A nagykanizsán megrendezett Spartan Super életem eddigi legjobb versenye is lehetett volna, ám sajnos az élet közbeszólt és nagyon sok nehezítő tényező közül végül egy sérülés volt az, ami ebben meggátolt. Persze addig a sérülésig el kellett valahogy jutni, szóval ne szaladjunk annyira előre!
A téli sprint után nagyon jól éreztem magam, hatalmas lendületet kaptam és bizakodó voltam az idei szezonnal kapcsolatban. Tudtam, hogy lesznek nehézségeim a versenyek során, de a tavalyi évhez képest klasszisokkal jobb volt a teljesítményem minden területen. Az edzés nagyon jól ment. Folyamatosan megdöntöttem a saját rekordjaimat. Nagyon erős lettem, aminek köszönhetően tudtam nagy súlyokkal dolgozni, a kis súlyos gyakorlatokat pedig sokkal gyorsabban elvégeztem. Most különösen nem bocsátkoznék részletekbe, az Instagram oldalamon nagyon sok videó van arról, hogy milyen nagy intenzitású edzéseket végeztem az elmúlt hónapokban nap, mint nap.
Sajnos a felkészülést félbe kellett szakítanom egy szépítészeti műtét miatt. Az arcom jobb oldalán egy négy cm átmérőjű zsírcsomó volt, ami már évek óta ott lapult. Különösen nem zavart semmiben, sőt, igazából nem is nagyon látszódott, mert akkora volt a fejem. Aztán lefogytam azt a 60 kilót és a fejem is kicsit átalakult, jóval kisebb lett, aminek köszönhetően egy hatalmas dudor jelent meg az arcomon. Persze a fotókon igyekeztem mindig úgy helyezkedni, hogy ne látszódjon, mert nagyon zavaró volt. Aztán amikor egyre többen kérdezték élőben, hogy mi történt az arcommal, akkor elhatároztam, hogy kivetetem.
A győri kórházban fél évre adtak időpontot, ami különösebben nem is volt gond, mert féltem a beavatkozástól - utólag belegondolva jobb lett volna előbb túlesni a dolgon. Március 6-án történt a műtét, ami viszonylag zökkenőmentes volt. Nem éreztem semmit az úgy nagyjából 15 db érzéstelenítő injekciónak hála, viszont mivel elég közel volt a fülemhez, mindent hallottam. Ez egy kicsit megviselt lelkileg, hiszen sosem történt még velem ilyen, nem is nagyon tudtam, hogy mire számítsak. Ahhoz, hogy a 4 cm átmérőjű csomót eltávolítsák, egy 5 cm hosszúságú bemetszésre volt szükség. A bőröm megnyúlt azon a részen, szóval abból is kellett eltávolítani egy kicsit, hogy feszes legyen. Fél óra alatt kész is volt az egész, összevarrták, leragasztották és mehettem is Isten hírével.
Vajon hányan láthatták, hogy ilyen véresen mászkálok a városban?
Az érzéstelenítő miatt semmit nem éreztem az arcom azon részén, sőt még a beavatkozás után két héttel is kicsit zsibbadt volt a műtét helye. Egy viszonylag morbid, ám annál viccesebb dolog történt velem. Közvetlenül a műtét után közlekedtem a városban, el kellett mennem pár pluszminuszszázas pólóért, ami éppen aznap készült el. Bementem gyanútlanul, amikor rámszóltak, hogy tiszta vér az arcom. Különösebben nem foglalkoztam vele, mert fájdalmat nem éreztem, de azt mondták, hogy a műtét után nem szabadna véreznie a sebnek, úgyhogy azonnal visszamentem a kórházba. Ott újra leragasztották és nem volt vele semmi probléma egy vagy két napig, de utána sajnos megint be kellett mennem, mert megint ömlött a vér a sebemből. Alapvetően engem nem zavar a vér látványa, de itt már kezdtem kicsit aggódni. Féltem attól, hogy valami komolyabb baj van a háttérben, esetleg nem varrták jól össze. De aztán szerencsére semmi extra baj nem volt, azóta be is gyógyult teljesen.
Egy hónappal a műtét után.
A műtét miatt 10 napig nem csinálhattam semmit, nem erőltethettem meg magam, mert félő volt, hogy felszakad a seb. Így ez az idő edzés nélkül telt el, elképesztően nehéz volt utána ismét nekiállni. De ez sem tántorított el, mentem és csináltam, mert tudtam, hogy közeleg a nagykanizsai verseny. Nem vallhatok szégyent.
Vészesen közeledett a verseny napja. Egyre izgatottabb lettem, hiszen életem legelső Spartan versenye ugyancsak nagykanizsán volt nagyjából egy évvel ezelőtt. Egy hatalmas mérföldkő volt ez számomra. Szerettem volna megnézni, hogy az elmúlt egy évben mennyit fejlődtem magamhoz képest. Éppen ezért neveztem a Super és a Sprint távra is. Nagyon elszánt voltam, tudtam, hogy képes vagyok rá, de egymás után két versenyt bevállalni azért rizikós volt. Ettől függetlenül a bennem levő tűz nem hagyott nyugodni, minden adott volt ahhoz, hogy egy sikeres versenyt tudhassak magaménak. Ez már nem az első rodeóm volt, tudtam, hogy mire számítsak, tudtam a képességeimet is, mi baj lehet alapon belevágtam.
Patríciával csináltam meg a tavalyi NemzetiHajsza 16 km-es távját.
Ismét Gergővel közösen terveztük a versenyt, ahogy a tavalyi Sprintet, Supert és Beastet is. Most viszont annyiban változott a helyzet, hogy Gergő nem kísért már végig engem. Kíváncsi volt ő is arra, hogy milyen időt tud futni, ami teljesen érthető és a februári téli sprint óta tudta azt is, hogy már egyedül is el merek indulni egy versenyen. Persze azért tartottam attól, hogy mi van, ha egy akadály esetleg nem sikerül egyedül és majd segítségre szorulok, de ettől még izgalmasabb lett az egész. A szállásunk Patríciáékkal volt közösen egy panzióban, mert ők szerencsésen lefoglalták már akkor, amikor kihirdették az idei helyszíneket. Elképesztő sokan neveztek az idei első magyar Spartan hétvégére, úgyhogy pár óra alatt betelt az összes szállás.
A verseny előtt egy nappal Győrből nagyjából 3 óra alatt le is értünk Nagykanizsára, elfoglaltuk a szállást, megvacsoráztunk és felkészültünk a következő napra. Bepakoltuk a magnéziumot, műzliszeleteket, bekevertük az izotóniás italt, készen álltunk mindenre. Szombat reggel viszonylag időben odaértünk a Csónakázó tóhoz, ekkor már nagyon sokan ott voltak. A 9:30-as OPEN futamban indultunk mindhárman. Átvettük a rajtcsomagot, találkoztunk nagyon sok ismerőssel és itt is nagyon sokan odajöttek hozzám egy-egy bátorító szóval. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, elképesztő jó érzés volt, hogy ennyien bíztattak a verseny előtt.
Aztán jöhetett a bemelegítés. Nagyon alaposan bemelegítettem most, biztosra akartam menni. A crossfit edzések alkalmával jól bevett bemelegítő gyakorlatokat megcsináltam rendesen, plusz a közös bemelegítésre is odamentem. Ekkor kiszúrtak a színpadról és egyből fel is hívtak, itt találkoztam ambassador társakkal is, elképesztő élmény volt. Kiálltam több száz ember elé és meséltem pár szót magamról, elmondtam, hogy szeretnék lefogyni száz kilót, most hol tartok és szeretném megcsinálni mindkét versenyt a hétvégén. Ekkor már az adrenalin szintem az egekben volt, csak és kizárólag a cél lebegett a szemem előtt. Nagyon jól éreztem magam és már alig vártam, hogy indulhassak.
Emlékszem, a tavalyi Sprint útvonala is hasonlóan kezdődött. Akkor Gergő segítsége nélkül nem tudtam volna még az indítózónába se bejutni, hiszen már ott van egy palánk, amin át kell mászni/ugrani. Tekinthetjük ezt -1. feladatnak is, most viszont egyáltalán nem esett nehezemre. Segítség nélkül átlendültem az akadályon, és megindultam a tömeggel a hegy felé.
Ott lett vége a versenyemnek.
Az első akadályokkal semmi gond nem volt. Szokásos palánk fölött, alatt, között. Aztán meg kellett mászni a hegyet, ami nem volt annyira megterhelő, mint tavaly. Viszonylag hamar sikerült a tetejére jutnom, sőt, ennél már sokkal nagyobb emelkedőket is leküzdöttem. Meg sem izzadtam szinte. Aztán amikor síkra váltott a terep, akkor el tudtam kezdeni kocogni szépen lassan. Beálltam egy kényelmes tempóra, ami valamivel gyorsabb volt, mintha cammognék, de azért mégsem nagyon fárasztó. A levegővételre is nagyon figyeltem, tudtam, hogy a legtöbb ezen múlik. Tüdővel még mindig nem állok jól, de így, hogy odafigyeltem, kivételesen jól haladtam és a tempót is sokáig fenn tudtam tartani. Ahogy haladtam tovább, következett ismét egy palánkos feladat, itt fölötte, alatta és közötte kellett áthaladni. Ezzel sem volt semmi probléma.
Ezután át kellett haladni egy tócsán gyakorlatilag, nagyjából térdig ért. Arra jó volt, hogy egy kicsit felfrissítsen a verseny elején. Aztán homokzsákot kellett cipelni. Itt utolértem a tömeget, nagyon meglepődtem, hiszen ilyen még nem nagyon volt. Voltak olyan emberek is, akik akkor kezdték el a cipelést, amikor én. Lehet feltorlódtak, vagy ők is akkor értek oda, nem tudom, mindenesetre az önbizalmamon jókorát dobott ez. Felvettem a hátamra a zsákot, ami nagyjából 30-40 kg lehetett (nyitókép). Ezek azok a feladatok, amik számomra a legjobbak, hiszen évekig 60-70kg felesleggel mászkáltam. Nem volt annyira megterhelő, inkább itt is arra kellett figyelnem, hogy ne nagyon csúszkáljon a zsák a hátamon, mert akkor hamarabb elfárad a kezem.
Egy jó nagy kört kellett megtenni a zsákkal, utána pedig az egyensúly akadály következett. Valamiért ez sosem ment még, de mindig megpróbálom. Igyekeztem levinni a súlypontomat, nagyjából a feléig jutottam el, majd valaki mellettem megpróbálkozott, egy kicsit megmozdult alattam az akadály és már le is pottyantam. Indultam négyüteműzni, jöhetett az első 30.
A következő akadály az A cargo volt, ezt is szeretem, bár mindig megijedek, hogy leszakad alattam az a háló, ami ki van feszítve. Persze több mázsás rakomány lefogására tervezték, elég kicsi az esély rá, hogy elszakad, de azért ilyenkor mégis mindig bennem van a félsz. :D Ezt követően ismét mászni kellett, itt viszont csöveken, nagyon vigyáztam, nehogy lecsússzon a lábam róla, elég hülyén vette volna ki magát, ha lesérülök egy akadálynál... :D
A táv harmadához érkeztem, ahol volt egy frissítő pont. Itt jutott eszembe először, hogy basszus, hát a hátamon van a 3 literes vizespalack és még egyszer sem ittam az izotóniás italomból. Magnéziumot sem használtam még, görcsnek sehol semmi jele és még az összes műzli is megvolt. Elképesztő volt, hiszen az előző Super alkalmával az első frissítőpontnál már újra kellett töltenem a készleteimet plusz meg is kellett állnom egy bő negyed órára, hogy pihenjek. Most viszont felmarékoltam egy pohár vizet, lehúztam és már mentem is tovább. Nem törődtem semmivel, csak haladtam a cél felé.
Mint, aki jól végezte dolgát! Köszi a képeket, Vanda!
Magamhoz képest nagyon jó időt 'futottam', egy óra húsz perc alatt tettem meg az 5,3 km távot, amikoris egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően beleléptem egy gödörbe. A bokám azonnal kifordult, hatalmasat bucskáztam és hirtelen azt se tudtam, hogy mi van. Első dolgom az volt, hogy körülnézek alaposan, hogy ki látta mi történt. Szerencsére csak előttem voltak páran, akik megelőztek, mögöttem még messzebb voltak az emberek. :D Egy gonddal kevesebb!
Hatalmas fájdalmat éreztem a bokámban, a 160 kg-os súlyommal piszok nagy terhelést kaphatott. Persze egy picit meg is lepődtem, sosem estem még így el, szóval az újdonság ereje miatt nem volt időm azzal foglalkozni, hogy fáj e, vagy sem. Levettem a cipőm, majd örömmel konstatáltam, hogy nem történt nyílt törés, és tudtam mozgatni a lábujjaimat is. Nem kellett sokat egyedül ücsörögnöm a fa tövében, mert szinte azonnal jött egy versenytárs, aki már kérdezte is, hogy minden rendben van e. Mivel nem tudtam, hogy rendben vagyok e, ezért azonnal bekamuztam, hogy "PERSZE! Semmi gond nincs, csak pihenek egyet." Pár percig vívódtam, hogy mit tegyek. Tudtam, hogy ha segítséget kérek a szervezőktől, akkor a versenynek számomra azonnal vége. Akárhány ember futott el mellettem, mindenkinek azt mondtam, hogy semmi gond, jól vagyok. A makacs és büszke belső énem nem engedte, hogy beismerjem azt, hogy itt problémák vannak.
Aztán nagyjából a 15. embernél mondtam, hogy legyen kedves szólni a következő akadálynál levő önkénteseknek, hogy nem tudom folytatni a versenyt. Az egészségem sokkal többet ér annál, mint a büszkeségem. Ha ebben az állapotban folytattam volna, azzal kockára tehettem volna a bokám épségét egész életem végéig. Ezt pedig egyértelműen nem szerettem volna. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik megálltak, hogy megnézzék jól vagyok e. Sajnos akkor már sokmindent nem tudtak tenni az ügy érdekében, de a sportszerűség és az emberiesség mindenképpen egy nagyon felemelő dolog, főleg egy ilyen helyzetben. Többek között ezért is szeretem annyira ezt a közösséget és ezért vagyok büszke arra, hogy spártainak mondhatom én is magam.
A segítők, Rebeka és Vanda hamar megérkeztek a Bendertől. Azonnal szóltak az irányításnak, hogy gond van és már küldték is a mentőegységet. Addig, amíg várakoztunk, addig kedélyesen elbeszélgettünk, rengetegen elfutottak mellettünk és folyamatosan kérdezték, hogy tudnak e segíteni. Itt kezdett tudatosulni bennem az, hogy számomra ez a verseny végetért, és nagy valószínűséggel a vasárnapi Sprint is felejtős. Egyre mérgesebb lettem a kialakult helyzetre, persze utólag már nagyon nem tudtam vele mit kezdeni, mégis dühített a dolog. Oly sokat készültem erre, egy éve vártam ezt a versenyt és akkor egy ilyen bugyuta baleset közbeszól. Persze próbált mindenki nyugtatni, hogy: ez akárkivel előfordulhat, örüljek, hogy nem lett nagyobb bajom.
A bokám kétszer akkora lett, mint a másik.
Nagyjából 10 perccel később megérkeztek a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat munkatársai, akik segítettek beszállni abba a kis menő quadba, és levittek hegyről. Ott megvizsgáltak, azt mondták, hogy ne nagyon terheljem, és ha nem lesz jobb, akkor mindenképp menjek el vele kórházba. Kaptam egy pólyakötést rá, és elindultam a cuccaimért. Ezúton is nagyon szépen köszönöm a gyors és szakszerű segítséget az orvosi csapatnak!
Amikor átvettem a táskámat és leültem egy padra, akkor egyre jobban fájt a lábam. Eleinte még nehezen, de tudtam haladni vele, aztán ez csak rosszabb lett. Próbáltam nem foglalkozni vele, írtam a barátaimnak és a családomnak, hogy sajnos most ez a verseny számomra elég szerencsétlenül ért véget. Addigra Patrícia és Gergő is beért a célba, ők nagyon ügyesek voltak, Gergő hiba nélkül teljesítette a távot. Ők ekkor még nem nagyon tudták, hogy mi van, meg is lepődtek, hogy ilyen hamar végeztem én is. Összeszedelődzködtünk, aztán mentünk vissza a szállásra. Sok mindenre nem voltam képes ebben az állapotban és a hazajutás sem volt egyszerű.
Amikor a szállásra értünk, akkor megebédeltünk, aztán egyből el is feküdtem, hogy felpolcoljam a lábam. A fájdalom csak durvább lett, a többiek azt mondták, hogy menjünk be kórházba, mert lehet nagyobb a baj, mint ami kívülről látszik. Én persze makacs voltam továbbra is, nem akartam bemenni. Pihenni akartam és várni, hátha a probléma magától megoldódik. Feküdtem pár órát, el is aludtam, addig a többiek bementek a városba, voltak boltban is. Mire visszaértek sajnos a lábam nem javult egyáltalán, a jegelés ellenére sem, sőt, jobban fájt, mint amikor elestem, úgyhogy mondták, hogy azonnal el kell mennünk kórházba. Nagy nehezen megfürödtem, felöltöztem, Patrícia újra befáslizta a lábam, aztán még egy kicsit húzni akartam az időt. Egészen addig sikerült még így feküdnöm, amíg ismét elaludtam és így este már nem mentünk be a kórházba. :D
Másnap felkeltem reggel és egyértelművé vált számomra is, hogy mindenképp be kell mennem, mert a fájdalom egyáltalán nem akart szűnni és a véraláfutás is megjelent a lábam mindkét oldalán. Gergő és Patrícia vasárnap is versenyzett, úgyhogy elsőként elvittük őket a helyszínre, átvették a rajtcsomagot, majd én és Patrícia barátja, Gábor, elmentünk a nagykanizsai kórházba. Ott szinte azonnal megvizsgáltak, megröntgeneztek és azt mondták, hogy részleges bokaszalag szakadásom van, illetve egy picike rész letört a csontból is. A felvételeken láttam én is az elváltozást, de konkrét törés szerencsére nem volt.
Jégakku híján a vizes tasakomat hűtöttem le :D
Azt javasolták, hogy jegeljem, felírtak egy bokaszorítót és mondták, hogy az ilyen baleseteknél nem szoktak már műtétet javasolni és a gipszet is kerülik, mert általában lassítja a felépülést. Azóta eltelt egy hét, és sokkal jobb a helyzet. A lábam már nem fáj annyira, viszonylag könnyedén tudok haladni, amikor a bokaszorító rajta van a lábamon. Persze nem nagyon terhelem, mert félő ekkora túlsúlynál, hogy ismét bekövetkezik a baj. Egész héten itthon feküdtem, pihentettem és jegeltem.
Ezen felül pedig Réka, aki egyébként a táplálkozási tanácsadóm, javasolt egy kezelést, amit sportolóknál szoktak alkalmazni. Flossing szalaggal körbetekerte a bokám, majd mozgatnom kellett minimálisan, ezáltal serkentve a vérkeringést. Ezt megismételtük 5-6 alkalommal és ezáltal lejjebb ment a duzzanat és utána nem is fájt már annyira.
A kontrollon kiderül, hogy mi a helyzet, de még pár hétig biztosan nem terhelhetem a bokám. Marci szerint leghamarabb ősszel mehetek újabb Spartan versenyre, ami jócskán betesz a terveimnek. Szeretnék minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy minél hamarabb felépüljek. Természetesen figyelembe veszem azt is, hogy a teljes felépüléshez sok idő kell. Orvosi és edzői felügyelet alatt szépen lassan megerősítem a bokám körüli részt. Remélhetőleg azért ősznél előbb is részt vehetek versenyeken.
Marcival, a verseny előtti utolsó edzésen.
A szívem mélyén még mindig dühös vagyok magamra, hogy így elintéztem a bokám. Ezzel hátravetettem a fogyási folyamatot, az edzést, a versenyekre való felkészülést és a hétköznapi életem is megnehezítettem erre az időszakra. Ettől függetlenül örülök, hogy nem lett nagyobb bajom és hogy ennyivel megúsztam. Ez a megfelelő bemelegítésnek köszönhető! Na jó, lehet egy kis szerencsém is volt azért :P
Mindenesetre nem fogom feladni és nem hagyom, hogy ez a sérülés rányomja a bélyegét arra, amit elterveztem. Meglesz idén a trifecta, és a 100 kg mínusz is. Most egy kicsit át kell értékelnem a dolgaimat, az étkezésre kell nagyobb hangsúlyt fektetnem, mivel nagyon ugrálni nem tudok. A következő posztban arról írok majd, hogyan kezdtük el a közös munkát Rékával, a táplálkozási tanácsadómmal. Izgatott vagyok emiatt, hiszen a fogyás javarészt a konyhában történik!
Összességében tényleg ez volt életem eddigi legjobb versenye, nagyon jól haladtam, az akadályokkal nem volt probléma. Optimális esetben 4,5 óra alatt és 240 büntetővel végeztem volna a Super távval, ami azt jelentette volna, hogy csupán fél órával tovább tartott volna teljesítenem, mint a legelső Sprintemet. Kétszer olyan ügyes vagyok, mint akkor, ami számomra hihetetlen teljesítménynek számít. Sajnos ez most nem lett meg, de a következő versenyen a legjobb formámat fogom hozni! #jobbleszek
