oldalazva kell átmenni úgy, hogy a földet nem lehet érinteni közben. Nagy meglepetésemre sikerült megcsinálnom ezt a feladatot, pedig már lelkiekben készültem a büntetőre.

Ezután dárdát kellett hajítani, ami sikerült, beletaláltam a szalmabálába, de a dárda sajnos kicsúszott belőle. Büntetőt kellett csinálnom, de a segítők nagyon jófejek voltak és azt mondták, hogy elég csak a felét megcsinálni, azaz 15 darabot. Namármost itt én már nagyon fáradt voltam, szinte alig éltem és nem álltam készen a büntetőre. 

Igazi harcos! Igaz társakkal! Nekem ez a Spartan Race! Együtt ugyanazon úton ! Respect és példakép! Arooo! Ui. Erre csak büszkék lehetünk!

Közzétette: Spartan Race Training Group SRTG Mátészalka – 2018. április 16.

Ami ekkor történt, arra nem is nagyon találok szavakat. Az ottani segítők bíztattak, hogy simán meg tudom csinálni. Ekkor körémgyűltek és azt mondták, hogy csináljuk együtt! Ez akkora erőt adott, hogy megújult erővel mentem tovább. Hihetetlenül jó fejek voltak, ezúton is köszönöm nekik, ezt a gesztust sosem fogom elfelejteni. Ezután kötélmászás következett. :D Ezt végképp nem tudtam megcsinálni, de Gergő bevállalta helyettem. Itt már 3,5 órája mentünk, szóval egy kicsit elnézőbbek voltak a szervezők és szemethunytak afelett, hogy testi adottságaimból adódóan erre egyelőre még nem vagyok képes.

Már csak pár feladat volt hátra, úgyhogy mentünk tovább bőszen, hiszen tisztán láttuk már a célt. A következő akadályként szögesdrót alatt kellett kúszni. Ez inkább csúszás volt már, mert akkora dagonya lett belőle a verseny végére, hogy valahol kúsztam, valahol csak toltam magam a kezeimmel előre. Veszélyes volt ez az akadály, mert nem tudtam úgy menni, hogy ne akadjak bele a szögesdrótba. Szerencsére a segítők egyből rohantak oda és egy kicsit feljebb emelték a szögesdrótot, nehogy megsérüljek. Mentem előre, nem néztem semmit, ekkor már a ruhám csupa sár volt, még talán a fülem mögött is sáros voltam. Nagy küzdelmek árán átjutottam az akadályon, közben a nézők bíztattak, tapsoltak és kiabáltak, hogy menni fog. Itt már nem adhattam fel tényleg. Ha odáig eljutottam, akkor nincs visszaút. Feltápászkodtam és viccből meg akartam ölelni egy segítőt, akin tiszta ruha volt, jól jött ki, mert mindenki nevetett :D

Ezután egy két méteres falon kellett átmászni, itt a Gergő mellett egy másik srác is bakot tartott, így sikerült átmásznom az akadályon. A falat majomlétra követte, sajnos ezt ugyancsak büntetővel kellett kiváltanom, a segítők ismét jófejek voltak, elfelezhettük a Gergővel, így miután ő megcsinálta a feladatot 15-15 büntetőt csináltunk és mehettünk tovább. Ezután át kellett menni a tavon a part mentén, ez lemosta valamelyest a sarat a ruhámról. De jó hideg volt, úgyhogy egyáltalán nem volt kellemes. 

Az utolsó előtti előtti előtti feladat az volt, hogy egy jó nehéz (fogalmam sincs mekkora) zsákot fel kellett húzni kötéllel magasra, aztán szépen visszaengedni. Ezt meg tudtam csinálni, pedig kicsit nehezítette, hogy sáros/vizes volt a kezem és csúszott a kötél nagyon, mindenesetre nem volt vele probléma.

Ezután ismét a rakományt rögzítő háló volt, de ez már nagyon magas volt. Átmásztam ezen és közben megint azon aggódtam, hogy ó jaj, nehogy elszakadjon alattam :D Ekkor már a jótékonyságból futók is beértek minket, szóval hatalmas tömeg volt. Mindenki drukkolt és bíztatott, hisz ezután már csak egy feladat következett.

Ez egy ferde fal volt, amire fel kellett mászni egy kötél segítségével. Nos ez a fal nagyon csúszós volt, biztosan meg van a technikája, hogy hogyan is kell ezt végrehajtani, de hát fogalmam sem volt róla, szóval próbáltam megkapaszkodni a kötélben és felfelé mászni. Ment is egy darabig, de aztán a tetejénél lecsúszott a lábam és nem tudtam magam felhúzni már a kötélen. Ismét eszembe jutott, hogy hoppá, még mindig 160 kg vagyok. Nekifutottam mégegyszer, de megint nem sikerült. Aztán tanakodtunk, hogy most akkor hogy kéne, vagy egyáltalán hogy jutok át azon az akadályon, hiszen már csak az választ el a hőn áhított éremtől. Megtettünk akkora utat és pont a végénél adjam fel? A kudarc nem opció.

Mindenki bíztatott, hogy most már nincs sok hátra, sikerülni fog. Jött a többi versenyző is, ők is mondták, hogy segítenek. Gergő felmászott az akadályon, megkapaszkodtam a kötélben és elkezdtem felfelé mászni. Gergő megfogta a kezem, húztam magam, majd egy másik srác is elkezdte tolni hátulról a lábamat, aminek köszönhetően nagy nehezen felértem az akadály tetejére. Ekkor az összes néző úgy tapsolt, mint az állat. Hihetetlen élmény volt, hogy ilyen sokan megtapsolták azt, hogy épphogy felevickéltem valahogyan a ferde falra. Kicsit meg is hatódtam, annyira jó érzés volt, hogy vadidegen emberek velem együtt izgultak és segítettek küzdeni. Ezután már csak a tűzugrás volt, ami igazából csak egy jelképes dolog.

Spártaiak lettünk!

Ezután megkaptuk a pólót, a finisher érmet és a trifecta egyik cikkelyét, kaptunk banánt és innivalót. Egész nap nem ettem semmit, úgyhogy az nagyon jól jött akkor. Rengetegen jöttek oda gratulálni, sok emberrel pacsiztunk. Szívmelengető érzés volt. Megszereztem életem első érmét. Sosem voltam még ilyen boldog. 

harminchetedik_poszt_05.jpg

Biztos vagyok benne, hogy ez a verseny nem az olyan alkatú embereknek való, mint én, de nagyon motivált az, hogy ennek ellenére mégis végigcsináljam. A kitartásom és az akaraterőm meghozta gyümölcsét és hatalmas motivációt kaptam ennek a versenynek köszönhetően ahhoz, hogy elmenjek a következő fokozatra is, ami már 13+ km és 30+ akadály. Két hónapom van rá felkészülni és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy végigcsináljam azt is.

Nagyon sok lájkot, kommentet és üzenetet kaptam az utóbbi napokban olyanoktól, akik látták, hogy mit vittem véghez. Elképesztően jó érzés ezt átélnem, úgyhogy szeretném megköszönni mindenkinek a bátorító szavakat, továbbá az edzőimnek, Marcinak a felkészítést, Zolinak pedig az étrendet, de különösen Gergőnek, aki végig mellettem volt és együtt csinálta velem életem első versenyét. 

Jöhet a következő! AROO! 

Aroo! Tovább
Eltelt a kilencedik hónap

Eltelt a kilencedik hónap

harminchatodik_poszt_bevezeto.jpgAz idő egyre gyorsabban telik, rengeteg minden történik körülöttem. Úgy érzem, hogy sok dologról le is maradok és nem tudom megélni úgy, ahogy azt igazán kéne. Ez talán az egyik hátránya az új életmódnak, egyszerűen nincs időm unatkozni, vagy azon sajnálkozni, hogy hétfő van (talán ez nem is akkora hátrány..). A fenti két kép között majdnem napra pontosan egy év telt el, csak annyi a különbség, hogy 60 kilóval könnyebb vagyok ma már, mint akkor. Megígérem, ha elérem a célom, akkor készítek egy harmadik képet is Dancsó Péterrel, csak a poén kedvéért! :D

Benne voltam a tévében

Annak ellenére, hogy ez a február elég rövid volt, meglehetősen sok dolog történt velem. A blogon már összesen 215 EZER megtekintés van, ami jóval meghaladja azt a nézőszámot, amire valaha is számítottam. A megnövekedett érdeklődés azt hozta magával, hogy megkerestek a FEM3-on futó FEM3 Café nevű műsortól egy interjú erejéig és a Győr+ rádióban is beszéltem arról, hogy mégis mekkora fába vágtam a fejszémet. 

harminchatodik_poszt_02.jpgVettem egy nadrágot a műsor miatt egy IGAZI BOLTBAN, elég vagányan nézek ki benne. A TV2 székházban pedig egy ilyen szobában kellett várni amíg adásba kerültem.

Mindig sejtettem, hogy egyszer bekerülök a tévébe. Reméltem, hogy nem valamelyik híradó, vagy a Kékfény lesz az, ahol majd láthatnak az emberek, de aztán végülis a TV2 csoport egyik csatornája, a Fem3 volt az, ahol először beszéltem a történetemről a nagyérdeműnek. Az egész egy facebook üzenettel kezdődött, hogy szeretnének látni a műsorban, adjam meg a telefonszámom és beszéljünk róla. Eleinte nagyon szkeptikus voltam, a mai világban sosem lehet tudni, hogy mi átverés, vagy mi nem. Pont a napokban dőlt be rengeteg ember egy ingyenes Tesla autó sorsolásnak a facebookon, úgyhogy nyitott szemmel kell járni. Szóval egészen a műsor napjáig igyekeztem titokban tartani a dolgot, mert kicsit tartottam attól, hogy valaki szórakozik velem. 

Több telefonos egyeztetés után egyre biztosabb voltam benne, hogy ez tényleg megtörténik, tényleg benne leszek a tévében. Hihetetlenül örültem neki, számomra hatalmas szó, hogy egy élő műsorban szerepelhettem. Egy keddi napon kellett felutaznom Budapestre a TV2 székházába, ahol a stúdió volt. Jó korán indultunk Szamival, hogy elkerüljük a reggeli dugót, és biztosan időben odaérjünk az adásra. Instrukcióként azt kaptam, hogy fél órával előbb legyek ott, hogy fel tudjanak készíteni. Amikor odaértünk, akkor egy fogadószobába kísértek minket, ahol egy televízión lehetett nézni az élő adást. A műsor egyik szerkesztője hozott egy nyomtatványt, amit alá kellett írnom. Az volt benne, hogy nem reklámozhatom a blogomat, nem mondhatom ki a nevét. Ezután átkísért a smink szobába, ahol egy kis púdert tettek a homlokomra, hogy ne csillogjon a sok lámpától. Ezután átkísért egy másik szobába, ahol rámrakták a mikrofont. Amikor ide bementünk, akkor többen is köszöntek nekem, hogy "szia Gábor", integettek, mindenki nagyon kedves volt és tényleg olyan érzésem volt, hogy vártak már és mindenki tudta, hogy miért megyek. Egyáltalán nem izgultam, úgy voltam vele, hogy ez is egy olyan nap, mint a többi. Bemegyek, leülök és válaszolok pár kérdésre. Mi baj lehet?! Nem szakmai dolgokat fognak kérdezni, nem vizsgázni fogok, csak egyszerűen magamról és az életemről kell mesélni. Full egyszerű az egész. Na igen! 

Amikor beléptem a stúdióba és megláttam a sok lámpát, a szép díszletet, a stábtagokat és a nagy kijelzőket, akkor hirtelen ökölbe szorult a gyomrom. Azt sem tudtam mi van. Aztán sikerült összekapnom magam, vártam szépen a soromra. Véget ért az előttem lévő interjú, reklámot adtak és megkezdődött a következő szegmens velem. Egy néni integetett, hogy akkor most kéne beülni a kanapéra. Elfoglaltam a helyem, köszöntem a műsorvezetőknek, akik hihetetlenül kedvesek és lelkesek voltak. Nagyon meglepődtem és jó érzéssel töltött el, hogy ennyire jófejek voltak velem. Felkészültek belőlem, ők is tudták, hogy miért megyek és tök közvetlen volt az egész beszélgetés. Megmondom őszintén, én még nem mertem visszanézni az adást, szóval nem tudom, hogy mondtam e hülyeséget, vagy sem, igyekeztem nagyon, hogy a lehető legértelmesebb mondatok hagyják el a számat, aztán ez vagy sikerült, vagy nem :D Ha legközelebb megyek, amikor már elértem a +-100-at, akkor biztos rutinosabb leszek! :)

harminchatodik_poszt_03.jpg

A város hangja

A televíziós szereplésem után felkerestek a Győr+ rádiótól, ahol ugyancsak az átalakulásomról kellett beszélnem. Itt már egyáltalán nem izgultam, hiszen nem voltak kamerák, amik rögzítik minden egyes gesztusomat, szóval elengedhettem magam és felszabadultan beszélgettem a műsorvezetőkkel. Lentebb meghallgathatjátok, hogy miket beszéltem, ahogy a televíziós felvételt, ezt sem mertem még visszahallgatni, szóval nem tudom, hogy jó dolgokat mondtam e, vagy sem.

Mindenesetre hatalmas élmény volt ez is, hiszen nem minden nap szerepelhet az ember egy héten belül a tévében és a rádióban is. Kicsit úgy éreztem, hogy elege lesz az embereknek belőlem, mert szó szerint már tényleg a csapból is én folytam. :P

Saját póló + videó

harminchatodik_poszt_04.jpg

Amikor annak idején elkezdtem, nem gondoltam volna, hogy eljutok ehhez a mérföldkőhöz. Elkészítettem a saját logómmal ellátott pólót, amivel szerettem volna pár barátomnak megköszönni, hogy egészen eddig támogatott abban, hogy elérjem a célom. Tolerálták azt, hogy a szabadidőm eléggé megcsappant és bátorítottak arra, hogy továbbra is haladjak a céljaim felé. Bízom benne, hogy továbbra is mellettem állnak majd és büszkén viselik ezt a pólót. Lényegében ez nem csak egy póló, hanem az elmúlt 9 hónap kínlódásának szimbóluma. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy ez létrejöhessen, úgyhogy büszke vagyok rá.

A másik büszkeségem az alábbi videó. Sajnos / vagy nem sajnos a videó előbb elkészült, mint a pólók, szóval azért nem azt viselem benne. Viszont szeretnék minél több embert arra motiválni, hogy kezdjen el sportolni és ne féljen segítséget kérni. Sportolni elképesztően jó. Furán hangozhat a számból, de az elmúlt közel egy év alatt többet sportoltam, mint az elmúlt 24 évemben. Szerintem manapság már egy hét alatt többet sportolok, mint régen :D Szóval nagyon nagy örömmel készítettem ezt a videót, valamivel jobb minőségű, mint az első.

 

harminchatodik_poszt_05.jpg

Ahogy a képen is látszik, kezd egyre emberibb formám lenni. Az első alkalommal, amikor mentem a Marcihoz, akkor egy XXXXXL-es póló volt rajtam, amiből kilógott a hasam. A fenti képen egy XXL-es méretűt hordok, de már ez is kezd kicsit lógni itt-ott. Egyszerűen nem tudok betelni ezekkel a pólókkal. 

Jó sok időmbe telt, mire összeszedtem ezt a sokmindent, ami történt velem az elmúlt hetekben. Természetesen azt már le sem írom, hogy kedden, csütörtökön, szombaton járok még mindig crossfitre, és mellette péntekenként van egy mobility is, amit ugyancsak nagy lelkesedéssel csinálok. Szükségem is van minden edzésre, mert játékon kívül megcsinálom a CrossFit Open gyakorlatait - erről majd írok egy másik posztot, plusz alig több, mint egy hónap van már csak hátra a Spartan Sprintig. Nagy erőkkel készülök rá, hogy ne érjen meglepetés. 

A következő posztban a kérdéseiteket fogom megválaszolni, szerencsére van egy csomó. Ha esetleg van még olyan dolog, amire kiváncsiak vagytok és nem írtam még róla, akkor tegyétek fel nyugodtan a kérdéseiteket az alábbi dobozban. 

Eltelt a kilencedik hónap Tovább
A nyolcadik hónap is letelt

A nyolcadik hónap is letelt

harmincotodik_poszt_bevezeto.jpg

A bal oldali kép és a jobb oldali kép között egész pontosan 261 nap telt el. Amikor lefotózkodtam azzal a dobozzal, utána nem is nagyon akartam sehol sem visszalátni azt a képet. Talán Instagramra feltöltöttem, de nem volt fent sokáig. Itt már éreztem, hogy nagyon nagy a baj. A mosolyom egyáltalán nem őszinte, pont azért, mert tudtam, hogy mennyire durván elszaladt velem a ló. Ez volt talán a legrosszabb időszak, közvetlenül azelőtt, hogy elkezdtem az életmódváltást. Egyáltalán nem éreztem magam jól a bőrömben. Lelkileg és testileg is nagyon megviseltek az extrém túlsúllyal járó apró dolgok is. Nem is találtam több képet már magamról közvetlenül az első edzésem előtti napokból.

Mennyi az annyi

A legfrissebb képen viszont mintha már egy egészen más ember szerepelne. Fejben és testben is rengeteg változás történt az elmúlt 8 hónap alatt. A legjobban tényleg az ilyen képeken lehet látni, hogy míg régen csak egy hatalmas golyó voltam, most már kezd körvonalazódni a vállam, a csuklyás izmom, a csontjaim egyre látványosabbak. A képek persze nem adják át teljesen azt, hogy mennyivel lettem kisebb, szóval az alábbi táblázatban látható adatokkal talán könnyebb lesz érzékeltetnem, hogy mégis mi minden változott.

Mellkas Bal kar Jobb kar Bal láb Jobb láb
2017.06.19. ~160 cm 51 cm 49 cm 86 cm 84 cm
2018.01.16. 131 cm 39,5 cm 41,5 cm 72 cm 70,5 cm

 

Azt hiszem különösebben nem szorul magyarázatra, a táblázatban található számok a legelső mérés és a legutolsó mérés megközelítő adatait mutatják. A legelső mérésnél a mellkas azért csak kb. 160 cm, mert sem a mérőszalag, sem a Marci nem ért át rendesen, szóval nem tudtuk pontosan lemérni. Mindenesetre ezek az értékek sokkal többet számítanak nekem, mint amit a mérleg nyelve mutat, bízom benne, hogy hamarosan ezek a számok is még kisebbek lesznek.

harmincotodik_poszt_02.jpg

Az összehasonlító képeket úgy vágom egymás mellé, hogy a két szeme egyenlő távolságra van egymástól.

Plusz egy edzés

Az utóbbi pár posztban nem volt szó a box edzésekről. Ennek az az oka, hogy a karácsony előtti időszakban a felgyülemlett munkának és a közelgő ünnepeknek köszönhetően nem volt időm arra, hogy elmenjek hétfőn és szerdán este 19:00-kor még egyet edzeni. Persze én tudom a legjobban, hogy időnk mindig arra van, amire szeretnénk, hogy legyen, de valahogyan mégsem tudtam összehozni. Megcsúsztam az ebédjeim főzésével, a mosogatással is, egyszerűen összecsaptak a hullámok a fejem fölött. Sajnos módosítanom kellett az eredeti elképzeléseimen és ideiglenesen félre kellett tennem a boxot. Ezúton szeretném megköszönni a Gladiátor Box Clubnak, valamint a boxnet.hu-nak, hogy az ő jóvoltukból ingyen és bérmentve kipróbálhattam ezt a remek sportot. Nagyon megszerettem az ökölvívást, teljesen más edzésforma, mint a crossfit, tiszta szívből tudom ajánlani mindenkinek. Egyelőre viszont abba kell hagynom. Biztos vagyok benne, hogy vissza fogok térni még a boxhoz, de szeretnék még előtte több feleslegtől megszabadulni.

harmincotodik_poszt_03.jpg

Persze azért, mert a boxot most félretettem, a crossfit edzést ugyanúgy csinálom, mint eddig. Heti három alkalommal járok továbbra is, és most szeretném ezt kibővíteni még egy mobility edzéssel. A mobilitás, hajlékonyság nagyon fontos ahhoz, hogy a funkcionális edzéseket helyesen végre tudjam hajtani. Ezeken az edzéseken pedig főleg olyan nyújtó, lazító és átmozgató gyakorlatok szerepelnek, amik jót tesznek az izületeknek, az izomrostoknak és összességében az egészséget is nagyban javítják. Sokszor van olyan problémám egy-egy crossfit edzésen, hogy saját magamnak útban vagyok. Nem vagyok elég hajlékony, nem tudom úgy kinyújtani a lábam vagy a kezem, ahogy kéne és ez sérülésekhez is vezethet. Ezért gondoltam arra, hogy egy ilyen mobilitást fejlesztő edzésen rendszeresen részt vegyek. Még egyelőre csak tervezgetem, de jövőhéten el is megyek egy ilyen csoportos foglalkozásra, hogy megnézzem mégis miről van szó. Veszíteni nem veszíthetek vele, sőt.

burpee.gif

Mivel jelentkeztem a Pannon Hajszára és a Spartan Sprintre is, egyre több olyan gyakorlatot fogok végezni a privát edzéseken, amik ezekre a versenyekre készítenek fel. A héten végrehajtottam az első igazi burpee gyakorlatot, aminél undorítóbbat aligha tudok elképzelni (fenti gif). Ez egy igazán tüdős, állóképességet igénylő gyakorlat, ami nagyon meg tudja dobni a pulzust rövid idő alatt. Egymás után 15 db-ot csináltam meg, de azt hittem, hogy ott halok meg a gumiszőnyegen. Többet kell csinálnom majd ezt, hiszen ha egy feladatot nem tudok megcsinálni valamelyik versenyen, akkor büntetésből 30 db-ot kell ebből a csodálatos gyakorlatból megcsinálni. Remek kilátások, alig várom már!

Kérdezz-felelek

Egyre több olyan kérdést kapok, ami komolyabb hangvételű, ennek nagyon örülök, viszont vannak olyan kérdések, amelyekre személyességük miatt nem tudok kitenni ide a blogra, viszont szívesen válaszolnék rá privátban. Ezért mostantól opcionálisan lehetővé teszem, hogy aki szeretne privát választ kapni a kérdésére, az megadhatja a kérdőívben az e-mail címét és tudunk levelezni, vagy akár arra is lehetőség van, hogy a blog facebook oldalán feltegyétek üzenetben a kérdéseteket. 

harmincotodik_poszt_04.jpg

Nem mindig sikerül jól a közös kép edzés után.. 

A nyolcadik hónap is letelt Tovább
Híztam?

Híztam?

harmincnegyedik_poszt_bevezeto.jpg

A címben felvetett kérdésre egy egyszerű igen, vagy nem is elég lenne, viszont ez ennél most sokkal bonyolultabb. Több bejegyzésemben olvashattátok már, hogy a mérleg számomra egyfajta viszonyítási pont, különösebben nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. De azért mégis mindig ott motoszkál a fejemben állandóan, hogy mégis hány kiló lehetek. A lógó bőr után a legtöbbet elhangzott kérdés az az, hogy na és most hány kiló vagy? Lehet tudni, hogy mennyi ment le? Sajnos ezek azok a kérdések, amikre egy hónapban csak egyszer tudok pontos választ adni. Direkt nem mérem magam minden nap, teljesen feleslegesnek érzem. A mérleg hajlamos arra, hogy összezavarja az embereket, a tükör és a centiméterek viszont nem hazudnak. Van különbség egy 60 kilós szín tiszta izom ember és egy alacsony 5-10 kg felesleggel rendelkező ugyanakkora súlyú ember között kinézetben, hiszen 1 kg zsír térfogata sokkal nagyobb, mint 1 kg izomé. Pontosan ezért sima mezei mérleg helyett minden hónap elején testösszetétel vizsgálaton veszek részt.

Ünnep, oly szép

A januári mérésre rettegve mentem el, hiszen otthon voltam egy hetet, fetrengtem csak egész nap, egy edzésem kimaradt és a diétát sem tudtam úgy betartani az ünnepek alatt. Viszonyításként az alábbi táblázatban az első, az egy hónappal ezelőtti és a jelenlegi adatokat láthatjátok. Mindegyik mérés ugyanazon a gépen történt azonos adatok felvételével. 

InBody 720 testösszetétel analízis

Súly (kg) Vázizom tömeg (kg) Ásványi anyagok (kg) Testvíz (l) Zsigeri zsír (cm2) Fehérje (kg) Zsírtömeg (kg)
2017.06.19. 199,7 55 5,56 71,3 294 18,9 103,8
2017.12.06. 161,2 49,7 5,74 64,1 210,7 17,1 74,2
2018.01.16. 163,3 51,9 6,1 67,8 186,1 17,9 71,5

 

Ahogy a második oszlopban látni lehet, decemberhez viszonyítva a súlyom több lett. Amennyiben csak ezt az adatot vesszük figyelembe, akkor igen, híztam. Viszont ha jobban megvizsgáljuk a táblázatban szereplő adatokat, akkor láthatjuk, hogy a zsírtömegem 2,7 kg-al kevesebb, tehát fogytam. Kicsit úgy érzem magam, mint az egyszeri lány a népmesében: fogytam is, meg nem is. Bonyolult a dolog, éppen ezért határoztam el hét hónappal ezelőtt, hogy nem a mérleg lesz az, ami után vakon megyek majd. A tükör, a ruháim és a mérőszalag által kapott visszajelzések alapján tudom a legjobban eldönteni, hogy jó e az, amit csinálok. 

harmincnegyedik_poszt_03.jpg

A legelső kép akkor készült, amikor elkezdtem az életmódváltást, a pólóm 5XL-es és kilóg a hasam belőle. A jobb oldali kép ma készült az XXL-es melegítőmben és az XXXL-es pólómban. 

CrossFIT

harmincnegyedik_poszt_02.jpg
Nyáron szakadt rólam a víz, amikor megérkeztem biciklivel a Crossfit Arrabonába.
Kezdem érezni a telet egyre jobban. A biciklin elég éles a -1 vagy esetenként annál hidegebb hőmérséklet. Mindenesetre semmi sem tántoríthat el attól, hogy elérjem a célomat. Persze jobb lenne a meleg, puha ágyamban tölteni legalább fél 9-ig a reggelt, de az ágyból még senki sem váltotta meg a világot. Sajnos a tél egy elég kegyetlen és demotiváló évszak. Szürke, hideg, komor, sötét. De ahogy a mondás is mondja, a nyári test télen készül, nem lehetnek kifogásaim. Csinálni kell, nincs megállás. Szerencsére a Marci nagyon jó edző, fenn tudja tartani az érdeklődésemet még ennyi idő után is. Minden alkalommal nagyon várom már, hogy csinálhassam azokat a feladatokat, amiket kiszab. 
harmincnegyedik_poszt_04.jpg
Szerencsére hamar sikerült visszarázódni a diétába és az edzések pörgésébe. Gyártósoron gördülnek a csirke-zöldség kombók a konyhánkból, olyan sok, hogy szinte el sem akar fogyni. Aztán hamarosan új étrendet is kapok a Zolitól, amitől azt várom, hogy egy kicsit változatosabbak legyenek az étkezéseim, mert most leginkább csak a zöldség köreten és a csirkehús fűszerezésén szoktam változtatni, de ezeket már csukott szemmel is bármikor elkészítem. 
harmincnegyedik_poszt_05.jpg
Összességében elégedett vagyok az eddig elért teljesítményemmel, mindenesetre van még hova fejlődni, ez az év nagyon sok kihívást tartogat majd a számomra, többek között a Pannonhajsza (május 19.)  és a Spartan Sprint  (április 14.) Nagykanizsán, ezekre a versenyekre már be is neveztem, de erről majd egy következő posztban írok bővebben!

Híztam? Tovább