akadály - +-100

+-100


Legyőztem a Bakonyt is!

Legyőztem a Bakonyt is!

negyvenkettedik_poszt_bevezeto.jpg

15 hónapja írom a Pluszminuszszáz blogot, azaz egy éve és 3 hónapja tart az életmódváltásom. Most már bátran és büszkén kijelenthetem, hogy elértem arra a pontra, ahonnan már tényleg nincsen visszaút. Teljesen magával rántott ez az életforma. A hétköznapjaim nem is indulhatnának már másképpen. Amióta egy héten 5 alkalommal edzek, azóta sokkal energikusabb vagyok és a kedvem is jobb napközben. Érzem magamon, hogy napról napra fejlődöm és #jobbleszek.

BakonyRUN Night Edition

Mivel teljesen beállt a napi rutinom, nem sok minden változatos dolgot tudok írni a blogra a mindennapjaimmal kapcsolatosan. Edzek, odafigyelek a kajára, dolgozom és próbálok minél többet pihenni, hiszen az izmok fejlődéséhez és a fogyáshoz is elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű alvás. Ahhoz, hogy folyamatosan haladjak tovább az általam megálmodott úton, szerencsére mindig van valami olyan dolog, mint pl. egy verseny, ami plusz löketet tud adni.

negyvenkettedik_poszt_02.jpg

Első közös képünk Győr egyik legjobb edzőjével. (2017. június 15.)

Egy hónappal ezelőtt, amikor a BakonyRUN főszervezője megkeresett azzal, hogy szeretne meghívni az augusztus 25-én tartott esti versenyükre, akkor nagyon meglepődtem. Az első gondolatom az volt, hogy mennyire menő már, hogy vendégként vehetek részt egy akadályfutó versenyen a második gondolatom pedig az volt, hogy ajjaj, megint futni kell. :D Hihetetlen nagy nyomás nehezedett rám, hiszen alapvetően még nagyon nem tudok futni és csomó akadályt nem tudok teljesíteni az alkatomból kifolyólag. Így hát nagyon megköszöntem a lehetőséget és nekiálltam teljes erőbedobással készülni a következő megmérettetésemre, bízván abban, hogy nem lesz olyan megterhelő a szervezetem számára, mint az előző versenyek. Akkor még nem tudtam, hogy milyen nagy fába vágom a fejszémet. Kicsit alá is becsültem a Bakony rejtette lehetőségeket.

negyvenkettedik_poszt_03.jpg

A poszt készültekor a legfrissebb közös képünk Marcival. (2018. augusztus 27.)

8+ km, 15+ akadály

A verseny napjára teljesen elmúltak azok a gondolataim, hogy "jaj ne, már megint futni kell". Elképesztően izgatott voltam, mert ez volt életem első éjjeli versenye. Kicsit tartottam a távtól, de úgy voltam vele, hogy az első Spartan Sprintem picivel több volt, mint 8 km, úgyhogy mégis mi baj lehet?

negyvenkettedik_poszt_04.jpg

Viszonylag időben elindultunk Gergővel hát Városlőd felé, de előtte gyorsan útbaejtettük a Decathlont, hogy vegyünk nekem egy fejlámpát. Bementem és az elsőt megvettük, ami találtunk. Különösebben nem válogattam, ár-érték arányban talán ez volt a legjobb, volt belőle piros színű és így utólag már tapasztalatból tudom mondani, hogy teljes mértékben megfelelt arra, amire nekem kellett.

negyvenkettedik_poszt_05.jpg

Sajnos nekem tönkrement az összes Pluszminuszszázas pólóm, úgyhogy nem tudtam azt felvenni. :D 

Egy minimális rutinom már van az ilyen versenyek terén, úgyhogy vettünk magnéziumot is, hogy ha esetleg a durva hegymenetek után begörcsölne a vádlim, akkor tudjam azonnal orvosolni a helyzetet. Ezután nagyjából egy órás autóút után meg is érkeztünk a helyszínre.Viszonylag kevés ember volt ott, akik a versenyre készülődtek. Mi a 19:30-as rajthoz álltunk, szóval akkor még világos volt. Valószínűleg az emberek nagy része inkább a korom sötétben szeretett volna indulni, ami valahol érthető is. Úgy az igazi egy éjszakai verseny, ha már tényleg éjszaka van. :D Mindenesetre mi örültünk a korai indulásnak, miután odaértünk, gyorsan beregisztráltunk, átvettük a rajtcsomagot és már mehettünk is bemelegíteni.

negyvenkettedik_poszt_06.jpg

Kaptunk menő technikai pólót. Volt az én méretemben is. :)

Bemelegítettünk annak rendje és módja szerint, ellenőriztük a fejlámpát és rajthoz álltunk. Itt már hatalmas adrenalin lett rajtam úrrá. Tényleg úgy van, ha az ember egyszer rákap az ízére ezeknek a versenyeknek, akkor onnantól nincs visszaút. Magával rántja a gépszíj és mindig újat és újat akar. Persze, ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy áradozni fogok az akadályfutó versenyekről, akkor tuti röhögök egy jót. Nem néztem volna ki magamból, sőt szerintem senki sem gondolta volna, hogy én valaha ilyeneken fogok akár csak nézőként is részt venni. Pont ettől olyan csodálatos, hogy folyamatosan bontom le az akadályaimat és harcolok magammal, hogy előbb utóbb tényleg jobb legyek.

Most sokkal jobb voltam

Elindult az első rajt tehát, mindenki örjöngött, hatalmas tapsvihar övezte az első futókat. Elképesztően jó érzés volt, hogy vállvetve indulhattam olyan sportolókkal, akik ezt a versenyt annyi idő alatt teljesítik, mialatt más megnéz két Barátok közt rész. Persze nekem nem voltak ilyen céljaim, a realitás talaján biztos lábakkal állva azt tűztem ki magam elé, hogy 3 óra alá bemegyek. Viszonylag nagy vállalás volt ez a részemről, hiszen a Spartan Sprintet 3 óra 56 perc alatt teljesítettem.

negyvenkettedik_poszt_07.jpg

Próbáltam nem kitakarni senkit :D Forrás: Figura Photo | Bakonyrun Facebook

Én nem tudom, hogy ez hogy lehet, de szinte csak felfelé mentünk a verseny 90%-ban. Értem én, hogy Bakony, meg a legnagyobb akadály maga a természet, de hogy alig volt vizszintes terep, az egy kicsit rosszul érintett lelkileg. Nagyon nehéz volt a kijelölt pálya emiatt, igyekeztem az energiámat minél jobban beosztani és nagyon odafigyeltem a levegővételre is. A legnagyobb baj velem talán az, hogy az elmúlt 25 évem nagyon nagy hatással van a mostani gondolkodásomra. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy bizonyos dolgokra nem vagyok képes. Lehet ez bármi, akár egy-egy akadály, vagy olyan hétköznapi dolog, hogy két parkoló autó között mondjuk elférek e úgy, hogy nem töröm le egyik tükrét sem. Fizikálisan fele akkora vagyok terjedelemben, mint egy évvel ezelőtt, de fejben sajnos még nem sikerült hozzánőnöm. Most is ez történt velem, eléggé berezeltem, hogy nem fog menni ez a 8 km ráadásul csak emelkedővel, plusz az akadályokat még akkor nem is láttam.

negyvenkettedik_poszt_08.jpg

Forrás: Figura Photo | Bakonyrun Facebook

Ahogy haladtam a pályán, az első akadály sem segített; ez két negatív fal volt egymás után, amikre még segítséggel sem tudtam felmenni. Bumm, 30 négyütemű. Jól indult tehát a verseny. A kezdeti lelkesedésem picit itt megtorpant, de aztán ahogy egyre sötétebb lett - ugye mi még világosban indultunk -, egyre jobban belejöttem. Sikerült egy kényelmes tempóra beállnom, amit végig tudtam tartani is. Ez gyorsabb volt a gyaloglásomnál, de mégsem volt még kocogás, szóval nem fáradtam el az első 1-2 km után. Az ösvényt biciklilámpák villogása jelölte, illetve ilyen megtörhető világító rudak, amit rave partikon szoktak osztogatni, bár gondolom más gyakorlati haszna is van ezen kívül. :D Persze a mezőny eléggé elhagyott minket az első futós szakaszon, egy idő után mégis sikerült utolérnünk őket az egyik akadálynál. Ezen nagyon meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ilyen jó tempót megyünk. 

negyvenkettedik_poszt_09.jpg

Sajnos nem tudtam képeket csinálni a verseny közben és olyan sok nem is készült az akadályokról, de erről találtam egyet egy korábbi versenyről. Hát nem szörnyű ez a konstrukció? Forrás: Bakonyrun

A következő akadály gumiabroncsokból állt, össze volt kötözve egy csomó és ki volt rögzítve két fa törzse közé. Ezen át kellett mászni, jó magas volt, kicsit féltem is tőle. Úgy voltam vele, hogy megpróbálom mindenképp, lesz, ami lesz. Az első pár lépés után úgy belengett, hogy azt hittem ott fogok szörnyet halni. A lábaim elkezdtek remegni, a kezemmel alig bírtam tartani magam. Le is kellett szálljak azonnal, mert tuti elengedtem volna és akkor hanyatt vágódok. Kicsit kifújtam magam, próbáltam higgadtan, okosan megoldani ezt a kihívást. Megragadtam tehát a kötelet, felléptem az egyik abroncsra és elkezdtem szépen lassan mászni. Gergő segített egy kicsit, megfogta az abroncsokat, hogy annyira ne mozogjon, de még így is hihetetlenül nehéz volt felmásznom. Kellett ide mindenféle izomcsoport, hogy sikeresen teljesítsem ezt az akadályt. Lefelé sem volt egyszerűbb, és miután sikerült átmásznom ezen az akadályon, még 5 percig remegett a lábam. Ilyet még sosem éreztem, az adrenalin csak úgy áramlott bennem, jó és rossz érzés is volt egyben. Mentünk hát tovább!

Megint csak felfelé vezetett az utunk, de végülis a hegyek között mire is számítson az ember. Az lebegett a szemem előtt, hogy ha ilyen sokat megyünk felfelé, akkor a völgybe is le kell majd érnünk egyszer valahogyan, szóval majd lefelé is kell legalább ennyit menni - KÖSZ SHERLOCK. :D Szóval haladtunk a kijelölt ösvényen, és egyáltalán nem lassultunk. Kis idő múltán volt a földön egy háló, ami alatt át kellett kúszni, ezután ismét felfelé vezetett az út. A következő akadály egy kötélrács (? - fogalmam sincs) volt, amin át kellett mászni. Először függőlegesen fel, aztán vizszintesen át és megint függőlegesen le. Ezt az akadályt meg sem próbáltam, többeknek nem sikerült, amikor odaértünk, csatlakoztam a büntizőkhöz. +30 négyütemű.

Ezután kicsit összefolytak az akadályok, mert olyan gyorsan mentünk, hogy nem is nagyon tudtam már követni a történéseket :D A frissítőpont előtt volt egy palánk, amin át kellett mászni (kép fentebb). Jó magas volt, kétszer is megpróbáltam, de nem ment még segítséggel sem. Ilyen nehéz akadályokkal még nem találkoztam egyik versenyen sem. Naívan azt hittem, hogy egy Spartan Sprint, egy Pannonhajsza és egy Spartan Super után nem érhet már meglepetés. De mégis ért. Szóval ezen a versenyen az akadályok nagy része sokkal nehezebb volt, mint az eddigi futamjaimon. Vizi akadály is volt kettő is, továbbá volt egy egyensúlyozós feladat is, ezeket gond nélkül megcsináltam. Kötélmászás is volt, amit a súlyomból kifolyólag nem tudok még rendesen megcsinálni, de egy kis alkudozás után könnyített kötélmászásból (a földről álló helyzetbe húztam magam, majd vissza, ez számít egynek) csináltam 4-et és ezzel ki tudtam váltani egy rendes kötélmászást. A vége felé az egyik nagy ellenségem majomlétra is felbukkant, ennek neki sem álltam, de hatalmas örömmel mentem a négyütemű fekvőket csinálni, mert már láttam a végét a versenynek. 

negyvenkettedik_poszt_10.jpg

Az óra nem mérte a futást néha, amikor mászni kellett, vagy feladat volt és megálltam előtte, de a kezdő és vég időpontból kiszámítható a nagyjából két és fél óra.

Utolsó előtti feladatként vizen elhelyezett platformokon kellett átfutni. Azért kellett futni, mert ha lassan mész, akkor könnyedén beleeshetsz a vízbe. Ezt persze nem szerettem volna, úgyhogy próbáltam átkacsázni ezen az akadályon és csodával határos módon egy csepp víz sem került rám. A parton már sok néző volt, szurkoltak nagyon, hogy ne essek bele. Kicsit izgultam is, mert nem akartam ilyen sok ember előtt elzakózni! :D 

negyvenkettedik_poszt_11.jpg

Meg sem izzadtam. :D

Legutolsó feladatot kocogva közelítettük meg, egy katonai háló alatt kellett homokban kúszni, ezzel is biztosítva, hogy tök koszosak legyünk, mert az előző akadálynál pont a tavon kellett átmenni, szóval csurom vizesek voltunk. Ezután áthaladtunk a célvonalon, mindenki hatalmas tapsban tört ki. Hihetetlen érzés volt. Most először éreztem magam igazi versenyzőnek. Eddig mindig az volt bennem, hogy nem való ez nekem, de most úgy voltam vele, hogy igenis ott a helyem ezeken a rendezvényeken! Nagyon sokat számít, hogy most már minden nap járok edzeni. Ezen tudom lemérni talán a legjobban a jelentőségét. Végül ettünk egy banánt, ittunk egy kis vizet, majd mentünk is hazafelé, mint akik jól végezték a dolgukat.

negyvenkettedik_poszt_12.jpg

223 nevező közül kereken 200. lettem! 

Ezúton szeretném megköszönni a Bakonyrun szervezőinek, hogy meghívtak erre a rendezvényre. Egész életemben bántam volna, ha kihagyom! Elképesztő élmény volt! Sokszor mondogatom, hogy a változáshoz idő kell. Kezdem most már úgy érezni, hogy lassan eljön az én időm, vagy már itt is van. Versenyről versenyre ügyesebb vagyok. Minden egyes nappal közelebb vagyok a célomhoz, amitől senki és semmi nem tud eltántorítani. Jöhet a következő kihívás!

#jobbleszek 

 

Legyőztem a Bakonyt is! Tovább